Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-19 / 46. szám

5 Szakonyi Károly elbeszélése: MILYEN NAP VAN MA? Kopőcs Tibor illusztrációja • • O t órakor már felriadt — minden hajnalon felriad, nem ébred; megrémíti, hogy elmúlt az éj­szaka. Álma figyelmezteti; Ilyenkor zavaros képek gyöt­rik, az álmok rohama éri (ál­lítólag másodpercek tizedrészel alatt) — majd valami rettene­tes kép: gyilkosság, nyúzott kutya (igen, ez is kísérti) — aztán felriad. Csend. Vagyis távoli zajok, de ez még a csend. Az esti cigarettafüst keser­nyés szaga a szobában — per­sze itt a hamutartó az ágy mel­lett a szőnyegen. Az ablak még sötét, tél van. Nem kell meg­nézni az órát, érzi, hogy öt óra. A kályha kihűlt, noha még őriznek némi meleget a szoba­falak; de az ágynemű külső fe­le hűvös. (Vagy nyirkos? Le­het, hogy nyirkos a lakás, át­fázik a ház a hideg éjszaká­ban.) Még két perc... még egy perc... Ki kell mászni az ágy­ból. Visszatartja a tehetetlen­ség. Nem a lustaság. Ha napja kedvezőnek mutatkozik (oly ritkán!) akkor felpattan, ledob­ja magáról a dunnát, és fütyö- részve készülődik. De ma — mint legtöbbször — hiába tesz gyors számvetést, semmi jó nem Ígérkezik. A felesége még alszik - moz­dulatlan gyűrődés, eggyékeve- redve az ágyneművel. Majd mindjárt felébred ő is. Illetve: felriad. — Jaj. elkéstem! — az az első szava; mert perceket lopott el a napból, s e percek behozhatatlanok. Készíteni kell a gyereket az iskolába, reggelit csinálni, készülődni — rohan­ni. Rohanni. Negyven perc múlva követ­kezik ez a rohanás, hat előtt tíz perccel. A széken a ruhái. Cigarettát kotor elő a kabátzsebéből, kénytelen rágyújtani, hogy megmozduljon a szervezete. A nyelve béna, az ujjai bénák. Meg kell igazítani a haját, nagy csomókba gabalyodott, fáj a hajtöve, ahogy helyreté­pázza a tincseket. Ájult álomban aiudta át az éjt. G yermekük megjelenik a szobaajtóban. Kó­cos, pizsamája félre­csúszott a derekán. Mezítláb áll, ásít. De a hangja friss, ő bárhogy erőlködik, nem emlék­szik rá, vajon gyerekkorában friss volt-e a hangja ébredés után. Nem emlékszik. — Nem késem el? — kérdi a kislány. — Rengeteg Időd van. — Nézd meg. Igazán ismer­hetnéd már az órát. Tanultá­tok, nem? A gyermek nem válaszol, kö­zelebb megy a vekkerhez, né­zi. Sokáig nézi. — Negyed hat — mondja. A gyermekhez kedvesebben kellene szólni. Ez a pedagógia. Hogyan tanulja meg a finom­ságokat, ha az apja így rámor­dul? A nevelés; példaadás, semmi más. Ezt egy költő mondta egyszer, akit ismert. Bizonyára igaza van. — Ne bántsd anyádat! Az asszony dünnyögve fordul a másik oldalára. Azt hiszi sze­gény, hogy még alhat. — De a cipőm — mondja a kislány. — Felvehetem hócsiz­ma nélkül? — Majd mindjárt fenn lesz, megmondja... ( Néha van ereje viccelni is: — Ébresztő! Reggeli tornára sorakozó!... Tesznek is egy-két tornamozdulatot, s nevetnek. De ez ritkán adódik.) A felesége felriad. Hát per­sze. Talán azt sem tudja, hogy reggel van-e, vagy este? Jön- nek-mennek a lakásban. Hang nélkül. Nekiütődnek egymás­nak. Kikerülik egymást. Vár­nak a fürdőszobára, a vécére. Dörömbölnek. Ég a gáz; kávészag. Kint lassan dereng az ég. Lámpák fénye keveredik a haj­nali szürkülettel. Szél fú, lát­ni, az utcán papírszemetet kerget a szél. Hideg van. — Vegyél fel meleg haris­nyát! - — Jó, jó... A kislány hozza az ellenőr­zökönyvét. — Most kell megmutatnod? Majd anyád aláírja. — Majd apád. Neki van tol­la. Ilyenkor eszembe jut, ho­gyan volt régen. Amikor még gyerek volt. Az apja körülmé­nyesen, szertartásosan tudta elintézni az ilyesmit. Kérdez­te, faggatta, törődött vele. Az ő apja szemüveget tett fel ilyen esetben s alaposan vé­gigböngészte az ellenőrzüköny- vet. ő is elhatározza minden nap, hogy többet fog törődni a gyermekkel. Majd holnap. Majd délután Majd holnap. Majd karácsony után. Majd