Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-11-05 / 44. szám
5 új ifjúság — SINKÓ ERVIN: FORRADALOM ES MŰVÉSZÉT Múlt évben hunyt el Sinkó Ervin, a neves jugo- szláviai magyar író esztéta és publiciszta. Az alábbi fejtegetését, amelyből csak részleteket közlünk, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom történelmi je- lentőségével foglalkozó hosszabb előadásából vettük át. Nem tudom, hogy a nagy Október művészetéről megtartott előadás-sorozatban érintették-e a nagy francia forradalom kérdését, a különbséget, amely a két forradalom között épp a művészetek síkján olyannyira szembetűnő. A nagy francia forradalomra jellemző egy teljes meddőség a művészetek síkján. A nagy francia forradalom előtt ott van a francia felvi- lágosítőknak a nagyszerű példája Diderot szavával az anti- krisztusnak a falanksza, és a forradalom után — Stendhaltól és Balzactól Rimbaud-lg — valóságos áradata az európai irodalom máig élő nagy irányainak és csak az irodalommal magával együtt fényüket veszítő nagy alkotók neveinek. De a forradalom éveiben nem jelenik meg egyetlen olyan nagy költő, szobrász vagy festő, aki az emberiség kulturális örökségének a gazdagítását jelenthetné. Rendkívül érdekes, hogy a nagy francia forradalom művészeteket ihlető ereje nem magában Franciaországban, hanem más, távolabbi területeken teremt zenében és irodalomban monumentális műveket. Honnan ered ez a különbség a nagy francia forradalom és az októberi forradalom között? Amikor a nagy francia forradalom kitör és győz, a polgárságnak, mely ennek a forradalomnak az élén áll, már megvan a maga hatalmas kultúrája és rendelkezik azokkal az anyagi eszközökkel, melyek a számára lehetővé teszik, hogy ezt a kultúráját, immár több száz éves örökségét, továbbfejlessze és a legyőzött arisztokráciával szemben uralkodóvá tegye. A polgárság felső rétege már teljes birtokában van egy gazdasági hatalomnak, mielőtt még a forradalommal a maga megfelelő politikai jogait is kivívná. S ha a plebejus-tömegeknek vannak is illúzióik, ez a polgárság megdöbbentően osztályöntudatos és különválasztja a maga céljait és érdekeit a nincstelenektől. Az Assemblé-nationale-ban a többség Dupont de Nemours mellé áll, amikor az kijelenti: „Akinek nincs birtoka, az nem tagja a társadalomnak...“ A közigazgatás és a törvényhozás a magántulajdon viszonyait szabályozza, tehát ezekben a kérdésekben csak azok dönthetnek, akik magántulajdonnal rendelkeznek.“ Ez a hang csak következetes folytatása a nagy francia en- eiklopédista D'Alambert emlékezetes szavainak: „Sose volt törekvésünk, hogy susztereket és cselédeket világosítsunk fel... Hamarosan új ég és új föld születik majd nekünk, úgy értem, az úriemberek számára, mert ami a csőcseléket Illeti, a legbutább és a legbutább föld az, ami nekik kell.“ A nagy francia forradalomnak tehát kisebb gondja is nagyobb annál, hogy „a csőcseléket“ bevonja a kulturális életbe. Ezzel szemben az októberi proletárforradalom legkritikusabb napjaiban, már 1917 novemberében, vagyis a forradalom győzelmét követő első napokban Lenin figyelmét már lefoglalja a kultúrának és a művészetnek a problémája, illetve a kérdés, hogy lehetne a könyveket közelebb hozni a tömegekhez. „Ahhoz, hogy az ember okosan, értelmesen és sikeresen vehessen részt a forradalomban, tanulnia kell“ — írja Lenin a petrográdi nyilvános könyvtárhoz intézett indítványaiban. — „Ki kell használni a rendelkezésünkre álló könyveket és hozzá kell látni a könyvtárak szervezett hálózatának kiépítéséhez, amely segítene a népnek, hogy minden nálunk meglevő könyvnek hasznát vegye.“ Nyilvánvaló, hogy egy új és olyan uralkodó osztály szükségleteiről van szó, amely a maga óriási tömegében történelmi okoknál fogva mindeddig ki volt zárva a legelemibb kulturális javakból, és csak a forradalom tette számára lehetővé, hogy a hatalom birtokában, s csak a már birtokba vett hatalom segítségével, megtegye az első nekilendülést a kulturális felemelkedés útján. S ugyanakkor többről, sokkal többről volt szó, mint az írástudatlanság likvidálásáról. A forradalomnak, a proletárforradalomnak óriási írástudatlan tömegekkel, a legmagasabb kulturális célokat kellett megvalósítania. Az októberi forradalom kiindulási pontja