Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-01 / 39. szám
ANGLIAI ÚTIJEGYZETEK V erőfényes júliusi nap volt, amikor a ruzyní repülőtéren az IL-18-as gép útnak indult London felé. Ügy éreztem, elszakadtam a földi gondoktól, szinte egyszeriben leperegtek rólam az út előkészületeinek fáradalmai. A csodálatos kékségü levegőben e zilstös gépmadarunk már cél tudatosan Ny ugat-Németország felé vette útját, amikor kissé szétnéztem útitársaim köré ben és mintegy félhangosan feltettem a kérdést: Vajon London Európában van? Szerencsém volt, mert egv beszédes idős professzor küi sejü úr látcsövei és térképek kel felszerelve szemmel láthe tóan Örömmel felelt kérdésem re és magyarázatba fogott. A közelünkben ülő utasoi lesték szájáról a szót, többen közülük talán most hallottak először beszélni egy igazi an golt. — Anglia a kőkorszakban e gész biztos az európai konti nenshez tartozott — mondta. — A szigetország geológiai összetétele az állat- és növényvilága ugyanolyan, mint a vén Európáé. Hogy mikor vált el a Kontinenstől? Még valamikor a neolit korszak elején. Lehet — szúrta közbe hamis- kás mosollyal — hogy még mi is megéljük és száraz lábbal tesszük majd meg az utat Ca lais-ból Dowerbe. Ma még ha jón utazunk, vagy akinek síé tős a dolga, repülőgépen. No de az is lehet, hogy az an golok nem is nagyon siettetik a tervezett alagút építését, hiszen tulajdonképpen csak addig érezhetik magukat — a- hogy mondják — „elszigetelve“ — vetette közbe egy útitárs. — Kiejtésén azonnal éreztem, hogy német. Tudatosítottam, élnek bennünk bizonyos megrögzött elképzelések, melyeket többnyire hallomásból, vagy könyvekből szerzünk. Az idős angol professzor is első perctől kezdve megbolygatta az angolokról táplált elképzelésünket. Ugye azt hisszük, hogy az angolok szófukarok és nemigen bocsátkoznak beszélgetésbe idegenekkel. De úgy látszik, az angolok se olyan „tipikusak“. Egy biztos. Minden angol nagyszerűen tud számolni. Ebben aztán igazán nem kételkedhetünk. Már kiskora óta komplikált számtani műveleteket kénytelen végezni. Nálunk a kisgyerek az üzletben kér egy koronáért cukorkát és tíz darab ttzfillérest tesz a pultra. (Igaz, ma már ritkán vásárol nak a gyerekek egy koronáért.) Mindenesetre, az iskolában is örül neki, hogy nullával kell szoroznia. Angliában, már az első osztályban megbuktam volna, hiszen ott rögtön tizenkettővel szoroznak, és az bizony nehezebb. Nem köny- nyú megtanulni: egy font az tizenkét shilling, és egy shilling az tizenkét penny. Már a guineáról nem is beszélek, nem komplikálom. Elutazásom előtt, de útközben sem volt al kalmam megismerkedni az an goi pénznemmel. Csak később jöttem rá, hogy az a nagy réz pénz, semmit sem ér, de az a kis ezüst, az egy fél font. Az első angol pénz, amelyet kéz hez kaptam, egy font volt. öt darab ilyen ezüstfontot kap tunk útravalóul a ml Nemzeti Bankunktól. Nem voltak egy forma nagyságúak és különbö ző királyok, illetve királynők képe domborodott rajtuk — különböző években kerültek forgalomba. De nem is volt rá időm, ho^,/ az angol font értékéről sokáig elmélkedjem, mert az angol professzor máris közbevetette: — Nem olyan nehéz számmü- velet az. Hát akkor mit csinálna, ha yardokban