Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-10 / 49. szám
f • Ul A 15 éves Favzi Najar két kts húgával és özvegy édesanyjával átlépi Jordánia határát. A milliós menekültsereg képezi az El Fattah különítmények utánpótlását. Pontosan a senki földjén, Szíriát ugyanis már elhagytuk, Jordániát viszont még nem érte el az autó, megállítottak bennünket. Egy fiatal nő lépett a kocsihoz és mondott valamit arabul. — Pénzt kér — szólt a mellettem ülő bejrúti kereskedő. — Miért?... Kinek?... — kérdeztem. — Az El Fattah számára... Bódé a senki földjén Zsebretettem a nyomtatott elismervényt, amit a lefátyolozott arcú lány adott a két szír font fejében. A lány biccentett, mintegy köszönetképpen, de nem szólt egy szót sem Visszament a senki földjén felállított bódéhoz. s ahogy hátranéztem, láttam, amint a pénzt két egyenruhás férfinek adta át A kereskedő, aki észrevette rajtam az érdeklődést, hozzám fordult' — Ne csodálkozzon... Még harcolni sem lehet pénz nélkül! Sokba kerül a fegyver, a lőszer... Kell a pénz a gyógyszerre és élelmiszerre is... És ne feledje, hogy a harcosok tulajdonképpen egyetlen államhoz sem tartoznak, egyetlen ország „kasszájából" sem költekezhetnek. Elhallgatott, majd héh'áőy pillanat múlva folytatta: — ...hiszen nincs határuk és hazájuk!..! Meglepett a kereskedő pátetikus hangja. Annak ellenére is. hogy tudtam, az arabok két fokkal magasabbra transzponálnak minden érzelmi megnyilvánulást, mint az európaiak általában. De nem késett a magyarázat. — Nézze, én csak most élek Bejrútban. A szülővárosom, Nablusz, odaát van a Jordán partján. A többit elgondolhatja.. Ammanban egyébként egyetlen hivatalos személy sem volt hajlandó hivatalosan válaszolni az ellenállási szervezetekkel kapcsolatosan feltett kérdésekre Ez annál különösebb volt, mert bármerre jártam a városban, mindenütt szembetalálkoztam az El Fattah katonai alakulat, az El Asszifa terepszínü egyenruhát viselő tagjaival. Vagyis a gerillaharcosok szabadon mozognak, nyíltan megjelennek a jordán főváros utcáin, s mint hallottam,- éppen Amman közélében vart egyik kiképző központjuk is. A kormányzat mégis úgy tesz, mintha nem lennének. Hogyan tudok meg egy telefonszámot? Sok mindent megmagyaráz azonban az, ahogy egy magasrangú kormánytisztviselő reagált kérdésemre, hogy hozzon össze a másik jelentős ellenállási mozgalom, a Palesztinái Felszabadítási Szervezet Jordániában tartózkodó vezetőjével. Először elutasított: — Mint kormánytisztviselőnek, nem áll módomban találkozást közvetíteni egy nem jor- dániai szervezettel. — S mint magánember nem tehetné meg ezt a szívességet? — kérdeztem. Válaszként kezembe nyomott egy papírlapot Yahia Hammouda telefonszámával. A palesztin ellenállási mozgalom elsőszámú hátországa ma Jordánia. Bár egvés szervezetek központja Szíriában van, mások Kairó felé tekintenek, attól függően, hogy az arab országok politikai palettájának melyik színét képviselik, a politikai és katonai tevékenység központja jelenleg mégis Husszein birodalma. A két legjelentősebb szervezet pedig az El Fattah és a Palesztinái Felszabadítási Szervezet (PLO). Mindkét mozgalom már a múlt esztendei háború előtt működött. 1961-tól számítják az El Fattah születését, riválisa ennél sokkal „öregebb“. 1967 júniusa előtt tevékenységük azonban elsősorban politikai akciókra korlátozódott, bár a Fattah kommandói nem egyszer hajtottak végre katonai vállalkozásokat is Izrael területén. Bombák robbannak... Nem sokkal az egyhetes háború befejezése után, már hallani lehetett a palesztin ellenállók akcióiról. Az Izrael által megszállt területen bombák robbantak, katonai járőröket támadtak meg. A Tel Aviv-i lapok már augusztus elején beismerték, hogy „a Jordán folyó nyugati partvidéken titkos ellenállási szervezetek működnek." Akcióikról egyre többet tudott meg a világ. Támadást intéztek üzemek, falvak, katonai őrszemek és helyőrségek ellen A hírügynökségek kezdtek arról írni, hogy „Vietkong- rohamok“-hoz az arab ellenállók akciói. A Fattah harci tevékenységének sorát hosz- szan lehetne folytatni. Egy ízben még Dayan tábornok dzsipje is olyan aknára futott, mint a MENA-hírügynökség jól tájékozott forrásokra hivatkozva közölte, amit az ellenállók helyeztek el. Legutóbbi nagy akciók kapcsán pedig elfogtak és útirányától eltérően Algírba kényszerítettek egy izraeli