Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-29 / 43. szám
________________________________________________________iii ifiúsáü 5 ÉV * ÖTVEN ÉV * ÖTVEN ÉV * ÖTVEN ÉV ▼1TÉZSLAV NEZVAL: A TÉBOLY LÁZADÁSA Megkérdezték mért vallom magam azok társának akik a mát légbe röpítenék Nem a világot csak a mát ne essék félreértés A mát a szennyes olajat a tiszta gyors folyón mely épp romlott fölszine miatt alattomos Megkérdezték bizonytalan fejingatás közt A véletlen találkozáskor az asztalnál a kávéházban Uram Azért mert semmi kedvem viszonozni a gúny-mosolyát Korántse higgye Hogy amit morbid művészetnek nevez ön Hisztériába-esett beteges egyén fantáziája Még két-három költő kép S fölhagy híres cikkeivel melyeket a polgárok nyugtatására gyárt Van légkör van bizony amelyben A másként elhaló baktériumok járványt kiáltanak ki Eladdig kábítottam enmagam S okoztam akut mérgezéseket magamban Mígnemcsak egy nap a mérgek iránt immunis lettem teljesen S ez több mint az ön mentelmi joga Mert annak semmi hasznát nem veszi ha betekint a téboly rácsai mögé Nem vagyok örült s minden részvétem az önöké akikre Egy pap nehéz ajtó csapódik E téboly nem örökletes ám még sincs megszűnteim mód felületes szak-kezeléssel Hogy kúráljuk ki a hisztérikát Ha képtelen szerelemmel szeretni Az üzleti kötelmek miatt melyek férjéhez fűzik A szegénységtől való félelem azazhogy a miatt Amit önök úgy hívnak becsület Hogy is ne fogna el a téboly Ha kiskorodtól pokol volt a mumus Ha sirás zárta torkod meglátva imakönyved lapján az óriási ostyát Megfulladsz hogyha lenyeled ha pedig nem nyeled le Vér fog csurogni Ha úgy rettegsz a kereszttől hogy mindannyiszor az a félsz keresztet rajzol homlokodra Hogy Is ne volnál búskomor Ha át nem léphetsz a törvényeken miket ifjan a jogász oly ádázul bemagolt Ha édes anyanyelvedet ilyen fogalmak konkolya keseríti mint mozgósítás túlvilág és röpke perc. Azzal csalták megvilágították az észt Sötét az álma annak aki hittelen s nem vet keresztet elalvás előtt Gérard de Nervalt az az érzés üldözé hogy vétkezett Egy bús sikátorban egy éjszaka ezért kötötte fel magát Pórázon pedig egy rákot vezetgetett a tengerparton bizonnyal nem dandyként Hanem hogy ő is a törékeny Legyőzze mind a borzalmat melyet útjába önök állítottak A téboly a válasz a világra Egyszer a félredobott érzelmek zugába menekülsz belőle mint a költő Másszor öngyilkosságba Minél kibirhatatlanabb a lét a költészet annál vadabban virágzik A háború véres harakirijéről már nem is beszélek A tébolydák zsúfolásig teltek tőle Az örök - ó és örök - új kérdésre felelek Börtön a téboly mindazoknak kik nem rúgják föl épp ésszel a rendet Miként a fogház a tett embereinek a helye Kisütöm fegyveremet biztosan Megsérthetetlen mentelmem jogában Jaj neki ha ketrecbe csuknak mint a kis bakát Ki szeme előtt vert be harminc ablakot Ki kell hogy tépjék tövestől a nyelvemet Mert hajlamom van rögtönözni verseket vadakat s igazakat mint a nappal és az éj Mint a nappal és az éj amelybe ügy vettem bele naponta magamat Az önök szennyes világából Mint a fényes ég s az égető billentyűsor amelyen játszom wolker: HEGYI BESZÉD Szónok vagyok, beteg, de eleven még; emitt meg erdők és hegyek faluja