Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-29 / 43. szám
MAGYAR KÖLTÖ PRÄGÄBAN * Ili ifilísáJ! ö T V E N VlTÉZSLAV NEZVAL: A PRAGAIhmh HARANGOK Ä prágai harangok integetnek hagyd el szekrényeid A prágai harangok integetnek szállj le az utcára Ahol kószálok társnőt keresek A prágai harangok elkísérik temetésed A szívemben senkit se várva A prágai harangok vezetnek engem a cifra csapdák mentén A prágai harangok hívnak mindjájatokat Akiket szívemhez szorítottam s nevüket elfeledtem A prágai harangok hívják a macskaszemeket melyek mögött a küszöbön beléptem Ahol nyöszörgött mindig ugyanaz a púpos vak ember A prágai harangok hívják barátaimat A prágai harangok hívják intő emlékeimet A prágai harangok hívják az időt amikor nem a halál a rossz A prágai harangok hívják valamennyi öklöt Hogy beleüssenek a csodás üvegekbe A prágai harangok hívják az apácákat Hogy fehér térdüket megmutassák Melyek elfordultak a szerelemtől A prágai harangok hívják a könnyű nőket Az ablakoknál amerre a holdkóros jár A prágai harangok hívják a picinyeket Hogy egyszerre kiáltsák miért A csillag vagy a pacsirta Vagy a dunyhaforma szörnyűség A prágai harangok hívják a bús őrülteket A prágai harangok hívják a csillagokat míg szétárasztja őket a fájővágyú éj. FORBÁTH IMRE: A felszólításnak, hogy erről a témáról írjak, szívesen teszek eleget, hiszen alkalmam nyílik megmondanom: csodálat és hála, a víg és komoly érzések és emlékezések ezer színes szála köt Prágához, hol hányt-vetett életem legszebb évelt töltöttem. Sok jeles írójához, művészéhez, szociális mozgalmainak legkiválóbb embereihez, az együttes munka a barátság, a kölcsönös elismerés, és egy kiváló asszonyához a nagy szerelem emléke fűz. Nem bánom, kinevethetnek, de bevallom: semmilyen hírnév és elismerés nem tudna úgy meghatni, mint az a pár sor, amit a véletlen hozott szemem elé, mikor a minap egy cseh regényben megtaláltam magamat, „Forbesz doktort, a költőt és orvost“, mint trégás-komoly mellékfigurát, vagy a nagy poéta, Nezval versében íVyzva prátelüm) ez a sor: „s a sarokban mosolygó kék szemekkel For- báth Imre ült“... Furcsa figura lehettem, rövid bekecsben, lábszárvédőben vörös szakál- laraat babrálva, mikor úgy 1920 telén beállítottam az irodalmi kávéházba, csehül még alig nyőgdécselve és szemtelenül letelepedtem az asztalokhoz, melyek körül akkor egy Hóra, Horejäi, St. K. Neumann, E. E. Kisch és mások, prominensek, üldögéltek. Arra a Jogos kérdésre, hogy mi Jogon, a világ legtermészetesebb hangján azt feleltem: „A legnagyobb magyar forradalmi költö vagyok.“ Miután ilyen szép ajánlólevelet állítottam ki magamról, mit tehettek egyebet, melegen üdvözöltek, helyet adtak az asztalon vaskos könyökömnek s az asztal alatt hosszú lábamnak. E. E. Kisch ugyan gyanakodva megjegyezte, hogy külsőm inkább egy kisgazdáé, mint költőé, de azért ő Is felvett barátságába, melyre bizony csak ráfizetett. Boldogult, jóságos mamája megszámlálhatatlan rostélyosáért s garmada könyvéért, melyet mindjárt rohantam Andréhoz eladni, tőlem összesen egy hozzá és róla írt verset kapott, melyet azonban — hízelgő volta miatt — nem engedett leközölnöm. Soha nem értettem meg, hogy léteznek kultúremberek, kiket a sors idegen országba vet, s ők környezetük iránt közömbösen, nyelvüket nem értve, történelmüket és kultúrájukat nem ismerve, képesek ott hosszú éveket, egy évtizedet eltölteni! Pedig sok Ilyen magyarral éltem akkor együtt Prágában. Ültek a kávéházban, csak magyarul beszéltek, főleg magyar lapokat és könyveket olvastak, és szívüket a nosztalgia emésztette. Körülötte a legcsodálatosabb történés: egy íiatal, tehetséges nép lerázta magáról évszázados gátlásait, a szolgaság szennyét, tradíciós porét, és hatalmas, friss lélegzettel új életet kezdett. Az akkor még aránylag kicsi és vidékies Prága is rövid pár év alatt,, szemünk láttára, nagyvárossá fejlődött. A magyar értelmiségi csoport ez alatt élte a maga sajátos, zártkörű életét. Az Edison-ká- véház egy sarkában s holmi homályos utcákban eldugott kiskocsmákban Jöttünk össze, és terveztünk, szerveztünk, konspiráltunk. Tartottunk egymásnak nagy szónoklatokat, de sokszor