Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-22 / 42. szám
CSONTOS VILMOS: Üzentek értem Üzentek érteni a messziségek, Üzentek értem a messzi fények. El kellett jönnöm. Üzentek értem a könnyes jajok, Fájó szivekből szakadt sóhajok. El kellett jönnöm. Üzentek értem szép álmodások, Csókról álmodó, szép árva lányok. El kellett jönnöm. Üzentek értem, hívtak a dalok £s nekem sírva, dalolva, gyalog — El kellett jönnöm. 1935 Beneshez Miért haragszol reám, s mért vagyok Elítélt, és miért tagadsz meg engem, A magyart — aki itt nőtt —, s hagyod, Hogy menjen?! Sőt útját sepred: lépjen, fusson. Nem számít: célja, hogy merre vezet? Tovább élni, itt — az ősi jusson — Nem lehet?! Vállamon bús évek nehezülnek, S ha távozom: nem bánja senki se? A fecskék is őszkor így repülnek Messzire. Elindulunk hát, kietlen őszbe, Üj fészket rakni talán még tudunk. Vagy talajtalanul, s mindörökre Szétfutunk? Már keringünk csak a fészek körül, De a te arcod örömtől ragyog: örülsz, hogy kivágatnak tőből A magyarok. 1947 Serceg a szú Serceg a szú, önmagát rágja Bele egy régi Tölgyfadeszkába. Itt serceg, itt Pont ahol lakom. Éjfélre jár, S neszét hallgatom. Mintha bennem Sercegne, fúrna Alagutat Vissza a múltba. Már csontot ér, Velőmbe fal, Fürgén mozog: Élni akar! Vérem csordul, Azt issza már, Nyelve hegyes, Tüzes kanál. Éget — égek, S mintha válnék Pernyévé s a Napba szállnék, S a napot is Eltakarnám, Örök sötét Szakadna rám. Jaj, a szívem. Az is kihagy! S hallgat a szú: Az is riad. Rám szakadnak Nagy csöndhegyek. Jaj, nem bírom, Felébredek! Üt az óra Hajnali négyet Hajolj föléin Csókoddal, élet Vedd öledbe Vergődő testem, S óvd, hogy benne Szú ne sercegjen! 1960 OLVASÓINK ÉS SZERKESZTŐSÉGI KOLLEKTÍVÁNK NEVÉBEN SOK SZERETETTEL GRATULÁLUNK A HATVAN ÉVEf CSONTOS VILMOSNAK. „NINCS Nő A VILÁGON, AKI ÖRÜLNE ANNAK, HOGY HETVEN ÉVES!“ MINDIG PÁGER ELŐTT! • M 1898-ban született Zircen. Középiskoláit és színi-iskolát Budapesten végezte. 1919-ben a Margit Színházhoz szerződött ezután a kaposvári, kecskeméti, soproni, szombathelyi, szegedi színpadokon aratta a tapsokat, majd újra Pestre jutott: előbb a Budai színkör, aztán a Kis Színpad tagja lett. 1926-ban Kassára, később Pozsonyba került. Hosszú ideig szerepelt a pozsonyi Rádióban. Ma is Pozsonyban él... Legkedvesebb szerepei: Bob herceg, Ne- bántsvirág, Dolly, Csókos asszony, (címszerepek), Marietta a „Három gráciádban, Viktus a „Nóta végé“-ben, Gábor diák a „Gül-babá“- ban. „Mindig felzaklat az örök szerelem — a színpad utáni szerelem! Pedig nagyon különösen indult: Még nem is láttam színházat, már tudtam, hogy színésznő leszek! A nővérem Pesten volt férjnél és amikor hazajött, nekem mindig elmondta színházi élményeit. Előbb elmesélte, hogy tulajdonképpen mi is ez? Mi is a színház? Töviről hegyre ismertette a János vitéz, a Bob herceg történetét. A dalokat egytől-egyig megtanultam, sőt Bartókot és Kodályt is énekeltem... A nővéremtől megkérdeztem, hogy kik csinálják azt, amit a színházban látott? Színészek! — felelte... Akkor én színésznő leszek, jelentettem ki határozottan. Mondanom sem kell, hogy szüleim még határozottabban ellenezték. Nem bántam! Éreztem, ha nem lehetek színésznő, akkor inkább meghalok...