Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-02-06 / 6. szám

új ifjúság

Hárman pénz nélkül a sivatagban

Utazási hír: az elmúlt év áprilisában és májusában a prágai Nemzeti Múzeum természettudományi osztályának három tagja tanulmányúton járt Franciaországban és Algériában. Párizsban hosszabb időt töltöttek a Francia Tudományos Akadémia földalatti laboratóriumaiban és felvették a kapcsolatot több tudományos barlangkutató társasággal is.

Algériában hüllőket gyűjtöttek a tengerpart vidékén, a Szaharai Atlasz környékén, valamint Hoggar, Szahara legmagasabb hegysége közelében. Alaposan tanulmányozták a hüllők életkörülményeit. Sokat foglalkoztak a természetvédelem problémáival, és a sivatag nyújtotta életkörülményekkel.

Engedjék meg, hogy most úgy emlékezzek vissza az utazásra, mintha magánszemély lennék és az egzotikus környezetben nyert benyomásainkról számoljak be, amelyeket a tudományos munkában nem használhatok fel.

Az ember az ilyen utazás közben sok mindenre rájön, tisztába jön önönmagával, a saját képességeivel. Nem csaphatja be saját magát, és nem kelthet hamis elképzeléseket. Kezdjük tehát utazásunk elején. Saját költségünkön mentünk. Deviza iránti kérvényünket úgy intézték el, hogy elsősorban a következő problémát kellett megoldani:

Hogyan lehet a Szahara sivatagban kutatómunkát végezni, amikor személyenként 10 dollár volt a zsebünkben.

Elhatároztuk, hogy: próba — szerencse. Nem is hinnék: teljes 33 napig tartottunk ki. E- mellett autóstoppal 5000 km-t tettünk meg. Nem azért említem ezt meg, mintha azt a- karnánk kihangsúlyozni, hogy milyen ügyesek voltunk! Rögtön elmondom, hogy mindez csak azért sikerült, mert bárhová is kerültünk, az emberek mindenütt a legnagyobb megértéssel fogadtak, mindenütt megvendégeltek és mindent megtettek érdekünkben.

Sikerünket tulajdonképpen azoknak a nehézségeknek köszönhettük, amelyeket a Franciaországból magunkkal hozott poggyászaink okoztak. Ezekbe csomagoltuk a diapozitíveket, könyveinket és a barlangkutatáshoz szükséges felszerelést. Fölöslegesnek tartottuk, hogy sátrat is vigyünk magunkkal és így elhatároztuk, hogy a sivatagban majd mi is — ahogy azt ott mondják — a „Hotel de sable“-ban fogunk lakni. (Magyarázat: sable az egy mindenhová behatoló, mindenütt jelenlévő valami, amit úgy fordítanak le, hogy „homok“, de ezalatt mi valami egészen mást képzelünk el.) Különösen az esték szépek a homokban. Hát még az alvás?, Csodálatosan kellemes. Emlékszem In Salahuban mennyire lenéztük a sznob turistákat, akik társadalmi rangjuknál fogva nem engedhették meg maguknak, hogy az éjszakákat a fülledt szállodászobákon kívül töltsék. A sivatag homokja — most már elmondhatom — a legtisztább „ágynemű“.

Sok fölösleges holminktól úgy szabadultunk meg, hogy felkerestük követségünk külkereskedelmi osztályát, ahol valóban rendkívül kedvesen és teljesen konvenció-mentesen fogadtak. Nagy érdemeket szereztek nemcsak velünk, hanem gyűjtött „állatkáink“ irányában tanúsított figyelmességükkel is. Az állatkákat félútról repülőgépen küldtük el a követségre.

Azonban a repülőgéppel sem volt egészen egyszerű az ügy. In Salahuban megkérdeztem, hogyan lehetne az állatokat repülőgépen szállítani és mibe kerülne. Az illetékes hivatalnokok közölték velünk, hogy az érvényben lévő előírások értelmében állatorvosi engedély nélkül állatokat szállítani tilos. Amikor megérkezett a repülőgép, megkértük a pilótát, hogy vigye magával a ládánkat, amelyben kígyók, gyíkok, kaméleonok voltak. Valóban el is vitte és rendben átadta. Semmit sem a- kart elfogadni ezért. Nem lepett meg a dolog, mert mindenütt hasonló előzékeny emberekkel találkoztunk.