az, hogy — az embesiség történetében először — meg lehet és meg kell kísérelni a gondolat és a valóság, az elmélet és a gyakorlat, az ember és a társadalom ellentétének produktív legyőzését. A kereszténységnek is megvoltak az eszményei, amelyek mind a mai napig nem szűntek meg az emberi öntudatot, a mi egész szellemi „felülépítményünket“ lényegesen befolyásolni. Vannak a kereszténységnek eszményei, melyek az emberiség történetében erkölcsi szempontból kétségtelenül kimagaslók. De mindezek az eszmények az ember benső magatartására vonatkoznak, mindazok az eszmények abból indulnak ki, hogy a külső világ „siralom völgye“, „gyógyíthatatlanul bűnös“, „átkozott“. S a kereszténység eleve lehetetlennek tartja, hogy ezt a vad, igazságtalan és embertelen világot emberi erővel, emberi erőfeszítésekkel emberhez méltó, emberi világgá lehet formálni. Az októberi proletárforradalom azonban épp ebből a hitből indul ki. A marxizmus megfejtette az emberi viszonyok rejtélyét azzal, hogy felfedezte minden társadalmi rend materiális alapjának a döntő, az emberek egymáshoz való viszonyát meghatározó szerepét. És paradox módon épp a materiális erők, a termelési feltételek döntő hatalmának felfedezésével felszabadította az emberi szellemet, vagy legalább is utat nyitott ehhez a felszabaduláshoz, amikor is tudatossá tette, hogy az életfeltételek valódi humanizálásának előfeltétele az, hogy az osztálykülönbségek új, szabad termelési viszonyok alapján megszűnjenek és hogy ezzel a társadalmi forradalommal párhuzamosan egy kulturális forradalomért való harcot kell vívni, egy kulturális forradalomért, mely nélkül nincs és nem lehet szocialista emberi viszonyokat, erőszaktól, és uralmi rendszerektől mentes szocialista társadalmat teremteni. Milyen kulturális forradalom az, amelyről szó van, vajon a kulturális forradalom azt jelenti-e, hogy úgy leromboljuk az örökölt kulturális értékeket, mint ahogy a forradalom lerombolta a kapitalista társadalmat? Lenin válasza erre a kérdésre világos: „...a marxizmus semmiképpen se vetette el a burzsoá korszak legértékesebb vívmányait, hanem épp ellenkezőleg, magáévá tette és feldolgozta mindazt, ami több mint kétezer éven át értéket jelentett az emberi gondolat és kultúra fejlődésében. Csak a további munka ezen az alapon és ebben az irányban a proletárdiktatúra gyakorlati tapasztalata által megvalósítva... csak ezt ismerhetjük el mint az igazi proletárkultúra fejlődését". Ez volt az októberi proletárforradalom kulturális programja. A nagy októberi forradalom művészete csak nagy kerülő utakon közelített ennek a programnak a célkitűzéséhez. Mert nem szabad elfelejteni; a nagy Október művészete nemcsak az orosz Október művészete volt: ennek a forradalomtól ihletett művészetnek elemeit már nemcsak a forradalom, hanem magának az első világháborúnak a kitörése előtt, már Európa háborúelőtti kulturális életében is megtalálhatjuk csírájukban, meghatározott kezdeményezésekben. Más kérdés az, hogy ezek az elemek az orosz Október, a győzelmes proletárforradalom körülményei közt kiteljesedve a többi európai országokban is micsoda óriási, az európai országok kultúréletét is megtermékenyítő visszhangra találtak. Ennek az óriási visszhangnak a megértése lehetetlen, ha szem elől tévesztik, hogy micsoda katasztrófáját jelentette a szellemnek, minden reménynek és hitnek az első világháború kitörése. Csak a katasztrófa nagyságából lehet megérteni a chiliasztikus reményeknek azt a boldog lázát, amit épp az 1917-es októberi forradalom váltott ki világszerte a legjobbak- ban. Az első világháború kitörése előtt Németországban az utolsó választásokon a munkások pártja, az internacionalista szociáldemokrata párt négymillió kétszázötvenezer kilenc szavazatot kapott és száztizenegy képviselője volt a birodalmi parlamentben. Ez az az idő, amikor a világon mindenütt a munkáspártok nemzetközieknek vállották magukat és hirdették, hogy háború esetén fegyvereiket, országhatárokat el nem ismerve, közösen a világ kapitalistái ellen fogják fordítani. Ez az az idő, amikor maga a munkásmozgalom a nemzetközi testvériség győzelmét ígérte, s amikor úgy látszott, hogy minden haladó ember, az európai nagy írók, költők, művészek, tudósok, mind ennek