Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-24 / 37-38. szám
\ új 11 Az „úri hülye“ Pugacsev, a hóhér volt, aki szalmaszinű, szőke, tömött bajuszát illatos zsírral kente és ezért Gouron őrmesternél örökre kegyvesztett lett. — Egy szót, őrmester úr — mondta Vernin a nyeregben ülő őrmesternek. — Sokan estek áldozatul a bajtársak közül? — Tizennégyen — mondta az őrmester... — Szavamra, a csirkefogók csodálatosan verekedtek! Nagy nap volt a légió történetében! A kormányzó úr üdvözlő táviratot küldött Marokkóból és közölte, hogy a helyőrség minden katonája megkapja a becsületrendet! A járőr négy tagjának tátva maradt a szája. A Szép Hopkins úgy összerezzent, hogy a húsdaráló kishíján leesett a fejéről. Mert ott viselte, a kalapja alatt. — Csak azok kapják,... akik ott voltak a harcnál?... — kérdezte hebegve Pugacsev. — Az őrjárat is megkapja a becsületrendet — felelte Góuron. — Külön vállalkozás volt, hogy az útiránytól eltértek és ezen a veszélyes helyen kitartottak a haldokló kapitány mellett. Azt akarom, hogy mindenki megkapja a kitüntetést. Nagy dolgot csináltak, a Lafayette erőd emberei! A tevék egy torokhangű kiáltásra elülső, majd hátsó patáikra emelkedtek és a célhoz ért részvénytársaság legszívesebben táncra perdült volna az örömtől. Puskin Mária hozzájut a becsületrendhez és Így az örökséghez! Dormand, mintha kétfelé vonuló futamot zongorázna rezgő ujjakkal széttárta karjait: — Mindenki megkapja a becsület- rendet? — Mindenki! — kiáltott búcsút intve az őrmester — kivéve azt a pimasz Puskin Mária Gottfriedet, azt a lógós, csibész utóvédet, a mindenségit neki, egyedül az nem kapja meg! Az őrmester elnyargalt és a részvénytársaság tagjai elernyedtek, mint egy-egy bábszínházi figura, ha hirtelen eleresztik felettük a zsinórt. Ezekben egy világ omlott össze. Gouron őrmester nagyon csodálkozott volna, ha látja, hogy a járőr miképpen hajtja végre a parancsát. Vernin nem indult Bu Zenib felé és Dormandnak esze ágában sem volt El Goleába menni. Ehelyett elhitették az őrmesterrel, hogy amennyiben teljesen csupaszon a kút mellé fekszik, és hagyja hogy alaposan ledörzsöljék hideg vízzel, azután pokrócba csavarva néhány órán át izzad, akkor igen hamar lábraáll. A csendőr arab volt, és ez a nép hiszékeny, tehát alávetette magát a Szaharában egy gyógymódnak, amelyet Dormand néhány év előtt a németországi Lah- man-szanatóriumban figyelt meg, ahol mint zonqorást alkalmazták a gyógy- teremben, uzsonnahangversenyhez. Alaposan lelocsolta az őrmestert és Pugacsev hóhér, aki úgy érezte, hogy anatómiai szaktudása elhivatottá teszi az ilyen működéshez, lapos, nagy kezeivel megmasszírozta. A betegnek igen jólesett a gyógymód, különösen, mivel sejtelme sem volt arról, hogy közben ellopják a ruháját. Ha ezt tudja, talán még jobban izzad, a pokrócba csavarva. — Köszönöm — szólt bágyadtan Pugacsevhez. — Ön képes arra, hogy kellemesen, és mégis erőteljes módón szorítsa meg az izmokat. Ritka adottság. Valószínűleg foglalkozott már betegek gyógyításával. — Előfordult már, hogy egy-két szerencsétlent rámbíztak. — Ezek hálásak lehettek önnek... — Nem említették. De az bizonyos, hogy aki a kezem alól kikerült, az még nem panaszkodott rám. ...Közben Dormand, Vernin, Borck és a Szép Hopkins már messze járt. Ős délután, amikor megjelent egy kétkerekű kordé néhány egészségügyi katonával, hogy magukkal vigyék a csendőrőrmestert, ez mélyen és jóízűen aludt. A Lahman-kúra használt neki. így lesz egy gálád furfangból istenáldása bizonyára csak olyankor, ha különben jószándékű emberek, követik el valamilyen okból a csalást, mint ez esetben. Hogy az eszméletre