zöldell. mely az égi nap hevéből szökött fel, hogy az ő létük lakjon itt vidáman, kik nyomortól haltak meg a világban, s holtuk után holttestük meg jelen: egy-egy férfialak vagy nőalak rongyait árusítja még megkövült piactereken, viaszmécsek gyér fénye alatt. Mind, aki él. földi igazságot hisz, remél. Ne sírjatok, gyilkosok, részeg utcalányok, hogy a város titeket élve eltemet, vér- és ólomkatonák, ne keseregjetek, hogy a város titeket élve eltemet, hogy szerelmet nem tűr a kaszárnya. Hiszen: annak is van szíve, aki nem mindig ölti magára. S ezért nem vagy te katona se ringyó, se gyilkos — de boróka. nyárfa, lucfenyő, és ti mind, ti falu-, városszéli névtelen szegények, hegyi erdők vagytok, mik a boldogságig érnek; tiszta boldogságig, mely itt nő valóban csillagban, fenyőben, elbűvölt bogyókban. Testvéreim, szinte mennybe szálltatok ti, tán szentekként fent lakozni, fellegekben űsztok az egekbe, a holtakat lenn a völgyben elfeledve. A szent sose szenved. — Inkább ne legyetek szentek, maradjatok velünk idelent; országutakon bolyongva járjátok be széle-hosszát a világnak, húnyt szemekből törjetek fölt, mint a gyantás ifjú ágak, hódítsátok meg a földet karácsonyfák a tölgy-vitézek győzhetetlen sereiével, magatoknak, ti szegények! Hurrá! Holtak élednek az utcán, zene harsan a falukban, kivirít a kő a tereken, visszatérünk még mi győztesen. * O H <! * O H 2! ami Prágában lezajlott azokban a szép huszas években. Engem persze elsősorban a költészet érdekelt, összehasonlítottam a magyar avant- garde (a „Ma“ stb. | poézisával, és kénytelen voltam sajnos elismerni a csehek fölényét. ízlésesebbek és következetesebbek voltak. Nem szenvedtek úgy, mint ml a zavaros elméleti elekticizmusban, és praxisuk Is mentes volt a „kozmikus“ görcsök, zagyva dadaista kísérletek s egyáltalán a megvadult akarnokok és mitugrászok zsibvásárétól. A „poétizmus“ (a- hogy az esztéta Teige és a költő Nezval ezt az általuk elindított irányt elnevezték) fölénye elméleti megalapozottságában és művelőinek nagy tehetségében rejlett, ott dilettáns nem jutott szóhoz! A cseh avantgarde nem tévedett el az izmusok útvesztőjében, programja egyszerű, de radikális volt: emancipálni a művészetet az ócska kellékektől; az emocionalitás és lmagináciő tiszta eszközévé tenni; megszabadítani a formai és tartalmi parazitizmustól, mely a régi művészetet oly sokszor tőle idegen hatások és eszközök lomtárává tette. A művészet nem imitáció, sem reprodukció, nem szimpla másolása a valóságnak, s nemcsak szolgálója bizonyos efemer tartalmaknak. Ennek a művészi programnak apja a nagy francia poéta, Apollinaire, kinek hatása a költészet terén nem kisebb, mint a piktúrában Picassóé. Hamarosan uralkodott a cseh művészet minden területén. Kíméletlen drótseprűjével megtisztította az építészetet az élősködő díszítőelemektől, a festészetet a bamba természetmásolástól és a pos- ványos irodalmi pátosztól, harcot üzent az irodalomban mindenkinek, ami álszakáll, póz és poros régiség, mindennek, ami a poézis, a képzelet szabad kifejlésének gátat vetett. A színpad forradalmát „poétlsta* alapon a zseniális Honzl indította. A híres „Osvobozené divadlo" ennek az avantgardizmusnak egyik leszármazottja, éppen