Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-13 / 7. szám
_L — 19 — 8 # • «I JÁVOR PÁL ÉLETREGÉNYE Eisemann Mihály: Egy csók és más semmi című operettjének filmváltozatában Tolnay Klárival, Rajnay Gáborral. Sajnos csak rövid időre sikerült. Orvosai szigorú pihenést javasoltak, ő azonban játszani akart, ezt még életénél, egészségénél is fontosabbnak tartotta. És játszott. Az életével is... Szerepet kapott Sommerset Maugham A királyért című színmüvében, fellépett a Kamara Varietében, a televízióban, vidéken járt szerepelni Erdélyi Micivel, megszólalt a hangja a rádióban is. Egy újabb roham azonban ismét ledöntötte lábáról, visszakerült a Városmajor utcai klinikára. Állapota napról napra rosszabbodott. Ojabb operáció következett, s az orvosok már lemondtak életéről. Lassú halódással, szenvedéssel teltek utolsó hetei. Csak az injekciók tartották már benne a lelket. Az orvosi utasításokat most már szigorúan betartotta, mert remélte, hogy egyszer még játszhat — újra a Nemzeti Színházban. Nem sokkal halála előtt felkereste betegágyánál Major Tamás, és aláíratta vele a szerződést a Nemzetibe. Reszkető kézzel, megin- dultan kanyarította alá a nevét. Aztán mosolyogva szólt oda éjjel-nappal mellette virrasztó feleségének: — Látod, Muki, mégiscsak tagja lettem újra a Nemzetinek... ELSŐ EMELET 2. Kétágyas különszoba. A tikkasztó augusztusi melegben kicserepese- dett szájjal, felpolcolt fejjel, halálsápadtan fekszik a kórházi ágyon Jávor Pál. Napok óta egy csepp folyadékot sem tud lenyelni, keze jéghideg, homloka veritékes. Az óra negyed egyet mutat, a kórtermet már birtokukba vették a látogatók. A művész kétágyas szobájában is sok o vendég. Halk, félbetört mondatokat suttognak egymásnak, a nyitott ablakon erős virágillatot sodor be a szél. S egyre erősödő cigánymuzsikát. Ez a zene mintha csak a felzaklatott agy halluci- nációja lenne. Cigánymuzsika a kórházban? Jávor felfigyel. — Gyerekek, nézzétek meg, hol játszanak — suttogja. A beteg sürgető, türelmetlen tekintetére felesége elindul kifelé. Mikor visszajön, elmondja, hogy az egyik földszinti kórteremben egy cigányzenész fekszik, őt jöttek meglátogatni a barátai, neki szól a muzsika. Csend van a kórteremben, mindenki kifelé figyel. S felhangzik a Feketeszárú cseresznye, a Darumadár dallama. Jávor megpróbál felülni az ágyban. Szemében dacos elszántság fénylik. — Lemegyünk hozzájuk — suttogja. Nem lehet visszatartani. Éjjeliszekrényén két üveg tokaji bor áll a sok virág, ajándék között. Néhány napja kapta házassági évfordulójukra Felkapja a két üveget, s megpróbál segítség nélkül, önerejéből megbirkózni a lépcsőkkel. A zenészek, akiket lekéretett a kórház udvarára, már várják. Odalép eléjük, kezet nyújt, bemutatkozik. — Ez lenne a Jávor? — suttogja az egyik zenész, de társai oldalba bökik. Erre elhallgat, csak a fejét ingatja, mint aki nem hisz a saját szemének. A beteg leroskad egy kerti padra, maga mellé teszi az üvegeket és tölt. A reszkető, erőtlen ujjak nehezen birkóznak az üveggel. Aztán int a zenészeknek, s felhangzik néhány ismerős Dankó-nóta. A másodiknál belekapcsolódik, és énekelni kezd. S mintha csoda történne, hangja régi. töretlen fényben csillog ismét... A KŐRHÁZ KERTJE benépesül, az ablakok megtelnek kíváncsi fejekkel. Az utolsó „teltház“, az utolsó nyilvános „fellépés“. De Jávor senkit sem lát. Fent hagyta a szobában nyolc- dioptrás szemüvegét, minden homályos körülötte. Csak a zenét, az ismerős dallamokat hallja Egymás után rendeli a nótákat. Legutoljára azt a Dankó-dalt, amely a kedvence volt: Most van a nap lemenőben... De ezt már Jávorné nem engedte eljátszani. Visszatámogatta férjét a szobába, aztán orvosok, ápolónők siettek a beteghez, a