a szellemnek a jegyében alkotnak egyetlen nagy testvéri közösséget. Forradalomra inkább csak elméleti művekben gondoltak, a valóságban hittek a békés és mind tökéletesebb elöremenetelben. Ez az az idő, amikor elhangzott Bernstein optimisztikus jelszava: a haladás minden, a végső cél semmi. És a háború mégis kitörhetett, és minden ország hatalmas munkáspártjai azon nyomban azonosították magukat a saját burzsoáziájuk háborús céljaival. S nemcsak a pártok, hanem a kultúrának a legnagyobb képviselői is, akik addig a nagy erkölcsi és szellemi próbatételig, a nemzetek fölötti emberiség nagy gondolatának a képviselői voltak. Ernst Hac- kellel az élen német tudósok és írók tömege állt ki, hogy igazolja a germánság Európa fölött való uralmának a jogát. Ugyanez történik Franciaországban is, ahol Európa ifjúságának akkori bálványa, Anatole France is beáll a francia háborús uszítók légiójába. Az első háborúellenes szót Romain Rolland ejti ki, de azt is csak úgy, hogy nyílt levelet intéz Gerhard Haupmtannhoz a németek által bombázott francia székesegyházak védelmében. Gerhart Hauptmann viszont erre azt feleli, hogy neki egy német katona élete többet ér, mint valamennyi francia katedrális. Mintha egy őrület vett volna erőt mindazon, amit eddig kultúrának és az európai kultúra legkimagaslóbb reprezentánsainak tartottunk. A bolsevikek, élükön Leninnel, talán ők voltak az egyetlenek, akiket az embernek és a szellemnek ez a katasztrófája nem lepte meg. És ők voltak azok, akik a nagy októberi forradalommal elsőnek indítottak háborút a háború ellen, az elsők voltak, kik a nagy bizonyosságot: a háborúnak végét lehet vetni forradalommal, s ez a forradalom nemcsak a békét, hanem az emberiség győzelmét is jelentheti. A művészetben már a háború előtt is jelentkeznek bizonyos avantgardista irányok, melyek abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy az egész európai civilizáció és az egész kulturális örökség csőd előtt áll és ideje már, hogy felszámolják s nem véletlen, hogy éppen abban a Rómában jelenik meg, amely zarándokhelye a kulturális örökség hívőinek és a világ gazdag sznobjainak. A kiáltványban az állt, hogy fel kell gyújtani a könyvtárakat, le kell rombolni a múzeumokat, az egész kulturális örökségnek nincs többé semmi értelme. A leghaladóbb fiatal értelmiségiek a szörnyű kiábrándulás után, a világháború alatt éppen a megkövült, a szentesített kultúr- értékek iránt ezt a romboló hangulatot veszik át a futuriz- mustól. Ezek a háború alatt világszerte elharapódzó mozgalmak és szócsöveik, a folyóiratok („Üj ember“, „Űj közösség“, „Die Tat“) egyetlen óriási polómia képviselői minden akkor létezővel, de mindenekelőtt a háborúval: az avantgardista művész úgy érezte, hogy a csődöt mondott politikai pártokkal szemben a művész az, aki az emberiség szívét, lázadását és forradalmi akaratát képviseli. Lukács Györgynek a legkevésbé sincs igaza, amikor a maga realizmus-koncepciójának szemszögéből úgy véli, hogy az avantgardista irányok a fasizmus útjait egyengették és abba torkolltak bele. Hogy voltak, akik fasiszták lettek, az igaz, de az avantgardista művészi mozgalmak kezdeményezői és résztvevői a maguk túlnyomó többségében forradalmárok voltak és azok is maradtak, nevek hosz- szú listáját lehetne összeállítani azokból, akik forradalmárként estek el a harcban, vagy pedig a fehér terror kivégző osztagainak puskacsöve előtt fejezték be életüket. A háború volt az, ami az öncélú kultúrát, és az öncélú művészetet ennek az avantgárdnak a szemében gyalázatosán kompromittálta. Nem véletlen, hogy épp a forradalmi avantgardista művészeti irányok — már Lenin előtt, már a győzelmes Október előtt is — kiáltványokban és kiáltványokon keresztül keresik a maguk útját éspedig a tömegekhez. Nem a kulturális elithez, amely csődöt mondott, hanem a tömegekhez. A plakát és a kiáltvány — ez az első uralkodó műfaj az avantgardista művészeti mozgalmakban. E plakátokon és kiáltványokban nyoma sincs az érdeklődésnek bármiféle individuális, bármiféle intim lelki probléma iránt, de annál több sző esik benne egy forradalmi akaratról, melyet igyekeznek átvinni a néptömegekre. Olga Salagooá és Beke Sándor a színház bejárata előtt Duna szerda hely az idén már