Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-22 / 42. szám

I

8 új ifjúság Kerékpároznak a világ

legnagyobb

hajóján

A világ legnagyobb hajójának Magdala a neve, 325 méter hosszú, motorjainak teljesítménye harmincezer léerő, egyszerre 250 ezer tonna olajat szállít, tatján francia lobogó leng. Személyzete 27 fö. Teljesen automatizált: csupán 10

tiszt, 11 matróz és 6 felfigyelő dolgozik rajta. A Magdala 165 ezer tonnával nagyobb az amerikai hadiflotta Enterprize repülő- gép-anyahajójánál. Nagyobb mennyiségű rakományt visz, mint amennyi benzint egy Caravelle lökhajtásos repülőgép felhasznál, ha harmincszor megkerüli a Földet, vagy mint amennyi másfél millió, átlag 50 lóerős gépkocsi tartályába belefér.

A 27 főnyi személyzetnek minden kényelme megvan: külön kabin fürdőszobával, filmvetítőgép, klub s kerékpár (ha a hajé orrából a fedélzetre akarnak menni). A hajót a Societé Mairme Shell részére készítette az Atlantique de Chantiers, Saint Nazaire-ban. Kétmilliárd új francia frankba került. Igen gazdaságos, mivel a kisebb s a közepes hajókkal az olaj tonnánkénti szállítása 22 frankba kerül, a Magdala pedig mindössze 13 frankért vállalja a szállítást.

Sebessége óránként 31 kilométer. Az olajtartályok töltése viszonylag gyors: 16-17 óra. Szükség esetén a parancsnok vagy a műszaki vezető egyetlen kormányossal is irányítani tudja a hajót. Ez az első olyan tanker, amelynek tartályai önműködően töltődnek fel.

Azt mondtuk — a világ legnagyobb hajója a Magdala. De csak pillanatnyilag, mert vízen van már a Japánban készült Universe Ireland is, amely 21 méterrel hosszabb, s jó néhány tonnával nagyobb a Magdalánál.

Az utóbbi időben egyre- másra épülnek az óriási méretű olajszállítók.

A franciák már dolgoznak a következő óriáson: egy ötszázezer tonnás o- lajszállítón. A japánok következő hajója pedig már nyolcszázezer tonnás lesz. Habár ez az utóbbi hihetetlenül hatalmas méretű, mégis eltörpül a norvég hajóterv mellett: egy egymillió háromszázezer tonnás olajszállító felépítésére készülnek (valószínűleg jövőre látnak hozzá). Vajon melyik olajkikötő tudja majd fogadni, s melyik tengeren tud majd közlekedni, hiszen merülése — bár az olaj könnyebb a víznél — legalább 100 méter.

Eugén F. huszonnyolc évig volt az egyik rendőrségi helyőrség főfelügyelője, de ma a saját szakállára dolgozik.

— Szeretne velem huszonnégy órát együtt tölteni? — kérdezte. — Kezdjük délután kettőkor. A Manque utcában van „dolgom". Legyen ott délután két órára. Megismeri az autómat. Ott leszek a közelében, sötétszürke öltönyt és rádiósipkát öltök, öltözzön maga is úgy, hogy ne üssön el tőlem, lehetőleg ne legyen feltűnő és izgatott.

Délután kettőkor ott találtam a megjelölt helyen a felügyelő kocsiját. Közönyös arccal, feltűnés nélkül mentem el mellette. Mentem vagy száz métert, aztán visszafordultam és nagy érdeklődéssel néztem a kirakatokat.

Amikor negyedszer sétáltam el a kocsi mellett, megszólított az inspektor. Ott állt mögöttem.

— Hol volt? — kérdeztem.

— A kocsiban.

— De hisz én benéztem.

— Bizonyára csak az első üléseket nézte. Hátul ültem és kissé meglapulva egy nagy újság mögé bújtam. Láthatja, hogy a technikám meglehetősen közönséges. De maga nem vett észre, mint ahogy az illető sem fog észrevenni, akit figyelek.

Kedvesen, gondtalanul mosolygott. Ügy látszik, korán jöttünk, volt időnk a beszélgetésre.