úgy, mint (más alapon és eszközökkel E. F. Burian színháza. Bizonyos kompromisszumokat kénytelenek voltak kötni, le kellett szállniuk a magas művészet hűvös ormairól, de lényegükben megőrizték a heroikus évek merészségét, hívek maradtak elveikhez minden tradicionalizmussal és nagyképű ri- pacssággal szemben. Voskovec és Werich „Felszabadult Színháza“ sikerült szintézise a színpadi poézisnek és politikai szatírának. Koreográfia és dzsessz, klaunéria és komoly tartalom: amolyan friss, lendületes, minden érzékét, gondolatot és az érzelmeket hatalmasan megragadó modern műremek, szinültig tele pompás tréfával, de a lázas kor szociális problémáival is. És kell-e az utóbbit magyaráznom? Hogy az avantgarde nem volt társadalmi-szociális kérdésekkel szemben közömbös? Hogy a művészi forradalmat erős kézzel fogta egybe a politikai avantgardlzraussal? Hiszen tudjuk, hogy ez nem véletlen, s hogy azok, akik a szépség teljes, varázsos kiteljesedésére törekednek, nem maradhatnak közömbösek azzal, a harccal szemben, melyet az emberiség haladó része vív a butaság és gonoszság ellen. Bár a hivatalos politika következetesen vonakodott, hogy elismerje az avantgarde-ot, mint kultúrharcának reprezentánsát, de 6 bizony annak tartotta magát, és foggal-körömmel s elszánt svádával védte ezt a szerinte jogos pozícióját. A nagy polémia e körül a kérdés körül, a késhegyre menő küzdelem az avantgarde és az ún. pro- letkult-mfivészet szóvivői között éveken át tartott, és máig tart új érvekkel s új címkék alatt. Ma a szürrealizmus és szocialista realizmus csetapatéja tombol. Hogy sajnálom, hogy ebben a harcban személyesen nem vehetek részt! Bár költészeti praxisomban inkább hajlok a realizmushoz. de végtelenül respektálom a szürrealisták jogát a művészet határainak újabb, merész kiszélesítésére. Látom a hatalmas lehetőségeket, 'miket ez a szellemes irány kezdeményez: a hldverést álom és ébrenlét racionális és irracionális, tudatos és tudatlan területei között, a véletlennek, a lelki automatizmusoknak, a szabad asszociációknak, a meglepő új konstellációknak ezt a sokat Ígérő területét. Nem hiszem, hogy minden úgy van és úgy jó, ahogy kedves szürrealista barátaim hirdetik. De tudom, hogy becsületesen és az alkotó emberek feltétlen tiszta szenvedélyével keresik az új utakat, melyek talán sosem látott új módszereket és Izgalmasan nagyszerű alkotásokat hoznak a művészetbe. Nem vagyok Irigy természet. Magyar költő: fáj ugyan látnom, hogy cseh kollégáim útja sokkal könnyebb, mint a miénk, hogy pl. köny nyen találnak kiadót, sőt, az keresi, és szépen honorálja őket, hogy egy hálás publikum büsz kén istápolja művészeit, ha politikailag nem is mindig egyezik meg velük, s hogy az állami intézmények Is megértő álláspontot foglalnak el irányukban. (Allamdfjak baloldali művészeknek, stb., stb.) Mindezt nem Irigylem tőlük. Fiatal, gazdag, tehetséges nemzet fiai ők, egy nemzeté, mely sokáig elnyomott s most fölszabadult elánját, életkedvét, egészséges jövőbe lendülését üdvözli úttörő művészeiben! Míg nálunk, Magyarországon, fájdalom — a nép legjobb fiait, legéberebb elméit, legtisztább embereit, kik pedig csak több kenyeret, szabadságot és kultúrát kérnek a szomorú