Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-08 / 40. szám
KÖZTÁRSASÁGUNK ÖTVENEDIK SRÜLETÉSNAPJÁRA Csehszlovákia bölcsőjénél Az első világháború utolsó évében már minden ízében recsegett-ropogott az Osz- t.ék-Magyar Monarchia. Egy kilátástalan vesztett háború vetette előre árnyékát. Németországot, Magyarországot és Ausztriát elvágták nyersanyag-forrásaitól, éhínség veszélye fenyegetett a hadszíntereken és hátországban egyaránt. A monarchia nemzetiségei egyre sürgetőbben követelték önrendelkezési jogukat, függetlentségüket. 1918 nyárutóján a hadseregben Is megkezdődött a bomlás. Egész ezredek özönlöttek vissza a frontról, mások megtagadták az engedelmességet vagy elbújdostak. Ősszel már tízezerszámra szökdöstek haza a katonák korgó gyomorral, toprongyosan. szár- nyaszegetten... Ausztriát a békeszerződések néprajzi határai közé szorították, Magyarország területének kétharmadát az utódállamoknak Ítélték oda. így alakult meg ötven évvel ezelőtt, 1918 október 28-án a Csehszlovák Köztársaság. Amíg azonban a cseh és morva országrészek szinte egy éjjelen át rázták le magukról a Habsburg-uralkodók évszázados rabigáját, addig a mai Szlovákiát csak fokozatosan szállta meg az újonnan felállított csehszlovák hadsereg. Bratisla- vába például csak 1918 december 31-én vonult be a „Vyzvédny" (Felderítő) 39-ik csehszlovák gyalogezred.-OBorongös, emlékeket kergető őszi nap koraalkonyán minap a bratislavai Duna-par- ton őgyelegtem. Ott, ahol a beton-mellvéd a kispark végén kanyart alkot és a Szlovák Nemzeti Múzeum felé folytatódik. — Ki is ült Itt valamikor? — jutott hirtelenül eszembe. — Igen, pontosan ezen a helyen... A járdakanyar kövezetén, hátát a kőfalnak vetve... Akkor Is ilyen halálos enyészet párája illte meg az őszi tájat... Megvan; Kerek ötven esztendővel ezelőtt, az Osztrák- Magyar Monarchia összeroppanásakor, 1918 októberében jártam erre. Amikor a katonák nemzetiségre való tekintet nélkül hazaszöktek az arcvonalakról. A kispark mögötti házsor egyik ósdi épületében akkor viharvert matrözkocsma húzódott meg. A söntésben néhány lerongyolódott katona mulatott, akik egykor a hetyke „Isten ne segíts csak csudálkozz!“ csatakiáltással indultak rohamra. Most az életet ünnepelték azok, akik elkerülték a halált. Hogy ép bőrrel úszták meg a nagy vérorkánt. — Seszínű, olcsó lőre mellett, csipás szemű vén cigány nyekergésére kur- jogattak. A nyitott ablakrésen át kapadohány- és kapcaszag bűzlött ki a ködbe. Azután valaki odabent „Ácsi!*‘-t vezényelt peckesen — egy pillanatra elült a zsivaj — „Azt húzd, hogy...“ És rázendített a csalódott szerelmesek akkor divatos kesergőjére: A szívem, a szívem elvesztettem én. Egy rongy van, egy kóc van a szívem helyén. Egy rongy, mely nem érez, és nem is sajog, És többé már sosem zokog. S csak fújta, fújta keservesen, teli tüdőből, egészséges paraszthangján, érzelgősen. Ki tudja, melyik szeretőjét siratta? Azután tompa huppanás hallatszott, amint az asztalra borult a legény... De alig hogy abbamaradt a kocsmai dá- ridozás, a Duna-parti járókelők érdeklődése a sétány túlsó oldalára terelődött, mert most különös módon ott zendített rá valaki az imént elhangzott nótára. Abban a bizonyos járdakanyarban egy másik katona ült a jéghideg kövezeten. Katonasipkáját