Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-26 / 47. szám

5

$ « ui

A gázrózsa kivirágzóit zöl- FEJES ENDRE:

den, fürtösen, mikor a lámpa- gyüjtogató behunyorgott rájuk a kirakatablakon. Az asszony szép, hosszú ujjaival átölelte a poharat.

— Este van — mosolygott. — Nem Is vettem észre... I- szunk még egyet? — De nem vért választ, intett a pincérnek.

— Sok lesz — mondta Zimo- nyi. — Nekem hajnalban dolgoznom kell.

Az asszony cigarettára gyújtott.

— Hajnalban... — bámult ki az ablakon, hol az ósz már faleveleket görgetett. — Furcsa ember maga... Nem talált még olyan pillanatot, amikor mondani kell valamit, ami szép? Amire sokáig visszaemlékezhetünk? Mikor hűvös van és csönd a Notre Dame-ban... vagy a Marseillaise-t éneklik... Vagy őszi estén... nem tudom... De van egy pillanat, amit meg kell érezni...

A pincér a márványasztalra tette az italt Zimonyl megpöccintette körmével a pohár szélét és a pendülő hang u- tán küldte fanyar mosolyát.

— Szappanbuborékot fújtam egyszer — mondta. — Már nagyobb volt, mintha egybeteszem a két öklöm. Lehelni is alig mertem, mikor kiütötték a számból a papírcsövet. A fát kellett lehordanom Mayer úrnak a pincébe, két pengőt fizetett... Nagy pillanat volt... — koccintott az asszonnyal és i- vott.

— Menjünk — mosolygott. — Hajnalban kezdődik a robot, és addig tart, míg rám nem szegezik a koporsó fedelét... Tudósféle mondta itt Párizsban. De hát ez nem baj, csak egyenes maradjon a gerinc. Bs ne féljünk se Istentől, se királytól.

— Hát a királytól én se félek — nevetett az asszony.

— Nem is szabad — bólintott. — Mert nincs is igazi király, csak a mesében.

— Bs az Isten?... Abbén sem hisz?

Zimonyi elnyomta a cigarettát.

— Nem .tudom — szólt tűnődőén. — Mikor apámra zuhant a gerenda, nagyon kértem őt, féléjszakát mondtam a Miatyánkot a Szegényház téri templomban, pedig dörögtek kint az ágyúk komiszul. Aztán másnap reggel a kórházban megtanultam, hogy az Imádság annyit ér, mint halottnak a csók

Megitták a maradék italt.

— Szeretik magát a nők?

— Nem hiszem, hogy ugrálnának értem — mondta őszintén. — Tudja, ha az ember darabos munkát végez, darabossá válik. A nők szeretik a a szép szavakat, bókokat, az meg nem az én kenyerem.

— Menjünk — állt fel az asszony. — Késő van már...

Az asszony megforgatta a kulcsot a hőfehérre lakkozott ajtóban, aztán előrement.

— Tegye le a kabátját — szólt. Ebzök egy forró feketét.

Nem sokkal később hozta a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagykalapú pergamen állólámpát, majd a rádióhoz hajolt, s megkereste Budapestet. S a távoli hazából megszólalt egy hang magyarul. Az asszony az öblös fotelba kuporodott, arca elveszett a félhomályban, csak cigarettájának parazsa izzott fel időnként.

Kint az előszoba csengője berregett éjesen. Zimonyi kér-' dően nézett fel, de az asszony sem tudta, hogy ki lehet a késői látogató. Ajtót nyitott, és egy magas férfival tért vissza.

— Jó estét — hajolt meg udvariasan a jövevény, majd az asszonyhoz fordult. — Hatvan méter anyag kell reggel korán. Világoskék.

— Rendben van, Pierre. Reggel gyere át a műhelybe, elviheted.

— Oj fiú? — kérdezte.

— A legújabb.

— Sovány — Zimonyihoz fordult gúnyosan. — Egyél csak, ne zavartasd magad. Hogy megerősödj. A gyümölcsben sok a vitamin.

Zimonyi felállt.

ETŰD 1946

Bifak Anna illusztrációja

\ — Ki vagy te, barátom?

— Régi bútor e házban. — A férfi csóválta a fejét. — Féltelek Yvonne. Könnyelmű vagy. Ha kirabolják a lakásodat, repülőgéppel se találod meg Őket. Futkároznak ezek össze-vissza a világban.

Zimonyi az arcába csapott. A férfi szédülten állt, rázta a fejét, de a második ütésnél lezuhant a linóleumra.

— Miért ütötte meg? — mondta kétségbeesettén az asszony. — Hiszen béna. A bal karja teljesen béna.

A heverőre fektették, az asz- szony vizes kendőt hozott, tö- rölgette arcát. A szája elrepedt, szeme alján tojásnyi dudor volt.

— Erős kezed van — szólalt meg. — Ha számitok rá, hogy ütsz, rajszöggel felfűzlek a plafonra... félkézzel is.

— Bn nem szeretek verekedni — mondta Zimonyi. — Mit akarsz tőlem? A szeretődet nem veszem el.