kellene lemérni a kertjét és mérföldekben kellene kiszámítania, hogy a kocsijával mennyit tett meg? — Még jó, hogy nincs kocsim — jegyeztem meg, de ez nemigen érdekelte a profesz- szort, mert csak folytatta: — Hát még mit szólna hozzá, ha megmérné a gyermeke hőmérsékletét és 130 fokot mutatna. — No... azért még nem kellene megijedni, mert a mi hő mérőnk — mondta — Fahrenheit szerint van fokokra osztva. Hogy számítjuk át Celsius fokokra? Nagyon egyszerűen: a higanyoszlop melletti számból levonunk 32-t, azután a maradékot megszorozzuk 5-el és elosztjuk 9-el. — Szörnyű — mondtuk mi szerény csehszlovákiai utasok — és biztosan felszállt a hőmérsékletünk, még 16, hogy nem volt hőmérőnk. Miközben sajnáltuk az angol iskolásgye rekeket, az angliai professzor megjegyezte: — Azt hiszi, hogy nálunk a gyerekek nem kapnak jó bizonyítványt? Igaz, ná lünk nem felelnek egyesre, mert a feleleteket a pedagógu sok százalékokban értékelik ki. A számok világából mindin kább nyelvészeti kérdésekre i- gyekeztem rátéríteni a beszéd fonalát. Ügy éreztem, hogy ott majd otthonosabban mozgok. Már itt szeretném minden turistának a figyelmébe ajánlani, hogy Angliában mindig ceruzával és papirossal a kézé ben járjon, mert hiába ejtik ki mondjuk egy utca nevét, úgy ahogy azt az angol órán tanulta, egész egyszerűen nem értik meg. De ha megmutatja a cédulára felírt szót, azonnal felderül a képük: Aha.„ M ondjuk el már a legele jén, hogy hiába kaptunk egyest nálunk az angol nyelvvizsgán, sok víz folyik le még a Temzén, míg százszá zalékosan megértjük az angol bennszülötteket. Sokszor fo gott el az az érzés, hogy kár volt magolni az angol szava kát, mert csak nehezen tud tam felhasználni őket. Mon dasz valami pontosan betanult angol Idiómát, büszkén alkal mázod, és nem értik meg. Túl művelten beszélsz, túl maga san. Rögtön látják, idegen vagy. Rájöttem, elég, ha csak a hétköznapi kifejezéseket ismerjük. Hihetetlen, hogy milyen kevés szóra van szükségünk. A hétköznapi életben u- gvanazokat a szókapcsolatokat használja az egyszerű újságárus és az egyetemi tanár. Sőt, vannak bizonyos kifejezések, egész mondatok, melyeket nem is lehet elkerülni. Vegyük például a kérdést: How do you do? Hogy van? Ezzel a kérdéssel tulajdonképpen már e- leget tettünk az Illedelmesség első szabályának is, köszöntünk. Erre a kérdésre az angol ugyanezzel a kérdéssel válaszol Is. Mert melyik angol várja meg, ’ hogy milyen választ adunk? Senki se felel. Nem mondja, hogy: Köszönöm kérdését, jól, tűrhetően. Kit érdekel az? Azt se vegyük nagyon komolyan, amikor angol ismerősünk ezt mondja: Hívjon fel telefonon! Vagy: Látogasson meg. Ügy tenne, mintha nem is hallaná, ha történetesen azt felelnénk: Ö, hogyne, természetesen, mikor jöjjek? Mert ezeket a kérdéseket ritkán teszik fel valóban komolyan. E- zek csak amolyan udvariassági formák, s nem kell őket komolyan venni. A leggyakrabban ez-^el a szóval találkozunk: p.