“ Az est sztárja természetesen Újházi Nusi volt, akit valósággal agyonünnepelt a közönség. Egész kocsiderékra való ajándék hirdette azt a szeretetet és nagyrabecsülést, melyet NUSI művésznő kivívott magának. A meleg és zajos ünneplés, az egyébként is temperamentumos művésznőt féktelen jókedvre hangolta, ami átragadt a többi szereplőre is, különösen PAGER Antalra, s az egész estét harsogó kacagás töltötte be. Nusi bájos és ennivalóan kedves, fess huszárönkéntes volt... (kritikarészlet) „Sokat éheztem és sokat fáztam... Délelőtt középiskolába, délután a színiiskolába jártam, este pedig egy koronáért statisztáltam, amiből el kellett magamat tartanom. Háború volt, kukoricakenyeret ettünk, gyertyával „fűtöttünk“ és vizet ittunk... Érdekes, mindebből nem csináltam tragédiát! A kukoricakenyérről elhittem, hogy kalács, a vízről, hogy tej, a gyertyát a kandallóba tettem és úgy éreztem, nem is fázom.A család kitagadott, de tudtam, pontosan tudtam, hogy sikerülni fog! Énekes-táncos színésznő akartam lenni; (a hangsúly a színésznőn van.) ÜJHÄZY NUS1BAN egy olyan kivételes tehetségű, gazdag skálájú, páratlanul jellemző erejű művésznőt bír Mariházy társulata, akivel az együttes minden feladat megoldására képes s akit a közönség olyan elismeréssel fogadott szeretetébe, melynek egyhangúsága a következő sikerek biztos ígérete. Amit Újházi Nusi Viktus szerepében nyújtott, ahogyan a szelídség és jóság tiszta báját adta, ahogyan a sokrétű színes és mély lírai eilá- gyulásoktól játékát a legteljesebb, könnyeket kiváltó drámai erőig fokozta, az meghaladja az operettszerepek játszásának kereteit Ezer apró finomsággal díszítette játékát s egészen külön élmény az az ének, mely a legszebb beszéd. aminek értelmessége a színház legtávolabbi zugáig is elhat. Nagyszerű művészetével olyan tempóját diktálta az előadásnak, mely elemi erővel vitte a darabot a legteljesebb sikerig. (kritikarészlet) „Amikor a Színházi élet címlapján megjelent a képem, már a család is kibékült... A munkatempó nagy volt, sokat játszottunk, persze a legtöbb előadás odahaza volt. Ügy érzem a közönség annak Idején sokkal jobban szerette a színházat, mint manapság. Sőt! Rajongott a színházért, a színészekért. Voltak diákok, akik a tízóraiukon megspórolt pénzen többször is megnéztek egy-egy előadást. A színház becsülete a színészek gázsiján is megmutatkozott (Azért rohannak ma a színészek minduntalan a rádióba, tévébe, filmhez, hogy keressenek is valamit, a színházat pedig már el is felejtik.) Nekem pl. 3800 korona fizetésem volt. Ilusztrációkképen megemlítem, hogy egy pár cipő 19, egy kg liba 9 koronába került. Egyszóval, valamit veszített a színház a varázsából, elhivatalosodott... Az újságok sem foglalkoztak annyit a színészekkel, a kritikák pedig óvatosak, langyosak. Mintha nem mernék az igazán jót nagyon megdicsérni és a rosszat elmarasztalni. ÜJHÄZY NUSI értékes, sokra hivatott színésznő. Elsőrangú prózai szerepekben is. Búcsúja virágeső volt. Gyönyörű virágcsokrokon, babérkoszorúkon kívül, hintát