Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-09-24 / 37-38. szám

\ új 11 Az „úri hülye“ Pugacsev, a hóhér volt, aki szalmaszinű, szőke, tömött bajuszát illatos zsírral kente és ezért Gouron őrmesternél örökre kegyvesz­tett lett. — Egy szót, őrmester úr — mond­ta Vernin a nyeregben ülő őrmester­nek. — Sokan estek áldozatul a baj­társak közül? — Tizennégyen — mondta az őr­mester... — Szavamra, a csirkefogók csodálatosan verekedtek! Nagy nap volt a légió történetében! A kormány­zó úr üdvözlő táviratot küldött Ma­rokkóból és közölte, hogy a helyőr­ség minden katonája megkapja a be­csületrendet! A járőr négy tagjának tátva maradt a szája. A Szép Hopkins úgy össze­rezzent, hogy a húsdaráló kishíján leesett a fejéről. Mert ott viselte, a kalapja alatt. — Csak azok kapják,... akik ott voltak a harcnál?... — kérdezte he­begve Pugacsev. — Az őrjárat is megkapja a becsü­letrendet — felelte Góuron. — Külön vállalkozás volt, hogy az útiránytól eltértek és ezen a veszélyes helyen kitartottak a haldokló kapitány mel­lett. Azt akarom, hogy mindenki megkapja a kitüntetést. Nagy dolgot csináltak, a Lafayette erőd emberei! A tevék egy torokhangű kiáltásra elülső, majd hátsó patáikra emelked­tek és a célhoz ért részvénytársaság legszívesebben táncra perdült volna az örömtől. Puskin Mária hozzájut a becsületrendhez és Így az örökség­hez! Dormand, mintha kétfelé vonuló futamot zongorázna rezgő ujjakkal széttárta karjait: — Mindenki megkapja a becsület- rendet? — Mindenki! — kiáltott búcsút int­ve az őrmester — kivéve azt a pi­masz Puskin Mária Gottfriedet, azt a lógós, csibész utóvédet, a minden­ségit neki, egyedül az nem kapja meg! Az őrmester elnyargalt és a rész­vénytársaság tagjai elernyedtek, mint egy-egy bábszínházi figura, ha hirte­len eleresztik felettük a zsinórt. Ezekben egy világ omlott össze. Gouron őrmester nagyon csodál­kozott volna, ha látja, hogy a járőr miképpen hajtja végre a parancsát. Vernin nem indult Bu Zenib felé és Dormandnak esze ágában sem volt El Goleába menni. Ehelyett elhitették az őrmesterrel, hogy amennyiben tel­jesen csupaszon a kút mellé fekszik, és hagyja hogy alaposan ledörzsöljék hideg vízzel, azután pokrócba csa­varva néhány órán át izzad, akkor igen hamar lábraáll. A csendőr arab volt, és ez a nép hiszékeny, tehát alávetette magát a Szaharában egy gyógymódnak, amelyet Dormand né­hány év előtt a németországi Lah- man-szanatóriumban figyelt meg, ahol mint zonqorást alkalmazták a gyógy- teremben, uzsonnahangversenyhez. Alaposan lelocsolta az őrmestert és Pugacsev hóhér, aki úgy érezte, hogy anatómiai szaktudása elhivatottá te­szi az ilyen működéshez, lapos, nagy kezeivel megmasszírozta. A beteg­nek igen jólesett a gyógymód, külö­nösen, mivel sejtelme sem volt arról, hogy közben ellopják a ruháját. Ha ezt tudja, talán még jobban izzad, a pokrócba csavarva. — Köszönöm — szólt bágyadtan Pugacsevhez. — Ön képes arra, hogy kellemesen, és mégis erőteljes mó­dón szorítsa meg az izmokat. Ritka adottság. Valószínűleg foglalkozott már betegek gyógyításával. — Előfordult már, hogy egy-két szerencsétlent rámbíztak. — Ezek hálásak lehettek önnek... — Nem említették. De az bizonyos, hogy aki a kezem alól kikerült, az még nem panaszkodott rám. ...Közben Dormand, Vernin, Borck és a Szép Hopkins már messze járt. Ős délután, amikor megjelent egy kétkerekű kordé néhány egészségügyi katonával, hogy magukkal vigyék a csendőrőrmestert, ez mélyen és jóízű­en aludt. A Lahman-kúra használt neki. így lesz egy gálád furfangból istenáldása bizonyára csak olyankor, ha különben jószándékű emberek, kö­vetik el valamilyen okból a csalást, mint ez esetben. Hogy az eszméletre ébredő