látogatókat kiküldték, injekciókat készítettek elő. Jávor veritékes arccal feküdt a párnák között, tüdeje zihált, de szája szélén mintha egy dacos mosoly futott volna át... Másnap elvesztette az eszméletét, és már nem is tért magához. Augusztus 14-én, pénteken, hajnali négy órakor szíve megszűnt dobogni. Reggel hét órakor az ügyeletes je-> lentette az osztály-orvosnak. — Az első emelet kettes számú szobában Jávor művész úr hajnali négy órakor meg-* halt. AUGUSZTUS 18-án Pesf és Buda minden részéből özönlöttek az emberek a Farkasréti temető felé. Annak ellenére, hogy a temetési szertartás délután fél ötre volt hirdetve, már déli 12-kor több száz ember vette körül a haJ lottasházat. Gépkocsik, taxik százai ontották az embereket. Délután kettőkor már olyan nagy volt a tömeg, hogy a rendőrségnek kel-* lett utat biztosítani. Filmesek, rádiósok, fény-* képészek próbáltak utat törni a tömegben, hogy megörökítsék a végtisztességet. Özönlöttek a virágkoszorúk, virágcsokrok. Volt, aki egy szál rózsát hozott. Később öt kocsit töltöttek meg a ravatal elé helyezett virágokkal. Még meg sem kezdődött a temetési szertartás, amikor — és erre még nem volt példa — be kellett zárni a temető kapuját. Több ezren rekedtek kint. Becslések szerint kb. 80 000 ember vett részt a végső búcsúztatón. Pontosan fél ötkor kezdődött a gyászszer-» tartás. Az emberek némán tűrték az augusz-< tusi nap forró sugarait. Némán, könnyezve álltak. Amikor a gyászszertartás véget ért, kihozták az aranyozott koporsót a kis elő-1 térbe. Hatalmas égő kandeláberek izzították még jobban a meleget. A mikrofon előtt Halász Kálmán, a Nemzeti, Sivó Emil a Jókai színház, Hegedűs Tibor, a régi vígszinházi tagok nevében búcsúzott Jávor Páltól. A fővárosi Tanács által adományozott díszsírhely körül száz cigányzenész állt, de csak egy húzta a Da.nkó-nótákat. A temetés napja óta több mint tíz év teli el. A sírt ma is friss virágok borítják. Barátok és ismeretlen emberek ajándékai (Végei — Ne törődjön vele. — S mivel a dörömbölés újra kezdődött, Liliké kiszólt: — Ki az? — A rendőrség. Tessék ajtót nyitni! — a lány ijedten nézett a férfira, de az újra közömbösen ismételte: — Nyissa ki! Mikor a lány kinyitotta az ajtót, egyszerre nyomult be egy szép szál civil meg az üvöltöző takarítónő, akinek tátva maradt a szája, mikor a férfit a lány szobájában látta. — Csukja be az ajtót maga után, és lehetőleg a száját se felejtse nyitva! — figyelmeztette a férfi, majd mikor a takarítónő elment, odaugrott az ajtóhoz, és sarkig tárta. — És ajánlom, hogy ne hallgatózzon Mahácné! — figyelmeztette jó- akaratúan, majd a civil felé fordult, aki Liliké legnagyobb csodálatára némán, szinte vi- gyázzban állt a férfi előtt. — Egy pillanatra — mondta bocsá- natkérően Liliké felé, majd a fürdőszobába cipelte a civilt és vagy tíz percig sugdostak, majd az alak szalutált és szó nélkül kifordult az ajtón. — Maga — kérdezte csodálkozva a lány, de a férfi leült, Lilikét is odahúzta maga mellé a heverőre. — És most meséljen! — parancsolj kedvesen. És kérem, Liliké mesélt, szerelemről, Jancsiról, hasas ü- vegről. szóval mindenről, amit tudott, a végén a férfi fölállt és megslmogatta Liliké haját: — Kedves kislány maga. de ígérje meg, többet nem avatkozik ezekbe a dolgokba — és a szemében vidámság táncolt, majd kezet csókolt és elment. Liliké ott maradt a szoba közepén teljesen megzavarodva, mert nagyon furcsán érezte magát, a férfi valamire emlékeztette az apja és bátyja és az első platonikus szerelme között. Annyira meg volt zavarodva, hogy meg sem kérdezte a férfitől, kicsoda tulajdonképpen, és hogy miért nem részeg, amikor nem is félórával előbb tökrészegen látta dülöngélni a folyosón, mikor a