ébredő őrmester hogyan számolt el a ruhájával, azt senki sem tudja, de nem is törődtek ilyen részletkérdésekkel. Pugacsev, a hóhér, követte társait El Golea felé, mert mindannyian oda Igyekeztek, holott Gouron őrmester nem oda irányította őket. Amikor beértek El Goleába, kezdő: dött a nagy játék. A Szép Hopkins magára öltötte a csendőrőrmester ruháját és az elszánt katonák arra is rávették szuronyt szegezve, hogy azonnal távolítsa el a derékszíja mellé tűzött húsdarálót. A vonat érkezéséig pontosan négy őrá ideje volt a részvénytársaságnak, tehát beültek a vasúti étterembe. Értsünk rajta egy rozzant, piszkos kalyibát a postahivatal vályogputrija mellett. — Hol van Dormand? — kérdezte Pugacsev. — Nyomban megérkezik — felelte Vernin. — Addig elmondom nektek részletesen a tervet. Aki túl kockázatosnak találja, az még mindig visszaléphet. — Marhaság — mondta a Szép Hopkins. — Elloptunk egy - altábornagyot és mindeféle írásokat. No és? Loptam én már vasútat is. — Dormanddal már megbeszéltem, ő vállalta a terv legveszélyesebb részét. Az arab pincér bort állított eléjük. Nem volt abban semmi feltűnő, hogy egy csendőrőrmester és néhány légionárius együtt iszogatnak. — Hát halljuk — mondta Borck és pipára gyújtott. — De azt előre meg- mindom, hogy én a kétmillióból nem engedek egy frankot sem. — A tábornok bizonyára katonai iratokkal érkezik a vezérkarhoz. Csak valami különöst: módon, egészen vakmerő csellel lehet megkísérelni, hogy ellopjuk az okmányokat. Vernin szokatlanul komoly volt és a többiek is érezték, hogy most már nem babra megy a játék... — Véletlen, hogy egy nagyszerű szélhámossághoz megvan a kellő tapasztalatom, mert a fogást, amit alkalmazunk, a saját életemből ismerem — mondta nagybúsan Vernin. Akkor ismerkedtünk meg a Szép Hop- kinsszal is. Két napig a vonat valamennyi utasát fogva tartották. Vallattak, kutattak és Hopkins hozott ennivalót, cigarettát, meg egyebet. Vőlegény voltam... Ragyogó katonai pályafutás előtt álltam. Tison ezredes elé utaztam, akit itt kellett megvárnom az állomáson. Az ezredes átutazott Marokkó felé. Egy fontos leírást bíztak rám, hogy átadjam az ezredesnek. Tisont útközben elkábították és valaki más jelent meg az ő ruhájában. Én nem ismertem személyesen az ezredest... És átadtam a táskát egy kémnek... Eszem ágába sem jutott, hogy igazoltassam, mert valahonnan elősietett egy vasúti-ruhás ember állomásfőnöki uniformisban és hosszan kezetrázott a kémmel, mosolyogva beszélgettek néhány szót. Ez volt a zseniálisan aljas! Egy idevaló személy .látszatával elterelni a gyanú lehetőségét. Utóbb kiderült, hogy az állomásfönök is a cinkosa volt. Hiába. Az alezredesnek nyoma veszett. Két napon át ott tartották az utasokat. Minden fülkét, minden zsebet, minden poggyászt széttúrtak, Az írás nem lett meg. — De hiszen ebben az ügyben maga nem lehetett a terhelt, — mondta Pugacsev. — Nem is vádoltak hűtlenséggel, hanem kötelességmulasztással. Az is lehet, hogy felmentettek volna... De úgy adódott, hogy egy igen kemény, puritán tiszt véleményétől függött az ítélet. Ez a kemény ember azt mondta, hogy a katona nem tévedhet. — Ha egyszer ott volt az állomásfőnök a csaló mellett — dörmögte Borck, a matróz — akkor igazán joggal hihette, hogy az ezredes idevalósi. — Ezzel védekeztem. De a tiszt, akinek a véleménye döntő volt, azt mondta, hogy ha ellenséges állásoknál fakoronákat látunk, ott könnyen lehet a törzsek helyett egy ütegállás elmaszkírozva. Tehát egy kézenfekvő látszatért az óvatosságot elmulasztani, ez feltétlenül kötelességmulasztás. Csak jelképesen ítéltek el, de nyugdíjaztak nyomban és a szép házassági terv is