Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-15 / 41. szám
0 F * It egyszer valahol egy liberális s ember, aki annyira bátor volt, hogy ha más meg se mert mukkanni, ő teli torokkal kiabálta: öh uraim, uraim! Mit tesznek?) Hiszen így önmagukat teszik ’tönkre!“ Különös, hogy ezért senki sem haragudott meg rá, sőt ellenkezőleg, mindenki hangoztatta: „Jő, hogy figyelmeztet, tudjuk, hogy a javunkat akarja!“ Minden társadalomnak három tényezőn kell alapulnia — mondogatja —, mégpedig a szabadságon, jóléten és az öntevékenységen. Ha a társadalmat megfosztják a szabadságától, akkor ideálok nélkül él, nem lobog benne a gondolat lángja, nincs lehetősége az alkotásra, nem bízik a jövőben. Ha a társadalom rájön, hogy nem él jólétben és mégsem tehet semmit, akkor az közömbössé teszi sorsával szemben. Ha meg nincs lehetősége az öntevékenységre, akkor képtelen ügyeit intézni, s lassan eltűnik szeme elől a köz ügye, a haza fogalma. így gondolkodott a mi liberálisunk, és igazat szólva, helyesen gondolkodott. Látta, hogy körülötte úgy vonszolják magukat az emberek, mint' ősszel a legyek, és ezt mondta: „Ez azért van, mert az emberek nem érzik magukat saját szerencséjük kovácsának. Ezek gépiesen, egy kaptafára dolgoznak. Szerencse és szerencsétlenség egyaránt váratlanul éri őket. Nem adják át magukat szív- vel-lélekkel érzéseiknek, mert’ nem biztosak benne, hogy valóban helyesek-e, vagy csak futó fantazmagóriák.“ Egyszóval, a" mi liberálisunk szentül meg volt győződve róla, hogy csak az említett három tényező nyújthat szilárd alapot a társadalomnak és biztosíthatja a társadalom fejlődéséhez szükséges többi javakat’. De ez még nem minden: a mi liberálisunk nemcsak humánusan gondolkodott, hanem hozzá is látott, elképzelései megalkotásához. Az volt a leghőbb vágya, hogy gondolatainak fénye áttörje környezete ködét és mindenkit nemes törekvéssel töltsön el. Mindenkit testvérének tekintett, minden embert egyformán akart részesíteni szíve eszméinek gyönyörében. Habár ez az igyekezete, hogy elképzeléseit a szemlélet világából a gyakorlat talajába ültesse át, kissé gyanússá tette, a mi liberálisunk oly őszintén lelkesedett, és mindenkihez oly kedvesen közvetlen volt, hogy még ezt a törekvést is szívesen elnézték neki. Értett hozzá, hogy az igazat is mosolyogva mondja, és ha kellett, együgyűnek tettette magát, hogy ezzel kimutassa önzetlenségét. És ami a lényeg, soha semmit’ sem követelt határozott elszántsággal, hanem folyton hangsúlyozta, hogy csakis a lehetőségekhez képest kell azt megvalósítani. Persze a „lehetőségekhez képest" kifejezés nem vált előnyére törekvésének, de liberálisunk beletörődött ebbe, mert a közösség javát akarta, és ezt mindenek fölé helyezte, de azért is, mert meg akarta óvni ideáljait a hiábavaló gyors pusztulástól. Ezenkívül azt is tudta, hogy az őt lelkesítő eszme nagyon is elvont, semhogy közvetlen hatása az életben gyorsan érvényesülhetne. Mert ugyebár mi is a szabadság? Jólét? öntevékenység? Ezek mind elvont, távoli fogalmak, amelyeket kézzelfogható tartalommal kell megtölteni, hogy a társadalom valóban felvirá- gozhassék. Ezek a fogalmak ugyanis nevelhetik az embereket, emelhetik hitüket, fokozhatják bizalmukat, de kézzelfogható javakat, amelyek a jólét közvetlen érzését keltik, ezt nem tudják nyújtani. Hogy ezeket a javakat előteremtsük, hogy az eszményt közérthetővé tegyük, aprópénzre kell váltani és_ ily módon kell az embereket elnyomorító bajok orvoslására felhasználni. De az aprópénzre váltásnál magától értetődik, hogy előtérbe kerül ez a kifejezés: „a lehetőségekhez képest“, amely a szembenálló feleket arra kényszeríti, hogy az egyik bizonyos mértékig engedjen merevségéből, a másik pedig, hogy lényegesen csökkentse követeléseit. 