Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-24 / 37-38. szám
MOYZES ILONA lij ifjúság 13 IV. A harmadik emelet egyik szobájának ablakán ömlik be a napfény. Ott, ahol Havirov a rétekkel ölelkezik. — A domb után az Ezeregyéjszaka meséinek csadálatos földje következik. Ez az én oázisom már nyolc éve. Itt gyógyultam meg. Nem nagy szavak, valóság. Az ember csak las- san fedezi föl a dolgokat, s néha nagyon is mély értelmüket. Pedig sokszor csak pár lépés választ el tőlük. Látja azt a néhány fatörzset s a kidöntött fákat? Oda szoktam lemenni. Hasonlatos voltam hozzájuk idegösszeroppanásom óta. Nem segített a szanatórium, a sok és drága orvosság sem. Amikor először lementem egy verseskötettel a kezemben,, leültem az ’egyikre. Csend volt körül. Kellett. Belelapoztam a versekbe. Elolvastam egynéhányat és elindultak a könnyeim. Aztán hangosan felsírtam. Evek óta először. Az emberek nem szeretik a sírást. Énvelem akkor fura dolog történt. Örültem a köny- nyeimnek. Fölszabadítottak. Megtaláltam önmagam. Azóta sírok is és nevetek is, s úgy vpszem a teligond-életet, ahogy éppen jön. Mert mindenhogy jó az, amíg élet... Talán hasonlókat gondolnak Piroska asszony kanárimadarai a zongorára helyezett kalitkában is, mert szivárványszínű áriákba kezdenek. A kalitkák ajtajai nyitva vannak. — Nem fél, hogy kiröppennek? — kérdezem. — Ennek a szobának csukva tartom ilyenkor az ablakát — feleli. — Sajnálom ókét rabságuk miatt. Rászállnak a virágokra is, de nem törik össze őket. — Mi előzte még idegösszeroppanását? Milyen volt gyermekkora, későbbi élete? — Ügy nőttem, mint egy fiú, nagyon szerettem a könyveket. Anyám nem vett lém könyvet, sem csokoládét. Hadiárva voltam, nem volt miből. Négy gyermeket kellett jóllakatnia. De én nem tudtam lemondani a könyvekről, és ezért tizenhárom éves cserkészkoromban, bonyolult kalandba keveredtem. Radványon táboroztunk. Károlyi gróf birtokán. A grőf i jó ember hírének örvendett. Azt beszélték, hogy igen nagy j könyvtára van. Barátnőmmel nem tudtunk ellenállni a csábításnak. Egy csendes délután, amikor nem láttunk senkit a palota kertjében, átmásztunk a kerítésen. Szerencsénk volt. Az egyik nyitott ablak a könyvtár ablaka volt. Néhány tízezer könyv simult egymáshoz a polcokon. Amikor behuppantunk a könyvtárszoba ablakán, a szomszéd szoba nagy szárnyas ajtaját ránk nyitotta egy férfi. — Mit akartok, gyerekek?—kérdezte csodálkozó szemmel. — Csak meg akartuk nézni őket. A... a könyveket — dadogtuk halálra váltan. — Bácsi, könyörgöm, ne mondja meg a gróf úrnak — esedeztünk. — Nem mondom meg, né féljetek... — nyugtatott' meg és ingem az ölébe ültetett. — Kicsoda maga, bácsi?; — kérdeztem. — fen a gróf úr inasa vagyok — felelte. — Mondd kislány, ha tiéd lenne ez a kastély, jól éreznéd magad benne? — Hogyhogy jól érezném? Ki sem mozdulnék belőle. Nagy hülye az a gróf, hogy a világot járja, mikor ebben a paradicsomban is élhetne! A „bácsi“ elszomorodott. — Igazad van, kislányom. Nem is tudod, mennyire igazad van — felelte és egy aranykötésű könyvvel ajándékozott meg. Másnap a táborban nagy izgalommal vártuk a gróf látogatását. Amikor a parancsnokunk elkiáltotta a „Tisztelegj“-et, s én az efőző napi „bácsi“ személyében felismertem a grófot, befutottam az erdőbe és bebújtam a bokrok alá. Az egész tábor engem keresett; Végem — suttogtam — sosem leszek tanítónő. A gróf kitekeri a nyakamat. De