őrmes­ter hogyan számolt el a ruhájával, azt senki sem tudja, de nem is tö­rődtek ilyen részletkérdésekkel. Pu­gacsev, a hóhér, követte társait El Golea felé, mert mindannyian oda Igyekeztek, holott Gouron őrmester nem oda irányította őket. Amikor beértek El Goleába, kezdő: dött a nagy játék. A Szép Hopkins magára öltötte a csendőrőrmester ruháját és az elszánt katonák arra is rávették szuronyt szegezve, hogy azonnal távolítsa el a derékszíja mellé tűzött húsdarálót. A vonat érkezéséig pontosan négy őrá ideje volt a részvénytársaságnak, tehát beültek a vasúti étterembe. Értsünk rajta egy rozzant, piszkos kalyibát a postahivatal vályogputrija mellett. — Hol van Dormand? — kérdezte Pugacsev. — Nyomban megérkezik — felelte Vernin. — Addig elmondom nektek részletesen a tervet. Aki túl kocká­zatosnak találja, az még mindig visszaléphet. — Marhaság — mondta a Szép Hopkins. — Elloptunk egy - altábor­nagyot és mindeféle írásokat. No és? Loptam én már vasútat is. — Dormanddal már megbeszéltem, ő vállalta a terv legveszélyesebb ré­szét. Az arab pincér bort állított elé­jük. Nem volt abban semmi feltűnő, hogy egy csendőrőrmester és néhány légionárius együtt iszogatnak. — Hát halljuk — mondta Borck és pipára gyújtott. — De azt előre meg- mindom, hogy én a kétmillióból nem engedek egy frankot sem. — A tábornok bizonyára katonai iratokkal érkezik a vezérkarhoz. Csak valami különöst: módon, egészen vak­merő csellel lehet megkísérelni, hogy ellopjuk az okmányokat. Vernin szokatlanul komoly volt és a többiek is érezték, hogy most már nem babra megy a játék... — Véletlen, hogy egy nagyszerű szélhámossághoz megvan a kellő ta­pasztalatom, mert a fogást, amit al­kalmazunk, a saját életemből isme­rem — mondta nagybúsan Vernin. Akkor ismerkedtünk meg a Szép Hop- kinsszal is. Két napig a vonat vala­mennyi utasát fogva tartották. Val­lattak, kutattak és Hopkins hozott ennivalót, cigarettát, meg egyebet. Vőlegény voltam... Ragyogó katonai pályafutás előtt álltam. Tison ezre­des elé utaztam, akit itt kellett meg­várnom az állomáson. Az ezredes átutazott Marokkó felé. Egy fontos leírást bíztak rám, hogy átadjam az ezredesnek. Tisont útközben elkábí­tották és valaki más jelent meg az ő ruhájában. Én nem ismertem sze­mélyesen az ezredest... És átadtam a táskát egy kémnek... Eszem ágába sem jutott, hogy igazoltassam, mert valahonnan elősietett egy vasúti-ru­hás ember állomásfőnöki uniformis­ban és hosszan kezetrázott a kémmel, mosolyogva beszélgettek néhány szót. Ez volt a zseniálisan aljas! Egy ide­való személy .látszatával elterelni a gyanú lehetőségét. Utóbb kiderült, hogy az állomásfönök is a cinkosa volt. Hiába. Az alezredesnek nyoma veszett. Két napon át ott tartották az utasokat. Minden fülkét, minden zsebet, minden poggyászt széttúrtak, Az írás nem lett meg. — De hiszen ebben az ügyben ma­ga nem lehetett a terhelt, — mond­ta Pugacsev. — Nem is vádoltak hűtlenséggel, hanem kötelességmulasztással. Az is lehet, hogy felmentettek volna... De úgy adódott, hogy egy igen kemény, puritán tiszt véleményétől függött az ítélet. Ez a kemény ember azt mond­ta, hogy a katona nem tévedhet. — Ha egyszer ott volt az állomás­főnök a csaló mellett — dörmögte Borck, a matróz — akkor igazán joggal hihette, hogy az ezredes ide­valósi. — Ezzel védekeztem. De a tiszt, akinek a véleménye döntő volt, azt mondta, hogy ha ellenséges állások­nál fakoronákat látunk, ott könnyen lehet a törzsek helyett egy ütegállás elmaszkírozva. Tehát egy kézenfekvő látszatért az óvatosságot elmulaszta­ni, ez feltétlenül kötelességmulasztás. Csak jelképesen ítéltek el, de nyug­díjaztak nyomban és a szép házas­sági terv is kútbaesett. Igv