— Valakinek a sarkába ragadni, annak a mestere vagyok — golytat- ta az inspektor. — Ezt a munkát nem szívesen vállalják a már iskolázott fiatalok. Egyszer egy párizsi kereskedőt követtem, aki értesülésem szerint csempészárúval kereskedett. Üzlete közel volt a rendőr komissza- riátushoz, a Temple negyedben, közvetlenül a park mellett. Tudta, hogy figyelik. Minden második percben kinézett az üzletből és a kommiszariá- tus felé lesett, ahol egy fiatal rendőr járt le és föl. Én huszonöt méterre voltam tőle és mégse látott. Koldusnak öltöztem és ládámmal ott ültem az egyik fát védő rácson. Mellém telepedett egy valódi koldus. Odakönyökölt a ládámra és Idegenlégiós élményeiről beszélt. A „kereskedő,“ akinek ott ültem az orra előtt, semmit sem gyanított. De még büszkébb vagyok arra, hogy az ott sétáló rendőrparancsnok sem ismert fel.

— Öltözetei közt sok a koldusmaszk?

— Nagyon kevés. A cél az, hogy az ember ne keltsen feltűnést. Világos, hogy mennél természetesebb vagyok, annál kevésbé vagyok feltűnő. Kizárt dolog, hogy tisztnek vagy papnak öltöznék.

— Közönséges lakónegyedben koldusnak öltözött, de minek öltözik egy elegáns villanegyedben?

— Az összes trükkömet nem árulom el. De a bulvárokon például senki sem figyel fel a kifutókra. Tízszer is elmehet ugyanazon emberek között.

— És előfordul, hogy mégis felismerik?

— Természetesen. Előfordul például egy embernél, akinek tartania kellett attól, hogy figyelik. A Bourdon bulváron lakott. Ott lestem rá, és láttam, amint lakásáról a földalatti állomása felé haladt. Követtem, de ő visszafordult; természetes, hogy elhaladtam mellette és előtte léptem a pénztárhoz. Megérkezett a szerelvény, beszállt, én is ugyanabba a kocsiba szálltam, csak más ajtón. Közvetlenül a szerelvény indulása előtt kiszállt, én is. Csak ketten voltunk az állomáson. Hozzám lépett és megkérdezte: — Maga figyel engem? — Értetlenül néztem rá. Meg- dühödött. — Maga a rendőrség embere; az irataim rendben vannak. — Megmutatom őket. Én minden további nélkül elmentem. Világos, hogy leleplezett. A megfigyelést másnak kellett átvennie.

R. POIRIER:

A

detektív

nyomában

Ilyen és ehhez hasonló esetet, vidámat és kevésbé vidámat többet is átéltem. Egyszer néhány méterre attól a háztól parkoltam kocsimmal, amelyet figyeltem. Az a személy, akit lestem, anélkül távozott, hogy észrevettem volna. Nagysokára, amikor visszatértem a kocsimhoz, mind a négy gumimat kiszúrva találtam.

Más alkalommal egy féltékeny férj azt ajánlotta, hogy a szembeniévé ház pinceablakából kitünően megfigyelhetem a házát. Napnyugatkor érkeztem oda, és amikor a kliensem ablakaiban kigyúlt a fény a pince felé indultam. De a házmester mindent elrontott. Tolvajnak hitt, s a- mikor a pincébe léptem, rámzárta az ajtót és kiabálni kezdett.

— Segítség, rendőr! i Néha a lélekjelenlétünket kemény próbának vetik alá. Egyszer egy divatszalon megkért, vizsgáljam ki. mi módon lopják el a ruhamintákat. Figyelni kezdtem egy asszonyt, aki alkalmazottja volt a szalonnak, és aki- I re egy névtelen levélíró hívta fel a

figyelmem. A levél szerint a nő egy férfinak adja át a terveket és az külföldre csempészi azokat. Az egyik munkatársnőm figyelni kezdte azt a házat, amelyben a hölgy lakott. Felderítette, hogy hányadik emeleten van a lakása. Én is kiszálltam. A hölgy éppen hazafelé tartott. A lifthez siettünk, hogy hazaérkezése után az ajtaja mögé lopakodva kihallgassuk a beszélgetését. De a házmester leállított.

— Hová mennek?

Szakmámhoz tartozik, hogy az

összes háztáblát elolvasom. Tudtam, hogy a házban lakik egy nő orvos. Rögtön rávágtam:

— Orvoshoz megyünk.

A házmester felvezetett, becsöngetett az orvoshoz, aztán gúnyosan mondta:

— A doktor úr rögtön fogadja önöket.