-ase. Kérem. Ezzel a kifejezéssel kezdődnek a reklámok, a felhívások: Kérjük, hét órakor szíveskedjék elhagyni a parkot, mert lecsukjuk. Kér|ük, nézze meg a kirakatunkat! Kérjük... Az angol sohase használja a parancsoló módot, beszélgetések folyamén is kitér a kategorikus állítások elől. Legfeljebb azt mondja: Nekem úgy rémlik, hogy... Gondolom, ez a helyes... és még hozzáfűzi: ugyebár? Nagyszerű tulajdonságnak tartom azt, amit mi általában az angolok tartózkodó természetének nevezünk. Lehet, hogy sokszor pökhendinek is tűnik, de valljuk be, igen kellemes érzés, hogy az angolok sohase kiabálnak egymásra, nem ordítanak. Szitkozódést se hallottam, persze rakodó munkások között nem jártam. — Mivel szolgálhatok? — ezt a kérdést nemcsak az üzletekben teszik fel. Mi persze sok angol szót tudunk anélkül, hogy a nyelvet tanultuk volna. Például bojkottálunk valamit és biztos, nem is gondolunk arra, hogy Charles Boycott durva egy hírhedt tengerészkapítány volt, leírás szerint olyan durva és embertelen, hogy senki se a- kart vele szóba állni. A weekend és a five o’clockra már megtaláltuk a magyar kifejezéseket. De sok olyan angol szót használunk, amelyek Angliában egész mást jelentenek. Például azt mondjuk, hogy ott még hordanak a férfiak cilindert és ez a szó egészen mást jelent. Élénk, gyors ütemű' beszél getésünk a professzorral ha mar véget ért, mert elmúlt az idő és két óra alatt megérkez tünk Londonba. Ugye, úgy képzeljük, hogy London ködös és esős. Ragyogó napsütés fogadott. Repülőgépünk kapitánya úgy látszik kedveskedni akart utasainak, s mintha séta-repülésen vennénk részt, hosszabb Ideig kering tünk a város felett. Elénk tárult az angol főváros látképe. Madártávlatból félelmetesen nagynak, végtelennek tűnt az a kőrengeteg, s szívszorongva tettem meg az első lépéseket. A repülőtér zajos össze-visz szaságában a tolakodó utasok tömkelegében, a percenként érkező repülőgépek érkezéséről szóló hangos jelentések élné mítottak. A hangszórók csodá latosan tiszta emberi hangon jelezték New Yorkból, Tokióból, Párizsból, Melbourne-ből a repülőgépek érkezését. új ifjúság 7 A mi IL-18-as gépünk utasai csak akkor találtunk újból egymásra, amikor a futószalag mellett vártuk a csomagokat. Már messziről meg lehetett ismerni a szerény csehszlovákiai koffereket, a vékonypénzű utasok bőrutánzatból készült rossz villámzáras táskáit. Még néhány bátorító szót váltottunk honfitársainkkal, ismeretlen emberekkel, csak a- zért, mert lólesett hazánk nyelvét használni, mert jólesett egymáshoz szólni és olyasvalamit elmondani, amit akkor se közöltünk volna egymással, ha történetesen húsz évig egy házban laktunk volna és esetleg egy hivatalban dolgoztunk volna. Az IL-18-as utasai még egy közös akcióba fogtak, várták a csomagokat, pergett a cseh, szlovák és magyar szó, de a- zután az utasok szétszéledtek és menthetetlenül elmerültek London kőtengerében. Ragyogó napsütés fogadott s talán itt jegyzem meg, hogy egész idő alatt nem láttam a londoni ködöt, nem volt alkalmam az l- dőjárásról konverzálnl, pedig minden tankönyvünk azzal kezdi: Ma ködös idő van, Ma nem esik. Nincsen záporeső, Ma nem permetez az eső. Boldog voltam, hogy azt mondhattam, süt a nap, itt vagyok Londonban. Kellemes meglepetést okoz, amikor az ember olyasvalamivel találkozik, amiről már any- nyít olvasott és amit képeken látott. így jártam, araikor megpillantottam a parlament épületét, a híres Towert, a királyi palotát és a többi középületet. De