Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-10 / 49. szám

f • Ul A 15 éves Favzi Najar két kts húgával és özvegy édesanyjával átlépi Jordánia határát. A milliós menekültsereg képezi az El Fattah különítmények utánpótlását. Pontosan a senki földjén, Szíriát ugyanis már elhagytuk, Jordániát viszont még nem érte el az autó, megállítottak bennünket. Egy fiatal nő lépett a kocsihoz és mondott vala­mit arabul. — Pénzt kér — szólt a mellettem ülő bejrúti kereskedő. — Miért?... Kinek?... — kérdeztem. — Az El Fattah számára... Bódé a senki földjén Zsebretettem a nyomtatott elismervényt, amit a lefátyolozott arcú lány adott a két szír font fejében. A lány biccentett, mintegy köszönetképpen, de nem szólt egy szót sem Visszament a senki földjén felállított bódé­hoz. s ahogy hátranéztem, láttam, amint a pénzt két egyenruhás férfinek adta át A kereskedő, aki észrevette rajtam az ér­deklődést, hozzám fordult' — Ne csodálkozzon... Még harcolni sem le­het pénz nélkül! Sokba kerül a fegyver, a lőszer... Kell a pénz a gyógyszerre és élelmi­szerre is... És ne feledje, hogy a harcosok tulajdonképpen egyetlen államhoz sem tar­toznak, egyetlen ország „kasszájából" sem költekezhetnek. Elhallgatott, majd héh'áőy pillanat múlva folytatta: — ...hiszen nincs határuk és hazájuk!..! Meglepett a kereskedő pátetikus hangja. Annak ellenére is. hogy tudtam, az arabok két fokkal magasabbra transzponálnak min­den érzelmi megnyilvánulást, mint az euró­paiak általában. De nem késett a magyarázat. — Nézze, én csak most élek Bejrútban. A szülővárosom, Nablusz, odaát van a Jordán partján. A többit elgondolhatja.. Ammanban egyébként egyetlen hivatalos személy sem volt hajlandó hivatalosan vála­szolni az ellenállási szervezetekkel kapcsola­tosan feltett kérdésekre Ez annál különösebb volt, mert bármerre jártam a városban, min­denütt szembetalálkoztam az El Fattah kato­nai alakulat, az El Asszifa terepszínü egyen­ruhát viselő tagjaival. Vagyis a gerillaharco­sok szabadon mozognak, nyíltan megjelennek a jordán főváros utcáin, s mint hallottam,- éppen Amman közélében vart egyik kiképző központjuk is. A kormányzat mégis úgy tesz, mintha nem lennének. Hogyan tudok meg egy telefonszámot? Sok mindent megmagyaráz azonban az, ahogy egy magasrangú kormánytisztviselő re­agált kérdésemre, hogy hozzon össze a má­sik jelentős ellenállási mozgalom, a Paleszti­nái Felszabadítási Szervezet Jordániában tar­tózkodó vezetőjével. Először elutasított: — Mint kormánytisztviselőnek, nem áll mó­domban találkozást közvetíteni egy nem jor- dániai szervezettel. — S mint magánember nem tehetné meg ezt a szívességet? — kérdeztem. Válaszként kezembe nyomott egy papírla­pot Yahia Hammouda telefonszámával. A palesztin ellenállási mozgalom elsőszá­mú hátországa ma Jordánia. Bár egvés szer­vezetek központja Szíriában van, mások Kairó felé tekintenek, attól függően, hogy az arab országok politikai palettájának melyik színét képviselik, a politikai és katonai tevékenység központja jelenleg mégis Husszein birodalma. A két legjelentősebb szervezet pedig az El Fattah és a Palesztinái Felszabadítási Szer­vezet (PLO). Mindkét mozgalom már a múlt esztendei háború előtt működött. 1961-tól számítják az El Fattah születését, riválisa ennél sokkal „öregebb“. 