Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-05 / 44. szám

JOHANNES R. BECHER:

Felrázta az alvó világot: szava villámok árja, sínen, folyókon szerteröppen, minden földet bejárva.

Felrázta az alvó világot: szava meleg kenyér, szava sereg, amely a gyilkos ínséggel harcra kél.

Felrázta az alvó világot: szava gépek danája, szava kohó, traktor, lakóház, fúrótorony és bánya,

szava fény, villamos erő, gőzkalapács ütése, kitörhetetlen ige, népek szívébe vésve...

Jánosházy György fordítása

Beke Sándor Nyitrán rendez

Országos viszonylatban is jónevű színháza van Nyitrának. Bizonyítják az elmúlt évek kiemelkedő sikerei, Shakespeare darabok, vagy A. Miller Pillantás a hídról c. drámája. Ugyancsak sikere volt Heltai — Néma leventéjének, amely talán egy külön fejezetet is érdemelt volna abban az időben. A színház rangjának emelését nagyban elősegítették a különböző TV játékok, amelyekkel a nyitrai színészgárda művészete eljutott Szlovákia és az ország legtávolabbi TV nézőihez is.

A színház vezetősége szoros kapcsolatot tart fenn a Komáromi Magyar Területi Színházzal és ennek eredményeként már számos csere-fellépés, színházi est jött létre. Ezúttal Beke Sándor, mint vendégrendező tűnt fel a Nyitrai Kerületi Színháznál, hogy tudását, művészetét kamatoztathassa.

A „Zobor“ szálló 23-as szobájában — jelenlegi hadiszállásán — indult meg a beszélgetés Beke Sándorral, abból a célból, hogy megtudjunk valamit munkájáról, nyitrai benyomásairól és jövőbeni terveiről... A szállodai szoba asztalán ver- ségesnek tartja az önálló MISZ megalakulását, minden helyen, Munkájában zavartuk meg a rendezőt. Mindennek ellenére bizalomgerjesztő hangulatban kezdtük a beszélgetést.

Mindjárt Nyitrára tereltük a szót és Beke Sándor elmondotta, hogy nagyon elégedett a színházzal. Épületük van, ami a legfontosabb alapfeltétele a jó munkának, továbbá, hogy a színház fel van szerelve a színházi élet nélkülözhetetlen kellékeivel. A nyitrai színészeknek minden rendelkezésére áll, sőt már új épületről is beszélnek.

Szabad idejében sokat sétál a Zobor környékén — meséli és sok magyar szót hall. A vidék, a környezet nagyon kedves. A magyarlakta falvak népei látogatják a színházat és a MATESZ előadásain rendszerint telt ház figyeli a művészek játékát.

Egy rendező úgy kerül vendégrendezéshez, hogy egy másik színház meghívja. Ez pedig azon múlik, felfigyelnek-e rá? Beke Sándor esetében ez a Rómeó és Júlia, illetve előtte a Liliomfi rendezése volt. fylmdkét darab Nyitrán is bemutatásra került. Az igazi érdemet, szakmai elismerést, a „Rómeó és Júlia“ vívta ki, amelyet össz-szlovákiai viszonylatban, szakmai körökben is a legkiemelkedőbb rendezésként emlegetnek. Ezek után több színház is érdeklődött a fiatal rendező iránt. így került Beke Sándor a nyitrai színházhoz.

A Rómeó és Júlia után újra vígjátékot rendez. Olasz szerző, Aldo de Benedetti: Trenta second! d'amore (Fél perc a szerelemből) c. vérbő olasz darab rendezésével bízták meg. Maga a darab könnyű, csupán egy csók, „puszi“ körül bonyolódik a történet. A női címszerepben Olga Salagová, ismert filmszínésznő lép majd a közönség elé, amíg a férfi címszerepben Frantisek -Kabrhel ünnepeli 30 éves színészi munkájának évfordulóját. A további szereplők névtelenül is említésre méltóak. Kedvesek, szeretik rendezőjüket és ami a fő dolog, tudnak vígjátékot játszani.

