Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-29 / 43. szám
új ifjúság 3 Dr. Gustáv Husák elvtárs ünnepi beszédét mondja Foto: A. PRANDL Egy kereskedelmi iskola ürügyén Bevezetés Egy MISZ-gyűlésen hangzott el: a kassai kereskedelmi iskolában alig van tantárgy amelyet magyarul tanítanának, (természetesen a magyar tagozatról van szó), s a megígért két osztály helyett csupán egy nyílt meg ebben az évben. Interjú-kőrútra indultam, több ember véleményét kértem ki a panasz ügyében. Első utam a kereskedelmi iskolába vezetett, FIGUS mérnökhöz, az igazgatóhoz. Az igazgató elmondotta, hogy ebben az ügyben roppant nehéz nyilatkoznia, hiszen alig másfél hónapja került igazgatása alá a magyar osztály, s különben is: a kerületi iskolaügyi osztály tanfelügyelői illetékesek a kérdés megvilágositásában. Következő célom a kerületi iskolaügyi osztály volt. KECSEY KÄROLY tanfelügyelőt kértem fel, magyarázza meg a problémát, hiszen — a magyar tannyelvű iskolák tanfelügyelője — az 6 hatáskörébe tartozik az ügy. — A második ciklusba tartozó magyar tannyelvű iskolák kérdését oldották meg a keletszlovákiai kerületben. Az országban csak Kassán van önálló magyar tannyelvű gépészeti és elektrotechnikai ipariskolánk, a keletszlovákiai kerületből mennek a legtöbben főiskolára a magyar diákok közül, stb. Itt említhetem meg: a három szlovákiai kerületben csak Kelet-Szlovákia dicsekedhetik azzal, hogy olyan tanfelügyelője van, akinek a magyar iskolaügy a gondja. A kereskedelmi iskola egészen új intézmény nálunk, a magyar tagozat létrehozása abból az igényből eredt, hogy a rimaszombati kereskedelmi túl messze volt a Kassa-vidéki diákoknak. Rimaszombatban volt egyébként a középszlovákiai magyar diákok osztálya is, ami természetes, hiszen Rimaszombat a középszlovákiai kerületben van. Amikor az iskola Kassára került, legnagyobb problémája a helyiség-szerzés lett. Ebben az évben szeptember hetedikén dőlt el, hogy hová csatoljuk az új osztályt, amelybe csaknem negyvennégy tanuló került. A felvételit, 76 jelentkező közül hetvennégyen abszolválták sikerrel a magyar tagozaton. A szlovák tagozaton hatszáz diák kérte felvételét, de csupán minden ötödiket tudtak fel venni, hiszen Kassán is helyiséghiánnyal küszködnek az iskolák és internátusok. Ebben az esztendőben egy magyar osztály nyílt, de megállapítást nyert az a tény is, hogy Kassa — sajnos — nem éppen a legjobb megoldás, és ezért szóba került, hogy esetleg más városba költözik a magyar tagozat. A tanfelügyelő tehát a helyiséghiánnyal magyarázza az első problémát, azt tudniillik, hogy miért nem nyílt két magyar tannyelvű első osztály az idén. Itt van a másik gond, a másik kérdés: a magyar tannyelvű osztályban csaknem minden tantárgyat szlovákul tanítanak! Alkalmam nyílt áttanulmányozni a Hivatalos Közlöny érvényben lévő cikkelyeit, s szomorúan tapasztaltam, hogy a törvények értelmében szinte minden tantárgy szlovákul tanítható, hiszen a dolog azon múlik, rendelkezésre áll-e megfelelő (tehát magyar, vagy magyarul is jól tudó) tanár az iskolában? Kecsey Károly tanfelügyelő válasza: — A szaktantárgyakat eleve szlovákul kell tanítani, mert ez az iskola specifikumából ered. A kereskedelmi ugyanis nem hasonlítható pl. az iparhoz. Itt létfontosságú a szlovák nyelv szinte tökéletes bírása, hiszen a végzetteknek a munkahelyeken levelezniük kell, kérvényeket és megrendeléseket fogalmazniok, és itt elengedhetetlen a nyelvi tudás. Vannak kivételes esetek is, amikor a végzett olyan területen helyezkedik el, ahol anyanyelvén levelezhet, például a Csemadokban, de ez nem általánosítható. A kereskedelmiben a történelmet, a földrajzot, a magyar nyelvet, az orosz nyelvet, a matematikát és a fizikát olyan szakemberek tanítják, akik jól bírják a magyar nyelvet is, azaz mindent meg tudnak magyarázni. A tanfelügyelő még megjegyezte: — Arra kellene nevelni a magyar szülőket, hogy gyermekeiket elsősorban a gimnáziumokba irányítsák, mert onnan lehet csak főiskolára jutni, s az itt élő magyarságnak az a legfontosabb feladata, hogy biztosítsa az értelmiség utánpótlását. A szakiskolákból kevesebben mennek főiskolákra, a