tanultam meg egy ügyes fortélyt. A szélhámost takarni kell, mint egy üteget. Állo­másfőnökünk nincs, de jó lesz egy csendőr is... Valamennyien a Szép Hophinsra néztek... És hallgattak. Borck pipájá­ból vastag füstfelhő szállt fel, a Szép Hopkins töltögette a bort és a rossz szagú melegben, zsírosán fénylett ar­cukon a levegő párája. Ebben a pillanatban azonban véget ért az idill, mert valaki belépett és úgy érezték, néhány másodpercig, hogy a meleg felolvasztotta az agyu­kat. Egy csinos, fiatal kapitány állt előttük. Ez a kapitány Dormand volt, a zon­gorahumorista, aki valamikor egy hi­degvízgyógyintézetben működött az uzsonnázó ápoltak szórakoztatására... 6. Darincourt altábornagy és leánya, a tündért szép, de mindig szomorú Susanne ösztönszerűen felemelkedett, amikor a vonat zökkenve, csattogva a keresztsínpárokon rohant át soro­zatosan. A tábornok felvette az akta­táskáját. — Lehet, hogy azóta tán megro­hanták Golea oázist is. — Micsoda szörnyűség! Remélem, megbüntették a gazembereket? — Majd megtudom Percival kapi-| ténytől, aki a vasútnál vár. — Ismered ezt a kapitányt? — Nem, de már hallottam róla... Régi szaharai tiszt... Nézd! Ott áll .és a pályaudvari csendőrrel beszélget... Az altábornagy frissen leugrott a vonatról, segített Susannenak. A ka­pitány mosolyogva megveregeti a csendőr vállát és siet jelentkezni. — Louis Percival kapitány, excel- lenciád szolgálatára. Az altábornagy kezet rázott; — Hát mi van, mon vieux?... — Kocsival vagyok, excellenciás uram... Szörnyű disznóság történt, amint már bizonyára értesült. A ga­zemberek sajnos, elmenekültek, de lehet, hogy a környéken portyáznak. Legokosabb, ha megszáll excellenciád az Abudil erődben. — Nagyon helyes... — Az őrmester is velünk jön. Hu szonöt kilométer az út. Estére ott vagyunk. Egy könnyű kocsit szerez­tem, jó lóval. — Hát akkor előre! ...A homokfutó vidáman trappolt a sivatagban. Mögötte tevén ügetett a csendőr. Az altábornagy élvezettel né­zett szét a jó öreg Szaharában, ami olyan nagy mumus annak, akit nem szeret, és olyan nagyon hozzátarto zik az öreg gyarmati katonához. Vagy másfél órája haladtak, ami­kor a csendőr hirtelen nagyot kiál­tott: — Hej! Megállni!... Azonnal kiesik a kerék! Az egyik küllő csakugyan igen la­zán forgott, és amikor megvizsgálták, kiderült, hogy néhány szög hiányzik a tengelyből. Ezek a szögek a csen­dőrőrmester ruhájába bújt Szép Hop­kins zsebében voltak. — Nincs más hátra — mondta a kapitány — mint letáborozni itt, amíg az őrmester visszamegy El Goleába másik kocsiért. — Nagyon jó! — örvendezett Su­sanne. — Legalább elmondhatom, hogy táboroztam a Szaharában. — Erre a környékre nem merész-- kednek a rablók. Túlságosan nagy kockázat volna. A rokonszenves, jőmodorú kapitány elsőrangúan szórakoztatta Susannet. Később kávét főztek, konyakot it­tak hozzá, az altábornagy még éne­kelt is és a kapitány sajnálta, hogy nem zongorázhat. Azután bealkonyo- dott lassan, de az őrmester nem jött... Közben Susanne elaludt, utána az altábornagy is elszundított. Mire fel­ébredt, eltűnt a kapitány... És eltűnt az irattáska is! ... A hajnali sivatagban Azumbár fe­lé sietett a részvénytársaság. Halá­losan kimerült állapotban voltak. Po­rosak, szakadtak, bágyadtak... — Most mi a teendő? — kérdezte Borck. — Elmegyünk Puskin Mária Gott- fríedért, odaadjuk neki az aktatáskát, azután véresre verjük, hogy kellőkép­pen megtépázott állapotban vigye el a táskát az altábornagynak. Ez jó, nem? — Akár jó, akár nem — mondta a Szép Hopkins — az a fráter meg­érdemel néhány pofont. Ezt a részét az ügynek nyugodt lélekkel rámbiz- hatjútok. — Hol van Vernin és Dormand a táskával? — kérdezte Borckt — Mögöttünk