kezében markolászta és — koldult. Egyik lába tőből lemetszve, a másikból csak egy kócba és rongyokba bugyolált csonk látszott. És ez a szánalmas emberroncs most énekelni kezdett! Énekelnie kellett, hogy magára vonja a járókelők figyelmét, mert koldulni kényszerült. Ugyanazt a dallamot énekelte, mint épkézláb társa a kocsmában. Csak az a szöveg ne lett volna olyan felejthetetlenül szívbe markoló: A lábam, a lábam elvesztettem én. Egy rongy van, egy kóc van a lábam helyén. Még mankót se adtak — már nem kellek én, A nyomorék magyar legény. Az arra haladók dertnedten meredtek a kisemmizett hadirokkantra, megrendültén hallgatták a jól ismert dallamra faragott keresetlen szavakat. S újra meg újra felsírt a nyomorék hattyúdala panaszosan vádolva, számotkérőem Miért?-OCsak jóval később tudtam meg, hogy az Érsekújvár környéki hadirokkant az egykori pozsonyi háziezred, a „hetvenkettesek“ bakája volt. 19X8 júniusában, a piave! csatában olasz ,léngsz6r6 égette szét mindkét lábát, amelyeket egy hevenyészett tábori kórházban amputálni kellett. Mankót vagy mülábat azonban már nem kapott attól a Habsburg-dinasztiától, amelynek önző céljaiért harcolnia és véreznie kellett. Művégtagokat és rokkantsegélyt csak az 1918 október 28-án megalakult Csehszlovák Köztársaság illetékes szervei utaltak ki számára, amelynek — nemzetiségére való tekintet nélkül — többed-magával ő is ál» lampolgárává vált. Kozics Ede ( új ifjúság 3 MOYZES ILONA: Hangszerek fejedelme Észak-Morvaországban, ott ahol egy-két kilométer híján lengyel földet érinthetne lábunk, Kmovban, egy határmenti kisvárosban találjuk magunkat. Errefelé pedig zordabb az éghajlat, késeibb a tavasz, mint nálunk. A finom könnyű köd a város felett olyan, mint az örök sírás nagy szimbóluma. Eselten fáradságomat leküzdve elindulok, hogy felfedezzem a várost. A XIII. századbeli hatalmas templom masszív falai sokat tudnának beszélni az elmúlt századok történelméről. Sok érdekes emberarcot tudnának megrajzolni, járt Itt többek között Ián Hús, Ján Zizka és a magyarok igazságos nagy- ura, Mátyás király is. Megnézem a kavicsot, amelyre rálépek. Jóleső zsibongást érzek, amely lassan, de biztosan oszlatja el fáradtságomat. A templom ajtaja nyitva áll, csak belső rácsozata van lakatra zárva. A sekrestye felől öreg ember csoszogása hallatszik. A templom szolgája jön, hogy a külső ajtókat Is lezárja. Kár. Titokban azt reméltem, hogy a karzaton megszólal az orgona. Tagadhatatlan, hogy a zene az ember legérzékenyebb pontjai közé tartozik. A zene jobban mint bármi más, beletartozik a hömpölygés és változás birodalmába. Szakadatlan harcban áll idővel és halállal. Periodikus hullámzásában ismétlődést fedezünk fel, egymást magya rázó, összetartozó elemeket. Kapcsolatok tere, rendszer a rendszertelenségben. A zenét aligha lehet elválasztani a történelemtől. Azóta létezik, amióta az ember és annak története. De ma hiába várom, hogy megszólal Krnov öreg templomának orgonája, hogy tónusál fogaskerék módjára kapcsolódjanak bele a lehulló est csendjébe. A templom megdöbbentő érdekessége az, hogy homokon épült. Alapzata mindössze 10— 12 méter. Alatta széthulló, sárga homok van. Szinte csoda, hogy ennek ellenére hétszáz egynéhány éve áll. De az orgona ma már nemcsak