11 llllindezt a mi liberálisunk nail ■ 9y°n *1« tudta, és e megfon- III tolásoktól vezérelve látott jozzá, hogy megbirkózzék a való nehézségekkel. Segítségül a társadalom tekintélyeihez folyamodott. — Állítom, hogy a szabadság olyan dolog, amelyben semmi megvetnivaló sincsen, igaz-e — kérdezte. — Nemcsak hogy nincs benne semmi megvetnivaló, ellenkezőleg, nagyon is dicséretes — felelték a beavatottak — mert ne higgye, hogy ők nem óhajtják a szabadságot. Valójában mi is ezt óhajtjuk... de természetesen bizonyos határok között... — Ha .......bizonyos határok között" ... Ez érthető! És a jólétre vonatkozólag mi az álláspontjuk? — Ezt is szívesen látnánk... De természetesen ezt is bizonyos határok között... — És a társadalom öntevékenységéről vallott eszményemet hogyan ítélik meg? — Tulajdonképpen ez hiányzott a legjobban! De természetesen ezt is csak bizonyos határok között. — Hát ha enélkül nem megy, legyenek határok! — A mi liberálisunk csakhamar belátta, hogy a dolog másként nem megy. Mert ha a csikóról egyszer levennék a zablát, az úgy megbokrosodna, hogy évekig nem lehetne ráncba szedni. De zablával, az már más! Vágtat a csikó és próbáljon csak az útról letérni: ostor csattan a hátadon, megértetted, drága jovacskám? I mi liberálisunk elkezdett hát „bizonyos határok közt" mú- kömi. Itt is szabályoz, ott is korlátoz egyet-mást, amott viszont egészen eltűntet valamit’. A tekintélyesek és a beavatottak pedig nézik és nem tudnak betelni az örömmel. Egy időben annyira elragadta őket a liberális tevékenysége, hogy úgy látszott — ők maguk is liberálisak lettek. — Folytasd csak, folytasd! — bíztatták. — Itt a dolgot megkerülöd, ott a problémát meg nem látod, amott meg rá se hederítesz. És így minden megy, mint a karikacsapás. Mi szívesen nekieresztenénk téged, kedves barátunk, de magad is látod, hogy nem olyan egyszerűek a dolgok. — Látni látom — bólogatott a liberális — de az eszméimet, az elképzeléseimet mégis röstellem cserben hagyni. Oh, hogy mennyire szégyellem. Oh, ég az arcom a szégyentől! — Hát csak szégyeld magad egy kicsit: a szégyentől nem ég le arcodról a bőr! Fő viszont, hogy a lehetőségekhez képest a terveidet mégis megvalósíthatod... Azonban, amennyi a lehetőségekhez képest megvalósult i mi liberálisunk elképzeléseiből, a tekintélyesek rájöttek, hogy ezek a liberális eszmék még ilyen formában sem árasztanak rózsaillatoí. Részben túlságosan általánosak, másrészt nem eléggé kiforrottak, és így nem elfogadhatóak. — A te eszményeid nem nekünk valók! — mondták ezek a tekintélyek a mi liberálisunknak. — Nem érett meg rájuk a helyzet, nem bírjuk ki! Ezután olyan részletesen panaszolták el tehetetlenségüket és aljasságukat, hogy a mi liberálisunk, akármilyen rosszul esett is neki, kénytelen volt elismerni, hogy a vállalkozásában valóban van valami végzetes hiba: nem realizálható. — Öh, mily szörnyű! — tépelődött. — Bolondság! — vigasztalták a hozzáértők. — Kár ezen siránkozni! Mit óhajtsz? Hogy biztosítsd eszményeidnek a jövőt? Hiszen ebben mi támogatunk. Csak ne siess annyira, az isten szerelmére! Ha már nem tudod a „lehetőségekhez képest" akkor „legalább valamicskét" verekedj ki a dolgokból! Mert ne feledd; hogy a „valamicske“ is valami. Lassacskán, hangoskodás nélkül, isten segedelmével és a magad ravaszságával — észre se veszed és féllábbal máris eszményeid világába lépsz. Márpedig ide eddig senki se jutott, és te pedig féllábbal mégis csak belelépsz... Légy tehát hálás az istennek! Mit volt mit tenni, ebbé is beletörődött. Ha már egyszer nem lehet a „lehetőségekhez képest“, akkor legalább „valamicskét“ akart elérni és ez is tiszteletreméltó. így is cselekedeti a mi liberálisunk, és csakhamar annyira megszokta az új helyzetet, hogy maga is csodálkozni kezdett, miként is lehetett annyira ostoba, hogy elhitte: másféle határok is léteznek! A szépenzengő hasonlatok is kisegítették. Látható, hogy a föld sem ad azonnal termést, azt is meg kell dolgozni. Először be kell vetni, aztán ki kell várni, amíg végbemegy benne az erjedés, azután kicsfrázik a mag, majd kihajt, szárat növeszt, kalászba szökken, és így tovább. Lám, lám, hány változáson kell átmenni a magnak, amíg százszoros termést hoz. így van ez az eszmékkel is. Ha csak „valamicskét“ is elültettél, légy türelmes, meglesz az eredménye, a termés. L ..... hsunk. Elültetett „valamicskét", aztán leült' és várakozott. Várakozott, várakozott, de eredmény nélkül, a „valamicske“ bizony nem kelt ki. Talán kőre hullott a mag, vagy megrothadt a trágyában — ki tudná kideríteni? Mi lehet az oka? mormogta a liberális zavartan. — Az lehet ennek az oka, hogy túl sokat markoltál — - mondták a tekintélyesek. — Mert a mi népünk gyönge. Te a javát akarod, ő viszont dühös rád, és megfojtana egy kanál vízben. Bizony, ember legyen a talpán, aki ezzel a népséggel szemben tiszta tud maradni! — Ugyan kérem, hát lehet itt még tisztességről beszélni? Micsoda célokkal indultam útnak, és útközben mindent szétszórtam. Kezdetben a „lehetőségekhez képest“ hatott rám, azután a „valamicske" lett a szempontom — hát lehet’ ettől mélyebbre süllyedni? — De még mennyire, hogy lehet. Hogy tetszene például ez az elv: „az aljassághoz mérten"? — Miként értsem ezt? — Egyszerűen. Te azt állítod, hogy eszményeket teremtettél nekünk, mi erre azt feleljük, hogy nagyon helyes, de ha azt akarod, hogy támogassunk, akkor alkalmazkodj. — Valóban? — Vagyis, ne vidd túlzásba azokat az eszményeket, hanem a mi méreteinkhez szabd őket, és ennek megfelelően cselekedj. Ha ezt teszed, akkor mi is, talán, ha hasznát látjuk... Bizony, barátocskám, vén rókák vagyunk ám mi is, sok mindent megéltünk. Ne/nrég az a Krokogyiliv tábornok azzal jött: uraim, az én eszményem a dutyi! És íme! Bolond módjára megbíztunk benne, és most minket is ráncba akar szedni. E tények hallatára elgondolkozott a liberális. Hiszen az ő hajdani eszméiből már jóformán csak címkék maradtak, és ráadásul most még le is aljasítják! Észre sem veszi és lassan maga is az aljasok közt találja magát! Most' adj elegendő észt uramisten! Amikor a tekintélyesek látták, hogy gondokba merült, még nagyobb nyomást gyakoroltak rá. — Ha már egyszer megkeverted a kását', liberális uram, most már ne sokat okoskodj, hanem főzd is meg teljesen. Felbíztattál mindnyájunkat, most aztán találj kiutat és... cselekedj! És a mi liberálisunk cselekedett. Mindig az aljassághoz alkalmazkodott. Néha-néha vétkesen elhajlott még, de a tekintélyesek valamelyiké ilyenkor meghúzta a kabát'ujját: — Nono, liberális uram, hová sandítasz? Nézz csak egyenesen előre! így múlott nap nap után és haladt előre „az aljassághoz alkalmazkodás" ügye. Az eszményekből már tulajdonképpen nem maradt semmi — csak a morzsáik. De a mi liberálisunk nem keseredett él. „Igaz, hogy az eszményeimet az aljassághoz láncoltam, de én sértetlen maradtam! Ma még sárban taposok, de holnapra kisüt a nap, és felszárltja a sarat, hogy megint gáncsnélküli lovag lehessek!