jövőre. — Pfü! Forró ez a kávé! — Akkor ne idd meg. Jobb, ha nem szólnak. Majd bentről telefonálnak egymás­nak délelőtt. Tíz óra felé már kicsit magához tér az ember. — Már mégy? — Ha elmegy az orrom előtt a busz, kirúgnak... — Hiszen már én is... Mindegy. Az asszony felvet­te a kabátját, megcsókolta a gyermeket, neki is nyújtja az arcát. — Vigyázz magadra, szí­vem. — Te is... Becsapta az ajtót. A lép­csőházban hallani a cipőko­pogást. Másutt is csapódnak az ajtók. — Siettek haza? — kérdi a kislány. — Hát persze, persze... Mi is lesz ma? Mi is van ma? Valaki jön, vagy vala­hová el kell menni? Vagy semmi? Az ördög vigye el, ta­lán ma szerda van, nem? Szer­da, vagy csütörtök? — Milyen nap van ma? — Péntek — mondja a gyer­mek. Melege van. Annyira kap­kod ilyenkor, hogy kiveri a víz. Az utcán aztán megcsap­ja a hideg és kész a nátha. Zsebkendő, tízórai az akta­táskában... Ja, a pénz. Egy hú­szas. — Hát légy jő és vigyázz magadra. A kislány ott áll a fürdő­szoba ajtóban, kis fogkeféjével, a szája odolos. Odamegy az apjához, tartja az arcát. — Siettek haza? — Persze, persze. Zárd be jól az ajtót. Talán az asszony még ott van a buszmegállónál? Nem, nincs ott. Néhányan didereg­nek. A busz zsúfolt, lökdösni kell egymást. A kalauz kiabál. Egy­szer szólni kellene, .» szépen, udvariasan, hogy megszégyenüljön. Milyen jogon kiabál idegenekkel? Há­ború van, vagy mi a fene, hogy így mer kiabálni?! Ámbár le­het, hogy fáradt, vagy ideges. Vagy nem szeret kalauz len­ni. . Mindenki valami más szeret­ne lenni. G nem? ö is. Előbb kellett volna meggondolni. Ha­logattuk a döntést, aztán már nem lehetett választani. Az ember azt gondolja, csak le­gyen valami foglalkozásom, fi­zetést kapok érte, aztán majd élek. Igen, ez a legviccesebb, ami­kor az ember azt mondja: — aztán majd élek! De hiszen szeretem a gé­peket — gondolja. Ott áll a gépe mellett. — Hiszen szere­tem a fát! — Fogja a meg­munkálásra váró darabot. A legelsőt ezen a napon. Meg­nyomja a kis piros indítógom­bot, felharsoa a masina, a tölgyfát ráhelyezi, pattog a szilánk, a forgács kunkorodik, alakul a forma Egy faházban kellene élni. az erdőben. Nyavalyás mozik és köny­vek! Olyan hangulatosan tud­ják ábrázolni az életet, az em­ber kedvet kap, berendezked­ne egy faházban Vagy a fo­lyóparton Evezne egy csónak­ban. Geológus lenne a hegyek­ben. Meg ilyesmi. Az ember hagyja magát be­csapni, aztán már nem ízlik az igazi élete. Még egy presszót is úgy tud­nak bemutatni, hogy az más, mint a valódi Megpróbálta már: mozi után beült az egyik eszpresszóba. Kiábrándító volt. Ámbár moziban látott már műhelyt is, gyárat is. A filme­ken látott munkásokat is. Meg­próbálta megjátszani a film­munkást Sehogy sem tudta. Olyan érdekes életekről ol­vashat az ember. Meg a filme­ken is minden más. Hogy van ez? William Saroyan: A ZONGORA — Ahányszor zongorát látok, mindig borzongani kezdek — mon­dotta Ben. — Ogy? Miért? — kérdezte Emma. — Nem tudnám megmondani, hogy miért — felelte Ben. — Nines kifogásod az ellen hogy bemenjünk az üzletbe és azt a kis zon­gorát — ott a sarokban — kipróbáljuk? — Tudsz zongorázni? — Ha azt, amit én teszek, zongorázásnak lehet nevezni — szólt Ben —, akkor igen. Különben majd magad Is megállapíthatod... Beléptek az üzletbe, odamentek a sarokban álló kis zongorához. Emma azon kapta rajta Bent, hogy mosolyog. Ö pedig ámuldozva faggatta önmagát, hogy vajon valaha meg fogja-e ismerni Bent? Gyakran — hosszabb ideig — azt hiszi, azt reméli, h.ogy ismeri, aztán egyszerre rájön arra, hogy tévedett. Nem ő az. Ben már ott állt, a sarokban és rápillantott a zongorára. Emma azt kepzelte. hogy Ben valahol egy jó zongoristát hallott játszani, és megszerette az effajta muzsikát. Azóta, ha zongora körvonalait vagy billentyűit megpillantja, valószínűleg erre a zenére emlékszik vissza és