magyar népnek — üldözik!) De, mondom, nem a könnyebb, rózsásabb helyzetét Irigylem én cseh társaimnak. Irigylem tőlük Saldájukat. Hiszen volt nekünk is, volt Széchényink, Kazinczynk, Eötvösünk, voltak mások Is, nagyok és legnagyobbak, de ez régen volt. A magyar közéletnek és kultúrának sok kiváló egyénisége volt, de tény az, hogy Igazán vezető szelleme, mérvadó, döntő szavú vezére az utóbbi húsz évben nem. Egy Saldánk például biztosan nem! Aki ismeri az ö negyvenéves munkásságát, páratlan szellemi kapacitását, azt a hihetetlen tényt, hogy ez az ember minden fiatal generációval megfiatalodott, hogy ugyanaz a Salda, ki a századvég művészi és bölcseleti áramlatainak szuverén ismerője és propagátora volt — évtizedek után a háború utáni avantgarde mozgalmaknak leg- megértőbb esztétája és kritikus lett: aki ezt tudja s olvasott néhányat százakra menő csodálatos finomságú és szabatosságú esszéiből, verseiből, melyek nemesen és sötéten fénylenek, mint az ébenfa — nos, az megérti ki volt Salda. Amíg egy Saldüv zápisnlk megjelent, minden költő jól meggondolta, mielőtt kiadta verskötetét, s inkább még egyszer átlapozta, átdolgozta, mert: mit fog hozzá szólni Salda? Ez volt Salda, legfelsőbb szellemi fórum, a költészet tábornoka, minisztere és kardinálisa, s legjobb barátja, de legszigorúbb revizora is egyben. Boldog az a kultúra, mely felett ilyen éber és okos, szerető, de megvesztegethetetlen szemek őrködnek, boldog az a költő, kinek ilyen mentor ad tanácsokat! Egy magyar Salda nincs, és fájdalmasan hiányzik. A magyar művészetnek és irodalomnak, mely tropikus bőségben termeli a nagy tehetségeket, ez kellene, egy ilyen lelkiismeret és tudás, az Ízlésnek, nívónak, igazi felismerésnek, de a könyörtelen kritikának és gyom- lálásnak is ez a fóruma. Szerencsétlen csoportok és csoportocskák, magános útu üstökösök és sötétbe zuhanó meteorok, vad csörtetők és hallgatag félrevonulok magyar művészetei Mennyi Istenáldotta erő és alkotó akarat vész itt el egymás marásban, önemésztésben, az álművészet, a kommercia- lizmus, a flees, a klikkrendszer s a múlt kísérletei elleni harcban! És különösen, te szerencsétlen szlovenszkól magyar művészetünk! Mi igazán sóvárogva, mint egy elérhetetlen lmágora, úgy tekinthetünk Saldára. Ml Igazán érezzük, mit jelent az igazi kritika hiánya. Híján lenni megértésnek, pártolásnak és becsületes, purlfikáló akaratnak. A bigott, szűkkeblű, csenevész kritika szervi betegsége itteni magyar kultúránknak. Micsoda anarchia, határtalan káoszl Apró klikkek,' asztaltársaságok „kultúrája" ez, ahol (tisztelet a kevés kivételnek) mindenki a „kisebbségi géniusz fáklya- hordozója“ és tömjénfüstölöt lóbál a koma-sógor körül, cserébe pajtás! Szeretném, ha ez a kis vázlatom azt a feladatot teljesítené, amit szántam neki. Mert elsősorban a csehszlovák-magyar kultúrközeledés érdekében Írtam. Ha itt-ott kissé túloztam volna, ha túlságosan egyoldalúan raktam fel a színeket, nem bánom: talán ezzel kiprovokálom a kritikát, az ellentmondás, a korrektúra, s ezzel a jobban-megismerés vágyát. S ez is út a közeledés felé. Én bizony nagyon is szürkének érzem ezt a pár oldalt. De hogy is bírnám leírni érzéseimet, azt a forró hullámot, mely