csak suttogva beszélgettünk, mert ki tudja, szörnyű titkainkat ki hová rohan denunciálni? Ezeknek az időknek eredménye: dolgoztunk, tanultunk, építettük világnézetünket, és főleg — megtanultunk vitatkozni. Hihetetlenül intenzív szellemi életet éltünk. Ennek két tengelye a dialektikus materializmus és a művészi avant- gardizmus problémái voltak. A magyar forradalom bukása, a német felkelések sorsfordulatai, a győzelmes orosz forradalom, elég anyagot adtak politikai, vitákra. S az akkori idők perspektívája ez volt: változás! Erre készültünk, ezt tanultuk, ez forralta koponyánkat. Másrészt ekkor volt az izmusok fénykora Is. A zagyva és termékeny káosznak, a tabula rasa, a dada, s minden eddigi summáris elintézése Illúziójának a szintaxisok széttörésének s a gomolygó ködfoltokban új csillagzatok keresésének. A fiatalok elhúnyt Mihályi Ödön és Kudlák Lajos, a Ma munkatársai, és Spitzer Ferenc, zseniális recltátora és rendezője a maista előadásoknak, ekkor a legaktívabbak. Inkább politikusok voltak Gortvai és Weinherz és szegény, boldogult Kenczler, a nagy műtörténész. Társaságunk legértékesebb tagja azonban Bauer Ervin volt, a biológus, aki ma a le- ningrádi egyetem professzora. Ő hózta közénk a magas tudományosság, az egzakt kísérletek és a matematika gondolkozásmód szellemét. Az ő lakásán Jöttünk össze, akiket a tudomány modem problémái Is érdekeltek, akit Itt is avantgardizmust kerestünk. Línksz Artúr, Mar- morstein ^Sándor és jómagam voltunk a „doktor bácsi“ adjutánsai. így megoszlott a társaság nagyjában és általában a három tevékenység körül, ki ezt, ki azt kultiválta inkább. Ennek megfelelően három helyiségben zajlott le társas életünk: az Edison sarkában, egy bizonyos „forradalmi kiskocsmában“ és Bauer doktor lakásán, a cseh biológiai intézetben. Majd pedig a különböző pódiumokon, ahol versein- két szavalták és programbeszédeink elhangzottak, s végül az egyetemeken, ahol a „nagy politikusok és költők“ szorgalmasan Ismételték vizsgáikat. Jeles Edison-tagok voltak: Fekete Imre mérnök, az első magyar repülőgép-konstruktőrök egyike, kiváló matematikus és spártai jellem, és Bányai Pál, aki ekkor még más név alatt píktorkodott, továbbá Wetzler, a jó könyvek lángoló szívű propagátora, később Szilágyi András, ki az erdélyi fenyvesek gyantaszagát hozta lobogó sörényében, és Frank János, aki már akkor a lélekelemzés kiváló Ismerője volt. Az lllusztrisz vendégek sorából hadd említsem Bemérd Aurélt, ki akkoriban adta ki gyönyörű első grafikáit. És még jó néhányan voltak má- gek. Teljességre azonban nem törekszem. Inkább megemlítem, hogy kevés kivétellel „far- kasordító“ nyomorban éltünk s éhségbüvészet- ben Is avantgardisták voltunk. Ennek illusztrálására ime Gortvai egy árnyköpése, mikor egyszer délben a kávéházban látott engem, ahogy tíz deka préshurkán lakomáztam, két zsemlével. „Nt — mondta —, most ebédeli Forbáth a reggelijét, pedig a vacsorája!“ Sajnos, nem térhetek ki részletesen az Edi- son-csoport munkáshágára. Ez külön monográfiát igényelne szorgalmas magántanárok, irodalomtörténészek és történészek tollából, ilyen címekkel: „Az Edison, avagy a modern magyar irodalom fénykora“, vagy: „Társadalmi és pártharcok az Edison-kávéházban“, esetleg: Forbáth Imre és kora“. Prága, az Igazi Prága, cseh város! S ez a cseh Prága hasonlíthatatlanul érdekesebb és értékesebb, mint a zsidó vagy a német. A zsidó Prága inkább csak kolorit, egzotikum, a német pedig (melyre itt nem térek ki) végül is csak provincia, egy kis öble (ha nagyon értékes isi) a német kultúróceánnak. De a cseh Prága központi motorja egy nagy értékű, intenzív kultúrának! Sajnálom és bizony ki kell jelentenem, szégyellem azokat a magyarokat, akik éveket töltöttek el Prágában anélkül, hogy közeledtek volna ahhoz a számunkra olyannyira idegen s a miénkhez mégis sokban hasonló kultúrához. Hiszen mi is kis nemzet tagjai vagyunk, mely- lyel a világ mostohán bánik, alig tud többet rójunk, mint hogy paprikát evő és csárdást táncoló vad nép vagyunk. A művelt nagyvilág ban minket, sajnos, nagyrészt csak export-drámaíróink, operettszemetünk s egy Körmendi és Földes Jolán regényei