Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-15 / 41. szám

Említettük már: az idegén hamar megtanulja, hogv az utcák „specia­lizálódtak“! Ha a legújabb divatról szeretnénk tájékozódni, akkor a Car- nabv utcába megyünk, ha látni sze­retnénk hogv hol nyomják a nagy angol lapokat, akkor a Fleet Street- re. A legmagasabb példányszámot a Daily Mirror éri el. Kiadói ügyesen keverik az anyagokat; megfelelő arányban közük a szentimentális „szenzációkat“, hozzákevernek egy kis erotikát és azután jönnek a ra­dikális politikai nyilatkozatok. A la­pokban feltűnően sok a pályázati hir­detmény. Komoly összegeket, lakás- berendezéseket, televízorokat lehet nyerni, ha megfejti a szórejtvényt, ha előfizetőket szerez, ha egész egy­szerűen elolvassa a lapot és tudja, hogy melyik cikkben foglalkoztak a fókák szerelmi életével. A lapokat az emberek felületesen, csak átfutják és otthagyják az autó­buszokban, a földalatti vasúton, a vá­rótermekben, de mindig szépen ösz- szerakva. És ígv mi tagadás, gyakran ilyen „olcsón“ jutottam a lapokhoz. Egyszerűen „elemeltem“ a lapokat és ugyancsak szépen összerakva vala­hol ottfelejtettem. Mit bámultam meg legelőször Lon­don utcáin? A rendőröket. Ügy lát­szik, nagyság és szépség szerint vá­logatták őket össze. Senki se tudta megmondani. hogv miiven korban mennek a rendőrök nyugdíjba. Vajon mihez kezdenek, ha már kissé meg­nő a pocakjuk és ráncosodik a bő­rük. Mert minden londoni rendőr jól megtermett, alig néz ki huszonöt év­nél idősebbnek és moziszínésznek is beillenék. Amikor egy ilyen kétmé­teres „Bobby“ felemeli a kezét az utcakereszteződésnél, akkor vissza- •hőköl az emberáradat, megtorpannak a kétemeletes autóbuszok és megáll Angol háziasszonyok bevásárlásra indulnak (Befejezés a 2. oldalról) ZOKSZÓ NÉLKÜL A beele-törzs lányait még fájdal­masabb procedúrának vetik alá, ami­kor betöltik tizenharmadik életévü­ket. Hosszú tüskékből álló köteggel addig szurkálják szájukat, míg véres húscsomóvá nem válik. Festékkel be­dörzsölt alsó ajkuk a kezelés nvomán annyira megdagad, hogy néhány na­pig vízszintes helyzetben felerősített fapálcikával „ducolják alá“. Mindezt zokszó nélkül kell elviselniük, mert az avatási tetoválás egyúttal felké­szülés a szülési fájdalmak elviselé­sére. A Felső-Nílus vidékén élő nuer-törzs ifjai avatásuk során hom­loktól fülig mély vágást kapnak; fáj­dalmas művelet, tudnillik érzékeny idegszálakat metszenek át közben, s a vérveszteség is nagy. Utána a gye­rekeknek napokig mozdulatlanul kell a hátukon feküdniök. Az avatáshoz kapcsolódó „tatu" nagyon elterjedt egész Afrikában. Többnyire ekkor viszik fel a törzs tagjaira a közösségi bőrjegyeket. Azonos törzshöz tartozók egyforma bőrdíszt kapnak, ebben a tekintet­ben az afrikai zárt társadalmak nem tűrnek meg semmiféle eltérést, egyénieskedést, vagy „divathóbor­tot". Számos afrikai törzs ragadozót — oroszlánt vagy párducot — tisztel mitologikus őseként, ez a totem-álla­MICHAL MÁRTA: Angliai útijegyzetek III. Egy kis séta London utcáin a hosszúhajú anarchista külsejű fia­talember is, várakozás közben simít a szoknyáján a miniruhás nő, akinek talán semmit sem