és napernyőt is kapott élövirágból. A meleg és őszinte ünneplés láthatóan meghatotta a népszerű Nusit. Felvonások végén számtalanszor hívták a függöny elé. — Üjházyt a kecskeméti közönség szívébe zárta, s ha máshova szerződik is, a kecskeméti színpadra vissza kell még térnie, mert itt nőtt naggyá, itt aratta legszebb sikereit, s mert búcsúfellépte a szeretettel ünneplő közönség minden rétegéből egyetlen szót visszhangzott: Viszontlátásra NUSI! „A színházban mindig a hivatást, a művészetet kerestem. Mindenre képes voltam a színházért. Többször beugrottam, ha megbeteÜjházy Nusi gedett a kolléganő. Egy ízben 24 óra alatt vettem át egy főszerepet, amelyben csak átöltözni kellett 12-szer. Egyre azonban nem voltam hajlandó: A rendezők, igazgatók, sokszor szerettek volna visszaélni pozíciójukkal, de ezt mindig nagyon elítéltem és többször az lett az ára, hogy egy időre szerep, vagy szerződés nélkül maradtam. Persze, hamarosan rájöttek, hogy elsősorban a játékomra van szükségük! Én hiszek a kiegyensúlyozott házaséletben és a szerelemben. Mindig jő és szerető férjre vágytam, s végül is — mert e vágyam teljesült — férjem és a házasságunk miatt nem tértem vissza Magyarországra, ő ugyanis itt élt...“ Sorolhatnánk a végtelenségig az idézeteket' a különféle színházi bírálatokból, cikkekből. Valamennyi egyöntetűen elismeri Üjházy Nusi kirobbanó tehetségét. Ezek után joggal ágasodik az emberben a kérdés, vajon mi az oka annak, hogy az ilyen ragyogó pálya félbeszakad? Mi az oka annak, hogy Üjházy Nusi, aki Págerrel, Hontyval, Rajz Jánossal kezdett és akit az akkori kritika mindig előttük és harsányabban méltatott, ma csaknem feledésbe merült? A 70 éves művésznő még ma is üde és csinos (és ez nem túlzás). kipirulva, könnyfátyolos szemmel válaszol: „Ezt sokáig én sem értettem. Talán nem is vettem észre. De ahogy múlnak az évek. egyre inkább úgy érzem, a színpadtól, a sikertől és a közönségtől az a tény fosztott meg, hogy magyar színésznőből, csehszlovákiai magyar lettem...“ Gálán Géza TÖTH MIHÁLY: Eladjam a bőrkabátom? A kutya-kísérlettel már Pavlov is bebizonyította, hogy a feltételes reflexek rabjai vagyunk. Emlékszem, másodikos voltam, amikor néhai jó tanítóm a táblára írta: A ló — rúg. Nem tudta szegény, hogy milyen beláthatatlan következményekkel járt ez a kijelentése. Azóta ha egy ló mellett visz el utam, csak somfordálni merek a fal mellett. Mert rögtön az eszembe jut: A ló — rúg. Augusztus 25-én egy külföldi rádióállomás a következő hírt közölte: „Csehszlovákiában az országutakon több tízezer ellenforradalmár száguld. Különös ismertetőjelük, hogy szakállasak, hosszú a hajuk, fekete bőrzubbonyt viselnek, motorkerékpáron, vagy személygépkocsin közlekednek ördögi robajjal....“ Meghallgattam a hírt és a szegen függő jó öreg bőrkabátomra tekintettem. Ejnye, mondottam rosszalőan, hát ide süllyedtem?! Ellenforradalmár lett belőlem... A bőrkabátot öt-hat esztendeje minden mellékgondolat nélkül vettem. Azóta is viselem szinte éjjel-nappal, ünnep-hétköznap. Bevallom, már sokszor kísértésbe estem. Egyszer Moszkvában is. A majakovszkij szobortól nem messze van egy rokonszenves ifjúsági kávéház. Talán öt esztendeje történt, hogy ott majdnem megváltam tőle. Egy főiskolás kerek-perec kijelentette: „Ő pedig a kabátot ha törik, ha szakad — megveszi.