reprezentálnak. Nem va- gynnk-e jócskán felületesek és hóbortosán nagyképűek, ha beszélni merünk a cseh kultúráról, amíg pár közhelyen, cseh muzsikán, a Svejken és Capek egy-két színmüvén kívül mást nem ismerünk belőle? Én a legtermékenyebb eseménynek éppen népek és kultúrák egymásra találását tartom! Mérhetetlenül tágul a szellemi horizont, ha párhuzamokat tudunk vonni, hiányokat és többleteket összevetni, ha egy olyan finom és élő mérőeszközön, mint egy másik, fejlett nép kultúrája, lemérhetjük a magunkét. Még alig tudtam valamit csehül, mikor már mágikusan megejtett a cseh költészet. Mikor még csak sejtésesen kapaszkodtam Má- cha Májusának imaginativ soraiba, Hlaváőek szimbóliumaiba, Gellner anarchikus és Jirí Wol- ker mély érzelmű, humanisztikus strőfáiba. Majd olvasni kezdtem Komenskyt, HavlíCek Borovsky szellemes polémiáit, B. Némcová klasz- szikus prózáját, a cseh biedermeier kispolgári, üde realistáit, Brezina misztikus, csillagfényes költészetét és Bezruö Sziléziai dalait, melyek sötétek és kemények, mint a kőszén — és kezdtem otthonosan érezni magamat. A cseh történelem tanulmányozása pedig, meiyet addig csak a magyar középiskola groteszken torzító előadásából Ismertem, egyszerre megmutatta nekem a cseh nép Igazi arcát és mentalitásának tnély forrásait. Égy nép — mondottam —, amely egyszer a világtörténelem központjában állott a legnagyobb szabadságharcos mozgalmak egyikével, a huszitizmussal, nem lehet jelentéktelen! S valóban, a legjobb cseh rétegek mentalitása ma Is ennek a nagy forradalomnak legszebb hagyományait ápolja: lelke mélyén valamennyire táborita ma is. Komenskynek nagy öröksége is frissen és töretlenül és a lelkekben. A haladó szellemű tanítók és tanárok egész légiója ápolja és terjeszti a humanista pedagógia világszemléletét, ősi szabadgondolkozó, emberbarát, antiklerikális és demokrata ösztönök működnék kiirthatatlanul a nép nagy tömegeiben. Sehol a spontán szébadelvűségnek, gátlástalan megértésnek és természetes demokratizmusnak annyi szép megnyilatkozásával nem találkoztam, mint éppen csehek között, és nemcsak az elittjénél, hanem magában a népben és legerősebben kifejezve a nagy szabadságharcos hagyományok hű örökösénél, a munkásságnál. Rendkívül hatott rám a jellemző cseh tájékozódás az orosz és francia kultúra felé. Hiszen a cseh kultúrát a német hatással való természetes kapcsolata ugyanúgy telitette, mint a magyart. De ők ezt szenvedélyesen ellensúlyozták — már csak politikai okokból is. Sajnos, mi magyarok ebben Is szegényebbek vagyunk! Határtalanul és mértéktelenül, egyoldalúan zúdult és zúdul ránk a német szellem vízesése, jő oldalait méltányolván, meg kell azonban látnunk, hogy ez a német protektorátus szellemiségünknek sokat ártott. A német eszmekultusz, mely elvontságra és fellengős- ségre hajlamos, az eredendő, Izmos magyar realizmust Jócskán elvizenyősítette. Elfilozofáltunk sok mindent, ami lendület és konkrétum maradhatott volna. A gondolkozás elegáns, acélos hajlékonyságú és Intuícióval, élén vitallai telitett, de emellett racionális francia formáját nálunk alig néhányan, magányos előkelő szellemek Ismerték és művelték. Nagy kalát- lal nyeltük a német bölcsességet, s német in- terpertácíőn keresztül, pedáns kommentárok rongyait rázva, majdnem az egész azon túli világot. A hatalmas orosz kultúrából például, melyet a csehek pompás fordítások özönéből, de az eredetiből is rendkívül alaposan és mélyen megértve ismernek, mi csak a divatos legnagyobbakról tudunk, és róluk is keveset és felületesen. Az orosz esszé — s a szinte határtalan szociológiai irodalom sose Jutott hozzánk. De a klasszikus orosz költészet nem német, orosz misztikája, humanizmusa, és szövevényes lélektana Is kevéssé ismert nálunk. Ezt az öntudatosan, a német hatás ellensúlyaként kultivált kétirányú szellemi tájékozódást a cseh kultúra értékes és minden oldalon érezhető többletének tartom. Kultúrszlntézist hozott létre, mely pompásan megfelel a cseh nép földrajzi helyzetének és közép-európai kultűrfunk- ciójának is. Híd kelet és nyugat között. Ebben a vázlatban csak a kontúrját tudom megrajzolni annak a művészi forradalomnak.