harmadszor volt a Csallóközi Színházi napok színhelye. Sajnos, csak Du- naszerdahely és nem az egész Csallóköz. Mert nem csupán a megnevezés, de a jó hírnév és a küldetés is arra kötelez, hogy ez az eredmény ne szoruljon kimondottan Csallóköz centrumába, és ne csak a kultúra otthonát alkotó du- naszerdahelyi falak mögé. A tavalyi és tavalyelőtti két rendezvény magasra állította a mércét. Az elsőről csak jót, a másodikról még jobbat lehet mondani, s természetes hogy az ideiről ennél is dícsérőbben kéne nyilatkozni, de sajnos ezt nem tehetjük. Küldetését Összpontosítani és reprezentálni Csallóköz kultúráját — az idén nem teljesítette úgy, ahogy azt a korábbi két rendezvény színvonala alapján elvártuk, volna. Az ünnepélyes megnyitó után, meglehetősen szűk körben népmű- veléspolitikai kérdésekről beszélgettek a jelenlevők. Nemcsak ez esetben, de több hiányosság kapcsán el kell majd mondanunk, hogy nagyon hiányoztak azok, akik a meghívás ellenére sem jöttek el. Este a Komáromi Magyar Területi Színház előadásában került színre A szálemi Boszorkányok c. darab. Gondolom a másnap esti komáromi premier is, akárcsak ez megcáfolta a színház stagnálásáról, — egyesek szerint — széteséséről szóló híreszteléseket. Remek előadás volt. A vidéki turnék majd bebizonyítják, hogy jogos a cáfolat. Másnap — ugyancsak kevesen — egy aktuális kultúr-politikai előadást’ hallhattunk. Utána a diákszínjátszás problémáival foglalkozó értekezletet hirdették meg, amelyre sajnos, nem jöttek az előadók, így csak a jelenlevő néhány vidéki tanító panaszolhatta el problémáját, azo*k, akik iskolájukban színjátszó köröket irányítanak, — sajnos elég nehéz körülmények között. Beszámolóik lényege egyetlen mondatban: a járási iskolaügyi szervek aktívabb hozzáállása szükséges ehhez a kérdéshez, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy az igazgatók, amíg nem kapnak hivatalos utasításokat e mozgalom támogatására, addig nem is törődnek vele, nem segítik, hacsak jó- maguk is nem a megszállottjai annak, hogy színpadon lássák diákjaikat. Vannak persze kivételek, s ott eredmények is vannak: Rozsnyó, Csata, Komárom, Pozsony. Erre az értekezletre a pozsonyi és a csatai magyar iskolák színjátszó csoportjainak vezetőit hívták meg előadónak. Ismervén tevékenységüket, tudom, hogy sokat tudtak volna mondani, tanácsolni, segíteni, — csak azt nem tudom, miért nem tettek eleget a meghívásnak, _ A dunaszerdahelyi és a nagy- szombati műkedvelő színjátszók között már évek óta kapcsolat áll fenn. Akárcsak tavaly, a nagy- szombatiak az idén is szerepeltek a Csallóközi Színházi Napokon. Nagy volt a színvonalbeli különbség, mért egy nagy tévedés sokat rontott az előadásukon. A Néma leventéből tragédiát csináltak, pedig köztudomású, hogy Heltai Jenő ezt vígjátéknak szánta s évtizedek óta vígjátékként játszák és vígjátéknak nézik. Magyar kultúrát nyújtottak szlovák nyelven a dunaszerdahelyi szlovák közönségnek. Nem volt telt ház. Szombaton, október huszonhatodikén a dunaszerdahelyi színjátszók mutatták be Tolsztoj dramatizált regényét, az Anna Kareninát. Nagy vállalkozás volt, s hogy ez menynyire igaz, azt az előadás színvonala bizonyította a legjobban. Az utolsó napon Szó és gondolat cím alatt rendezték meg a mező- gazdasági műszaki középiskolák versmondóinak vetélkedőjét. Nagyon jó és dicséretre méltó Ötlet volt, jól is sikerült. Bebizonyította: helytelen szempont, hogy a Jókai-napokon eddig csak az alapfokú és középiskolák szavalóinak adtak helyet. Komárom, Tornaija, Dunaszerdahely, Ipolyság és Nagy- kapos. Az öt város mezőgazdasági iskolái a Szabad Földműves vándorserlegéért és az Új Ifjúság díjáért versenyeztek. A vándorserleget a Tornaijai iskola nyerte el. Az első és a második egyéni díj Komáromba, a harmadik szintén Tornaijára került. A Madách Könyvkiadó ezen a rendezvényen is kiállította könyveit s bebizonyosodott, hogy a vándorkiállítás nagyon jó ötlet s a jövőben ne is rendezzünk nélküle hasonló ünnepségsorozatot. A Csallóközi Színházi napok vén get értek. Reméljük, jövőre emelkedik a színvonal, ünnepélyesebbé válik majd ez a rendezvény s kiteljesedik úgy, hogy az egész csallóközi kultúra méltó seregszemléjévé válik. (készéi*) CSALLÓKÖZI SZÍNHÁZI NAPOK -1968