EGY CSEHSZLOVÁKIAI CSALÁD IS FELBUKKANT

Az első afrikai éjszakát „Morva" felségterületen, Orleansville-ben, azaz El Asnamban, Borkovec állatorvos családjánál töltöttük. Autóstoppal érkeztünk meg késő este, de köny- nyen odataláltunk. Már két év óta laknak ott és mindenki ismeri őket. Amikor El Asnamban említettük, hogy csehszlovákok vagyunk, nagyon kedvesek voltak hozzánk, és rögtön mondták, hogy ismernek egy csehszlovák családot, amely lőtt lakik közelükben.

Amikor megérkeztünk, Borkovec állatorvos nem volt otthon, egy beteg tehénhez hívták. Elhatároztuk, hogy elébe megyünk. Visszafelé Borkovec vezette a kocsit, nem akartuk eltéríteni a figyelmét a kocsivezetéstől és ezért a kislányával kezdtünk társalogni. A lányka vagy 9 éves lehetett és roppant érdekes dolgokat mesélt. Azt magyarázta, hogy a túlságosan intenzív legelő-gazdálkodás tönkreteszi a talaj kötöttségét és hatalmas eróziós jelenségeket idéz elő. Hogyha ez továbbra is így marad, akkor ebből a termékeny talajból rövidesen kietlen pusztaság lesz. Azt állította a kislánv, hogy ezen a vidéken a leggazdagabb az állatvilág és hogy ma már an egyes vad

állatfajok annyira kihaltak, hogy hírmondó sem maradt belőlük. A század elején ezen a vidéken még élt a vörös sörényű berber-oroszlán, de ma már teljesen kihalt. Még azt is elmondta, az itteni lakosságot meg kellene arra is tanítani, úgy gazdálkodjon, hogy a természet képes legyen felújítani tartalékait. Csakhogy kevés olyan ember akad, aki törődne az ilyen dolgokkal. A kislány ismeretei e- gyenesen megdöbbentettek.

Amikor megérkeztünk, Borkovec úr a beteg tehénről kezdett beszélni. A kislány közben rám kacsintott — szörnyű, hogy apuka milyen hibákat ejt a franciában.

Nem tehetek róla, ha általános megfigyelésképpen a következőket kell megállapítanom: Ha valakit ilyen egzotikus körülmények közé megbízatással küldenek ki, akkor azt csakis azért vállalja, mert tudja, hogy jól megfizetik. Az ország, ahová küldik, egészen közömbös marad számára, illetve sokszor ellenszenves és unalmas is; egész idő alatt másra sem gondol, mint a hazatérésre és — „zsoldos" — marad. Más változattal is találkoztunk, ezért igyekeztünk legalábbis néhány ecsetvonással Borkovec állatorvost és családját jellemezni.

A SZAHARA ÉS AZ EMBEREK

Elsősorban néhány adat: Oasis kerülete, ahol a leghosszabb ideig tartózkodtunk, Algéria területének felét alkotja. Területe nyolcszor akkora, mint Csehszlovákia, lakosságának száma: 400 000. A legérdekesebbek a nomádok. A mai napig sem értem, hogyan élhetnek így emberek.

Tárgyilagosan: általánosan ismert dolog,

hogy a sűrűn lakott civilizált országok fővárosaiban keletkezik a leggyakrabban az elidegenedés érzése. Az az érzés, hogy az ember a tömeg közepette egyedül van, senki sem érti meg, nem érdeklődik iránta, mindenki közömbös vele szemben. No, lássuk csak: a sivatag rengetegében pont ellenkező a helyzet. Utunk legdélibb pontját Amseiben értük el a Hoggar óriáshegység alatt. Mindazonáltal, hogy nem bírtuk a nyelvet, nagyon jól megértettük egymást. Főleg azért jutottunk közel az emberekhez, mert mi is szerettük a természetet és ez igen erős kötelék. Készségesen megmutattak mindent és hozzásegítettek ahhoz, hogy kutatásokat végezzünk és állatgyűjteményünket gazdagítsuk. Utunkról rendkívül értékes, ritka hüllőket hoztunk magunkkal. Minden szaharai útleírás úgy tünteti fel a viperákat, hogy azok könyörtelen bestiák, a sivatagi sötét éjszaka leple alatt közelítik

meg a nyugodtan pihenő ufast, hogy halált-* okozó mérgükkel tönkre tegyék. Ne higgye-' nek ezeknek az útleírásoknak! A vipera vaJ lóban nagyon mérges, de mi főleg azért kép-* zeljük olyan veszélyesnek, mert emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel. Elképzeljük, milyen pusztítást végezne maga körül az ember, ha olyan fegyverrel rendelkezne, mint a- milyen a kígyóméreg. Ezt a mérget azonban túlbecsüljük; Közép- és Észak-Európában nem is él olyan kígyó, amely az emberre nézve veszélyes lenne. Ez a megállapítás a viperára is vonatkozik.