Az orvos néhány pillanat múlva valóban fogadott. Ránézett a munkatársnőmre és ezt mondta:

— Sejtem, hogy miről van szó. A dolgot rendbehozzuk. Rögtön megvizsgálom. — A munkatársnőm úgy viselkedett, mint egy valódi „kisasz- szony". Kiabálni kezdett, hogy ő nem akarja, és az ajtóhoz rohant. Követtem és cinkos kacsintással kértem bocsánatot az orvostól...

— Sok olyan üzletfele, aki férjét, vagy a szívéhez közelállót figyeltet?

— Házastársi hűtlenség kérdésével csak abban az esetben foglalkozom, ha válóper esetén az ügyvéd kér fel a bizonyító anyag megszerzésére. Ilyenkor szolgáltatok olyan tényeket, amelyek döntőek lehetnek az apaság megállapításánál, a tartásdíj megszabásánál, stb.

— És az ügyvéd miért magához, s miért nem rendőrséghez fordul?

— Ha mindezzel a rendőrségnek kéne foglalkoznia, akkor ellepnék a feladatok. Néha ugyan ők is foglalkoznak „hűtlenségi kérdésekkel, de csak az „egyéb feladatok között“. Mi azonban összegyűjtjük az összes bizonyítékokat, és átadjuk az ügyvédnek azokat.

Eltelt a délután. Ugyanazon a helyen állottunk. Végül is az inspektor döntött.

— Mára elég. Semmi új nem történt. Holnap folytatom.

Megkérdeztem:

— Mit tesz, ha egyszerre több esete van?

— Amire nem érek rá, azt nem vállalom, átadom a kollégáimnak. Az utolsók közé tartozom, akik „kicsiben“, azaz egyedül dolgoznak. Kollégáim legtöbbje, különösen a fiatalok, üzleti vállalkozásba tömörülnek.

— Hogyan lesz az emberből magándetektív?-- A volt rendőrökkel szemben nagyon szigorúak. Mielőtt nyugdíjba mentem volna, jóval előbb beadtam a kérvényemet. A felsőbb szervektől jóval később, öt év múlva kaptam engedélyt. Ezzel szemben, azoktól, akik magánszektorból jönnek, semmit sem kívánnak. Elegendő, ha fizetik a kereseti adót. Nemrég például egy harminckétéves asszony „detek- tívnek" kiáltotta ki magát és tévúton tanfolyamot szervezett magándetektívek számára. Elképzelheti, hogy miféle tapasztalatokkal rendelkezik és mit tanulhatnak tőle a diákjai.

— Ezek az újak talán nem rendelkeznek tapasztalatokkal, de bizonyára felhasználják a legmodernebb technikát?

— Az igaz, hogy bizonyos fajta megfigyelés számomra lehetetlen. Például kocsival csak az „üzletes“ kollégák figyelhetnek meg valakit, mert több kocsival rendelkeznek.

— És hogyan szerzi az üzletfeleit?

— Ha valaki felkeres, mindig megkérdem, hogy honnan szerezte meg a címemet. Némelyik az ügyvédjétől kapta, másik a barátjától vagy a rokonától, akinek már dolgoztam, végül vannak olyanok, akik a telefonkönyvből tudták meg a címemet.

— Nem túlságosan kicsinyesek néha a maga által szolgáltatott adatok? Megtudja például, hogy az a férfi, akit figyel, bemegy abba a házba, amelyben a szeretője lakik, de ez nem elegendő bizonyíték, lehet ez egyszerű véletlen is...

— Lehetséges, hogy a „szakmában" dolgoznak lelkiismeretlen emberek is, akik csak az általános nyomozásra szorítkoznak és jelentéseiket felfújják... Számomra azonban nem elegendő, ha megtudom, hogy X úr vagy Y úr belép a megjelölt házba. Magam is bemegyek és a lépcsőházitól meglesem a kiszűrődő hangokat; aztán ismételten lesben állok, és amikor jön az úr, hamarább besurranok a házba, lefoglalom a liftet, felmegyek a kívánt emeletre, ahol az illető szeretője lakik. Ö tehát kénytelen gyalog felballagni és így elegendő időt nyerek. Becsöngetek. A látogatóóját váró nő azonnal ajtót nyit. Megmondom, hogy a gázgyár alkalmazottja vagyok és alaposan megvizsgálom a gázmérőt... Avagy beadom, hogy a biztosító embere vagyok, és hogy az egyik kliensünk, akit szerencsétlenség ért, az ö címét adta meg, mint tanúét. Miközben az illető személy csodálkozik, és én megmutatom az Irataimat, megérkezik X úr, nem ébresztek benne gyanút, és így megfigyelhetem, hogy a gyanúnak megfelelően, bizalmasan, avagy ellenkezőleg üdvözlik-e egymást.