“ — „Miért vennéd meg?“ — kérdeztem tőle. — „Mert a bőrzakó viselete — az ember világnézetéről fs sok mindent elárul. Például az illető nonkon- formizmusát." Elmondtam a fiúnak, hogy frakkos forradalmárral is találkoztam már. de olyan hosz- szű szakállas, bőrzakós fiatalembert is láttam, akinél az önálló gondolkodásmód csak külseje és ruházata megválasztásáig terjed. A fiú végső érvként felajánlotta: „Hatvanöt rubelt adok érte... Ennyi a megtakarított pénzem. Látom, szereted az orosz vodkát, az összegből tizenhárom üveggel vehetsz.“ Ez az érv kisértésbe hozott. Végül azonban mégis meghátráltam. Eszembe jutott: mit szólna ahhoz feleségem, ha kabát nélkül érkeznék haza? A fiú vágya így nem teljesült. Hát ilyen kabát az én bőrkabátom Moszkva óta már lengyel, magyar, román fiatalok is ajánlották többször, hogy előnyös áron megvennék, de nem váltam meg tőle. Ilyen előzmények után — mondanom se kell — az éter hullámain érkezett hír megdöbbentett. És még inkább megdöbbentett, amit — bőrkabátom és MB 1000-es személygépkocsim láttán egy szövetséges katona a hátam mögött mondott: „Látod? Ott egy ellenforradalmár!“ — „Honnan tudod?" — kérdezte őt egy másik szövetséges katona. — „A rádióból te nem hallottad a személyleírásukat? Bőrzubbony, személygépkocsi, vagy motorkerékpár, szakáll, hosszú haj...“ Furcsán kezdtem magam érezni. Kocsiba ültem, és amilyen gyorsan csak lehetett, elszáguldottam a helyszínről. Száguldás közben számot vetettem magammal. Kérdéseket tettem fel önmagámnak: — Van bőrkabátod? — Van. — Kocsin száguldasz? — Kocsin. — Bajuszod ?Szakállad? — Az is van. Ráadásul a hajnyiratást is elhanyagoltad. Summa sumárum: kimeríted az ellenforradalmár definícióját. Több kilométerre lehettem már a katonáktól, amikor eszembe jutott: mégiscsak fel kellett volna őket világosítanom. Megmondhattam volna: Két esztendő híján húsz éve kommunista vagyok, önként léptem a kommunista pártba Apám is kommunista szinte gyerekkorától. És apám, anyám rokonai is valamennyien haladó gondolkodású emberek. Visszatérjek hozzájuk? Ne térjek vissza? Azt is jő lett volna nekik megmondani, hogy az ellenforradalmi rekvizitumok egyikében — a motorizált járműben — a legális Csehszlovák Kommunista Párt újságainak több ezer példánya van elrejtve, mivel bizonyos események miatt a forgalom megbénult. Az újságírók a lapot nemcsak írják, hanem terjesztik is. Talán mégiscsak tudtukra kellett volna adnom, hogy nem vagyok ellenforradalmár. Végül mégsem fordultam vissza. Azt gondoltam: miért okozzak csalódást a két szövetséges katonának? Hiszen segítségünkre jöttek! Milyen jóleső érzéssel mondják majd el a többieknek — és a baráti országok újságíróinak —: élő ellenforradalmárt is láttunk. Ha megmondom nekik az igazat, esetleg még csökken a fegyelmük, harci szellemük. Mennyivel egyszerűbb, ha az ember így — komplikáció mentesen — gondolkozik: A lő — rúg, az ellenforradalmár pedig bürzubbonyt