tudnak megtiltani a férfiak. Igaz, itt nem keltenek feltűnési; a hosszúhajú férfiak, mert már évti­zedeken keresztül utánozzák a ted- dv-bovokat. Eduárd király dandyjeit. Ezek ma már nem is akarnak fel­tűnni és el is felejtették már, hogy valamikor „fütyültek“ a társadalom­ra. Az utcákon nem láttam ácsor­gókat, naplopókat, csak a sok turisták bámészkodnak. Az ős­lakosok az utcákon csak végig­futnak, hazasietnek. Az angol a há­zát rácsos kerttel veszi körül, elő­szoba ajtaját kopogtatóval »és ku­kucskáló ablakkal szereli fel. Sűrű függönyt tesz az ablakára és soha­sem néz ki az ablakon. Nem láttam ablakból kinézegető öreg nénit, kí­váncsiskodó fiatal asszonykát. A gye­rekek se hancúroznak az utcán, min­dig sietnek. Még az iskolába is örömmel mennek, úgy látszik, jól ér­zik ott magukat. Pedig az iskolákról azt hittem, hogy fogházak. A magán­iskolák rettenetes drágák, az állami iskolákról pedig azt mondják, hogy nagyon gyengék. Barátaim gyerme­keinél csak azt tapasztaltam, hogy képzeletükben az angol birodalom határtalan méreteket ölt. Hogy hol fekszik Csehszlovákia? Kevés gverek tudta. Pedig a lapok e nyáron külö­nösen sokat foglalkoztak hazánkkal, fényképeket közöltek mindig az első oldalakon. De azt ők úgy nézték, mint ahogy mi talán a vietnami fényképeket és a biafrai térképet nézzük. Nagvon messze fekszik tő­lük. A nevelőknek a tizenötévesek okoz­nak gondot. Azok, akik elhagyják az iskolát. De az állam csak tizennyolc­éves korukban kezd érdeklődni a fiatalok iránt, amikor sorozásra hív­ja be őket. Mit csinálnak a fiatalok a közbeeső években? Az ifjúság pro­blémáival érdemlegesen a skóciai szakszervezetek foglalkoznak. A bá­nyász szakszervezetekben működnek a legjobb ifjúsági „szekciók“. Saját szakszervezeti iskolájuk van és a szakszervezeti vezetőségbe fiatalokat is jelölnek. Különben a Labour Lea­gue of Youth, az ifjúsági szervezet, vajmi keveset nyújt a fiatalok szá­mára. Pedig ha a fiataloknak megadják a lehetőséget ahhoz, hogy érdeklődje­nek a politikai kérdések iránt, akkor valóban igen aktívak — mondta ne­kem a Punch szatirikus lap egyik szerkesztője. De így azt se tudják, siabad idejükben mihez fogjanak. Aránylag korán jutnak már kereset­hez és egyéni kedvteléseiknek élnek. Több családnál, ahol megfordultam, a „gverekek“ nem laktak otthon. Ar­ra a kérdésemre, hogy miért hagy­ták el szép otthonukat, szüleiket, mindig valami egész bizonytalan vá­laszt kaptam: nahát, tudja, milyenek ma a fiatalok! LAKÁS KIADÓ VAGY ELADÓ „Sale... sale... eladó“ ezzel a feli­rattal gyakran találkozunk. Sokszor a kapukon olvashattam. Eladó, és gyakran az is, hogy „eladva“, és megjelölték, hogy melyik közvetítő iroda bonyolította le az adás-vételt. Hogy lehet ez? London legszebb vá­rosrészeiben lakásokat lehet venni. Hiszen köztudomású, hogy a lakás­ínség világjelenség. Nemcsak Loson­con kell évekig várni a szövetkezeti lakásra, hanem amint a londoni la­pokban olvassuk: Hat millió lakásra van szükség. A kommunális lakásépítés csak közvetlenül a háború után oldotta meg a kibombázottak problémáit, és a hírhedt „sIums“-okb6I, a nyomor- tanyákból kiemelte a sokgyermekes