Nyitrával kapcsolatosan akarva, nem akarva, a MISZ-re terelődött a szó. Az idő előrehaladottsága miatt Beke Sándor csak röviden nyilatkozott. Elmopdotta, hogy feltétlenül szükségesnek tartja az önálló MISZ megalakulását,minden helyén, minden községben, ahol arra a legkisebb lehetőség, mód kínálkozik. Szerinte Nyitrán a PF hallgatói kozmopolitának tekinthetők, és mozdulatlanságuk, merevségük semmi esetre sem biztató, nem méltó a jövő magyar pedagógusaihoz. Természetesen akadnak kivételek, és remélhetőleg a helyzet Nyitrán rövidesen megváltozik.

Beke Sándor a jövőbeni terveiről vonakodva nyilatkozott. Mint elmondotta — túlságosan konkrétek és függvény jellegűek is. Minden esetben összefüggnek a színház belső problémáival, a színház szükségszerű követelményeinek megoldásával. Beke Sándor nyilván a színházvezetés és az épület 15 éve megoldásra váró problémáira gondolt.

A MATESZ-nál Beke Sándor Oscar Wilde: Bunbury című vígjátékára készül. Később valószínűleg Háy Gyula: Isten, császár, paraszt című drámáját rendezi majd, vagy Anouilh — magyarul még be nem mutatott — A pacsirta című drámáját fogja rendezni. Érdeklődnek a debreceniek is egy rendezése iránt, amelyre márciusban-áprilisban kerül sor. A darab címében még nem történt megállapodás. Természetesen számításba jön még a bratislavai rádió magyar adásában egy hangjáték rendezése is.

Befejezésül Beke Sándor még elmondotta, hogy hajlandó a vidéki színjátszó csoportoknak szakmai, rendezési tanácsokat adni, ha felkérik és ha ideje engedi. Nagy fontosságot tanúsít a műkedvelő színjátszásnak, szerinte nagy feladat hárul rájuk a vidék közönségének nevelésében és a tehetségek felkutatásában. A tehetségekre szükség van, és főként akkor lesi szükség, ha majd a MATESZ-on kívül, egy új magyar színház is megalakul.

A elmondottakból megállapíthatjuk, hogy Beke Sándor céljai nemesek. További munkájához sok sikert kívánunk.

Holeúky Árpád

oldog vágyak és akarások

B széljegyzetei közül kaparom ki magam, ahol az élet érzéseit kerestem az Üfamillák vicsaturnait kergetve. (Semmi más, mint egy új Istenség felruházva a világűr dadaista ismerete, és a rakéták eltúlzott ereje ránknehezedő súlyának njisztifikált eredményével.) Egy azonban bizonyos kedves ismeretlen B., hogy eljössz velem abba a világba, mely túlteszi magát a határokon, magába zárja kicsi létünk, szerelmünket ameiért éltünk, meghagyja nyugodtan álmunkat, vigyáz, hogy ne tagadjuk meg magunkat,... s érzed velem, hogy a boldogságot cserepekből, elhalt emlékekből, gyermekkori imádságból, ifjúkori akarásból, megriadt tettvágyból, eirothadt lilából, meg- poshadt kékből, kicsiny kis feleségünkből, kicsiny kis magunkból kell összeraknunk, hogy megálljon, hogy öröm legyen, hogy melódia legyen, hogy pattogó ritmus legyen, hogy anekdota legyen, hogy kis kaparás legyen az ajtón, hogy rügy fakadjon a téli szélben, hogy ész legyen az állati lényben...

Csak kicsi kis rés volt, amelyen át megláttuk a Napot. A gyönyörök vígsága vibrálta túl testünk gyötrelmeit, mert észrevettük a Napban kedvesünk képét, s e kép azután kivirágzott tudatunkban, s nevet adtunk neki. Akkor még nem tudtuk, hogy a virágok sietnek majd elénk, mint szőke énekek, hogy finomítsák érzéseinket.