templomok részére készül. A krnoví orgonagyárban most készítenek egyet a pozsonyi rádió új hangversenyterme, valamint a Lamacsi úti új krematórium részére. Erről másnap győződtem meg, amikor belépek a hangok és a hangszerek birodalmának kapuján. Az orgonagyár köztársaságunk egyetlen Ilyen üzeme, gazdag és hosszú múltra tekint vissza. A Rieger testvérek alapították 1873-ban. Azóta, vagyis csaknem száz év leforgása alatt 3383 orgona készült el falai között. Aligha akad még egy gyár, ahol ilyen kevés lenne száz év alatt a gyártmányok száma. De tekintetbe kell venni, hogy egy közepes nagyságú orgona felépítése hat hónapot vesz igénybe. A hangszerek ára 50 ezertől két és fél millió koronáig terjed. Ebben a gyárban tulajdonképpen nem is beszélhetünk termelésről. Az orgonakészítés művészi munka, amely magas szakképzettséget igényel. — Nincs utánpótlás — mondják az alkalmazottak. — Miért? Hiszen itt nem Stradivári, Amati, Guarneri, a cremonal régi nagy mesterek munkájáról van sző, akiknek voltak ugyan tanítványaik, de titkaikat mégis magukkal vitték a sírba, nehogy némelyik, aki tehetségesebb, túllépje mestere nagyságát. Mégis... A kr- novi orgonagyárban is így van ez valahogy. Bár nem ez az egyetlen ok, generációk harca folyik: öregek a fiatalok ellen.-0Egy apró és mi tagadás, elég silány irodahelyiségben találom Óta Veverka mérnököt, aki tizennyolc éve alkalmazottja a gyárnak. Gépészeti főiskolát végzett, Egyidejűleg elvégezte a zeneiskolát is. Zenei műveltségét, nemcsak az iskolából hozta magával. Muzsikus családból származik. Előtte a zizegő pergamenek, rajtuk a különféle méretű és formájú orgonák. Ő az orgonák tervezője, valamint a gyár művészeti vezetője. Kisujjában a tudás. — ön minek tulajdonítja a gyár halódását? — Minden feltételhez kötött. Ahhoz, hogy egy gyár virágozhassák, sok mindenre van szüksége. Például szakképzett vezetőségre. Ilyen nálunk nincsen. A mi Igazgatónk horgász. Semmi néven nevezett köze sincs orgonáinkhoz. Jó lenne, ha tisz- tulóban lévő politikai világunk magával hozná a hasonló tévedések kiküszöbölését. Egyetlen ember leváltása azonban nem elég. A gyár dolgozóinak továbbfejlődése sincs biztosítva. Nyugat-Németországban minden esztendőben kongresszust tartanak, amelyre a világ minden tájáról orgonaművészek, mesterek, technikusok érkeznek. Sajnos, mi nem veszünk részt rajtuk. A gyárnak nincs rá fedezete. Továbbá nagy hiba, hogy hangszereinket a vallás egyik eszközének tekintjük, Mt, akik megalkotjuk őket, a zenét, azaz a művészetet szolgáljuk velük, általuk. És ma ezt meg kell értenie államunk és üzemünk vezetőinek is.-ClVégül átmegyek egy hatalmas terembe. Itt állítják össze rengeteg alkatrészeiből az orgonát egy utolsó próbára, amikor befut a vevő vagy annak megbízottja. Próba után üjből részeire bontják, becsomagolják, vonatra, repülőre, hajóra rakják, majd a gyár kiküldött szerelői, mesterei, újból, és a már régen kijelölt helyen felállítják. Csaknem száz éve több mint harminc országba exportálják a hangszerek e fejedelmét ebből a teremből. A legutolsót Kanadába szállították. A szerelem vitte ki tengeren túlra a villamosított Opus 3352 krnovi orgonát. Kopecká —Lédl Dagmar a prágai Zene- művészeti Főiskola volt tanítványa Ontário államból Toron- 3bót választotta élettársát. Dagmar asszony a torontói e- gyetemen tanítja az orgonaművészet titkaira üj tanítványait. 