— Nem tudod elvenni... Nem az enyém — feltápászkodott a heverőről, az asszonyra nézett. — Reggel átjövök az anyagért.

— Jó éjszakát, Pierre — köszönt az asszony.

Duzzadt szájával rájuk mosolygott, aztán elment.

Zimonyi a cipőjét bámulta.

— Sok szeretője volt? — kérdezte.

— Nem tudom — felelte az

asszony. — Bn nem emlékszem vissza a csókokra.

Gitár állt a szögletben, Zimonyi lehajolt, megpendítette.

— Gitározni is tud?

— A férjemé, de ő sem ért hozzá.

Zimonyi megvakarta a feje- búbját. Mosolygott.

— Erős ember?

— Ne féljen, ő már nem jön ide.

A heverőre kuporodott, és szemét a fiúra függesztve

várt.

— Bn félek tőled — szólt csöndesen Zimonyi.

— Menj el... — felelt az

asszony. — Talán jobb is így.

Zimonyi odaült mellé és magához vonta:

— Az utolsó télen sokan meghaltak nálunk — mondta lassan. — Azt mondtam, háború van. Elloptak tőlem mindent. Ha te is meglopnál, semmim iára maradna többi.

Pirkadt a háztetők felett. Beszökött szürkén a hajnal, átfestette a bútorokat. vAz állólámpa elsápadt, mint a halálraítélt.

— Szeressél — szólt az asz- szony. Szeme tág volt, két tiszta tükör. — Bn nem hagylak el.

Később dongó tévedt a szobába. Talán az őszi napsugár küldte, mikor bágyadt szemével virágot lelt a koppenhágai vázában. Az aranypotrohú vándor megült rajta, döngött sokáig, mint parányi dinamó.

De ők azt sem hallották, a- mikor elrepült.

A varrógépek aludtak sorban a fal mentén, egyetlen lámpa égett. A meszelt falra dobta Zimonyi árnyékát és játszott vele. Felnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította tojásnyi fejjel, aztán pedig görögdinnyét csinált belőle, nevetnivaló elefántfülekkel. Mikor Zimonyi a vödörbe mártotta a rongyot, eltűnt az árnyék.

Aztán lesújtott a vasalóval. Karján duzzadt az ér, atlétatrikója testére tapadt. Akkor vette észre már Pierre-t, mikor a lámpa fénykörébe ért. Letette a vasalót.

Öltözz' fel — mondta nyersen a férfi, száján gyűrődött a ragtapasz. — Beszélni akarok veled.

Lustig úr sietett be. Ügyetlenül botorkált a homályban, felborított egy próbababát.

— Sztrájkolunk, barátom? kiabált tréfásan, de* láthatóan az idegen férfit fürkészve. — Vagy csak elfáradtunk?

Pierre nézte a mozgékony, kövér emberkét, aztán udvariasan meghajtotta magát:

— Elfáradtunk — szólt öngúnnyal. — Valahol Dunkirque- nél. Engedjen néha egy kis pihenőt, uram.

— Dunkirque-nél volt? ■>— kérdezte csöndesen a főnök.

— Ne vegye a szívére — mosolygott Pierre. — Bn minden marhaságra azt hiszem, becsület dolga... Ide is eljöttem.... — Arca homályba merült, csak nevetését hallották.

Olcsó kávéházban ültek a rue de Rivolin, ablakából pontosan a St. Paul templomára láthattak. Kopott pianínón, pókláb ujjakkal cingár,' sápadt férfi kalimpált, szemét időnként álmosan lehúnyta. Madárnyakán hegyes ádámcsutka nyugtalankodott. Piarre a karórájára nézett

— Nos? — kérdezte. Zimonyi sokáig dobolt az asztalon.

— Nem értettél meg, Pierre... Holnap újra eljönnék tőle...

Pierre ivott egy kortynyit a poharából.

— Annak az asszonynak nem hazudtam soha — szólt szárazon. — ő tudja, hogy ma éjjel visszamész hozzá, mert én tettem rá az Ígéretet.

Lassan kiürült a kávéház. Kivénült utcalány ölelgette még a fáradt zongoristát, mellettük néhány osztrigaárus vitatkozott a pincérrel. A sarokban részeg metróalkalmazott aludt. Az elfüggönyözött üvegajtón szikár férfi lépett be, ápolt haján vastag. ezüst ült. Pierre-nek villant a szeme.

— Avsarov! — kiáltott hirtelen vidámsággal. — Tisztelj meg bennünket!

Az Idős ember az asztalukhoz jött. Pierre cigarettával kínálta, konyakot rendelt neki.

— Játsszál nekünk, Avsarov

— kérte aztán, — valami szépet.

Avsarov maga elé igazította harmonikáját és teleszívta levegővel.

— Rahmaninov — mosolygott — cisz moll prelude.

— Nem — szólt Pierre. — Az Internacionálét.

Avsarov összetolta a harmonikát.

— Azt nem ismerem — nézett hidegen. — Mást kérj.

— Eléneklem neked.