repülőgépet. Vagyis az arab ellenállók tevékenysége rendkívül sokrétű. Nem kezdtek ugyan frontális harcot, nyilvánvalóan nem elég erősek ehhez, de nyíltan megfogalmazott programjuk: az egykori Palesztina, a volt brit mandátumterület fegyveres úton történő felszabadítása. Tel Aviv nem vette eleinte komolyan tevékenységüket. Alábecsülte szerepüket. Időközben a gerillaharcosok tevékenysége azonban szervezetebbé vált, akciók megsokszorozódtak, Izrael ezért több ízben is megpróbált megsemmisítő csapást mérni feltételezett jordán területen levő támaszpontjaikra. A megszállt területen pedig elrettentő megtorlással próbálja megakadályozni, hogy a lakosság együttműködjön az ellenállókkal. Nemcsak drákói ítéletekkel sújtják azokat, akikről feltételezik, hogy kapcsolatot tartanak a Fattah egységeivel, hanem felrobbantják házaikat is, mint legutóbb éppen Nabluszban történt. Hogy a palesztin ellenállási szervezetek tevékenysége az utóbbi időben feltűnő módon megélénkült, az egyébként azzal függ össze, hogy a különböző szervezetek képviselői a közelmúltban az egyiptomi fővárosban kísérletet tettek erőik koncentrálására. Ha nem is sikerült minden vonatkozásban megteremteniük az egységet, az első lépések mégis megtörténtek, ezt jelzi, hogy számos esetben a korábban külön-külön tevékenykedő egységek közösen vettek részt különböző katonai vállalkozásokban, s törekvés tapasztalható arra is, hogy akciókat közös elképzelés, közös stratégiai koncepció alá rendeljék. Az udvar fejfájása Ha Ammanban tett látogatásom idején a palesztin ellenállók fejfájást okoztak az udvarnak, ez az idegesség a különböző csoportok közeledésével csak nőtt. A király, s ezt széltében-hosszában beszélik a jordán fővárosban, a trónját félti a palesztin ellenállók növekvő befolyásától. Katasztrofális ugyanis Jordánia katonai és gazdasági helyzete. S ha a belső elégedetlenség nyíltan a trón ellen fordul nem kétséges, hogy azok az erők igen nagy számban Jordániába és határozottan kasába — szemben Jordánia „őslakóival“, a mindmáig félnomád beduinokkal, akik az Izrael áital elfoglalt területekről menekültek nagy szában Jordániába és határozottan követelik most a jordán nacionalista tömegekkel együtt, a királyi hintapolitika ellenében az elfoglalt területek visszaszerzését. De nemcsak ez a körülmény teszi magában az arab világban is, de még inkább a nemzetközi relációkban bonyolulttá és ellentmondásossá a palesztin ellenálló mozgalmak szerepét. A khartumi csúcsértekezleten az arab kormányfők támogatásukról biztosították a palesztin nép harcát. Ez a politikai és fegyveres harc azonban nemcsak a megszállt területek visszaszerzéséért folyik — egyidejűleg azzal, hogy az arab országok többsége politikai megoldást sürget, hanem „beárnyékolja“ a jordán statusquót is. Egyrészt azáltal, hogy ma Jordániában a tényleges politikai hatalom nem a. király, hanem a palesztin szervezetek kezében van. De azzal is, hogy a PLO és az El Fattah harcának célja: a két háború közti Palesztina visszaállítása. S ez legértékesebb területeitől fosztaná meg Am- mant, s egyben olyan változásokat tételez fel a Közel-Kelet térképén, mindekelött Izrael állam létének megszűntetésével, amely a nagyhatalmak garanciája miatt irreális és elfogadhatatlan. De ezt nemcsak az a kislány nem érzi és nem érti, aki a szír-jordán határom gyű it pénzt a palesztin harcosoknak. Nem akarják ezt elhinni és elfogadni azok a diákok, orvosok, parasztfiatalok sem, akik az El Asszifa terepszínü egyenruhájában éjszakánként veszélyes katonai akciókra indulnak a Jordán folyón túlra. ÖNODY György A szűk- s za v ii cowboy Joe, újdonsült feleségével lóháton indult nászúira. Telt tüdővel szívták magukba a préri levegőjét és boldogok voltak, mint minden újdonsült házas egy nappal a boldogító iqen után. Boldogságukat azonban megzavarta a 16 botlása. Joe nem volt babonás, de rosszat sejtett, s így szólt: — Először... Rövidesen elfeledték az iménti kellemetlenséget, mert ugyebár egy nappal voltak a házasságkötés után, és ilyenkor még minden házaspár rendellenesen vlselke dtk. Ojra együtt élvezték a végtelen szabadságot és egymást... Már sötétedett, amikor a jó öreg musztáng másodszor is megbotlott. Joe bosszús lett. — Másodszor — dörmög- te. Nem találtak alkalmas helyet a letáborozásra, ezért tovább folytatták útjukat. Mikor