Fiatal költők menekültek a virágokhoz, s mesét szőttek kö— Lelkemben a szép fogalma tulajdonságokat kapott, melyeket úgy szedtem össze a járdán, a kiskorú kazlakban, elsárgult történelemkönyvek pironkodó lapjain.

(Mesélek Káinról és Ábelról: Mikor Káin megszületett, az apja megijedt: a pofájától, a májától, a szívétől, az eszétől, koránkelő hamis bölcsességétől.)

— Homályba burkolódzó gyanús fogalmak után bandukoltam, mígnem megtaláltam a Kis virágot.

Megdöbbenve a rémület, a visszariadás lehetőségétől is, vonszoltam át testem az idő és az emlékek összefolyt határain.

Szaladni kezdek. Az ismeretlen bemondőnővel találom szemben magam. Ráordítok:

— Hova tettétek diákéveimet? Hol vannak a szavak, amelyeket tanáraim adtak nekem?

Mosolyogva válaszol:

— Megőrzésben vannak. Hátul a raktárban! — s megnyom egy'csengőt, egy jelzőrendszert (talán a negyediket) és engem elvezetnek.

Hosszú sötétségben haladunk át, majd az ismeretlenek belöknek egy nagy térségbe. Se

riadunk vissza semmitől: mondom a beszédet Jozsónak (egy lotyónak).

— Itt mi közöttünk is, akik végeredményben egyért vagyunk itt a lágerben, (egy besúgó, egy fajankó). Hogy kiszabaduljunk, hogy megmentsük... itt hirtelen elhal a hangom. Kisvirágra gondolok... sehol sem látom őt, pedig még nemrég, képe élő volt, szentély. Mennék is mindjárt, hogy megtaláljam, hogy ölembe zárjam, el soha ne váljunk, hamuban is pogácsát találjunk, mely a hosszú útra visz, mítoszok és regék táján, ahol a Nap kél a vágyak határán...

— Sorakozó! — ordítanak az ismeretlenek... Azok közül, akik itt vannak, sok a hosszúhajú. Lassan már nekem is megnő a hajam. Büszkén veszem észre, hogy a fülem mellett már göndörödik... Che Guevarát ordít valaki... Sorakozunk és elindulunk... A megvilágított barakkszerű épületből lányok tódulnak ki. Mintha misem lenne, csivi- telnek, vihognak. Csak egy lányt látok a sokaságban, ki magányosan ballag. Nagyon fiatal még. A lányok elkeverednek velünk. A hangosak megtalálják hangoskodó párjukat... (Az izmosak az izmost, anyeszVURCEL GÁBOR:

Üfamillák

A lágerrel azért egy kicsit másképp voltam, mert ha így visszagondolok, sehogy sem tudom egymás mellé tenni a lágert, az eget, a fákat, a megbánásokat, az akarásokat, az eszméket és frázisokat.

Az emberek jók voltak hozzám, s mégis magányos voltam. Minden este előszedtem szögletes emlékeimet. Sohasem csuktam be a ablakom, s igy az ecetfa benőtt a szobámba. Ősszel elhullatta leveleit az ág, mely az ágyamig ért, de tavasszal újra zöld vágyakat terített rám. Aludni tértem. Kezemben fényképeket szorongattam, mint véletlenül megtalált, megkövesedett emlékeket.

Egy kattanás hallatszott: hamarosan kék fény lepte el a szobám, s én kénytelen voltam megosztani figyelmemet az élő személytelen kép, mely számomra csak általánosságban mozgott, és a személyes élmény, a szép emlék lerögzített holt pillanatai között.

Az egyikre sem tudtam koncentrálni, illetve mind a két tényező egyformán hatott idegeimre, s így egész lényemre. Ez a kettősség valami különös bódulatba ringatott, amely azután lehetővé tette számomra, hogy a technika, a fantáziám, a jelenlegi léttudat segítségével a kombinációk és lehetőségek ismeretlenjére lépjek.

Fa, se Hal, se Virág, se Hang. Csak Beton, csak Kifutópálya, csak szárazság, csak szomjúság, csak szegény magam, csak az emlék...