— Nem vagyok rá kíváncsi.

Pierre tíz darab ezerfrankost számolt le az asztalra. Farkasszemet néztek. Az öreg törölte a homlokát.

1 — Tudod, hogy lázas az aszszonyom — szólt remegő hangon. — Mért, Pierre?... Azért neked nem volna szabad... Te mindig jó fiú voltál... Pierre, hallgasd meg, milyen szép a doni kozákok dala...

Pierre összehúzta a pénzt, vállat vont. A csontos, görcs- bemeredt ujjak lassan mozdultak, tétován keresték a sárguló billentyűket. A becsfpett metroalkalmazott bizonytalanul felállt, és kopott fahangon énekelte az Internacionálét. Aztán elment az öreg, mázsás teherként cipelve a harmonikáját.

— Miért bántottad? — kérdezte fáradtan Zimonyi.

— Mert emelt fővel koldult Párizsban — mosolygott kegyetlenül. — Bn pedig nyüszítve. Ha ittunk, sírtam, ö nevetett, a lováról mesélt. De Avsarov ezredes ma éjjel néhány frankért elárulta a cárját... fen csak a magam álmait kínálom egy sihedernek... — Tarkóját hátrafeszítette, nevetett hangtalanul. Zimonyi mozdult.

— Részeg vagy, Pierre...

— Tíz esztendeje — felelte gorombán. — Ma reggel eljött hozzám. Gyereket akar tőled. Megsimogattam a kezét, azt mondtam, visszahozom őt...

Ittak szótlanul. Fiatal pár jött be az utcáról, a homályos sarokba ültek. A zongorista álmos ujjakkal végigfutott a billentyűkön.

— Hajnalodik — szólt csöndesen'Pierre. — Menned kell.

— Bs te?

— Elkísérlek — mosolygott,

— Ez az én nászajándékom.

St. Paul temploma már előderengett az éjszakából, mikor az utcára léptek. A ködből munkások suhantak elő, álmosan bólogattak a kerékpárokon, köszöngettek az ébredő városnak.

Pierre felhajtotta gallérját, azután elindultak a reu de Rivolin a Bastille irányába.

ZS. NAGY LAJOS:

TÁBORI DERŰ

összeterelt bajtársaim a völgyben legelésznek.

A trombiták és a harsonák a fenyőfák csúcsaira tűzettek.

A teljes zenekar lent fürdik a tóban.

A lányok derekáról egészen tökéletes hulahoppkarikák

perdülnek

tábornokaink lába közé.

Rajta, tereljük el a figyelmet a szarvasbogarak világháborús törekvéseiről!

Készülnek ám a pogácsák a pogácsagyárban és kifogástalanul működnek a brindzáshaluskafinomitók.

A buzeráns karmester

a tó tükrében nézi magát. •

A világ dolgai folynak, folyogatnak.

Bizony!

Csoroghatna vér is a trombonok elmetszett

torkából

s gyarló asszonyaink

visító diplomatákat szülhetnének.

Köldökünkben bizsergő brodalmak.

Fekszünk a völgyben, hullámzó misztériumok

partján.

Hangszereink a fák csúcsára akasztódtak. Vakargatjuk

viszkető

kontinenseinket.

ZALA JÓZSEF:

ÉLTETŐ BIZALOM

A tudomány a végtelent tagadja, leszűkíti a véletlen körét.

Dj értelem jut néhai szavakba, keresgéljük az új felismerések, tények, fogalmak új fedőnevét.

Modern csodán túl és szabályon Innen tegnapi énünkre sem ismerünk.

A megszokottal nem azonos semmi, és százszorannyl tennivalónk akad, mint befejezett alkotásaink.

A mondott szőt rögzítjük ezerképpen, és lényegét keressük lázasan, amit más mondott, olvastunk, hallottunk, mert rá kellett döbbennünk valahára, hogy mindegyiknek több értelme van.

Mert relatív a jő s a rossz. A színek nem fekete-fehérből állanak.

Milyen erőket mozgat az Ígéret, amely bár vonzó, szép csomagolást kap, mindörökre csak Ígéret marad?

Emberek vagyunk, egyediek mind-mind, alkotni-rombolnl tüdő elem.

A skatulyázás keretét kinőttük,

nem vagyunk oszthatók, szorozhatók sem,

élni akarunk, félelemtelen.

Szeretnénk hinni mindazok szavának, akik elsők az egyenlők közül, csak igaz legyen és őszinte mindig, mert a bizalom mérhetetlen érték, szoros egységet alkotó elem.

Ennek jegyében épül, ami épül, és nélküle üres az életünk.

Kis Sándor vignyettája

GÄLSÄNDOR:

FEHÉR CSENDŰ NAPOK

néha.már úgy vagyok hogy hangosan szólítlak mikor a fehér csendű napok néma lapjai körülállnak és látom ahogy nő a köd-lábú magány kék zománca az ablak tompa üvegén árnyékom nem ébreszti cipőd kopogása minden merev se szél se tánc nem lobog csak a várakozás kemény percei esnek asztalra hajló vállaimra