nem tekerte ki, és hogy jó barátom maradt, azt annak a véletlenül elcsúszott mondatomnak köszönhetem. Ö volt Magyarország egyetlen mágnása, aki millióit, birtokát’, mindenét, az egész életét a szocializmus ügyének szentelte. De akkor még ezt nem tudtam. — „Hadiárvák karácsonya“ címen egy dolgozatomért ötöst kaptam az iskolában. A Magyar Futárban az Ifjú művészek versenyén ugyanezzel az írásommal aranyérmet nyertem. Ez volt az első és utolsó megvetésem az irodalom szántóföldjén. Későbbi sorsom a festészet felé sodort. Ügy is mondhatnám, hogy a nyomorom, mert nagy árat adtam érte. Sátoraljaújhelyi születésű vagyok. Kassára jöttem férjhez. Az ötvenes évek politikai tévedéseként vitték el a férjemet. Két apró fiammal egyedül maradtam. Az egyik pólyés volt. Eladtam mindenemet, ami eladható volt, hogy kenyérre váltsam. Egy napon nem volt többé mit eladnom. Már csak a konyhám maradt, melynek jéghideg cementje és néma falai a romlást lehelték felém. Odakint fagyott. Mind a két gyermekem megbetegedett. Az egyik tüdő- a másik középfültő gyulladást kapott. Apró gyermekaikaik láztól szomjasan és némán inni kértek. Teám nem volt, cukrom nem volt. Ha lett volna, sem tudtam volna megfőzni, mert a tüzelő éppúgy hiányzott, fejszaka a padlásra osontam. Gémberedett kézzel a sötétben egy gerendát fűrészeltem le. hoqy befüthessek. Gyerekasszony voltam. A félelemtől maid meghaltam. Hideg verejték csurgóit végig a testemen, mert annak a háznak a tulajdonosát nem sokkal előtte felakasztották. A lefürészelt gerenda egyhamar ellobbant. Nem úgy ám a pusztító láz, amely gyermekeim apró testét emésztette. Fölhívtam egy orvost. — Jöjjön el, könyörgöm, doktor úr, de nincsen pénzem, már csak a karikagyűrűm van. — Küldjön értem kocsit, — válaszolta. Gyermekeim kórházba kerültek, az én idegeim az összeroppanás állapotába. Amikor kissé fölépültem, az öreg Bús bácsi protezsált be a képzőművészethez. Plakátot rajzoltam, porcelánt festettem. Néhány képet is. Eladogattam őket. Az egyikkel díjat nyertem. Az 500 koronát, amit kaptam érte, doktor Jónapotnak akartam odaadni, annak a másik orvosnak, aki éjszaka is eljött, ha kellett — ingyen. Nem fogadott el semmit. Nem jó emlékek. Nem akarok rájuk gondolni. Ebben a pillanatban talán megérti, miért érzem jól magam Ha- vífovban, régi otthonomtól és Kassától távol. A férjem havi átlagkeresete a Május 1 bányában családi pótlékon kívül háromezer korona. Megélünk belőle két gyermekemmel. A harmadik már dolgozik. Én magam nem vagyok állásban, csak tiszteletbeli funkcióim vannak. Pionírvezető vagyok az egyik iskolában, mert szeretem a pulyákat. A járás gyermekvédő osztályának vagyok önkéntes tagja. — Nemcsak az, — árulkodik egy matyó párna az egyik díványon. Ekébe fogott két jámbor tehénke néz le keretbe foglalt vászon járói — Ö festette. Sok népi mintás tányér függ a konyha falán — ő gyűjtötte csokorba! Elnézem két nagy fiát és Darákat, a kislányát. — Ezeket még felnevelte — teszem hozzá. S még alig negyven. Ügy veszi a teligond-életet, ahogy jön. Mert jó az. amíg élet — hallom a szavát.... i — fes a honvágy? — Néha hazamegyek és keresem az otthonomat. Nem találom. Olyan vagyok, mint a fészkéből kipottyant madá#. De itt, itt süt a nap. Nagyon süt. A férjem szeret itt élni. Sok bán- tódás érte otthon, — fejezi be mondanivalóját Dombos Jó- zsefné, Piroska asszony. Érthető, hogy a szovjet közvélemény