elönti belsőmet, mikor a tíz mozgalmas évre gondolok, mit Prágában töltöttem, s melyet oly gyorsan elhordott a tomboló időt Ha néha-néha Kilátogatok, lépten-nyomon lecsapnak rám az emlékezések. Igen, itt meg itt jártam egykor, itt laktam, pincében vagy padlásszobában, korgó gyomrú költőcsavargó, vagy akár a „kék úristen Bajorországban . A bájos külvárosban, hol „kékcstkos gatyákat szárit Dejvice szele“, vagy a Na bojiStln, a szobában, ahol egykor — mondják — a Svejk zseniális költője, HaSek lakott. Itt az Union-kávéház, hol őt magát megismertem, s később Nezvalt, kinek pufók parasztgyermek arcában fantasztikusan csillogó szeme tágra nyílt, mikor — ismeretlenül — megszólítottam: „Csak egy zseniális lírikus lehetsz te ilyen naiv szemekkel*. Itt a „forradalmi kiskocsma“, melyben a „felforgatókkal üldögéltem, a világ hamaros „kisajátítását és újjáalakítását“ tervezve, s ahol egyszer egy fekete selyemblűzos, szőke, * óriás szemű lány ballagott át olyan léptekkel, mint egy fregatt- kapitány, Toyen, a festőnő, és én egyszeriben beleszerettem. S az „U zlaté kapliőky : egykor viharos orgia színhelye. Majakovszkij Vlagyimir gigantikus sastorkát öntözte itt vodkák és whiskyk niagarája. S nem hagyhatom ki a „Bratislavská vinárfiát“ sem, hiszen ott vedeltük a jó limbachtt az okos Clementlsszel és az ifjú Laco Novomeskyvel, bús-vad szlovák zsl- ványdalokat bömbölve. A „Fénexet“, ahol a kerek asztal körül „négy öt magyar összehajolt“: Győri, Szvatko, Vozári, dr. Váradiék és mások, és töprengtünk, vitáztunk, népünk sorsán. A műtermeket, ahol jeles festőink, Relchentál, Weiner Imre és Nemes Endre éltek, dolgoztak és álmodoztak, s hol annyit vitáztunk a művészet ú| útjairól. Itt mind az utcák, terek, melyeken át annyiszor meneteltem szivdobogva... Felejthetetlen prágai helyek s ti bajtársak, barátok, szeretők — üdvözöllek! S téged is, dej- vicel ház, mely előtt ablakot lesve álldogáltam egykor hosszú éjszakai órákon át, Jarmilát várva, ki zsarnok papája tilalma ellen jött, szökött szeretni az akkor még sokkal karcsúbb magyar poétát. Prága, Prága, arany Prága!... Hadd búcsúzzam tőled Nezval örökszép soraival: délelőtt tarka napernyő alatt ülök ott lenn az Prága fák kusza sorain át látom mint őrült a vízióját hajónak látom melynek árbóca a Hradzsin úgy látom mint a költészet elvarázsolt városát hosszú esőzések utón illa köd gomolyog úgy látom benne mint egy kalóz aranyhajóját mint az álmát lázbeteg építőmestereknek mint trónust mint a mágia rezidenciáját mint szent orrszarvút kinek ketrece az ég mint egy cseppkőorgonát melynek sípjai énekelnek mint a föltámadás szimbólumát s kiszáradt tavaknak álmát mint egy súlyosan fölfegyverzett hadat mely a császárt köszönti mint egy súlyosan felfegyverzett hadat mely jáspissá betegedett öreg vagy mint a sztyeppek melyek fölött dalok suhannak midőn toronyóráid ütnek komor vagy mint egy sziget éjszakája méltóságos vagy mint homlokéke etióp királyoknak idegen világból való vagy ez az imagináció tükre szép mint a foszforok s a csillagok titkai révedező emlék szép mint a vándorsziklák s az alvás titkai szép mint a foszforok s a csillagok titkai mint egy csodalámpa mennydörgése szép min' a poézis Korunk, 1937 t
