Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-24 / 37-38. szám
A Genfi-tó partién, a ki svájci városka, Ville- neuve közelében, 191 egy nyári éjjelén, egy halász ladikján messzi kiévezett a tavon, s különb tárgyat pillantott meg a vízen ahogy közelebb ért hozzá, fel ismerte, mi az: gerendákból la zán összetákolt tutaj, s rajt meztelen férfi, aki egy deszka val evezve, igyekezett előre, i halász álmélkodva kormányzót feléje, az elcsigázott embert besegítette a csónakjába, csu pasz testét úgy-ahogy betakar gáttá hálókkal, s aztán megpró bált szóba elegyedni a hideg tői vacogó férfival, aki félén ken kucorgóit a ladik végében! de az érthetetlen idegen nyelven felelt, egyetlen szó sem hasonlított belőle az ő anya- nyelvéhez. A jó szándékú halász hamarosan le is mondott a további próbálkozásról, bevonta a hálóját, és gyors evezőcsapásokkal a part irányába igyekezett. Ahogy a hajnali világosságban a part körvonalai felderengtek, úgy derült fel a meztelen férfi arca is? a széles száj körüli szakállerdőből gyermekes nevetés villant fel, e- gyik keze a szárazföld felé mutatott, kérdőn és félig-med- dig már bizonyossággal egy szót dadogott újra meg újra, amely olyasféleképpen hangzott: „Rosszija“ — és egyre boldogabban csengett, amint a csónak a part felé haladt. Végre megcsikordult a föveny a ladik alatti a halász családjának nőtagjai már várták a nedves zsákmányt, s mikor a halászhálóba burkolt, meztelen férfit meglátták, visítozva szaladtak szét', akárcsak hajdanában Nausika szolgálói? majd lassanként összeverődött néhány falusi ember, akiket a furcsa hír csalogatott oda, s hamarosan csatlakozott hozzájuk méltósága tudatában és hivatali buzgalommal eltelve, a derék községi altiszt Is. Számos utasítás és a háborús idők tapasztalatai révén mindjárt tudta, hogy a férfi katonaszökevény, s a francia partról került át a vizen, és már neki is készült, hogy elkezdje a hivatalos kihallgatást', de a körülményes eljárás méltósága és jelentősége hamarosan csorbát szenvedett, mert a meztelen férfi (akinek a falusiak időközben egy kabátot és zsávolynadrágot adtak) minden kérdésre egyre aggodalmasabban és bizonytalanabbul azt ismételgette kérdően: „Russzi- ja? Russzija?“ A községi altisztet kissé bosszantotta ez a kudarc, félreérthetetlen mozdulatokkal megparancsolta az idegennek, hogy kövesse, mivel a falusi fiatalság már talpon volt, lármával kísérte a vizes, mezítlábas férfit, akin csak úgy lötyögött a nadrág meg a kabát. A községházára vezették, és őrizetbe vették. Nem ellenkezett, egy szót sem szólt, csak világos szeme sötétedett el a csalódástól, s mint akit ütnek, félve összehúzta széles válláit. A hír, hogy kihalásztak egy embert, már eljutott a közeli szállókba, és néhány hölgy meg úr, örülve, hogy a nap egyhangúságában ilyen érdekes esemény akad, látni akarta a vadembert. Az egyik hölgy valami édességet adott neki, de az idegen bizalmatlan volt, hozzá se nyúlt, mint a majom. Egy úr lefényképezte, vidáman fecsegtek, beszélgettek körülötte. Véqre az egyik nagy hotel igazgatója, aki sokáig élt külföldön, és több idegen nyelven beszélt, először németül, majd olaszul és angolul, végül pedig oroszul szólt a rémült idegenhez. Amint anyanyelvének hangját meghallotta, a riadt ember összerezzent, jóindulatú arca egyik fülétől a másikig széles nevetésre derült, s hirtelen megnyugodva, előadta egész történetét. Hosszú és zavaros történet, egyik-másik részletét még az alkalmi tolmács sem értette, de lényegében így bontakozott ki ennek az embernek a sorsa: Oroszországban harcolt, majd egy napon ezernyi társával együtt vagonba tuszkolták, és nagyon messzire vitték. Aztán hajóra kerülték, és még sokáig utaztak idegen országok partjai mentén, ahol akkora volt a hőség, hogy — igy fejezte ki magát — az embernek a csontja is puhára főtt a húsában. Stefan Zweig Gyűrök Éva ra)za kodnak róla. A* orosz meg akarta csókolni a kezét, de az igazgató hátralépett, és gyorsan elrántotta előle. Aztán megmutatta neki a szomszédos házat, a kis falusi fogadót, ott majd kap fekhelyet és ételt, még néhány barátságos megnyugtató szót intézett hozzá. s megindult felfelé, a szállodához vezető úton. A szökevény mozdulatlanul meredt utána, s ahogy távolodott ez az egyetlen ember, aki az ő anyanyelvén megértette, ismét komorság borult már már dérült arcára. Sóvárgó tekintete követte a férfit, egészen