úgy tűnik neki, mintha ehhez valami köze volna. — Valóban tudsz zongorázni? — kérdezte újból. Ben körülnézett. Az eladók másokkal voltak elfoglalva. — Nem tudok — ismételte Ben. Kezei mégis úgy közeledtek a fehér és fekete billentyűkhöz, mint hivatásos zongoristáé. Emma most döbbent rá, hogy még Ben sem ismeri önmagát; talán olyan valakinek kellett Volna lennie, aki tud zongorázni. Ben most lassan leütött néhány billentyűt Senki sem jött oda, nem kísérelte meg, hogy eladjon nekik valamit és ő még mindig állva, úgy tett — ahogy az előbb mondotta —, mintha zongoráz­na. Emmának mégis úgy tűnt, hogy az a néhány akkord, amit le­ütött, csodálatosan zeng. Ben csak fél percig játszott. Aztán Emmára nézett és ő Is meg­állapította, ■hogy jói hangzott amit lejátszott. — Véleményem szerint csodálatos volt — rebegte Emma. — Nem a játékomra gondolok, hanem a zongorára. Kellemes hangja van, pedig csak pianinó. Egy középkorú eladó lépett most hozzájuk és jónapot kivánt, — Hello — üdvözölte Ben. majd hozzátette —, valóban finom darab. — Közkedvelt hangszer — hangsúlyozta az eladó. — Főleg blokk­lakások részére alkalmas. Nagyon sokat adunk el ebből a fajtá­ból. — Mennyi az ára? — kérdezte Ben. — Kétszáznegyvenkilenc és fél dollár — tájékoztatta az eladó. — De természetesen részletfizetésre is megkaphatja. — Hol gyártják ezeket a zongorákat? — kérdezte Ben. — Nem tudom pontosan. Azt hiszem Philadelphiában. De meg- érdeklodhetem, ha óhajtja... — Ne fáradjon! Ön zongorázik? — Nem játszom semmiféle hangszeren — felelte, szinte sajnál­kozva, az eladó. Ogy tűnt neki, hogy Ben még játszani akarna a zongorán. — Tessék csak — mondotta. — Próbálgassa még! — Én sem zongorázom — mondotta Ben — De az imént hallottam önt játszani — ellenkezett az eladó . — Ezt nem hívják játéknak. Én nem ismerem a hangjegyeket. — Pedig nagyon jól hangzott. — Nekem is úgy tűnt — mondotta Emma. — Mennyit kell elő­legként lefizetni? — Ö — válaszolta szolgálatkészen az eladó —, csupán ötven, esetleg negyven dollárt. Szeretném, ha még hallgathatnám a játékát — szólt Benhez. — Ha megfelelőbb volna ez a helyiség, órákig is elülnék a zon­gora mellett. — Játsszon még valamit — kérlelte az eladó. — Senki sem fog megütközni rajta. Az eladó visszatette a zongorához a kis széket. Ben leült, és hozzákezdett ahhoz, amit zongorázásnak nevezett. Tizenöt-húsz másodpercig céltalanul ütögette a billentyűket, majd a hangokat valamilyen dallammá kerekítette és annál két percig is elidőzött. A zene lassúvá és szomorúvá vált. Bennek mindin­kább megtetszett a zongora. Mialatt a dallamok megnőttek ujjai alatt, a zongoráról beszélt az eladóval. Azután abbahagyta a játé­kot, és felállott. — Köszönöm — mondotta —, jó volna, ha meg tudnám venni a zongorát. — Szóra sem érdemes — nyugtatta meg az eladó. Ben és Emma kiléptek az üzletből. — Eddig nem is sejtettem... — mondotta az utcán Emma. — Mit? Miről beszélsz? — kérdezte Ben. — Hogy Ilyen vagy — mondotta Emma. Bementek egy kis falatozóba. Leültek az asztalhoz, kávét és szendvicset rendeltek. — Hol tanultál zongorázni? — kérdezte Emma. — Sohasem tanultam, de ahol zongorát találok, kipróbálom. Ezt már gyermekkoromban megszoktam. Főleg esténként gondolok arra, mi volna, ha zongorám lenne. Az ilyen gondolatokat -a pénztelen­ség okozza. Emmára nézett és mosolygott. Ogy tett, mint amikor az üzlet­ben, még mindig állva, gyöngéden a zongora billentyűire mosoly­gott. Emmának hlzelgett ez a pillantás. — Ha az embernek nincsen pénze — mondotta Ben —, sok olyasmit nem tesz meg, amit tulajdonképpen jogosan várhatna az élettől. — Igen. Ez így van — helyeselte Emma. Egyfelől talán Jó is, mert ez sok minndentől megóvja az embert, de végül mégsem olyan jó. Valójában borzalmas...---------------új ifjúság Bii'ak Anna rajza

Next

/
Thumbnails
Contents