kútbaesett. Igv tanultam meg egy ügyes fortélyt. A szélhámost takarni kell, mint egy üteget. Állomásfőnökünk nincs, de jó lesz egy csendőr is... Valamennyien a Szép Hophinsra néztek... És hallgattak. Borck pipájából vastag füstfelhő szállt fel, a Szép Hopkins töltögette a bort és a rossz szagú melegben, zsírosán fénylett arcukon a levegő párája. Ebben a pillanatban azonban véget ért az idill, mert valaki belépett és úgy érezték, néhány másodpercig, hogy a meleg felolvasztotta az agyukat. Egy csinos, fiatal kapitány állt előttük. Ez a kapitány Dormand volt, a zongorahumorista, aki valamikor egy hidegvízgyógyintézetben működött az uzsonnázó ápoltak szórakoztatására... 6. Darincourt altábornagy és leánya, a tündért szép, de mindig szomorú Susanne ösztönszerűen felemelkedett, amikor a vonat zökkenve, csattogva a keresztsínpárokon rohant át sorozatosan. A tábornok felvette az aktatáskáját. — Lehet, hogy azóta tán megrohanták Golea oázist is. — Micsoda szörnyűség! Remélem, megbüntették a gazembereket? — Majd megtudom Percival kapi-| ténytől, aki a vasútnál vár. — Ismered ezt a kapitányt? — Nem, de már hallottam róla... Régi szaharai tiszt... Nézd! Ott áll .és a pályaudvari csendőrrel beszélget... Az altábornagy frissen leugrott a vonatról, segített Susannenak. A kapitány mosolyogva megveregeti a csendőr vállát és siet jelentkezni. — Louis Percival kapitány, excel- lenciád szolgálatára. Az altábornagy kezet rázott; — Hát mi van, mon vieux?... — Kocsival vagyok, excellenciás uram... Szörnyű disznóság történt, amint már bizonyára értesült. A gazemberek sajnos, elmenekültek, de lehet, hogy a környéken portyáznak. Legokosabb, ha megszáll excellenciád az Abudil erődben. — Nagyon helyes... — Az őrmester is velünk jön. Hu szonöt kilométer az út. Estére ott vagyunk. Egy könnyű kocsit szereztem, jó lóval. — Hát akkor előre! ...A homokfutó vidáman trappolt a sivatagban. Mögötte tevén ügetett a csendőr. Az altábornagy élvezettel nézett szét a jó öreg Szaharában, ami olyan nagy mumus annak, akit nem szeret, és olyan nagyon hozzátarto zik az öreg gyarmati katonához. Vagy másfél órája haladtak, amikor a csendőr hirtelen nagyot kiáltott: — Hej! Megállni!... Azonnal kiesik a kerék! Az egyik küllő csakugyan igen lazán forgott, és amikor megvizsgálták, kiderült, hogy néhány szög hiányzik a tengelyből. Ezek a szögek a csendőrőrmester ruhájába bújt Szép Hopkins zsebében voltak. — Nincs más hátra — mondta a kapitány — mint letáborozni itt, amíg az őrmester visszamegy El Goleába másik kocsiért. — Nagyon jó! — örvendezett Susanne. — Legalább elmondhatom, hogy táboroztam a Szaharában. — Erre a környékre nem merész-- kednek a rablók. Túlságosan nagy kockázat volna. A rokonszenves, jőmodorú kapitány elsőrangúan szórakoztatta Susannet. Később kávét főztek, konyakot ittak hozzá, az altábornagy még énekelt is és a kapitány sajnálta, hogy nem zongorázhat. Azután bealkonyo- dott lassan, de az őrmester nem jött... Közben Susanne elaludt, utána az altábornagy is elszundított. Mire felébredt, eltűnt a kapitány... És eltűnt az irattáska is! ... A hajnali sivatagban Azumbár felé sietett a részvénytársaság. Halálosan kimerült állapotban voltak. Porosak, szakadtak, bágyadtak... — Most mi a teendő? — kérdezte Borck. — Elmegyünk Puskin Mária Gott- fríedért, odaadjuk neki az aktatáskát, azután véresre verjük, hogy kellőképpen megtépázott állapotban vigye el a táskát az altábornagynak. Ez jó, nem? — Akár jó, akár nem — mondta a Szép Hopkins — az a fráter megérdemel néhány pofont. Ezt a részét az ügynek nyugodt lélekkel rámbiz- hatjútok. — Hol van Vernin és Dormand a táskával? — kérdezte