1967 júniusa előtt tevékenységük azonban elsősorban politikai akciókra korlá­tozódott, bár a Fattah kommandói nem egy­szer hajtottak végre katonai vállalkozásokat is Izrael területén. Bombák robbannak... Nem sokkal az egyhetes háború befejezése után, már hallani lehetett a palesztin ellenál­lók akcióiról. Az Izrael által megszállt terü­leten bombák robbantak, katonai járőröket támadtak meg. A Tel Aviv-i lapok már au­gusztus elején beismerték, hogy „a Jordán folyó nyugati partvidéken titkos ellenállási szervezetek működnek." Akcióikról egyre többet tudott meg a vi­lág. Támadást intéztek üzemek, falvak, kato­nai őrszemek és helyőrségek ellen A hírügy­nökségek kezdtek arról írni, hogy „Vietkong- rohamok“-hoz az arab ellenállók akciói. A Fattah harci tevékenységének sorát hosz- szan lehetne folytatni. Egy ízben még Dayan tábornok dzsipje is olyan aknára futott, mint a MENA-hírügynökség jól tájékozott forrá­sokra hivatkozva közölte, amit az ellenállók helyeztek el. Legutóbbi nagy akciók kapcsán pedig elfogtak és útirányától eltérően Algírba kényszerítettek egy izraeli repülőgépet. Va­gyis az arab ellenállók tevékenysége rendkí­vül sokrétű. Nem kezdtek ugyan frontális har­cot, nyilvánvalóan nem elég erősek ehhez, de nyíltan megfogalmazott programjuk: az egy­kori Palesztina, a volt brit mandátumterület fegyveres úton történő felszabadítása. Tel Aviv nem vette eleinte komolyan tevé­kenységüket. Alábecsülte szerepüket. Időköz­ben a gerillaharcosok tevékenysége azonban szervezetebbé vált, akciók megsokszorozód­tak, Izrael ezért több ízben is megpróbált megsemmisítő csapást mérni feltételezett jor­dán területen levő támaszpontjaikra. A meg­szállt területen pedig elrettentő megtorlással próbálja megakadályozni, hogy a lakosság együttműködjön az ellenállókkal. Nemcsak drá­kói ítéletekkel sújtják azokat, akikről felté­telezik, hogy kapcsolatot tartanak a Fattah egységeivel, hanem felrobbantják házaikat is, mint legutóbb éppen Nabluszban történt. Hogy a palesztin ellenállási szervezetek te­vékenysége az utóbbi időben feltűnő módon megélénkült, az egyébként azzal függ össze, hogy a különböző szervezetek képviselői a közelmúltban az egyiptomi fővárosban kísér­letet tettek erőik koncentrálására. Ha nem is sikerült minden vonatkozásban megterem­teniük az egységet, az első lépések mégis megtörténtek, ezt jelzi, hogy számos esetben a korábban külön-külön tevékenykedő egy­ségek közösen vettek részt különböző kato­nai vállalkozásokban, s törekvés tapasztalható arra is, hogy akciókat közös elképzelés, kö­zös stratégiai koncepció alá rendeljék. Az udvar fejfájása Ha Ammanban tett látogatásom idején a palesztin ellenállók fejfájást okoztak az ud­varnak, ez az idegesség a különböző csopor­tok közeledésével csak nőtt. A király, s ezt széltében-hosszában beszélik a jordán fővá­rosban, a trónját félti a palesztin ellenállók növekvő befolyásától. Katasztrofális ugyanis Jordánia katonai és gazdasági helyzete. S ha a belső elégedetlenség nyíltan a trón ellen fordul nem kétséges, hogy azok az erők igen nagy számban Jordániába és határozottan ka­sába — szemben Jordánia „őslakóival“, a mindmáig félnomád beduinokkal, akik az Izrael áital elfoglalt területekről menekültek nagy szában Jordániába és határozottan kö­vetelik most a jordán nacionalista tömegek­kel