a ló harmadszor is megbotlott, Joe leugrott a nyeregből. Lesegitette feleségét, előrántotta coliját, és egy jól irányzott kapáslövéssel 'leterítette a lovat. Leszerszámozta a kimulló jószágot, a nyerget átvetette a vállán, megfogta az asz- szony kezét és gyalog folytatták az útjukat. A fiatal- asszonyt elkeserítette a szép állat vesztesége, de még jobban az, hogy szép lábait kellett igénybevennie. Mikor felüvöltöttek a prérisakálok, dühös szemrehányásokkal illette férjét. Joe egy pillanatra a szemébe nézett, tekintetében szintén düh villogott, és így szólt: — Előszörl (PU Gyalog az óceánon keresztül Dr. Roy Fritz Koerner A biblia említi, hogy Mózes a Vörös tengeren keresztül száraz lábbal, gyalog, kivezette a zsidókat. Bár a ma embere hasonló csodákban már nem nagyon hisz, tíz hónappal ezelőtt négy bátor angol vállalkozott arra, hogy az alaskai Point Bar- row-ból elindulva gyalog tegye meg az utat az Északi leges tengeren keresztül Európába. Útjuk nagyobbik felén túljutottak, és jelenleg téli pihenőjüket töltik a jégmezőkön, az Északi-sarktól délre. Ilyen merész vállalkozásra eddig még senki sem szánta rá magát, ezért Ismerkedjünk meg az expedíció útjával és tagjaival. Wally Herbert, az expedíció vezetője az angol légierő pilótája volt. Később mikor megvált a hadseregtől, az egyik brit antarktiszi expedíció kartográfusa lett. Az Antarktiszon hegyet is neveztek el róla. A csoport tagja továbbá egy gla- ciolőgus (jégképződmény-ku- tatój, egy katonaorvos, egy rádiósszakember, meg 40 kutya, de ezekkel még később foglalkozunk. Az út feltételezett hossza 6100 kilométer lesz. Az Ark- tiszon töltenek többek között két sarki nyarat, és egy sarki telet. A próbálkozás veszedelmes voltához nem fér kétség, hiszen az Antarktisz- szal ellentétben az Arktisz iege alatt nincsen szárazföld, úgyhogy a négy kutató állandóan abban a veszélyben forog, hogy úszó jégtáblára kerül, vagy lékbe merül. Ezért is esett a választásuk a kutyaszánra, és nem gépjárműre. A szánokat még valahogy kézzel átszállíthatják a jégrepedéseken. Allan GUI ígéretünkhöz híven foglalkozzunk azonban az expedíció további „részevevőivel“, a kutyákkal is. A kutatók nem valamilyen „sport“ o- kokból választották a kutyaszánokat, hanem azért, mert azok a legbiztonságosabb közlekedési eszközök az Ark- tiszon. Éppen a kutyák beszerzése okozta a számukra a legnagyobb gondot. Egész Grönland szigetére mentek értük, mert az alaskai kutyák csak a szárazföldön mozognak biztonságosan. Egy ilyen kutyakaraván egyébként szép kis vagyonba kerül. Legfontosabb közülük a vezérkutya, amely nemcsak a kalandregények szerzőinek a képzeletében az, hanem a valójában Is vezér. Az vezeti az egész fogatot. Időbe telik, míg a többiek — persze ha előzőleg nem ismerték — megszokják a vezér tekintélyét. A vezérkutya adja ki a jelszavakat, hangos, rövidebb-hosszabb csaholás formájában. Ha ez sem segít, akkor bizony megharapja a második számú kutyát, az megharapja a harmadik számút, és így kerül tovább a parancsszó. Az emberek sem csinálják különbül. Hát ez kutyaéleti P. I» a rádióösszeköttetés biztosítására rendelkezésre bocsátották légitámaszpontjaikat és gépeikkel is összeköttetést tartanak a négy kutatóval. Az élelmet is repülőgépek dobják le az előre megjelölt helyeken. Az expedíció 1968. február 21-én indult el Point Bar- row-ből. Az első három nap alatt csak 22 kilométert tett meg a csoport. Egy hónapon belül azonban túljutottak a legveszélyesebb szakaszon, és szilárdabb jegeken haladtak tovább, júniustól augusztusig az északi sark közelében nyári tábort ütöttek, és kipihenték magukat. Októberben szintén letáboroztak, és márciusig itt a- karják átvészelni a sarki éjszakát. A bátor felfedezők azt remélik, hogy 1969 júniusában sikerül elérniük két kontinens közötti „gyalogtúrájuk“ végcélját, a Spitzber- gákat. Dr. Kenneth Hodges Két londoni lap, a Times és a Sunday Times, az útibeszámolók ellenében tetemes összeget ajánlott fel. Az angol Földrajzi Társaság is támogatja az expedíciót, mely kötelezte magát, hogy naponta négy ízben időjárásjelentéseket továbbít rádió útján a nyugati félteke meteorológiai állomásai számára, földrajzi méréseket végez, a gleccserekkel, és az állatvilággal kapcsolatos megfigyeléseket eszközöl. Az amerikai és angol légierők, Wally Herbert, az expedíció vezetője