Katona testvéreim mosdatnak egy nagy medencében, csak azok vannak itt, akik valamikor lázadni mertek a megszokás, az apát megkínzó koncentráció, az eszmét elrabló definíció, az F betű a K — karó a T. betű, az ipszilon, a Z betű ellen. Katona — testvéreimmel találkoztam itt. Kicsit megnyugszom. Nyugodtan veszem tudomásul, hogy elkezdődik a harc. Mikor megismernek, sokan odajönnek hozzám: Fölényesen és magabiztosan jön a prágai Frantó, mintha most is egy széplányhoz jönne: bátortalanul jön Jozsó, mintha most is órára menne, mindig mosolyogva jön Pinke, és Pista, egy kislány, egy tiszt, egy levélhordó, egy nagyanyó, (egy fajankó, egy kopó, egy besúgó, egy Iotyó.)

— lehat elkezdődött. Nem

lettek a véznát, a tetvesek a tetvest). Csodálatosképpen minden fiatal megtalálja a maga párját. Egyébként még itt is uralkodnak a szépfiú törvények. Egy, egynek három lány is akad.

Az őröket sehol sem látni. Mégis érzem, hogy be vagyunk zárva, és hogy innen szabadulnunk kell.

Kisvirág jön felém. A legszebb a lányok közt! Nagy a tömeg, szüntelen eltakarja őt valaki a szemem elől. Félek, hogy nem talál meg, nem Iát meg, valakivel összetéveszt. Elindulok felé... Nem tudok megmozdulni. Egy helyben állok. Aztán újra vissza a cellákba, melyek nagyok és tágasak.

Újra elválasztottak bennünket a lányoktól. Visszajutottunk az ököljog törvényei közé...

Két hosszúhajú verekszik. Valaki velem is kikezd. Fiatalabb nálam, nekem viszont hosszabb a hajam. Leteperem őt és egy ügyes rúgással béré.

(Az Üfamillák szabályai: Kedves B.! „amikor a Nap kel, mosd meg a lábad, a mítosz helyett fogyassz olajat, s a mondát és mesét bízd a költők helyett a magtalanságodra, mert akkor bizonyos lehetsz abban, hogy meg nem születnek örököseid, s nem kell félned, hogy megerőszakolják őket a kanca üfamillák vicsaturnai, kiknek szülöttei a nagyapákra hasonlítanának.)

Különös körülmények között kerültem a lágerba. LÁGER — csak a könyvekből és a filmekből alkottam magamnak képet róla, s ez a kép meglehetősen felületes volt. Felületes, mert sohasem foglalkoztam vele. Megmaradt bennem a képe, mint ahogy megmaradnak a fák, a fű, a víz, az ég rögzített általános benyomásai. Minden nap találkozunk velük, belőlük élünk, s észre sem vesz- szük őket.

De mégis egymás mellé teszem a lágert, a madarat, és ebből a szintézisből egy harmadik kerül ki győztesen, mely magán viseli a láger és a madár jegyeit: „Röpülni tud, de szárnyaszegett“. Most már nem, nem hétköznapi megszokott dolog, unalmas ismétlődés a Harmadik, hanem kicsit misztikussá válik: jelkép lesz, s a láger lent valahol a sötétség birodalmában.

vicsaturnai

rúgom az ágy alá. Körülnézek, hogy hányán és kik látták mutatványomat. Ezt csak azért teszem, hogy tekintélyt szerezzek. Senki se figyel rám. Mindenütt birkóznak, verekszenek, a lármában és fütyülésben nem hallani semmit. Az emeleteken ülök örült zsivajban bíztatják a birkózókat. Ekkor kihúzom legyőzött társamat a vaságy aló, mindketten ráülünk az alsó emeleti ágyra, s mélyeket lélegzünk. Közben figyeljük a zsivajt, a lármát, a helyiséget megvilágító sóvár körte fényét, és hunyorgunk. A társamra nézek. Megdöbbenve látom, hogy a legjobb barátom. Elkeseredem... Lassan újra vidul a kedélyem, mert Kisvirágra gondolok, s ekkor értem meg, hogy a nő finomságot, érzést visz a legvadabb csődületbe is. Ahol lányok vannak, lágyabb, emberibb törvények uralkodnak. A férfi öklöt nem ragadhatja el annyira az erő. Az igazság fényesebb lesz, és erősebb a becsület. Megnőnek a hősök, és a férfi nem tud leal- jasodni...