családokat. Az új városnegyedek a mai várostervezés mintaképéül szol­gálhatnak. Corwley városnegyedben érdekesen oldották meg az üzleti központok kérdését. Az ottlakó há­ziasszonyok egész biztosan kényel­mesebben vásárolnak, mint a belvá­rosiak. E mellett a nagy szállító te­herautók nem zavarják hajnali órák­ban a család álmát, mert a közle­kedés lebonyolítására külön utcákat építettek. — Bizony, most nyugodtan kien­gedhetjük gyermekeinket az utcára — mondta egv közvetlen modorú asszony, amikor hallotta, hogy han­gosan fejeztem ki csodálkozásomat az „okos“ várostervezés felett. — Az én kisfiam már tízéves volt és "So­hasem engedtem ki az utcára. Kény­telen voltam vele mint egy kutyussal fel-alá járni, amíg csak el nem fá­radt és meg nem únta. Az a kisfiú Buttersea-ban, akiről az édesanya emlékezett meg, ma már bizonyára meglett férfi és saját kert­jében futkároznak a gyermekei. Nö­vésben bizonyára elhagyták már bel­városi kortársaikat. És valószínű, hogv „töltelékként“ nem kerülnek be az állami gyermek-pszichiátriai ott­honokba. Feltűnő, hoqv a belváros­ban hány ilyen intézmény létezik. Az új városnegyedekben majdnem minden asszony munkába .jár — mondta ugyanaz a néni, aki kisfia gyermekkorára emlékezett vissza. Érthető is, mert az új lakásokért olyan magas bért kell fizetni, hogy arra egy keresetből nem telik. Je­gyezze kérem fel — mondta, hogy Crowley, a mi városnegyedünk volt az, amely sztrájkba lépett a magas házbérek ellen. Bizony, azt a napot sohase felejtem el. Ilyet még nem élt meg Anglia. Tűntettünk és mit értünk el? A helyi városi tanácsba képviselőként több lakbér beszedőt választottak be. Látszólag ugye eltértem a tárgy­tól! „Sale — lakás kiadó — eladó“. Valóban gyakran olvassuk ezt a feli­ratot. Kapni lakásokat, egész háza­kat is de méregdrágán kell megfi­zetni Mii városrészben mások a lak­bérek. A londoniak már pontosan tudják: aha... Tempelhoofban lakik? Jól bírhatja magát, mert ott egész magasak a házbérek. Az embereket aszerint „káderezik“, hogy milyen utcában laknak. Megvan a városne­gyede a gyárosoknak, a nagy keres­A tetoválásról James Cooktól napjainkig ta. Az avatási szertartások keretében az állatös álarcát viselő táncosok a ragadozók karmait utánzó eszközök­kel hasítják a felavatandókba a törzs jegyeit. Ezek a hegek azután meg­tévesztő módon emlékeztetnek az állati mancsok okozta sebforradá­sokra. Más törzseknél az ősként tisztelt állat rajzát tetoválják a törzshöz tartozókra. Arra is számos példa van, hogy az állat valamely tulajdonságá­nak megszerzése céljából tetoválják magukra, a képét. E mágikus hiede­lem egy másik megnyilatkozási for­májáról Jens Bjerre dán kutató szá­molt be. A busman ifjak avatási szertartásának részeként az általuk elejtett első özbak füléből, szemhé­jából, szívéből, lábszárából, homlok­bőréből a varázsló kimetsz egy-egy darabot, és az egészet szénné égeti. Ezután a felavatandó fiú homlokát a két szem között éles kővel felsebzi és a faliszttel összekevert hamut be­dörzsöli a sebbe. Egyes törzseknél szokásos, hogy a harcosok minden általuk megölt ellenség után sebet vágnak magukon, hogy a testükön sorakozó