Tévesen hisszük, hogy az ember már születésétől fogva fél a kígyótól. Algériában azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik a szabad természetben élnek, mint például a nomádok, nem félnek a kígyóktól. Sokszor mezítláb futkosnak olyan helyeken is, amelyekről tudják, hogy ott kígyók tanyáznak. Érdekes, hogy a kígyók meg sem marják őket. Ebből arra a következtetésre jutottunk, hogy a kígyók mégsem olyanok, mint ahogyan az útleírásokban lefestik őket. Kevés olyan béke- túrő állat él a világon, mint a kígyó, csak akkor támad, ha más kiút már nem marad számára. Az európaiak iszonya a kígyótól tehát úgy látszik inkább csak a hagyományokon nyugszik és a keresztény mondából indul ki. A keresztény vallás nemcsak gyűlöletet hirdet a kígyók ellen, hanem, miután tagadja, hogy az állatoknak van lelke és érzése, a keresztény világ az állatokkal és a természettel szemben közömbösebbnek mutatkozik, mint a keleti vallások. A vallás és a hagyományok mélyen beidegződtek az olyan emberek tudat alatti énjébe is, akik ésszerű gondolkodásuknál fogva nem is fanatikus hívők, sőt ellenkezésbe kerülnek a vallási dogmákkal. Az a tény, hogy a természetet megvetik és az embert szembe helyezik vele, tulajdonképpen az ó-héber igyekezetből indul ki, amely mindenáron éles ellentétet igyekszik szítani az e- gyiptomi állatkultusz ellen.

TÚLÉLI-E AZ AFRIKAI ÁLLATVILÁG A XX. SZÁZADOT?

Rövid történelmi áttekintésünk így festene: A fehér ember Afrikában a vadászatnak akart hódolni. Ennek következtében egész állatfajok teljesen kipusztultak. A garázdálkodással szemben úgy igyekeztek védekezni, hogy állatvédelmi rezervációkat létesítettek. A bennszülöttek úgy képzelték, hogy az állatokat csakis azért védelmezik, hogy a fehér uraknak legyen mire vadászniuk. A politikai súrlódások és az afrikai népek függetlenségi harca idején a növény- és az állatvilág is sokat szenvedett. A természetvédelem ma nemcsak az elhagyatott kutyák és macskák megsegítésére indított mozgalmat jelent, hanem komoly probléma nemcsak Afrika, hanem a többi világrész számára is.

— Kérem éri csak — hebegte, de aztán elnevette magát, mert egy papagáj rikolto- zott a szembenlévő szekrényen.

— Te édes dög, de megijesztettél — nyögte boldogan Liliké.

— Lorrinak papálnl adj! Lor- rinak papálni adj! — ismételte csökönyösen a madár.

— No várj! — Liliké körülnézett. Az őrült rendetlenségben művészet volt fellelni egy papíron kenyérdarabkát és kis szalámit, ami egy ing és több könyv társaságában hevert az asztalon.

Lorri boldog falatozásba kezdett, de mikor látta, hogy az élelem fogytán van, újra ri- koltozni kezdett:

— Lorrinak papálni adj!

Liliké jobban körülnézett, mit lehetne itt szerezni a feneketlen bendőjű szárnyasnak, amikor mindenféle vacakokkal borított szekrénykét fedezett fel az ajtó mellett. Ahogy közelebbi . vizsgálódásba kezdett, a tekintete az ajtóra tévedt és megmerevedve látta, hogy az ajtó kilincse lassan lenyomódik, lábai szinte felmondták a szolgálatot. csak mikor hallotta a zár kattanását, ment gyorsan a fürdőszobába. Nem volt éppen gyáva, de az ájulás környékezte, amikor hallotta a sötétben, hogy valaki belép. Elképzelte, hogyan fogja hívni a bibircsókos a rendőrséget, hogy tolvaj van a szemétdombján. — „De miért surran ez az a- lak olyan csöndesen?“ — gondolta Liliké a szappanszagú sötétben, majd erőt véve félelmén, kidugta a fejét az ajtón. A szobában egy férfi matatott, majd a szekrényhez lépett, és keresgélni kezdett, a papagáj a bútordarab tetején ijedten kurrogott. — Nyughass mán! — mondta a pasas és úgy látszik, ismerte az é- henkórász madarat; mert egy