“ A beavatottak pedig végighallgatták bizakodását és bólogattak: ügy bizony! T ■ örtént pedig, hogy egy alkai lommal barátjával sétált az ■ utcán és régi szokása szerint az eszményeiről fecsegett, hirdetve nagyszerű bölcsességeit. Egyszer csak úgy érezte, hogy valamon- nan víz csöppent az arcára. Honnan? Merről?) Felnéz az égre: talán esik?, De látja, hogy az ég felhőtlen és tiszta, a nap ott ragyog a közepén. Szellőcske ugyan lengedez, de mivel szennyvizet tilos kiönteni az ablakon, így tehát erre sem eshet gyanú. — Valóságos csoda! — mondja a mi liberálisunk a barátjának: — eső nem hull, öntözni nem öntöznek, és az arcomra mégis cseppek hullottak. — Hát nem látod?. Ott a ház sarka mögé bújt valaki — mondta a barátja — ez csak az ő műve leheti Kedve kerekedett leköpni téged a liberalizmusod miatt, de nyíltan mégse merte megtenni. Lám milyen kitűnően alkalmazkodott az aljassághoz orvul leköpött, így a szél fújta az arcodba... Eordította: szj. — új ifjúság 5 Janusz Oseka: Érdekes információ A TV-Híradóból tudtam meg, hogy a síomberici üzemek az elmúlt negyedévben kétezer és hatszázötven darab cipőgombolót gyártottak. Aztán bemutatták a cipőgomboló egyes darabjait és végül a gyártás egész menetét. Ez az érdekes információ olyan mély hatással volt rám, hogy elindultam személyesen gratulálni az üzem igazgatójának. A sokáig tartó, de elkerülhetetlen formaságok elintézése után a dolgozószobájában találtam. — Az elmúlt negyedévben igazán kétezerhatszázötven clpőgombolót gyártottak? — kérdeztem. — Igen, pontosan annyit — mondta az igazgató. — őszintén gratulálok - mondtam én. e — Nagyon köszönöm - mondta az igazgató. — Hm, ... hm ... hm ... — tettem hozzá bámulva, — Ügy bizony, úgy bizony — bólogatott az igazgató. így ültünk egymással szemben, én tele csodálattal, ő pedig bólogatva. Aztán hirtelen azt mondtam: — Én irodalmár vagyok... — Oóőő — lepődött meg most a változatosság kedvéért az üzem igazgatója. — Szinte hihetetlen! — De igazán az vagyok — és bemutatkoztam. — Hajajaj — csodálkozott az igazgató és úgy tett, mintha a nevem mondana neki valamit, pedig tudom, hogy nem mondott neki semmit. De hiszen nekem se mondtak semmit a cipőgombolók. — Az elmúlt negyedévben ti- zennégyezernégyszáz szót Írtam — tettem hozzá. — Nehét, ez igen! — kiáltott fel az igazgató. — Tizennégyezer- négyszáz szót, olyan sokat? — kérdezte, mintha ez a szám mondana neki valamit, bár tudom, hogy nem mondott neki semmit. De hiszen nekem sem mondott a kétezerhatszázötvennyi cipőgomboló. — Bizony annyit — bólintottam rá. őszintén gratulálok — mondta az igazgató. — Köszönöm - mondtam én. — Hm ... hm ... hm ... — tette hozzá az igazgató, hangjában csodálattal. — Ügy bizony, úgy bizony _ bólogattam. így üldögéltünk egymással szemben, ő csodálattal telve, én bólogatva. Aztán az igazgató hirtelen megkérdezte: — És mondja, benne lesz ez a TV-Híradóban? — Azt hiszem nem lesz — mondtam. — Dehát miéi;t nem? — csodálkozott az igazgató — egy ilyen érdekes információ... Egy kicsit aztán még mind a ketten csodálkoztunk, de végül is arra a megállapodásra jutottunk, hogy^ már az is bombasikernek számítana, ha csupán az újságokban megjelentetnék. (tó) Szaltilcov - Srsedrin: i urai!