együtt, a királyi hintapolitika ellenében az elfoglalt területek visszaszerzését. De nemcsak ez a körülmény teszi magában az arab világban is, de még inkább a nem­zetközi relációkban bonyolulttá és ellentmon­dásossá a palesztin ellenálló mozgalmak sze­repét. A khartumi csúcsértekezleten az arab kormányfők támogatásukról biztosították a palesztin nép harcát. Ez a politikai és fegy­veres harc azonban nemcsak a megszállt te­rületek visszaszerzéséért folyik — egyidejű­leg azzal, hogy az arab országok többsége po­litikai megoldást sürget, hanem „beárnyékol­ja“ a jordán statusquót is. Egyrészt azáltal, hogy ma Jordániában a tényleges politikai ha­talom nem a. király, hanem a palesztin szer­vezetek kezében van. De azzal is, hogy a PLO és az El Fattah harcának célja: a két háború közti Palesztina visszaállítása. S ez legértékesebb területeitől fosztaná meg Am- mant, s egyben olyan változásokat tételez fel a Közel-Kelet térképén, mindekelött Izrael állam létének megszűntetésével, amely a nagy­hatalmak garanciája miatt irreális és elfogad­hatatlan. De ezt nemcsak az a kislány nem érzi és nem érti, aki a szír-jordán határom gyű it pénzt a palesztin harcosoknak. Nem akarják ezt elhinni és elfogadni azok a diákok, orvo­sok, parasztfiatalok sem, akik az El Asszifa terepszínü egyenruhájában éjszakánként ve­szélyes katonai akciókra indulnak a Jordán folyón túlra. ÖNODY György A szűk- s za v ii cowboy Joe, újdonsült feleségével lóháton indult nászúira. Te­lt tüdővel szívták magukba a préri levegőjét és boldo­gok voltak, mint minden új­donsült házas egy nappal a boldogító iqen után. Boldog­ságukat azonban megzavar­ta a 16 botlása. Joe nem volt babonás, de rosszat sejtett, s így szólt: — Először... Rövidesen elfeledték az iménti kellemetlenséget, mert ugyebár egy nappal voltak a házasságkötés után, és ilyenkor még minden há­zaspár rendellenesen vlselke dtk. Ojra együtt élvezték a végtelen szabadságot és egy­mást... Már sötétedett, amikor a jó öreg musztáng másodszor is megbotlott. Joe bosszús lett. — Másodszor — dörmög- te. Nem találtak alkalmas he­lyet a letáborozásra, ezért tovább folytatták útjukat. Mikor a ló harmadszor is megbotlott, Joe leugrott a nyeregből. Lesegitette felesé­gét, előrántotta coliját, és egy jól irányzott kapáslö­véssel 'leterítette a lovat. Leszerszámozta a kimulló jószágot, a nyerget átvetette a vállán, megfogta az asz- szony kezét és gyalog foly­tatták az útjukat. A fiatal- asszonyt elkeserítette a szép állat vesztesége, de még job­ban az, hogy szép lábait kel­lett igénybevennie. Mikor felüvöltöttek a prérisakálok, dühös szemrehányásokkal il­lette férjét. Joe egy pillanatra a sze­mébe nézett, tekintetében szintén düh villogott, és így szólt: — Előszörl (PU Gyalog az óceánon keresztül Dr. Roy Fritz Koerner A biblia említi, hogy Mó­zes a Vörös tengeren keresz­tül száraz lábbal, gyalog, ki­vezette a zsidókat. Bár a ma embere hasonló csodák­ban már nem nagyon hisz, tíz hónappal ezelőtt négy bá­tor angol vállalkozott arra, hogy az alaskai Point Bar- row-ból elindulva gyalog te­gye meg az utat az Északi leges tengeren keresztül Eu­rópába. Útjuk nagyobbik felén túl­jutottak, és jelenleg téli pi­henőjüket töltik a jégmező­kön, az Északi-sarktól dél­re. Ilyen merész vállalko­zásra eddig még senki