hegek hirdessék győzelmei­ket. Primitív népeknél a tetoválás to­vábbi indítéka a gyógyítás. Kuruzs- lóik mindenfajta fájdalom ellen al­kalmazzák, a piacon kínálják tudo­mányukat és nyilvánosan „gyógyke­zelik" betegeiket. Észak-Afrikában rendszerint valamilyen mágikus jelet tetoválnak túszúrásokkal a páciens bőrébe s neuralgikus természetű fáj­dalmak esetén az önszuggesztió, a kezeléssel járó fájdalom és a teto­válás okozta helyi bőrgyulladás eset­leg meg is hozza a kívánt ered­ményt: a beteg úgy érzi, tünetei enyhültek. Fekete-Afrika törzseinek kuruzslói sebtetováiással gyógyítják a betegeket. Ilyeneket a vérveszteség okoz megkönnyebbülést a szenve­dőknek (érvágás). S ha az indítéko­kat keressük, ne feledkezzünk meg a nők bőrdíszítményeinek szexuális funkciójáról sem. Afrika gyarmati sorból felszaba­dult országaiban igyekeznek leszok­tatni a népet a tetoválásról, sokhe­lyütt büntetendő cselekmények nyil­vánították. Egyre többen szégyellik kédőknek és mindenki íudja, hogy a Harley Street-en rendelnek a leg­drágább orvosok. A „Réztábla a kapu alatt“ például több szemész ne­vét olvashatja a páciens vagy több belgyógyászét. De valószínű, mindig pontosan tudja, hogy kihez akar menni és mennyit fizet majd a vizi­tért. A Labour Párt dicséretére szolgál­jon, hogí 1946 óta létezik a betegse- gélyző intézmény. Azóta a dolgozók ingyenes orvosi kezelésben részesül­nek. Szemészorvos barátomtól tu­dom, hogy az egészségügyi törvény életbe léptetése után több mint hét millió szemészeti vizsgálatot hajtot­tak végre, hét millió ember jutott szemüveghez, mert addig, amíg nem volt betegsegélyző, nem engedhették meg maguknak, hogy szemorvoshoz menjenek és szemüveget vegyenek maguknak. A londoni kórházak örökké túlzsú­foltak. Azt mondják, tűlnyomórész- ben színesbórü betegekkel. Londoni sétáimon első pillanattól kezdve fel­tűnt a sok színes, néger, hindu és más, számunkra szokatlan, ismeret­len emberfaj. Feketék a csomagszál­lítók, a szeméthordók, az elárusítók és a büfékben az edénymosogatők. Jóságosak és türelmesek. Gyerme­keik nem járnak a „fekete“ iskolá­ba. Az egyik nagy áruházban a külön­böző csomagolású kávét nézegettem. A piros selyem frakkba bújtatott né­ger elárusító melegen ajánlotta a nagy „családi“ csomagolást. — Nincs elég pénzem — mondtam — csehszlovákiai vagyok..-. — Csehszlovákiai? — kérdezte fel­tűnő érdeklődéssel. - Elhiszem, hogy ifjúság 7 nincs elég pénze, de milyen boldog emberek lehetnek maguk, hogy szó-1 cialista országban élhetnek. — Happy people — ismételgette — és éjfekete szeméből valami cső-1 dálatos fény tükröződött. Tom. kedves jó öreg Tom, hogy köszönjem meg neked azt a két „nagy családi csomagolású“ kávét', amelyet otthon a táskámban találtam és mellette a blokkon ezt a rövidke szöveget olvashattam: Drága cseh-1 szlovák barátom, fogadd el szerete-1 tem jeléül... Tom, a kávéért járó összeget bi-" zonyára nem a piros selyem frakk-1 iának zsebéből szedte elő az esti el-1 számolásnál, hanem a nyakába akasz-> tott zacskóból fizette ki, amelyben pennyt penny mellé rak, hogy azu-1 tán valahol Kenyában megvehesse az áhított kis családi házat. Köszönöm Tom, s ha megértenéd, akkor elküldeném soraimat, és azí is megéreznéd, hogy tiltakozom az ellen, amit a londoni lapokban olvas-> tam: „A színes invázióval egyidejű-1 leg emelkedik Angliában a bűncse-» lekmények száma.