gimnáziumok viszont nem állnak a kellő érdeklődés középpontjában. Az igazgatónál és a tanfelügyelőnél tett látogatásom után az internátusba igyekeztem, hogy elbeszélgessek a magyar kereskedelmis- tákkal. Néhány nevelővel is sikerült eszmecserét folytatnom, az ő véleményük a kérdés egy fontos részét érintette: a szlovák nyelv elsajátításának körülményeit. A nevelők véleménye szerint fontos lenne a magyar diákokat a szlovákokkal vegyesen elhelyezni a szobákon, mert ezáltal lehetőségük lenne kon- verzálni és könnyebben szereznék meg a szükséges nyelvtudást. Eseteket említettek, amikor végzett magyar diákok hónapokig nem tudtak elhelyezkedni, mert nem bírták jól a nyelvet és emiatt nem akarták ókét alkalmazni. A diákok nyilatkozataiból az derült ki, hogy azok a bizonyos tantárgyak, amelyeket magyarul is lehet tanítani, sajnos — egy két kivételtől eltekintve — nem eléggé kielégítóek, hiszen csupán a magyar nyelv van valójában magyarul, de pl. az angol és az orosz tanításakor az angol és orosz szavakat először szlovákra kell fordítaniok, majd azután — agyukban — magyarra. A kereskedelmisták tehát négy nyelvet tanulnak: magyart, szlovákot, angolt és oroszt, de ebből kettőt úgy, hogy áttételesen fordítanak. Mivel nem számítok (szigorúbb kritériumok figyelembevételével) igazi szakembernek, bár pedagógiai főiskolám van — csupán észrevételeimet, gondolataimat teszem közzé, azzal a megjegyzéssel, hogy a téma, a problémák megválaszolása és igazságos eldöntése a szakemberek dolga. 1. Meg kellene állapítanunk: mit értünk magyar tannyelvű iskola fogalma alatt? 2 Az első gondolatkörből következik: nem kellene-e változtatni a Hivatalos Közlöny nemzetiségi iskolákra vonatkozó cikkelyein? 3. Mi a helyesebb: egy-egy osztályt (magyar osztályt) a szlovákhoz csatolni, vagy önálló nemzetiségi iskolákat létrehozni? 4. Elegendő gonddal és figyelemmel választják-e meg az iskolák székhelyét? 5. Valóban megoldás-e az iskolában a káderkérdés? Nevezetesen: azok a pedagógusok, akik a magyar tagozaton tanítanak, valóban a legmegfelelőbbek? Amikor ezek a sorok megjelennek, kihirdetik a nemzetiségek államjogi helyzetéről szóló törvényt. Ez a törvény az iskolaügyet is érinti. A szakemberek dolga tehát, hogy megoldják a vitás kérdéseket; a szocialista humanizmus, az egyenlőség, az egymást-becsülés, az internacionalizmus szellemében. (batta gy.) A veteránok, akik a harminc év előtti eseményekre még pontosan emlékeznek, hiszen aktiv résztvevői voltak a ma- • nifesztációnak Az 1938-as történelmi jelentőségű tornóci manifesz- táción húszezer ember tett hitet a köztársaság mellett. Nincstelenek voltak, magyarok és szlovákok, sőt németek is, — antifasiszták és igazságakarók, becsületes szándékűak mindenekfelett. Rettegtek a fasizmustól, de az életük árán is hajlandóak voltak harcolni ellene. És találkoztak Tornóczon 1938-ban. Poszpis József emlékezik. — Itt még 1912-ben is hajdú hajtotta a népet közmunkára. Tizenhat után ezért volt annyira feszült a helyzet. 1919-ben aztán megalakult a falu szakszervezeti titkársága s ezerki- lencszázhuszonegyben pedig ötszáz taggal megalapítottuk a kommunista pártot. Huszonkettőben kettőről másfél koronára csökkent az órabér. Nem egyeztünk bele, de jött a huszárszázad és lovakkal közénkhajtottak. Sok volt köztünk az asszony. Négy koraszülés volt ezután az Anna-majoron. A kormánnyal elhitették, hogy veszélyes forradalmárok vagyunk, aminek az lett a következménye, hogy azontúl katonai felügyelet alatt kellett dolgoznunk. Huszonnégyben jött az első földreform, lenyírt egy részt a gazdaságból és mi föld nélkül maradtunk. Majd a telepesek jöttek, jött a napszámosok teljes kizsákmányolása. Az egykori lázadók persze nem kaptak munkát. — Ezért került be Tornóc a történelembe, ezért került sor arra a nevezetes napra harmincnyolcban. Vlado dementis, Major István, Gustáv Husák, L6- rincz Gyula, Steiner Gábor. Ök beszéltek akkor a húszezer emberhez, magyarul is, szlovákul is, — emberségesen, a kisemmizett munkás nyelvén. Poszpis József most hat- vankilenc éves. ö volt az 1938-as tornóci manifesztá- ció egyik főrendezője. Nem ez az első találkozásunk, nagyon régen ismerem, tudom róla, hogy mennyit szenvedett, mennyit harcolt. S bármikor ha találkozom vele, őszintén csodálkozom, hogy ez az ember egyre fiatalabb. Nem, nem szuperla- tfvuszokban akarok írni róla, de szinte hihetetlen, hogy egyre lelkesebben tud beszélni, egyre többet szeretne megtenni s nem panaszkodik. Elmondom amit róla tudok. 