Borckt — Mögöttünk jönnek. Halló!... Halló! A sivatag szegélyén gyér fűszálak búslakodtak és a hajnali lehűlésben a dér lerakódás fehér lett rajtuk. — Halló... — kiáltotta most egy bágyadt hang és Dormand érkezett lassan, bandukolva, a bokáig érő porban. — Hói van Vernin? — Veled maradt mögöttünk. — Ördögöt! A nap már ébredt. Hűvös sugarai ibolya és bíbor színű visszfények mögül terültek szét, a sárga porhalmokon. A reggeli fuvallat átlátszó homoktölcsért pörgetett sebesen a láthatár felé. Hal van Vernin?... Keresték a nyomát. Messze, vagy két órányira, végre rátaláltak egy magányos bakancs lenyomatára. Azt is megállapíthatták^ hogy az illető tevére ült és elnyargalt keleti irányba. Csak Vernin lehetett. Ezen a helyen valaki várta tevével. — Uraim!, — mondta Pugacsev —1 és úgy állt ott a hajnalban, szigorú, határozott pózban, mint egy főügyész, aki parancsot ad a delikvens elővezetésére. — Uraim! ezennel megállapítom, hogy Vernin, aki ma este elmondta nekünk megindító élettörténetét, hitvány fráter, mert kétségtelen, hogy kirabolt bennünket! — Ilyesmi még sohasem fordult velem elő... dünnyögte a Szép Hopkins. Borck, a matróz, idegesen rágta a pipáját és tanácstalanul körülnézett. Dormand nem szólt. Neki fájt a legjobban. — Sajnos —■ jegyezte meg a zongorista — ezért a lopásért senki sem kap becsületrendet. — Visszautasltom a léhaságát! — kiáltotta idegesen Pugacsev — ez akasztófahumor. Kérem! Nekünk most össze kell tartani és valamit elhatározni... — Nézze, sintér úr —■ vágott közbe a Szép Hopkins — maga ne szavaljon folyton, mert akkor én jól fejbeütöm. Nagy búsan elindultak, hogy mindenképpen szerencsétlen vállalkozásuk után hazatérjenek a Lafayette erődbe. Előbb azonban kíméletesen értesíteni kell Puskint. — Szegény... — mondta Pugacsev — lehet, hogy megüti a guta. — Én 1nár ezt sem remélem... — dünnyögte Borck és mint egy négytagú vert hadsereg, bús=" ■ - -váltak a sivatagban... 7. ... Hajnalodott. A goleai pályaudvarra visszatért két utas. A daliás, hatalmas vidám altábornagy helyett egy megtört öreg katona tért vissza a leányára támaszkodva. — Azt hiszed... hogy olyan fontosságot tulajdonítanak majd az ügynek?... — kérdezte Susanne minden meggyőződés nélkül, mert jól tudta, hogy a táska féltett katonai titkokat tartalmazott. — Az induló offenzíva felvonulási tervének a másolata volt benne... —« felelte színtelen hangon az altábornagy. Az állomásefőljáró készségesen rendelkezésükre állt. Feljegyezte a táviratot: „Egy álruhás és cinkostársa, aki csendőrőrmesternek öltözött, elrabolták Darincourt altábornagy irattáskáját, igen fontos katonai okmányokkal“. A vasutas azonnal elsietett a távíróhoz. ...A porszagú, vedlett falu vendég-1 lői szobában, csendben ültek egymással szemben: apa és lánya. Susanne nem talált vigasztaló szót. — Nem tehetsz róla... Ez olyan megtévesztő volt... mondta meggyőződés nélkül. — Igen, igen... Most... azért mégis írni fogok. Te pihenj le addig. Papírt tett maga elé és elővette a töltőtollát. — Mit írsz? — A lemondásomat. — Most... azonnal? — Igen. Most. Azonnal. Susanne nem felelt. Kétségbeesetten ült és nézte az apját, aki görnyedt háttal, ősz fejjel, magas homlokát mélyen lehajtva a papír fölött, egyforma kézmozgással rótta a betűket őség kopogtak az ajtón. Mielőtt még bárki is felelt volna, egy szakadt ruhájú légionárius lépett a szobába. — André Vernin, az első század, huszas peloton kilences számú közlegénye jelentkezik, mon general! Olyan csend volt és úgy néztek erre a komor, megviselt, talpig poros katonára, mintha kísértet lépett volna be. A lány hangtalan szájmozgással ezt mondta: „André...“ ,