reggeliről visszajött, PÉTER ÜJRA BEAVATKOZIK Az kérem úgy van az életben, hogyha valaki nyugodtan, békében élhetne, elkezd fészke- lődni. Van erre egy jó közmondás. amelyik valahogy úgy szól: Hogyha valaki jól érzi magát, táncolni megy a jégre. Péter nem ment ugyan jégre táncolni, de miután gyöngének hitt idegei rekreálódtak és pár nap alatt alaposan kihajálta magát, imigyen szólt: — Az a disznó Sanyi is csak elfu'ott és azóta a füle botját se mozdítja. — És nekiállt, hogy felhívja Sanyit. Mikor kétórai tárcsázás után végre telefonvégre kapta a detek- tívfelügyelőt, az közömbösen mondta: — De kérlek semmi érdekes, rémeket látsz. — És miért rohantál úgy a foszforeszkáló macska után? — Azt hittem veszett, és egy ilyen sűrűn lakott házban... — No de mégis mit állapítottál meg? — Ugyan kérlek, nem volt ott semmiféle megállapítani való. — N ae a macska — erős- ködött Péter. — Kérlek, egy hölgymacskának is lehetnek indiszponált pillanatai... — Hogy-hogy? — Azóta már valószínűleg számtalan macska boldog mamája. — Ja vagy úgy. — Na látod, ilyen egyszerűek: a dolgok, csak semmi komplikáció. — Azért én ma elmegyek és meglátogatom Lilikét, — tartotta magát Péter ötletéhez. — Szóval még mindig szerelmes vagy? — Affenét! — Nem is lenne érdemes, mert a hölgy máshol van érdekelve. — Azért ez nem hagy engem nyugodni. — Mi? az hogy a lány másba szerelmes? — Nem. dehogy, ez a história olyan furcsa. — Fenéket furcsa, minden roppant egyszerű. — No de a halott? Ide figyelj Péter, én mondom, nem volt ott semmiféle halott, egy halottat nem lehet elsüllyeszteni, a rendőrség e- lőbb-utóbb úgyis rájönne, szóval ne törődj te már az Exnár- utcai dolgokkal, nincs ott semmi érdekes. Na szervusz. — Ha ez az alakoskodó hekus azt állítja, hogy ott nincs semmi, akkor ott biztosan van valami. Csak azért is kimegyek az Exnár utcába — határozta el Péter. — Nemessy elvtársnő nincs otthon — mutatott a dijbirkó- ző portás a kulcsra, mikor meglátta Pétert. — Köszönöm. — Kérem máskor is — viszonozta gúnyosan a hústorony. Péter gyorsan borravalót csúsztatott a kezébe, roppant szeretett volna valamit tudni. — Egyedül ment el — mondta a portás félreértve Péter szándékát. — Arra nem vagyok kiváncsi — mondta Péter. — Van Itt egy barátja — próbálkozott a portás — egy újságíró, de Péter félbeszakította. — Nézze ez engem nem érdekel. — Hát... nézte várakozva az erőmüvész. Péter csak állt, hogyan kérdezze meg ettől az a- laktól, hogy volt-e halott vagy se, végre kinyögte: — Sokan halnak meg ebben a házban? A portásnak leesett az álla. — Nem, nem mondhatnám, — nézte bambán Pétert. — De mondjuk az utóbbi i- dőben — erőszakoskodott Pété) ,— Nem kérem, nem volt itt halott, illetve temetés — talán temetési ügynöknek tetszik lenni? — Nem — nyögte keservesen Péter, olyan arccal, mintha a fenekét fűrészelnék, aztán csak álltak egymásra bámulva, nem lévén több mondanivalójuk. — Hát akkor... — kezdte Péter a búcsúzást. — Mit tetszik — perdült eléje a kis takarítónő. — Kérem én érdeklődtem — kezdte Péter, de a nő mögött a portás nemet intett, és kérőén függesztette szemét Péterre. sőt, hogy a kérését, jobban megalapozza, még a kezét is összetette. Mikor a nő látta, hogy csak ötöl-hatol, nagyot ordított: — Kinél érdeklődött és mi után? — Péter észbekapott: — Itt a kedves portásnál, hogy otthon van-e Nemessy kisasszony. — És az tartott olyan sokáig? — firtatta a nő, mert hallom, már vagy negyedórája itt fecsegnek. — Meg a clcuskáról érdeklődtem — tódította keservében Péter. — Miféle clcuskáról? — Az ön eicuskájáról. — Ügy és miért? — Mert hallottam, hogy családi esemény van elkövetkezőben. — Megbolondult? Luxy kandúr, és most nézze, hogy eltűnjön — dördült Péterre. — Te