Itt hiányoztak Ök. Kitört teljesen a vad szenvedély... Minden határvonal eltűnt. Csak erősebb van és gyengébb... Valaki odaáll elém, és verekedést provokál. Alig értem meg a sértegetéseket. A nagy hangzavarban mintha újságból olvasnám őket egy O betű alatt— Hosszú a sörénye, ez bátorságot ad neki, aztán mintha kö- rülállnák őt többen is. Ö a merészebb, Ő vagyis Ö kezdeményez. Most érzem, hogy bizonyítanom kell, hogy tekintélyt kell szereznem nemcsak magamért, hanem a boldogságunkért, Kisvirágért, mindnyájunkért, a szabadságunkért, a szabadulásunkért.

Aki szembe áll velem, az csak a puszta erő, Ö innét soha meg nem szabadit bennünket, s ha most ő győz, mindenki utána megy, rám nem hallgat senki, s akkor elvesztünk, elveszett minden,: a szent cél, az igyekezet, sohasem szabadulunk meg, örökre ittmaradunk a lágerben.

Megverekedtünk... Lenyomtam, letaszítotttam, megszégyenítettem. Barátaim tapsoltak, de én csak Kisvirágot szerettem volna látni. Vajon mit mondott volna? Mit érzett volna? S mennél többet gondoltam Kisvirágra, annál jobban halványodott a drasztikus kép, a szomorú katona, az összegubancolódott drót, a hosszúhajú frizura, a lét és a nemlét Üfamilla ura. Mindig többet gondoltam a nyári délutánra, a hosszú fürdés után, alkonyi sétára. Kenderre, jó nyári illatra, dülőútra, egy visszahozhatatlan boldog pillanatra: Kisvirágra — és arra a bújkáló nyáralkony sétára.

„Mint kisnyulak hajtáskor, úgy bújkáltunk Kérem. Aztán megijedtünk: egy madárijesztőtől, egy kenderbe tévedt kó- rószáltól, egy megtáltosodott csősztől, egy mozgó kendertől, egy morgó vénembertől, egy koránkelő éjjeli lepkétől, egy szelődzködő mezei kisegértől, s a vágy ottmaradt a Kenderföldön, mikor learattak a kombájnok, felsírtak a sofőrök a rémülettől: Két rotthadt csontvázat, zúzott össze a kombájn, és ekkor megfogadtam, hogy emléküket néma képekbe fogom, mely túltesz a határokon, magában tartja kicsi létem, Kisvirágot, akiért éltem, meghagyja nyugodtan álmomat, vigyáz, hogy ne tagadjam meg magamat. Hisz meghalnék érte, ha tudnám, amit még szeretek, nem néma csontváz, nem riadt avarok halma, amit éva adott, nem is volt alma, Kísértet járáskor sáskák és sámánok, Üfamillák között elnémult járványok!“

( Vicsaturnai meséje Ábelról: Mikor Abel megszületett, az anyja megörült, merthogy a papse, már nem mondhatja egyke, s a vénasszonyok se látják, hogy szegény kis Abel fájlalja a hátát. Hisz Abel nem is tudott sírni, s mindjárt az első nap elfeledt ka .. .ni, így aztán írthető, hogy a tetvek sem értik meg egymást.)

Boldog vágyak és akarások széljegyzeted közül kaparom ld magam, ahol az élet érzéseit és Kisvirágot keresem, s az üfamillák vicsaturnait találom, melyet halálom... Küsvirág-ál* mom... a lét egy kis szikrája— Abel és Káin örörkös csatája. Mea culpa, Mea culpa...- úi ifjúság 5