Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-27 / 9. szám
— Mennyi nyugdíjat kap a bácsi? — Kettőszáznegyvenket- tö korona és negyven fillért. — Mióta? ' — Kiiencszáztizennégyes hadirokkant vagyok kérem- szépen. Ötven százalékgs. — Hány éves? — Bizony, már a hetven- hatodikat taposom. — Mikor került az agg- otthonba? — Hat évvel ezelőtt. — Jó itt? — Nem panaszkodhatom. Nem is panaszkodhat, legalábbis a jelenre nem. 1927-ben meghalt az édesanyja s azóta, egészen hetvenéves koráig, ritkán evett meleg ételt, ritkán aludt fűtött szobában. Zsákban hordta a tüzelőt, kicsinyenként, szükség szerint, mert többre sose jutott. Az aggotthonban teljes ellátást, havi ötven korona zsebpénzt kap. Dohányra elég, de több is elfogyna. Egyetlen hozzátartozója sincs, és nem panaszkodik, bár azt a keserves múltat nehéz elfelejteni, hiszen az volt a jelen záloga. Hétmérföldes hálátlanság ► «$♦ «$* «$♦ «£♦ «£♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦t4 ♦♦♦ «$♦ K 4 A nyugatlszlovákia kerület huszonnégy aggotthonának összesen 2916 lakója van. Közel háromezer ember, s harminc százalékuk állandó, ágyhoz kötött beteg. Ötven százalékukra érvényes a fenti példa: nincsenek hozzátartozóik. Sokszor mindennél nagyobb gondot okoz, hogy az „elhalálozás esetén kiértesítendő:“ rubrikába kinek is írják be a nevét. Ez a rubrika a belépési laphoz csatolt kartotékon szerepel, de bármelyikbe olvas bele az ember, — elkeseredik, már csak a születési adatokon is. Öregek szegények, már csak sírni tudnak. Az életsorsok második ötven százalékának nagyon gyakori prototípusa az alábbi: — ... a harmadik fiam meg orvos. Ök is nehezen élnek, hát minek nehezítsem a sorsukat... A fővárosi bérház kilencedik emeletén becsöngetek. A névtáblán: doktor ez és ez. „Doktor senkiházi“ — mondom magamban. A kartoték szerint itt lakik a néni fia, az orvos, aki nehezen él. Másodszor is megnyomom a csöngőgombot, de nem nyitnak ajtót. Hátam mögött búg a felvonó motorja, majd megáll, s kilép az ajtaján egy fiatalasszony, kezében szatyrokkal. — Hiába csönget, elutaztak. Talán vasárnap délután már idehaza lesznek. — Elutaztak? — Iqen, a Tátrába. _ ? •} ? Sízni mentek, vitték a gyereket is. Nem tudok és nem akarok optimista lenni. Az aggotthonokban élő »öregek felének van hozzátartozója, pontosabb megfogalmazással; élnek a gyerekeik. Nem tudok feltételezni mást, csak azt, hogy a néni vidéki házának árán vették az autót, s most ezen utaztak a Tátrába. Pedig a nyaralások főszezonja a nyár. Lehet hogy a nyáron Olaszországba mennek, lehet hogy „csak“ a Balatonhoz. Egy friss hetilap glosszájá- ban olvasom két idős szülő panaszát. De talán nem is panaszkodnak, csak elmesélik, hogy évekig spóroltak egyetlen fiuk lakására, be is bútorozták, aztán az ifjú pár bevonult a paradicsomba. Utána is segítették őket havi hatszázzal, s nem tagadják, hogy megkoplalták ezt a pénzt. Aztán befutott a fiatalok négyes találata a lottón. Kétszáznegyvenezer — negyedmillió — forintot kaptak kézhez. Opelt vettek, víkendházat, hűtőszekrényt s még bankbetétnek is maradt valami. Tízezerért fel is ruházkodtak, A szülőkről persze, — akiknek nem csak életüket, de vagyonukat is köszönhetik — megfeledkeztek. Megfeledkeztek. Nem kell ezt nagybetűvel írni, egyre megszokottabb fogalommá válik. Még csak illemből sem kínálták fel nekik párezer, vagy legalább pár száz koronát. „De hát igazán nem azért mondom — mesélik az öregek — és nem is szóltunk mi erről. Még akkor sem, amikor bemutatták az új Opelt és aztán elbúcsúztak. Mi megcsókoltuk a fiunkat és a menyünket, aztán elbúcsúztunk,,, és még több szerencsét kívántunk nekik, őszintén, tiszta szívből...