pedig lódulj — förmedt a portásra, azzal felkapta a port- vlst, és teljes hosszában végigvágott a nagy mélák portáson, majd megkapta a kabátját a hátaközepén és egy eme- iódaru ügyességével felkapta az óriást és félig tuszkolta, félig vitte a portásfülke mögötti keskeny ajtó felé. Az e- gész művelet egyszerűségén látszott, hogy többször gyakorolták. nem okozott semmi nehézséget, mert graciöz művelőjének volt ideje közben ordítozni is. — Te disznó, már megint valamit spekulálsz, már megint valamin töröd a fejed, hogy mért nem csap bele a ménkű az ilyen marhába, nem volt már nekem elég bajom veled? — De Adélka, Adélkám, értsd meg — szabadkozott az elefánt, de a nő csak verte, vitte és szidta egyszerre. Péter tá- tott szájjal bámulta a jelenetet. — Ez itt mindennapos — jegyezte meg a férfi mellette, a- kibe egy nő csimpaszkodott, mintha az élete függne tőle. — De kérem, ezt a nagy me- lákot — hihetetlenkedett JPé- ter. — Bizony, ezt a nagy me- lákot naponta abrichtolja ez a kicsi asszony. — És mióta?... hebegte Péter. — Hát ez a ház csak két éve áll, de ezek ketten állítólag 15 éve vannak együtt... — Na és mit szól hozzá a portás? — Megszokta — felelte vállatvonva a férfi, megemelte a kalapját és lassan vonszolta maga után a csimpaszkodó nőt. Péter miután látta, hogy Itt semmire sem megy, lassan baktatott kifelé az ajtón, azon törte a fejét, merre is menjen, mikor kivágódott mögötte a kapu, de olyan erővel, hogy alaposan hátbavágta. Már éppen készült valami borsosat felelni a röviden elmorgott — bocsánat-ra, mikor meglátta a nőt aki a férfi mellett ment. Üveges tekintettel bámult a semmibe és a lábát egy fababa merevségével rakta egymás u- tán. Péter megrökönyödve nézte. hogyan fordulnak be a sarkon. csak mikor feltekintett látta, hogy a jelenetnek még egy nézője akadt, mert egy é- Pítés idejéből ittfelejtett fabódé mögül, Liliké leskelődött a pár után. Péter a földszinten lévő kávéházba ment és onnan hívta fel Sanyit. — Most jött haza, jelentette ki a felesége, — rögtön hívom. — Te Sanyi — kezdte szidni a barátját Péter — te engem bolonddá tartottál, az a macska kandúr! — Miféle macska? — A részeg macska. — Ja húzta el Sanyi — no és? — Szóval becsaptad régi barátodat? — Nézd Péter, hagyjuk már ezt az Exnár utcát. — De ne hagyjuk — csattant fel Péter. — Miért, talán újabb halottat fedeztél fel? — kérdezte gunyorosan Sanyi. — Azt nem fedeztem fel. — Hát mit? — Azt a nagy marha portást veri a felesége. — És azért hívtál fel, hogy a portásék családi életét tárgyald meg velem? — Nem, de abból az épületből távozott egy férfi egy nővel. és Lili leskelődött utánuk. — Ha nem vagy érdekelve a hölgynél, ahogy állítod, akkor mi közöd hozzá? — Csak annyi, hogy a nő a- kit a férfi vezetett az én elvált feleségem volt — jelentette ki diadalmasan Péter és letette a kagylót. IX. fejezet. A HINDU FAKÍR. Liliké még nem tudta, hogy ez a nap sorsdöntő lesz életében. Reggel nyolckor úgy festett a dolog, hogy ma kezdődik egyike azoknak a szürke napoknak, mikor nem történik semmi. Unott szürke égbolt, szemerkélő eső, hideg szél... Nem akarok meteorológiai előadást tartani, de a legtöbb emberre a lassan szitáló' eső fárasztóan hat, valahogy napsütésben minden vigabban fut, még az autók is. hát még az emberek! Aki nem hiszi: rossz megfigyelő. Lili lusta volt még reggelit is készíteni, ezért le- vánszorgott a kávéházba. Rossz kedvét növelte a vacak lötty, amit kávénak csúfoltak itt, e- szébe jutott az előző esti, rosz- szul sikerült randevú is. dühös volt az egész világra, szívfáj- ditó hangulatát betetőzte, hogy kedves szomszédja már ilyen korai órákban, részegen dülöngélt a folyosón és harsányan köszöntötte: (Folytatjuk) VIII. fejezet.