jönnek. Halló!... Hal­ló! A sivatag szegélyén gyér fűszálak búslakodtak és a hajnali lehűlésben a dér lerakódás fehér lett rajtuk. — Halló... — kiáltotta most egy bágyadt hang és Dormand érkezett lassan, bandukolva, a bokáig érő por­ban. — Hói van Vernin? — Veled maradt mögöttünk. — Ördögöt! A nap már ébredt. Hűvös sugarai ibolya és bíbor színű visszfények mö­gül terültek szét, a sárga porhalmo­kon. A reggeli fuvallat átlátszó ho­moktölcsért pörgetett sebesen a lát­határ felé. Hal van Vernin?... Keresték a nyo­mát. Messze, vagy két órányira, vég­re rátaláltak egy magányos bakancs lenyomatára. Azt is megállapíthatták^ hogy az illető tevére ült és elnyargalt keleti irányba. Csak Vernin lehetett. Ezen a helyen valaki várta tevével. — Uraim!, — mondta Pugacsev —1 és úgy állt ott a hajnalban, szigorú, határozott pózban, mint egy főügyész, aki parancsot ad a delikvens előve­zetésére. — Uraim! ezennel megálla­pítom, hogy Vernin, aki ma este el­mondta nekünk megindító élettörté­netét, hitvány fráter, mert kétségte­len, hogy kirabolt bennünket! — Ilyesmi még sohasem fordult velem elő... dünnyögte a Szép Hop­kins. Borck, a matróz, idegesen rágta a pipáját és tanácstalanul körülné­zett. Dormand nem szólt. Neki fájt a legjobban. — Sajnos —■ jegyezte meg a zon­gorista — ezért a lopásért senki sem kap becsületrendet. — Visszautasltom a léhaságát! — kiáltotta idegesen Pugacsev — ez akasztófahumor. Kérem! Nekünk most össze kell tartani és valamit elhatá­rozni... — Nézze, sintér úr —■ vágott köz­be a Szép Hopkins — maga ne sza­valjon folyton, mert akkor én jól fejbeütöm. Nagy búsan elindultak, hogy min­denképpen szerencsétlen vállalkozá­suk után hazatérjenek a Lafayette erődbe. Előbb azonban kíméletesen értesíteni kell Puskint. — Szegény... — mondta Pugacsev — lehet, hogy megüti a guta. — Én 1nár ezt sem remélem... — dünnyögte Borck és mint egy négytagú vert hadsereg, bús=" ■ - -váltak a sivatagban... 7. ... Hajnalodott. A goleai pályaud­varra visszatért két utas. A daliás, hatalmas vidám altábornagy helyett egy megtört öreg katona tért vissza a leányára támaszkodva. — Azt hiszed... hogy olyan fontos­ságot tulajdonítanak majd az ügy­nek?... — kérdezte Susanne minden meggyőződés nélkül, mert jól tudta, hogy a táska féltett katonai titkokat tartalmazott. — Az induló offenzíva felvonulási tervének a másolata volt benne... —« felelte színtelen hangon az altábor­nagy. Az állomásefőljáró készségesen rendelkezésükre állt. Feljegyezte a táviratot: „Egy álruhás és cinkostár­sa, aki csendőrőrmesternek öltözött, elrabolták Darincourt altábornagy irattáskáját, igen fontos katonai ok­mányokkal“. A vasutas azonnal elsietett a táv­íróhoz. ...A porszagú, vedlett falu vendég-1 lői szobában, csendben ültek egy­mással szemben: apa és lánya. Su­sanne nem talált vigasztaló szót. — Nem tehetsz róla... Ez olyan megtévesztő volt... mondta meggyő­ződés nélkül. — Igen, igen... Most... azért mégis írni fogok. Te pihenj le addig. Papírt tett maga elé és elővette a töltőtollát. — Mit írsz? — A lemondásomat. — Most... azonnal? — Igen. Most. Azonnal. Susanne nem felelt. Kétségbeeset­ten ült és nézte az apját, aki gör­nyedt háttal, ősz fejjel, magas hom­lokát mélyen lehajtva a papír fölött, egyforma kézmozgással rótta a be­tűket ős­ég kopogtak az ajtón. Mielőtt még bárki is felelt volna, egy szakadt ru­hájú légionárius lépett a szobába. — André Vernin, az első század, huszas peloton kilences számú köz­legénye jelentkezik, mon general! Olyan csend volt és úgy néztek er­re a komor, megviselt, talpig poros katonára, mintha kísértet lépett vol­na be. A lány hangtalan szájmozgás­sal ezt mondta: „André...“ ,

Next

/
Thumbnails
Contents