“ Eddig az idézet, nincs mit magyarázni. T. Gézánénak — nyugodjon békében — hét lánya volt meg két fia. — Egyik se nyugodjon békében — mondja T. Géza egykori jóbarátja. — Csak fél évig élt egyedül szegény, csak addig, míg özvegy volt. A felesége halálába betegedett bele. Még az asszony temetése előtt egy fiatal menyecske került abba a lépcsőházba. Hát persze hogy segített rajta, amikor látta, hogy a gyerekei az orrukat se ütik oda. Fél évig etette, pelenkázta, mert prosztatája volt szegénynek. Legszívesebben megpofoztam volna őket az apjuk temetésén. Képzelje, sírtak. A magyarbéli aggotthonban 237 ember él. A magyarbélí temetőben már több mint száz az idegen halottak száma, azo- ké, akik sosem voltak magyarbéliek. — Közbevetve megismétlem: a nyugat-szlovákiai kerületben 24 aggotthon van. — Évente húsz-huszonhárom az elhalálozások száma s csak nagyon elvétve fordul elő, hogy a hozzátartozók, illetve a gyerekek hazaszállítanák halottaikat. Pedig az öregek ott szeretnének feküdni, ahol a szüleik, szeretetteik, tehát a gyermekeik hálátlanságának ellenére is ott, a közelükben, ahol majd egyszer ők is feküdni fognak. De úgy látszik, gyerekeiknek már az ilyen közelség sem fontos. Modernek? Hm. Hiszen már élni sem akarnak velük... Természetesen tisztelet akivételeknek. Egy néninek látogatója van. — A vejem, meg a kisunokám — mondja. A vő hímez-hámoz, hogy így meg úgy. Semmi konkrétumot nem képes kinyögni, kellemetlen számára ez a találkozás. Mentsége csak annyi, hogy ő csak vő, és négy fia van anyósának. Nem, nem... „Beteszik az újságba.“ És kérdem, hol a helye ennek az emberi gyalázatnak? Hát már a szeretetnek a lelkekben nincs helye? Persze még egyszer tisztelet és megbecsülés a kivételeknek, de csak a becsületeseknek. Egy másik öreg megsúgja a néninek, hogy ez a fiatalember újságíró. — Majd én megmondom neki, majd én mondok neki olyanokat, hogy... súgja vissza. — Csak tessék szórakoztatni a vendégeit — mondom, — majd később visszajövök. Visszamentem. Hiába kérdeztem, hiába bíztatták a többiek, nem akart kötélnek állni. Hogy ő nem mond semmit, mert a veje megtiltotta, és nincs is mondanivalója, mert ez mennyország, ő itt nagyon jól érzi magát. Feleslegesen magyarázga- tom, hogy nem a környezet érj dekel, — hiszen azt látom — de a miért. — Viszontlátásra és minden jót kívánok. — Viszontlátásra. Talán a múltat vádolják a szülőkben, rajtuk keresztül? Nem. Ez nem lehet, hiszen kortünet, hogy az emberek ma a jelennek és a jövőnek élnek... Apropó! A jelennek és a jövőnek. Ezért nem kellenek hát a szülők. Pedig nem tudják, hogy egyszer majd eljön a lelkiismeretfurdalások ideje és ők is megöregszenek, és... és... Persze. Nincsenek holdak és hektárok, nincs örökség — nincs hát szeretet se, hála se. Könnyebb elviselni a vádat, mint az idős szülőt eltartani. így kerülnek szegények az aggotthonokba, vagy egyenesen az utcára, aztán oda. Az aggotthonok lakóinak a fele jutott erre a sorsra. A másik fele örül, hiszen nincsenek hozzátartozóik, s számukra ez a maximum, sőt, nem egy házasságról tudok, amikor az öregek ott, az aggotthonban szerették meg egymást. Még nekik a legjobb, hiszen ezek mind a