visel, autón száguld és szakálla, bajsza van. VÁGSELLYE - Vörösmarty klub Két évvel ezelőtt riportanyagot gyűjtöttem szülőfalujuktól távol élő főiskolások között. Őszintén bevallott okait szerettem volna megtalálni annak, hogy hétvégén, vagy havonta egyszer, ha a fiatal hazautazik, — miért teszi? Azonkívül, hogy szüleivel találkozik, jól eszik, szennyest vált, és feltöltheti zsebpénz-készletét, vannak-e más okai is a hazautazásnak. A riportot nem Írtam meg. mivel az anyaggyűjtés végeredménye az volt, amire számítottam. A saját példám is ezt bizonyította. Azonkívül, hogy szüleimmel, barátaimmal akartam találkozni, bizony i'sak a profánul praktikus okok amaradtak. De a barátokkal való találkozás Is csak a véletlenen múlott, hiszen ők Is szétszóródtak, és különben is. nemcsak a mi falunkban, de a környező falvakban is éltek. Röviddel ezután az én esetemben, sajnos eléggé szokatlan és mégis természetes módon oldódott meg a probléma. Hatvanhét novemberében meghívólevelet kaptam * yágsellyej .Vörösmarty Klub alakuló gyűlésére. Elmentem és ott találtam barátaimat. Ismerőseimet, akikkel mindig szívesen találkozom. Ott láttam több olyan arcot is. amelyeket a galántai gimnáziumból csak látásból, vagy a tablókról ismertem. Aztán ók is barátok lettek, jó ismerősök, akikkel beszélgetni is lehet. Egyre tötib értelmet kapott a hazautazás, egyre kevesebb lett ennek a praktikus indltóoka. Ezt azért mondtam el. mert meggyőződésem, hogy több mint kétszáz tagol számláló vágsellyel Vörösmarty Klubban nagyon sok embernek nagyon sokat jelent, hogy hetente rendszeresen találkozhatnak, beszélgethetnek, szórakozhatnak és mindenekelőtt művelődhetnek. Ez az utolsó szó nyomja rá legjobban bélyegét a vágsellyei klubra. Dél-Szlovákia magyarlakta falvaiban és városaiban azóta nagyon sok klub alakult s a vágsellyei az egyik legélenjáróbb. Tulajdonképpen ez nemcsak vágsellyei, hanem járási klub, és nemcsak ifjúsági, és nemcsak értelmiségi... mondhatnám majdnem tökélete*, Persze értékel csak akkor valódiak, ha jövőjét hosszú években számolhatjuk. Az aktivitásukkal nincs baj, hiszen az elmúlt két évben főleg ez tartotta fenn a klubot. És október 7-én ismét meghívó érkezett az 1968—69-es évadnyitó klubestre. Elmentem. Belelapoztam a tervekbe s ismét meggyőződtem életképességükről. Az elmúlt két év alatt többször kaptam meghívót a Vág partján rendezett szalonnasütésekre, amelyeken mindig résztvett egy-egy neves személyiség, ski a jelenlevőknek előadásával élményt biztosított. De a szalonnasütésekről csak azért szóltam, mert a Vág-vidékkel szemben kissé elfogult vagyok, nagyon szeretem. És azért, mert értékelni tudom; a klubnak köszönhetem, hogy nem lettem hűtlen a Vághoz, a gyerekkori emlékekhez. Ez nem túlzás. És csak azért mondtam el. hogy elmondhassam azt is: vágsellyeiek ne hagyjátok, hogy a hatvankilen- ees nyári ifjúsági táborozást máshol szervezzék meg! Biztosan nem vallunk vele szégyent. És még egyet. Mióta a Vörösmarty Klub Vágsety- lyén működik, a járás területén egy tucat hasonló alakult. Ez pedig elsősorban az o példamutatásuknak köszönhető. Beszeli Ferenc