érdeklődése nem csökken irántunk. A moszkvai Pravda több milliós olvasótábora azonban nem panaszkodhat a hírek hiányára. Néhányat közlünk — a Smena nyomán, a „Szovjet hadsereg“ c. cikkből. e hó 12-érőL „Tudok a ronda szerepről“ . „Az asztalomon virágcsokor: Egy ismerős pozsonyi virágárus hozta és átadta tisztjeinknek, Michail Kocúr- nak és Ivanov Korotktchnak. Már majdnem elhervadtak, de kezünkben tartjuk őket, mert értékes pillanatban kaptuk. Aznap hívta fel az illegális „Eud“ c. lap a város népét, hogy „Verje a kollaboránsokat!“ — Nem fél velünk találkozni? — kérdezték a tisztek. — Már idős vagyok és nincs mitől félnem — felelte a virágárus, majd hozzátette, hogy holnap elhozza levelét. Itt van: „fői tudok a ronda szerepről, amelyet hazánk reakciós köret játszottak. Megkíséreltek bennünket letéríteni az egyedül járható lenini útról. Bár nem vagyok párttag, teljes egészében a kommunistákkal érzek. TuFekete, FEHÉR, igen, NEM ... dóm, hogy sokan aljas célokra használták a szocializmus és kommunizmus jelszavait és így megbélyegztk szocialista fejlődésünk útját. Csakhogy ml elszántan hiszünk a kommunisták jogos céljaiban és a kipróbált lenini elvekhez tartjuk magunkat, bízunk népeink, Csehszlovákia és a Szovjet- úrnő testvért viszonyának konszolidációjában. Ezek az elvek a béke nevében diadalmaskodnak a földön.“ IZVESZTYIJA, 1968 9. 10; J. FILONOVICS: „Igen, emberfeletti türelemről tettek tanúbizonyságot katonáink ezekben a napokban. Csak a nyilvánvaló ellenség után lőttek és mindent megtettek annak érdekében, hogy megelőzzék az összeütközéseket és a vérengzést, csakhogy az ártatlanok ne szenvedjenek.“ —O— Prága központjában — a Fő- és Központi állomások között — van egy park,.. Az első pillanatban, a fák és a bokrok között nem is veszed észre, hogy itt telepedtek le a szovjet katonák. Az éjszakák ebben a járásban még nyugtalanok. Az extrémisták a tetőkről többször lőttek az őrjáratunkra. Viszlát napközben és este sok ember tartózkodik Itt. Egyszer csak — amint a park körül sétáltunk — hangszerek és jókedvű emberek hangjára lettünk figyelmesek. „Koncertet adunk“, világosított fel egy őrmester, aki a sarkon lányokkal beszélgetett. A tér körül katonák és prágaiak sűrű csoportja. Át akarok jutni rajta. Fiaink — akik minden bizonnyal csehnek néznek — előre utat nyitnak és figyelmeztetik az előttük állókat: „Engedjétek ezt a polgárt, hogy fényképezhessen!' IZVESZTYIJA. 1968 9. 11.; V. fíolcev, V. KHvosefev, N. Novikov. „A forgalmas prágai utcákon fiatalok fotohamisttvá- nyokat árultak a varsói szerződés alakulatainak ittlétéről. A szocialistaellenes erők nem hagyták abba ellenforradalmi tevékenységüket. Felvonulások szervezése, hazug jelszók mázolása, nyflt kommunlstaellenes támadások és a jó hazafiak lakásainak megrongálása helyett, ezek az erők titkos, de nem kevésbé veszélyes akciókba léptek.“ L1TYERATURNAJA GAZE- TA, 1968. 9. 11.: Borisz Krymov:' „Az ellenforradalom a fényesen megvilágított utcákról a sötétségbe húzódott. De nem tűnt el.“ (ggj Őszi fény. Ha a vendégek később jöttek volna Olvasóink még bizonyára nem felejtették el az első tánc- és népdalfesztivál táncdal kategóriája győztesét, az Üj Igjúság nagydíja tulajdonosát, Haulik Mónikát. A nagydíjon és sok ajándékon kívül Mónika többek kö zótt egy 2500 korona értékű külföldi utat is kapott. Milyen országot választott úticéljául? — Romániát és Bulgáriát. — Feltételezem, kitűnően érezte magát. — Ügy mint az Üj Ifjúság olvasóinak többsége, akik augusztus 21-ét Csehszlovákiában éltük át. Augusztus 25-én kellett volna indulnunk. Az egészből természetesen semmi sem lett. Élményeim viszont vannak. Sokkal értékesebbek, mint hogyha elutaztunk volna és éppen ezért nem is sajnálom, hogy így végződött. Viszont a vendégeink későbben is jöhettek volna, ha már feltétlenül jönnük kellett. — Fellépett valahol a nyáron? — Igen, Gombaszögön és ez volt minden, amit mint énekesnő tettem. Viszont mint turista bejártam Németországot, Franciaországot, Svájcot és Ausztriát. — Tyűha! De remélem, ez a kis nyári passzivitás még nem jelenti végét rövid énekesnői pályafutásának. — Természetesen nem. De most mindenekelőtt az érettségi a legfontosabb. Erre összpontosítok. Énekelni is tanulok, csak jelenleg tanár nélkül vagyok, mert már néhány napja eredménytelenül keresem tavalyi énektanárnőmet. — Mi a véleménye az MRT ez évi táncdal-fesztiváljáról? — Keveset láttam belőle, de már volt alkalmam hallani néhány számot, lllésék nagyszerűek voltak. Mindig mondtam, hogy egyszer rehabilitálva lesznek. Csak sokáig bírják ezzel a tempóval. — Köszönjük, Mónika, és kívánom, hogy jövőre végre kihasználhassa a nagydíj előnyeit. Ha megkéri jelenlegi vendégeinket a terminust Illetőleg, lehet hogy meg ts hallgatják. -zdosekToto: Helexa Miért is épül egy kultúrház ? Padány község a dunaszerda- helyi járás közepes nagyságú falvai közé tartozik. Kulturális téren azonban községünkkel egyforma falvakkal nem vehetjük fel a versenyt. Hogy miért, ezt bárki megkérdezheti. Erre a kérdésre a község fiataljai adhatják meg leginkább a választ. Falunkban már elég regen felépült a kultúrház. Eleinte vasárnaponként filmet is vetítettek, de ez is csak egy évig tartott. Aztán bezárták a kultúrház ajtaját és csak akkor nyílt ki ismét, ha színelöadást tartottak vagy mulatság volt. No meg gyűlésekkor. A fiatalok most azt kérdezik, hogy a kultúrházat csak ezekre a célokra építették? Szerintünk a fiatalok szórakozó helye is lenne. Mostanában egy asztalitenisz-felszerelést vettek a fiataloknak, de nem játszhattunk, mert nem volt hol. Pedig elég nagy a kultúrház, az asztal valamelyik sarkában elférne. De minek tennék be, hiszen a kulcsokat nem adták oda, hogy bejuthassunk az épületbe. Vagy pedig egy másik eset! A kultúrház mellett van még egy kisebb helyiség is. A CSISZ egyik gyűlésén határozatot hoztak, hogy ezt a helyiséget olvasóteremnek rendezzék be, hogv a falu fiatalsága S politikai téren is csiszolódhas- sék. Szép berendezést vettek, de ez volt minden. Mi ebben Í a faluban olyanok vagyunk, mint az árva gyerekek, velünk senki sem foglalkozik. A nyári időszakban van ugyan szórakozási lehetőség, a fiatalok eljárnak fürödni, vagy pedig vasárnaponként végig néznek egy-egy futballmérkőzést. Node. hol szórakozzanak a fiatalok télen? Sehol! Ezért azután igen sok fiatal ül benn a füstös, egészségtelen korcsmában, cigarettáznak, kártyáznak. Hol szórakozzanak a fiatalok, ha nincs megfelelő hely? Ezért ültünk össze néhányan a fiatalok közül, hogy megírjuk, mi fáj nekünk, és elküldjük levelünket az Üj Ifjúság szerkesztőségéhez, közölje írásunkat. Azért választottuk ezt a lapot, mert ez a legközkedveltebb újság nálunk és reméljük, hogy őszinte sorainknak meg lesz a foganatja. Labádv Imre és a padányí fiatalok