Gyakran fordulnak hozzánk, hogy kutassuk fel az eltűnt személyek címét. Franciaországban évente 35 000 személy tűnik úgy el, hogy nem adja meg a következő címét. Ez nem törvényellenes. Az Ilyen egyén címét csak a rokonok által felhatalmazott nyomozó szervek kaphatják meg. Ha az illetőt megtalálják, és az megtiltja címének közlését, akkor a hozzátartozóóknak csak annyit árulhatnak el, hogy él, de a címet nem mondhatják meg. Ilyenkor jöhetnek a magándetektívek. Nyomozhatnak az illető után bárkinek a megbízásából, és ha meggátolják, senki sem akadályozhatja meg címének megadásában.

— Hogyan végzi az ilyen nyomozást?

— Minden társadalmi rétegben vannak munkatársaim. Természetesen nem díjtalanul. Különben én is munkatársa vagyak az egyik biztosító társulatnak. Sok ember, olyan, aki nagyon becsületesnek tartja magát, semmi rosszat nem lát abban, ha a biztosítóval olyasmit létríttet meg, ami nem a kötelessége... Gyakran hallom: „Végigkarcoltam a kocsimat, valamit kicsikarok a biztosítótól.“ Ha csak a sárhányó horpad be, nem kifizetődő a nyomozás. Néha azonban sokkal nagyobb kár keletkezik. Egyszer a biztosító gyanús esetre hívta fel a figyelmemet. Egy mezőgazda- sági munkás, akit az ügyfelünk kocsija ütött el, arra hivatkozott, hogy megsérült a gerince, és így munka- képtelenné vált. Hozott orvosi bizonyítványt is. Csakhogy nem voltunk biztosak benne, hogy ez a sérülés valóban a baleset során keletkezett-e?

Kiutaztam a színhelyre, ahol ez a munkás élt. Megtudtam, hogy iszákos, semmirekellő. Be akarták bör- tönözni, mert durván bánt az egyik lányával. A betegbiztosítóban megtudtam, hogy papírjai vannak egy ..munkabalesetröl“. Néhány évvel ezelőtt megrúgta a ió. Az akták között nem találtam sem a röntgenfelvételt, sem a röntgenfelvétel készítőnek a nevét. Nem lehetett tudni, hogy hol sérült meg. Felkerestem azt a lányát, akivel rosszban volt és az elárulta a röntgenező nevét. Rendes kartotékot vezetett, és a falu jegyzőiének jelenlétében megmutatta a felvételt. Kiderült, hogy gerincfájdalmai nem az autóbalesetből származnak...

De a detektív más, érdekes eseteket is elmondott. Gyakran előfordul például, hogy a család kényes ügyet akar felderíteni, de azt nem óhajtja a rendőrségre bízni. Például az egyik ellentengernagynak eltűnt a lánya. Vidéken találtam meg, ahol egy többszörösen büntetett egyénnel élt együtt. Az egész ügyet teljes diszkréció mellett kellett megoldanom.

És még egy különös eset. Egy férfi megkért, hogy derítsem fel feleségének a lakhelyét. Nyomoztam és megtaláltam... a temetőben! Az ügyfelem ezt mondta: „Tudom. De az nem

0. Helyette más nőt temettek el. Tudom, hogy az én feleségem él, láttam az utcán, de amikor hozzá akartam lépni, felugrott egy mozgó autóbuszra.“ „Utána néztem a dolognak, most azonban nem az asszony, hanem az ügyfelem után nyomoztam. Egy lelkibetegeket kezelő intézetből szökött meg. Lelkiismeretlen detektív belement volna a játékba és egy csomó pénzt csikarhatott volna ki a betegből.

Éppen azért, hogy az ilyen mesterkedéseket elkerüljük, hivatalosan jóváhagyott, szigorú rendszabályokat követelünk szakmánk számára.

|

(wj)