kockacukrot keresett elő valahonnan a zsebéből. A lány rögtön megismerte a hangját. — Hohó, barátom, hiszen te is hivatlan vendég vagy itt — és már azon kezdett gondolkodni, hogy kilép, mikor a férfi az asztalra tett valamit, és a lány tágrameredf szemmel nézte, mert pont az a hasas ü- veg volt azzal a vízszínü folyadékkal, amit a bibircsókos olyan átszellemült arccal szemlélt Jancsival. Ahogy a férfi letette az üveget, pár pillanatig az asztalra bámult; majd

körülnézett, a fürdőszobához lépett, nem tudni hogyan, de a kezében revolvert tartott, és halkan, de erélyesen mondta:

— Kérem lépjen ki, és tartsa fel a kezét, ne hülyéskedjen!

Liliké pipacspirosra válva, de félelem nélkül lépett be a szobába. A kezét csak könyöktől tartotta felfelé. A férfi csodálkozva rábámult, majd ellépett mellette és felgyújtotta a villanyt, körülnézett, a revolvert zsebre téve kérdezte:

— Egyedül van?

— Egyedül.

— Mit keresett itt hölgyem?

— Azt az üveget — dadogta Liliké, és az asztalra mutatott. A férfi tekintete szigorúvá vált. — Kinek kell az üveg?

— Nekem.

— Mire? — De Liliké nem felelt, mert elmúlt minden félelme, és ezzel feltámadt feleselő kedve: — Ml köze hozzá? — kérdezte kihívóan.

— Csak annyi, hogy rákényszeríteni a feleletre — és a férfi közelebb lépett. — Ki részére kellett az üveg?

t— Nekem kellett — felelte Liliké.

— Nincs pénze? — kérdezte a férfi, de mikor látta a lány határtalan meglepetését;

csak annyit mondott: — Na?. — és a lány megérezte, felelnie kell, bármilyen kínos is az ügy — Jancsinak volt a kezében és megláttam... tudni szerettem volna... — dadogta, majd dühösen hozzátette: — Hallja, mit faggat itt engem annyira, mi van abban az ü- vegben, csak nem kincs?

— Nem, méreg — mondta a férfi, felvette az asztalról és a világ legtermészetesebb hangján mondta: — Na, menjünk, és ha máskor be akar valahová törni, — tette hozzá ironikusan — akkor ilyesmiket ne hagyjon maga után — és a lány felé nyújtotta azt a különleges kulcstartót, amit E- gyiptomból hozott magával. A lány egyre jobban bámulta a férfit, mert egészen másnak képzelte futó ismeretségük u- tán. — Miért fogott rám revolvert? — firtatta kíváncsian.

— Nem magára fogtam, hanem azt hittem, az a pernahaj- der...

— Miféle pernahajder?

— Egyetlen Jancsikája. — Persze, Jancsinak is hozott kulcstartót — gondolta, de hangosan azt mondta:

— Na hallja, magának igazán nincsen joga senkit sem pernahajderezni.

—< Gondolja^ —! nézett rá i

férfi olyari tekintettel, hogy a lány megzavarodva bámulta. — Induljunk már — nógatta a le» ányt az ajtónál hallgatózva. —<

— Erre nem lehet, — mondta, és a balkon felé húzta Lilikét. Most már a lány is hallotta a dörömbölést és a takarítónőt valahol a folyosón. Engedelmesen követte a férfit. — Lorrinak papálni adj — ordította utánuk a madár. Kint a férfi hirtelen hozzáfordult: — Erre jött?

— Erre.

— Azt nem lehet — mondta a férfi és a világ legtermészetesebb mozdulatával átemelte a leányt a balkonon, először a Jancsién, majd a Lacz- kő bácsién.

— Mit nem lehet? — kérdezte Liliké.

— A jelenlétemben leesni — mormogta a férfi, és valljuk be, Lilikének nagyon jól esett a gyöngédség.

— Az én ajtómon dörömbölnek — mondta ijedten Liliké.

— Ott, én már kezdettől fogva tudom — mondta közömbösen a férfi.

— Most mit csináljak? —. kérdezte ijedten Liliké.

— Nyissa ki! — volt az egykedvű válasz.

— De mit fognak gondolni...

(Folytatjultj