magányosok soraiból kerültek ki, és kerültek össze. És a négy, öt, nyolc gyereket felnevelt öregek is ugyanazt az ételt kapják, ugyanabban az ágyban alszanak, ugyanannál a tűznél melegszenek, mégis fáznak, könnyebben lebetegszenek, megzavarodnak, mert nekik van az, ami a másik felének nincs: gyerekeik vannak — a kárukra persze. Kár, hogy ezeket a gyerekeket, fiúkat és lányokat is úgy nevezik, mint a többit. Nem érdemlik meg, embertelenek. így igaz, sajnos, az életnek ez az igazságtalansága, és nem kell rosszmájúnak lenni, hogy meglássuk és felháborodjunk rajta. De. De harmadszor is tiszte-' let és minden becsületes ember nevében köszönet a természetes, a becsületes kivételeknek. KESZELI FERENC „Kevesebb verset * A bratislavai Doprastav híd- és útépítő vállalat az elmúlt napokban ünnepelte fennállásának 15. évfordulóját. A mellette működő szaktanintézet aránylag fiatal építőipari nevelő- központ. Alig három éves múltra tekint csak vissza, ám ez edő alatt érdemdús, figyelemre méltó munkát végzett. Amellett ugyanis, hogy egész sor ifjú szakembert — villanyszerelőt, lakatost, vasbetonozót kőművest stb. — nevelt fel, jó hírnévre tett szert Szlovákiában. Annak ellenére, hógy 1967 szeptember 1-ig a szaktanintézetnek, mint olyannak, nem volt a feje felett megfelelő tető. • Oj. ÖSSZKOMFORTOS OTTHON A szaktanintézet mostani helyzete hómiókegyénést más. A feje felett mindenekelőtt több mint 5 millió korona értékű modern, csaknem összkomforttal ellátott internátus van. Olyan új, többemeletes otthon a Duna parti város peremén. Trnávkán, amilyenről korábban a szaktanintézet diákjai még- csak nem is álmodtak. A Nyugat-, Dél- és Közép-Szlovákiá- ból itt összegyűlt fiúk mindezt értékelik is. ami leginkább magaviseletükben és tanulmányi előmenetelükben tükröződik vissza. És mindez nemcsak az elméleti, hanem a szaktudásukban is kifejezésre jut. Semmi csodálkozni való nincs tehát azon. hogy nevelőik, de főként mestereik vezetésével szorgalmasan készülnek az ifjúsági Műszaki Alkotóversenyre. — Házunk táján az akció — mondta Pavol Jurík mérnök, az igazgató szakképzési helyettese — sosem volt mostoha- gyerek, bár a múltban számos nehézséggel küzdöttünk. Noha az Ifjúsági Műszaki Alkotóversenyek utóbbi évfolyamaiban elért eredményeink nem is voltak valami kimagaslók, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy nélkülük, a rajtuk való részvételekkel szerzett tapasztalatok nélkül, ma már aligha tudnánk meglenni. Ezért kitűzhetjük a jelszót: Ifjúsági Műszaki Alkotóverseny és az ifjúság — első számú feladat. Tagadhatatlanul helyénvaló feladat. Utóvégre is, ki más legyen a műszaki találékonyság úttörője, ha nem az ifjúság? A kérdés csak az, hogy milyen mértékben tudja majd átvinni mindezt a gyakorlatba a szaktanintézet? Minden siker ugyanis. még az a legparányibb is, a hozzáállástól függ. De mi a véleménye minderről, az iskola vezetőségének? Válaszért az igazgatóhoz, Raksányi Simonhoz fordultunk: Fiatalságunk nagyon különböző összetételű, — mondta. Gondolok itt elsősorban az alapfokú iskolából hozott elméleti tudására, mely nem egy esetben befejezetlen, illetve kiütkö- zóen szélsőséges. Ezért, ha úgy beszélünk az Ifjúsági Műszaki Alkotóversenyröl, mint az ifjúság találékonyságának és kézügyességének bizonyítékáról, akkor abból a valóságból kell kiindulnunk, mely számukra adva van. Nem állíthatjuk magasra a mércét, amikor — képletesen szólva - az a céljuk, hogy--------------úi ifjúság 3 # TÖBB KÖLTÉSZETET — KEVESEBB VERSET kovácsoljunk ki adott helyzetünkből, körülményeinkből... — Úgy értsem ezt. igazgató elvtárs, hogy a folyó iskolai évre szóló IMA-tervük semmi olyasmit nem tartalmaz, ami meghaladná a realitást, illetve az elképzeléseket valóra váltó emberi közösség találékonyságát, kézügyességét és fantáziáját.? — Igen, pontosan, így! Elvégre az a célunk, hogy felkeltsük a fiatalság érdeklődését a technika iránt, hogy érvényesíteni tudja fantáziáját, mellyel olyan gazdagon rendelkezik. Ha ezt a célt elértük, feladatainkat az Ifjúsági Műszaki Alkotóverseny terén teljesítettük. Józan, átgondolt megállapítás. És így van ez jól. Kérdezősködjünk azonban csak tovább, hátha kifizetődik. No meg aztán eddig csak a hozzáállást ismertük meg. holott mi többre voltunk — és vagyunk is! — kíváncsiak. Például: — Ki a felelős az Ifjúsági Műszaki Alkotóversenyért? — Az IMAV tevékenységét — vette át a szót Jurík mérnök — egy többtagú bizottság irányítja. Tagjai a szakképzés fömesterei, akik egyúttal az iskolai párt-, ill. szakszervezeti bizottság elnöki tisztségét is ellátják, továbbá a CSISZ-szer- vezet titkára, a gazdasági osztály képviselője és jómagam. A bizottság rendszeresen foglalkozik a felmerült problémákkal, sőt szükségszerűen is összeül. — Hányféle és milyen gyártmánnyal készülnek az idei versenyre? — Erre az évre összesen tizennyolc kiállítási tárgyat készítünk. Közülük főleg egy villamos edző-kemence, egy építkezési daru és egy híd konstrukciós makettje, valamint néhány érdekes képzőművészeti alkotás dominál. Ezeket a tárgyakat a másodéves tanoncaink készítik. Elsőéves tanoncaink különböző tematikus panelek készítésén fáradoznak, melyek később a szemléltető oktatást fogják majd szolgálni. Az elmondottakon kívül még közel 25 kiállítási tárgy készül s ezeket a záróvizsgák alkalmából harmadéves tanoncaink készítik. — Hol tartanak a munkákkal? — A tárgyak többsége készen van, pillanatnyilag csinosításukon. elrendezésükön dolgozunk. — Bemutatják az internátusbán a kiállítás anyagát? — Természetesen. # HOGYAN' TOVÁBB A JÖVŐBEN? Ez olyan» kérdés.melyet napjainkban az elméleti és a gyakorlati oktatás sürgős és kényes kérdései mellett a leggyakrabban tesznek fel maguknak a szaktanintézet felelős dolgozói. Hogyisne, hisz az ismert jelszó valóra váltása, annak konkrét formába való öntése, nem gyerekjáték és hogy minél előbb valóra váljon, sok mindent számításba kell venni. — A jövőben — mondta búcsúzóul Jurík mérnök — jóval nagyobb teret szeretnénk biztosítani a fiatalság alkotó fantáziájának. A célunk az, hogy rávezessük őket az önállóságra s ezen belül pedig alkotóképességeik kibontakoztatására. Ebbéli igyekezetünkben a CSISZ-szervezetre, a gyakorlati oktatás mestereire, de főleg arra támaszkodunk, hogy a közeljövő- bep felépül internátusunk mellett az iskola, a műhely és még jónéhány más, a folyamatos, az egyhelyütt történő elméleti és gyakorlati oktatást szolgáló létesítmény. A Doprastav út- és hídépítő n. v. esetében tehát az olyan kívánatos követelményre, mint amilyen a ,,több költészetet — kevesebb verset“ várnunk kell még egy kicsit. Ám ennek ellenére bátran kijelenthetjük, hogy Raksányi igazgató elvtárs vágya mindenképpen valóra válik. Ha ma még nem, holnap minden bizonnyal! Jó biztosíték erre az ügyhöz való hozzáállás és a világosan kitűzött cél. Kezes József