“ — A leghaladóbb a tűzoltók szak-« szervezete — mondta nekem egy szakszervezeti titkár, oda felveszik a feketéket is. Sokan élnek is ezzel a joggal. Azt mondják, a tűzoltásnál mindenki kormos lesz és így nem venni észre, hogy ki fekete. A. H. Richmond szociológus köny-« vében olvastam: A brit nép egyhar-« mada „kis dolgokban“ toleráns a né­gerekkel szemben és csak egyhar-1 mada a „nagy dolgokban". Ügy lát-« szik, csak Basil Davidson nagysikerű regényében élnek egymással a feke-' ték és fehérek eszményi egyetértés­ben. Bob. a mintarendőr már törzsi jegyeiket és szeretnének tőlük megszabadulni; vannak, akik a plasztikai műtéttől sem riadnak vissza ennek érdekében. HALÁL A KIRÁLYOKRA! Egyébként a tetoválás nemcsak a természeti népek között dívik. A francia forradalom idején mintegy politikai hitvallás volt. így történt, hogy Napóleon egyik alvezére Ber- nadotte marsall is a karjára tetovál- tatta a „Mort aux rois!“ (Halál a királyokra!) forradalmi jelszót, s amikor — a sors iróniája — XIV. Ká­roly néven Svédország és Norvégia királya lett, hiába igyekezett, eltün­tetni ifjúkori meggyőződésének nyo­mait. A cári Oroszországban „KAT“ je­len tetováltak a Szibériába számű- zöttek arcába (katorzsnyik - kény­szermunkás). Egy időben az angol hadseregben is megbélyegezték a ka­tonaszökevényeket és a bűnözőket. Az SS-ek a deportáltak karjára tetovál­ták tábori nyilvántartási számukat. Maguk az SS-katonák a bal hónal­jukban vércsoportjuk tetovált jelét viselték, hogy adott esetben gyorsan kaphassanak vérátömlesztést. A „Brigade Charlemagne“ francia SS katonái utóbb a lyoni börtönben ci- garettaparázzsal igyekeztek elhege- síteni árulásuk testükön hordott bi- zonyítékaii. A tetoválás mint öncélú hóbort, sokszor szolgáltat témát a kuriózu­mok kedvelőinek is. Az angol Sut-1 herland MacDonald például a múlt század végén bőrére rajzoltatta Leo­nardo da Vinci utolsó vacsora című freskóját. Japánban egy tetováló mester egész testét színes japán könyvillusztrácik borítják. Nálunk sem ritka a tetovált kézhát, kar vagy mell látványa. Régebben címer, zászló horgony, áttört szív, csőrében levelet tartó galamb volt a téma, manapság a női test, a covboy, a ló. Az előrajzolt képet cérnával össze­kötözött gombostűkkel szurkálják ki, azután szénport, tust, tintát, ólom- oxidot vagy míniumot dörzsölnek a lyukakba. A kérdésnek a művelődésin és a lélektanin túlmenően egészségügyi vonatkozása is van. Csoportos tető-« válás esetén ugyanis a nem steril módszerek következtében fennáll a fertőzés veszélye. Többszörösen be-1 bizonyosodott, hogy a tetováló tű út-1 ián orbánc, nyirokér- és mirigygyuN ladás, fertőző májgyulladás, tüdőbaj, vérbaj, sőt lepra is tevődött át egyik emberről a másikra. A társadalom szempontjából tehát nem közömbös, hogy é számunkra merőben értei-1 metlen s amellett rút szokásnak há-« nyan áldoznak. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents