Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-24 / 37-38. szám
12 úi ifiósá8 — — Maga... — mondta az altábornagy és vontatottan felemelkedett, azután két öklére támaszkodva, előredőlt az asztal felett, merev, kutató pillantással — maga ... André... Egy rekedtségi roham elnyelte, amit még mondani akart. — Én vagyok, mon general. Mit ktván? — Hallottam a hírt, hogy ezen az állomáson önnek is ellopták az irattáskáját, altábornagy úr. — Megtévesztettek... — Egy kitűnő tiszt azt mondotta • bírói székből: hogy egy katona nem tévedheti — Ezt én mondtam — felelte sápadtan, de keményen az altábornagy. —* Elveszítettem a menyasszonyomat, az ön lányát és elveszítettem a tiszti kardboltot... Ezért a mondatért. — Magamat sem fogom felmentetni A rongyos, portól szürke közlegény egy lépést tett beljebb: — Ha velem is altábornagy koromban történik a hiba, talán kisebb katasztrófa lett volna a nyugdíjazásom. K- Miért jött ide? — A távíró szétvitte a hírt mindenfelé... A város környékén táboroztam és idesiettem, hogy a szemébe nézzek altábornagy úrnak. Hogy a legalázatosabban megkérdezzem: hogy történhetett ez? — Engem megtévesztett egy ember kapitányi ruhában, és megtévesztett az, hogy a csendőrőrmesterret beszélget. Ez annyira valószínűvé tette... — Excellenciás uram! Ha katona fakoronákat lát a távolban, gondoljon arra, hogy egv ütegállás Is lehet ott, elmaszkfrozva... Az altábornagy mozdulatlanul hallgatta a saját szavalt. Azután odalépett Vernín elé: — Ide figyeljen, közlegény!... A körülmények miatt eltekintek attól hogy felelősségre vonjam a magatartásáért. Sőt. Válaszolni Is akarok! Maga azt hiszi, hogy nyugalmazott altábornagynak könnyebb levonni a konzekvenciát, mint egy nyugállományú főhadnagynak? Téved! A magasabb rang, nagyobb felelősséget jelent. Tessék! Ez a válaszom! Leragasztotta a borítékot és megcímezte. — Közlegény! Ezt a levelet nyomban postára adja A rangomról mon dók le benne és beismerem a köte les elővigyázat elmulasztását. — El mehet! Hátra arcl — Altábornagy úr! Megtagadom az engedelmességet! — Micsoda?... — kérdezte hökken ten Darincourt és hátra lépett. — Nem viszem el a levelet. A tás ka eltűnését senki sem tudja. Talán megkerül! — Késő! Az állomásfőnök minden felé sürgönyözött. — Ezt nem tehette, mert fél órával ezelőtt átrágtam a távíró vezetékét! — Tud|a ön, hogy a Szahara hadi terület? Tisztában van azzal, hogy statáriális bíróság elé tartozik a táv író megrongálása? Susanne falfehéren közéjük állt. — André... én nem akarom, hogy magát éppen az édesapám... — El fulladt és kétségbeesett mozdulattal két kézzel a haja felé nyúlt, remegő ujjakkal. Ügy látszott egy pillanatig, hogy megőrült. Azután kitört: — Szégyellj© magát!... idejött diadalmaskodni! Idejött csúfolődnil Én szerettem eddig, én nem néztem más férfire... — Susanne, én megparancsolom — mondta erélyesen az altábornagy, de a lány félbeszakította: — Én nem vagyok katonai Nem baj, ha nem teljesítem a parancsodat!... É*n kimondom — André Ver- nin! Szégyelheti magát, gyűlölöm és megvetem... Vernín a kimerültségtől könyökévé^ az ajtófélfához támaszkodott és lát^ szőlag közömbösen hallgatta a leányt. — Altábornagy úr — mondta vé gül csöndesen — miután elvágiatn a sürgönydrótot, amiért alkalmilag főbelövethet, senki sem tudja hivatalosan a táska eltűnését és addig nem kell beadnia a lemondást... — Ebből elég voltl Akár ma tud ják, akár holnap, a táska eltűnt. — A táska... Itt van! Altábornagy úr... Bocsánatot kérek. Legyőzött... Zubbonya alól előhúzta az Irattás kát, letette az asztalra és amíg Su sanne dermedten nézett össze az apjával, tisztelgett és gyorsan elment.«. Az altábornagy lassan felnyitotta és kivette az írásokat Azután elgondolkozva nézett Susannera. A lány homloka koppant az asztalon és keservesen felsírt. Az ősz katona arcán néhány mély barázda megrándult és lassan megslmogatta Susanne haját... — Ne slr1... Most már jó lesz minden... Meglátod... De a lány azérl csak sírt. * Másnap délben a kürtös váratlanul fegyverbe szólította a Lafayette erőd helyőrségét. Fejveszetten kirohantak a legénységi szobákból, a lépcsőház ban csatolva és gombolva zubbonyt és derékszíját, mert azt hitték, hogy a rablók ismét visszatértek. Kellemetlenül csalódtak. Egy magasrangú tiszt látogatását jelezte az alarm és ez roppant kínos volt. Harc közben az ember meghal, megsebe sül, de a küzdelem nem tarthat soká ilyen pokoli melegben, tehát aki élve marad, az nyugodtan fekszik az ágyán pőrére vetkőzve. Viszont, ha egy magasrangú tiszt jön, akkor órákig ácsoroghat az ember a napon, a tisz fék és altisztek rosszkedvűek, idegesek, itt is, ott is valami apróbb szabálytalanság derülhet ki, amiért rettenetes lehordás, kaszárnyaárls- tom, kimenő elvonás és hasonló következik... Gouron őrmester hangja minden képzeletet felülmúl ezalatt, amíg a látogatóba érkező tiszt autója átvergődik vagy kétszáz méter poros sivatagon, a kapuig. Végül eliép a sor előtt az őrnagy parancsnok és mire az altábornagy begördül, meredten áll a század, a tisztek és az altisztek. — Lefújni! — mondja az áltábor nagy. — Semmi hivatalos ügy, csak épp erre jártam, őrmester, minden tisztogatási parancsot vonjon vissza! Miközben Darincourt altábornagy a parancsnokkal a törzsépület felé megy, a szétoszló század emberei kö zött megpillant valakit és döbbenten állva marad mintha kísértetet látott volna. — Ki az a legény ott? — Egy Dormand nevű légionárius... Zongorázni is tud. — Igen?... Ezek sok mindent tudnak itt... Hm... Az altábornagy felismerte Dormand ban a „kapitányt“. De nem szólt semmit. — Kérlek, mon vieux — szólt az őrnagynak, amikor az irodába értek. — Itt nálatok szolgál egy bizonyos André Vernín közlegény. — Ismerem. — Ez az ember szolgálaton kívüli főhadnagy. Most szükség lesz rá újra és intézkedtem, hogy visszahelyezzék tényleges állományba. Amíg megkapod a hivatalos értesítést, tekintsd úgy, mintha leszerelt volna. Az őrnagy egy ceruzával játszott. És tűnődött. — igen... — mondta az altábornagy a parancsnok gondolatára válaszol va. — Ez az ember valamikor jegy ben 1árt a leányommal. Azt hiszem, mint vőlegényt is simán reaktiválják majd. — Miért nyugdíjazták a fiút?... Hal lottam valamit, de közelebbről nem ismerem az esetet. — Egy fontos technikai leírást kel lett átadnia Tison ezredesnek... kissé rekedt lett a hangja: — El Goleánál De... ellopták és kötelességmulasztás... hm... szóval tévedés. Dehát az emberi... végre is... nem? — Igen, igen... Ez egy nagyon fonton írás volt... emlékszem... Az altábornagy sóhajtott. — Pótolhatatlan veszteség érte a gyarmati hadsereget. Még ma is mindent megadna érte a Köztársaság. Később az altábornagy jó hangulatban ült együtt a tisztekkel, miután néhány üveg pezsgő bontásra is sor került. Darincourt kívánságára elküldték Verninért. A légionárius szabályszerűen jelentkezett, de az altábor nagy karonfogva félrehúzta egy sarokba. — Mondd... — kérdezte halkan és a kezét a fiatalember vállára tette — nem venném hivatalosan tudomásul, ha közölnél néhány részletet... Ugyanis láttam itt egy Dormand nevű katonát, aki zongorázni tud. És bizonyára mást is tud. Vernín tudta jól, hogy számíthat az altábornagy lojalitására, őszintén elmondott mindent. Az ősz katona percekig nevetett a „részvénytársaság“ történetén. — Amikor az őrmestertől értesül tem — folytatta Vernín — hogy ex- cellenciádat a vezérkarhoz várják, megérlelődött bennem az elhatározás. Mindent kockára tettem ezért a szín iátékért, hogy megpróbáljam ügyem ben a peren kívüli bizonyítást. Sze gény fiúk, hiába dolgoztak a nyolc millióért. Dormand kivételével be csaptam valamennyit. A helyzet tra , glkomikus: A Lafayette erődben most mindenkinek van becsületrendje, csak Puskin Máriának nincs. Azt hi szem, hogy ez az úr rövidesen meg őrül. A tragikus jóslat ellenére az altábornagy ismét percekig nevetett, azu tán egy külön szobában maga elé hivatta a részvénytársaságot (a vég tehajtóbizottság kivételével, mert Szép Hopkins időközben meglátogat ta Azumbár oázis vasúti éttermének tulajdonosát. Itt néhány szó esett egy kihúnyt csirkéről és később a vendéglőst a lakására szállították, ahol most gondos ápolásban részesül.) Ott állt feszesen a kihaigatásra rendelt R. X, M ^ A kisregényt illusztrálta GYURÄK ÉVA Az altábornagy sorra járta az öt katonát. Dormand előtt megállt, elő re nyújtott nyakkal nézte a zongo rista olykor duplán rebbenő szemeit, de azután szőnélkül tovább lépett. És végül megpillantotta Puskin Mária Gottfriedet, aki egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. — Maga az a Puskin Mária Gottfried nevű közlegény, az egyedüli, aki nem kapott becsületrendet az egész helyőrségben? — Mit szól, altábornagy úr? — felelte búsan. — Két napja nem aludtam, nem ettem... Becsületszavamra... Miután az altábornagyot kellőkép pen előkészítették, hogy ez a közle gény súlyos és gyógyíthatatlan köz vétlenségben szenved, nem ájult el, hanem nevetett és önkénytelenül azt kérdezte Puskintól, amit már annyian nem értettek: — Mondja, maga szerencsétlen... Miért megy az ilyen ember katoná nak? — Csak a becsületrendért. Ha nekem azt ideadnák, én már itt se lennék. Mert, ebben a kaszárnyában olyan tónusban beszélnek az ember rel... Ügy látszott, hogy nyomban kisírja magát az altábornagy vállán. — Mesélje el nekem, hogy töltötte az idejét abban a vagonban, vagy micsodában... — Nagyon rosszul, kérem. Éjjel mindig lidércnyomásom volt. Azt álmodtam, hogy jön a kondiiktőr jegyet kérni és nálam nincs... Egyszer éjjel rámlépett a kecske és Ijedtem ben meghúztam a vészféket... Soha többé nem lakom vasúti fülkében. Aztán egy szikra esett le a hídról és meggyújtotta a füvet... Most tes sék elképzelni, hogy legeltessem a kecskét? — Hogyan legeltette? — kérdezte az altábornagy, amikor szóhoz jutott a nevetéstől. — Egy zseniális ötletem jött. A vasúti kocsi bőrülései mindenféle száraz, legelhető töltelékkel vannak kitömve. Szépen felvágtam az ülést és odaadtam a kecskének. Ez olyan ínyencfalat volt neki, hogy nem győz- te enni. Amikor értem Jött a matróz, ez a kedves, vörös szakállú paraszt, már éppen öngyilkos akartam lenni, mert az utolsó ülésnél tartottam és ebben nem volt fű. Viszont papírt a kecske nem eszik. — Miféle papírt? — Azt én nem tudom. Becsületes megtaláló vagyok, tehát elhatároztam, hogy beszolgáltatom a vasútnak, mert valami svindler tehette oda és a tulajdonos bizonyára bejelentette, hogy elveszett. A kecske kihúzta a bőr alól. Itt van! Elővett egy csomó papírt és megmutatta az altábornagynak. Ez csak futólag belenézett az írások közé, aztán kipirult arccal fordult a részvénytársasághoz. — Gratulálok, uralmi Puskin Mária Gottfried úrnak meglesz a becsületrend Jel Ez a leírás azonos azzal, amit Vernintől elloptak annakidején Goleában. Legalább egy becsületrendet ér! Én szerzem meg a kitüntetést! Puskin megrendültén állt, aztán így felelt: — A közgyűlés beválaszthatja az altábornagy urat is... De akkor a kecskés Hopkins nem kap semmit... „.Ebben tévedett Puskin. A Szép Hopkins nemcsak becsületrendet, hanem készpénzjutalmat is kapott. Ugyanis, ha nem kapcsolja le az üres vasúti fülkét, amelyet kisiklatott a töltésről, akkor a technikai leírás már régen az ellenség kezébe került volna. Mert ezen a bizonyos üres vonaton, amelyről Goleánál leszállították az utasokat, a tolvaj az egyik ülés bőrhuzatát felemelte, alája rejtette az írásokat és ismét leszegezte a bőrt. Az utasokat leszállították és a Szép Hopkins az üres vonat ritka alkalmát arra használta fel, hogy Azum- bar előtt lekapcsolja az utolsó fülkét. Éppen azt, amelynek az egyik ülése alatt ott volt az okirat. A tolvaj, aki bizonyára félőrülten kereste a vagont, amelynek megjegyezte a számát, valőszínűleg ma sem érti, hogy mi történt. ...A részvénytársaság tagjai megha- tottan búcsúztak Puskintól, kivéve Vereint, aki előbb hagyta el az erődöt, hogy tényleges szolgálatra jelentkezzék, mint főhadnagy és mint vőlegény. Puskin öntelten nézegette a becsületrendjét és oktatőan mondta barátainak: — Látják, az ember ambícióval és szorgalommal mindenhol felküzdi magát. — Mit henceg? — szólt rá Dormand. — Mindenki megkapja Itt a becsületrendet, nemcsak maga. — Más becsületrend az, amit az ember egyénileg kap, mint a magúké amit ömlesztve küldött az excellenciás vezérkar — felelte lenézéssel. — Mit szokott mondani az őrnagy űr? „Az egyéni tellesítmény az igazi!“ Látják... maguk! ... Azért a pénzük már jő helyen van és szívesen adom oda, mert szintén jő katonák... — Az én részemből — mondta Borck, a matróz — ami pontosan kétmillió, adjon a Merkur hajőtársa- ságnak negyvenezer frankot, de csak akkor, ha visszavonják a feljelentést. Az Írnok átadta Puskin úr obsitját és a legénység tódult a kantlnba vörös bort inni. — Isten áldja magukat. /Most milliomosok lettünk. Nem sokra vitték volna nélkülem. Aztán kinyitották az erőd kapuját, de mielőtt a becsülettel leszerelt légionárius végleg kilépett rajta, Gouron őrmester még egyszer szigorúan rákiáltott: J — Közlegény! Katonáéknál köszön- nekl — Ajánlom magamat — mondta Puskin és udvariasan megemelte a sapkáját. Vége