1945 előtt készítették Krnov- ban az első orgonát Kanada részére, amely mégsem kerülhetett el rendeltetési helyére. Az ottani — egészen pontosan — St. Hyciantii Cassavant fré- res üzem jó hírneve megakadályozta a csehszlovák orgona kiszállítását. Az említett kanadai orgonagyár máig is jó hangszereket készít. Csak éppen technikai kivitelében és akusztikailag különbözik az európai és a csehszlovák orgonáktól. A prágai Zeneművészeti Főiskola orgonatagozatának Dagmar asszony volt zenetanára és mestere: Dr. J. Reinber-' ger érdemes művész javaslatára készült az orgona, amely 12x7 méter hosszú és 2x4 mé tér széles. A gyár minden egyes hangszerét — orgonáját — előzetesen ebben a teremben állítják fel. Ennél a pró- bafelépltésnél helyrehozzák az alkatrészek esetleges hibáit. Ez azért előnyös, mert a helyszínen sokkal gyorsabban és zökkenésmentesen történik ä felépítés. Ezt már 95 év előtt, az üzem alapításánál is így csinálták a Rieger testvérek. Ez a rég bevált módszer tradícióvá vált, valamint az is, hogy a frissen épített orgonán koncerteket rendeznek. Kopeckfi-Lédl Dagmar asszony orgonája hét koncertet ért meg hazai földön, amelyen legkiválóbb orgonamü- vészeink, pedagógusaink adták elő nagymesterek művelt. Vendégeink között ott szerepel a drezdai konzervatórium zenetanárának Herbert Collum, valamint fiának Christian Collum- nak neve is. A hangszert ünnepélyes keretek között 1967 október 21-én adták át az üzem dolgozói jövendő gazdájának. Mondanom sem kell, hogy odaadó és egészen kivételes szeretettel s a legjobb minőségű anyagból készítették e hangszert. Valahogy ez alkalommal nem is csak hangszert küldtek Kanadába, hazai üzenet volt egyben, amelynek világraszólón kell beszélnie. El kell mondja, hogy van Európában egy kis ország, abban a kis országban egy határmenti kis város, a kis városban egy öreg, haladó gyár, ahol királyi hangszerek készülnek s indulnak világgá Billentyűin egy honfitársnőnk fog játszani talán élete végéig. S talán akkor lesz játéka a legszebb, amikor egy messze földrészen felsír benne a honvágy. A hét hazai koncert után széjjelszedték az Opus 3352-t, pléhvel bélelt ládákba csomagolták, becinezték, nehogy bán- tődása essék a nagy úton, aztán útjára bocsájtották Kanada felé. Harminckét ládára volt összesen szükségük. Az orgona netto súlya 7390, brutto súlya 9654 kilogrammot nyomott. Az üzem mechanikus, pneumatikus és villamosított orgonákat gyárt. Az utóbbi időben, főként a mechanikus és a villamosított szerkezetű orgonákat rendelik. A legújabb megrendeléseket Prága, Jereván, Leningrad, Kijev, a Szovjetunió eszközölte. Norvégiába 8 orgonára kaptak megrendelést. Nem lenne kár, ha az üzem százéves évfordulója alkalmából becsukná kapuit, amikor ilyen perspektívái vannak? Talán mégis, érdemes lesz új erővel folytatni régen megkezdett munkájukat, s gondoskodni utánpótlásról, s az üzem nemzetgazdálkodási szempontjait lelkiismeretesebben szem előtt tartaniuk. Nem kevésbé művészi küldetését is, mert egy pillanatra sem kétséges, hogy az orgona a harmónia és egyensúly mesteri hangszere, amely él és élni fog, mint ahogy Homérosz és Dante ma is élő olvasmányaink.