1945-től kezdve a falu szocializálását tekintette élete fontos kötelességének s éjjel nappal járta a vidéket, beszélt. Családja körében alig tartózkodott. Pedig ez az állandó távoliét már sokkal korábban kezdődött, mégpedig kényszerből. — Harmincnyolc után hosszú évekig bizony csak tarisznyából ettem száraz ételt — meséli, — vagy semmit. Rendszertelenül étkezett, bunkerokban, rejtékhelye- ken élt. Mert az aratóünnepélyen bejelentett harmincnyolcas manifesztáció után megkérdezték: — Poszpis! Mióta tagja a pártnak? — Húsz éve. — Mennyi? — Húsz. — Tudja-e mi lesz ennek a következménye? — Tudom. — Honnét... a... — Fürst Sallay esetéből. Ezután a párbeszéd után hat hónapon keresztül ott sétált a házuk előtt a kakastollas, és Poszpis Józsefet minden héten egyszer elhurcolták. Ötödik emberként nem mehetett dolgozni olyan helyre, ahol már négyen dolgoztak. Mint harmadik nem társulhatott az utcán két emberhez. Hat hónapig tartott ez az állapot. De ez a hat hónap is letelt valahogy és a munka folytatódott. Am Poszpis Józsefet ezután is csak Vöröspatkánynak nevezték. A háború alatt nem behívót kapott, hanem a tornóci csendőrparancsnok utasítására, behívó nélkül kellett jelentkeznie a sorozóosztagnál. Ez volt élete legnehezebb szakasza. Azok ellen kellett harcolnia, akik mellett korábban harcolt. De nem bírta sokáig, — megszökött. — Azt mondtam, rajtam többet nem látnak katonagúnyát. Felesége, egy kedves, mosolygós néni itt közbeszól. — De sokat be volt ágyazva abban az időben a férjem. Hányszor ment vissza rejtékhelyére az én ruháimban, de hányszor. Mégis jó volt, mert legalább fiatalok voltunk. És negyvenöt után, amikor Poszpis József azt hitte, hogy győzött, bizony még nagyon sok fájdalom érte. Negyvenhétben mindent megengedtek neki, csak arra kérték, ne beszéljen magyarul. — De én magyar ember vagyok, nem tehetek róla és nem is szégyellem. Aztán jött február, megalakult a Csemadok. A járásban 6 az egyik legidősebb és legaktívabb Csemadok tag, a központi bizottságnak is kezdettől fogva a tagja. A járási párt- bizottság mellett már hetedik esztendeje vezeti az esti marxista egyetemet. Hosszú évekig a Járási Fogyasztási Szövetkezet igazgatója volt. És felsorolhatnék még talán egy tucat fontos funkciót, munkaterületet, amelyen Poszpis bácsi még ma is aktívan és becsületesen dolgozik. 1961-ben Poszpis Józsefet majdnem elvitte egy infarktus. Ősz van, ezerkilencszáz- hatvannyolcat írunk. Tornó- con vagyunk, az 1938-as manifesztáció évfordulójára rendezett ünnepségei. Dr. Gustáv Husák az SZLKP KB első titkára mondott ünnepi beszédet. Visszaemlékezett, párhuzamot vont harminc- nyolc és hatvannyolc között s kitért napjaink problémáira is. Idézem: „Ügy vélem, egy dologban megegyezünk, nevezetesen abban, hogy a két nemzetiség, a mi esetünkben a szlovákok és a magyarok egy évezred óta élnek egy területen. Akkor politikai képviselőiknek is arra kell törekedniük, olyan megoldást találjanak, hogy az egyik fél, sem a másik ne érezze magát megkárosítottnak, sem anyagilag, sem kulturális szempontból, de politikai síkon sem, hogy kialakítsák a türelmes, jó közös élet előfeltételeit.“ És ekkor akaratlanul is arra gondoltam, amit Poszpis József mondott 1947-teI kapcsolatban. És nagyon szívesen hallottam Husák elvtárs szavait, és tudom hogy Poszpis József bácsi is nagyon szívesen hallgatta ezeket a szavakat, mert tulajdonképpen csak ezek változtatják meg azt az állapotot, amely ellen ö is sokat harcolt, amiért különösen sokat harcolt: „Tényleges egyenjogúságot az itt élő nemzetiségeknek." Tirnóc kapcsán ez volt Husák elvtárs beszédének egyik leglényegesebb mondata. Keszeli terenc Poszpis József az 1938-as tornóci manlfeiztdció együk főren dezőfe 4 TORNOC 1938 1968