közönséges, egyszerű lakónegyedet még sose láttam. Azokat nem közlik a képeslapokon, és azoknak a fényképével nem találkozunk a Londont ismertető brosúrákban. Első benyomásom az volt, hogy lehetetlen megkülönböztetni az utcákat. Vannak olyan utcák, ahol csak szürke színűek a házak, vannak utcák, ahol minden ház sárga, pontosan egyforma, ha csak egyemeletes, akkor az egész utca egyemeletes, nincs olyan ház, amely megbontaná a rendet s kiugrana a sorból. Hirtelenében megértettem londoni barátaim leveleikben miért figyelmeztettek arra, hogy mindig pontosan kell kiírni a címet, street — utca, road — út, mert léteznek még growok és crescentek is. Nehéz lehet itt postásnak lenni — gondoltam, mert az utcanevek tgy hangzanak: az Egyforma Rácsok utcája, A Hét Lépcső Minden házhoz utca, a Vörös Háztetők utcája. Londonban baloldalt hajtanak az autók. Ez biztosan komplikációt okoz a „kontinentális“ gépkocsivezetőnek. Ezen a helyen talán a forgalomról keltene írni. Barátaink kocsival vártak, de azt előbb egy tizenkét méteres garázsból hozták ki. Természetesen zuhanyfürdőn ment át a kocsi, ragyogó tisztán hagytuk el a garázst s mindez gombnyomásra történt, sehol egy embert sem láttunk. Rögtön észrevettem, az angolok szeretik, ha a külföldi turista dicséri a nevezetesse- geket, az ország szépségeit, de nehezen viseli, ha a külföldi kritizál, bírálatod mond. Azt se szeretik, ha a külföldi ösz- szehasonlft és nem kíváncsiak arra, hogy más országban, vagy más társadalmi rendszerben hogyan oldják meg ezt vagy azt a problémát. Az angolok semmire se kíváncsiak. A mint kiértünk a belvárosból és a lakónegyedekhez közeledtünk, elcsendesedtek az utcák, teljesen elnéptelenedtek. Gyalog kevesen járnak. Száguldanak az autók, az emeletes autóbuszok, a földalatti vasút bejáratánál tűnnek el az emberek.' Gyalog csak néhány lépést tesznek. Az autótól a ház bejáratáig. A külvárosi negyedekben nem látni sétálgató embereket, trécselö asszonyokat és a munkások házai előtt is autó áll. Egy vagy kettő, a családtagok száma szerint. Ne csodálkozzunk azon, hogy mindenki annyira siet haza, megértjük, mit jelent az az angol mondás: A házam az én váram. Sietve mennek haza, mert otthon érzik magukat a legjobban. Ez a kilencmillió* város rettenetesen nyomasztóan hat az emberre. Borzasz- tóak a távolságok. Vagy csak az Idegent fogja el a szorongó, marcangoló érzés, ez volna az, amit honvágynak neveznek? Mert most már tudom, hogy mi az. Első perctől tudom. Pedig a sok új benyomás háttérbe szorította legbelsőbb gondolataimat Akkor is elfogott, a- mikor tudtam, hogy kilépek a házból s a sarkon túl ott a benzinkútnál van a buszmegálló. Tudtam, hogy annál a felhőkarcolónál át kell szállni. Már biztos léptekkel álltam a földalatti vasúthoz vezető mozgólépcsőre. Már ellenőriztem a megállókat, tudtam, hogy Hammersmith után Barons Court következik és tudtam, hogy a Piccadilly Cirkusig mibe kerül a menetjegy. Már pontosan eljutottam ahová csak a- kartam, már pontosan felelni tudtam arra, amit mindenki megkérdezett: Volt már a National Gallery-ban, Látta a Tate Gallery-t, Járt már a British Múzeumban? Hogyne, hogyne. Már mindent láttam. Michal Márta LONDONBAN SINCS MINDIG l#D