sem szánta rá magát, ezért Is­merkedjünk meg az expedí­ció útjával és tagjaival. Wally Herbert, az expedí­ció vezetője az angol légi­erő pilótája volt. Később mikor megvált a hadsereg­től, az egyik brit antarkti­szi expedíció kartográfusa lett. Az Antarktiszon hegyet is neveztek el róla. A cso­port tagja továbbá egy gla- ciolőgus (jégképződmény-ku- tatój, egy katonaorvos, egy rádiósszakember, meg 40 ku­tya, de ezekkel még később foglalkozunk. Az út feltételezett hossza 6100 kilométer lesz. Az Ark- tiszon töltenek többek között két sarki nyarat, és egy sar­ki telet. A próbálkozás ve­szedelmes voltához nem fér kétség, hiszen az Antarktisz- szal ellentétben az Arktisz iege alatt nincsen száraz­föld, úgyhogy a négy kuta­tó állandóan abban a ve­szélyben forog, hogy úszó jégtáblára kerül, vagy lék­be merül. Ezért is esett a választásuk a kutyaszánra, és nem gépjárműre. A szá­nokat még valahogy kézzel átszállíthatják a jégrepedé­seken. Allan GUI ígéretünkhöz híven foglal­kozzunk azonban az expedí­ció további „részevevőivel“, a kutyákkal is. A kutatók nem valamilyen „sport“ o- kokból választották a kutya­szánokat, hanem azért, mert azok a legbiztonságosabb közlekedési eszközök az Ark- tiszon. Éppen a kutyák beszerzése okozta a számukra a legna­gyobb gondot. Egész Grön­land szigetére mentek értük, mert az alaskai kutyák csak a szárazföldön mozognak biztonságosan. Egy ilyen ku­tyakaraván egyébként szép kis vagyonba kerül. Legfon­tosabb közülük a vezérku­tya, amely nemcsak a ka­landregények szerzőinek a képzeletében az, hanem a valójában Is vezér. Az ve­zeti az egész fogatot. Időbe telik, míg a többiek — persze ha előzőleg nem is­merték — megszokják a ve­zér tekintélyét. A vezérku­tya adja ki a jelszavakat, hangos, rövidebb-hosszabb csaholás formájában. Ha ez sem segít, akkor bizony meg­harapja a második számú ku­tyát, az megharapja a har­madik számút, és így kerül tovább a parancsszó. Az em­berek sem csinálják külön­bül. Hát ez kutyaéleti P. I» a rádióösszeköttetés biztosí­tására rendelkezésre bocsá­tották légitámaszpontjaikat és gépeikkel is összekötte­tést tartanak a négy kuta­tóval. Az élelmet is repülő­gépek dobják le az előre megjelölt helyeken. Az expedíció 1968. február 21-én indult el Point Bar- row-ből. Az első három nap alatt csak 22 kilométert tett meg a csoport. Egy hónapon belül azonban túljutottak a legveszélyesebb szakaszon, és szilárdabb jegeken ha­ladtak tovább, júniustól au­gusztusig az északi sark kö­zelében nyári tábort ütöt­tek, és kipihenték magukat. Októberben szintén letábo­roztak, és márciusig itt a- karják átvészelni a sarki éj­szakát. A bátor felfedezők azt remélik, hogy 1969 jú­niusában sikerül elérniük két kontinens közötti „gyalogtú­rájuk“ végcélját, a Spitzber- gákat. Dr. Kenneth Hodges Két londoni lap, a Times és a Sunday Times, az úti­beszámolók ellenében tete­mes összeget ajánlott fel. Az angol Földrajzi Társaság is támogatja az expedíciót, mely kötelezte magát, hogy naponta négy ízben időjá­rásjelentéseket továbbít rá­dió útján a nyugati félteke meteorológiai állomásai szá­mára, földrajzi méréseket végez, a gleccserekkel, és az állatvilággal kapcsolatos megfigyeléseket eszközöl. Az amerikai és angol légierők, Wally Herbert, az expedíció vezetője

Next

/
Thumbnails
Contents