a magaslaton épült szállodáig, s ügyet se vetett a többiekre, akik álmélkodtak vagy jót mulattak furcsa viselkedésén. Mikor valaki megérintette és részvevőén a fogadóba irányította, az orosz széles válla mintha megroskadt volna, s aztán lehajtott fejjel támoly- qott be az ajtón. Az ivószobában ültették le. Meghúzódott egy asztalnál — amelyre a szolgálólány hozottistenként egy pohár pálinkát tett —, s egész délután ott gubbasztott mozdulatlanul, lesütött szemmel. A falubeli gyerekek folyvást belestek az ablakon, vi- háncoltak és odakiabáltak neki — ő fel se emelte a fejét. A belépő vendégek kíváncsian nézegették, ő csak ült ott, tekintetét az asztalra szögezve, meggömyedt háttal, szégyenkezve és félénken. És mikor ebédidőben egy csomó ember nevetése áradt szét a helyiségben. száz meg száz, egytől egyig érthetetlen szó kavargóit körülötte, s ő ebben az idegenségben, süketen és némán gunnyasztott, az általános mozgás közepette — annyira reszketett a keze, hogy alig bírta kiemelni kanalát a levesből. Egyszerre csak nagy könnycsepp gördült végig az arcán, és az asztalra hullott. Riadtan nézett körül. A többiek észrevették, és hirtelen elhallgattak. Szégyellte magat, s nagy bozontos feje egyre mélyebben konyult az asztal sötét fája fölé. így ült egészen estig. Az emberek jöttek-mentek, már nem is érezte a jelenlétüket, s azok sem érezték őt: egy árnyék a kályha árnyékában, úgy ült ott. két kezével az asztalra nehezedve. Mindenki megfeledkezett róla, észre se vették, hogy alkonyatkor hirtelen fel- tápászkodott, és tompán, ösztönösen, mint az állat, megindult felfelé a szállodához vezető úton. Egy vagy két óra hosszat is ott ácsorgott a bejárat előtt, sapkáját alázatosan kezébe tartotta, s még tekintetét sem emelte senkire; végül is az egyik hotelszolgának feltűnt ez a különös alak, ahogy mereven és feketén, mintha a földbe gyökerezett volna, akár egv fatörzs áll a szálló fényben úszó bejárata előtt, s kihívta az igazgatót. A komor arcon megint felderengett valami kis derű, mikor anvanyelvén köszöntötték. — Mit akarsz, Borisz? — kérdezte jóindulatúan az igazgató. — Engedelmet kérek' — dadogta a szökevénv —, csak azt szeretném tudni... hogy haza- mehetek-e? — Persze hogy hazamehetsz — felelte mosolyogva az igazgató. — Holnap? Most már a másik is ‘elkomolyodott. Olyan könyörgően hangzottak a szavak, hogy a mosoly elsuhant arcáról. — Nem, Borisz... Most még nem. Majd ha véget ér a háború. — És mikor? Mikor ér véget a háború? — Azt csak az Isten tudja. Mi, emberek, nem tudhatjuk. — É«s előbb? Előbb nem mehetek? — Nem, Borisz. — Olyan messze van? — Bizony. — Még sok napig tart az út? — Hagyne, még sok napig. — Érn mégis nekivágok! Erős vagyok. Nem fáradok el. — De nem mehetz, Borisz. Közben még egy országhatár van. — Országhatár? — Üres tekintettel bámult. Ismeretlen volt neki ez a szó. Aztán különös, makacs módján azt mondta: — Majd átúszom rajta. Az igazgató már majdnem elmosolyodott? mégis fájt a szíve, és szelíden magyarázta: — Nem, Borisz, ez nem megy. A határ az idegen ország. Az emberek nem engednek át. — Hisz én nem bántom őket! A fegyveremet eldobtam. Mért ne engednének haza a feleségemhez, ha Krisztus nevében kérem őket? Az igazgató egyre inkább elkomorodott, Keserűség fogta el. — Nem — mondta —, nem engednek át, Borisz. Az emberek már nem hallgatnak Krisztus szavára. — De hát mitévő legyek, jő uram? ©n itt nem maradhatok! Az emberek itt nem értenek meg engem, és én sem értem meg őket. — Majd megtanulod, Borisz. — Nem, uram — és az orosz mélyen lehajtotta a fejét —, én semmit se tudok megtanulni. ©n csak a mezei munkához értek, semmi máshoz. Mihez fognék itt? Haza akarok menni! Mutasd meg nekem az utat! t — Nincs most út, Borisz. : — De jó uram, csak nem tilthatják meg nekem, hogy hazamenjek az asszonyhoz meg a gyerekeimhez, ©n már nem vagyok katona! — Megtilthatják. Borisz. — ©s a cár? — A kérdés hirtelen tört fel belőle, s remegett a várakozástól meg a tisztelettől. — Nincs már cár, Borisz. Letették a trónról. — Nincs már cár? — Tompán meredt az igazgatóra. Tekintetében kialudt az utolsó fény, s aztán nagyon fáradtan mondta: — Akkor hát én nem mehetek haza? — Most még nem, Várnod kell, Borisz. — Sokáig? — Nem tudom. A homályban egyre sötétebb szomorúság borult az orosz arcára. — Olyan rég várok már! ©n már nem bírok tovább várni. Mutasd meg az utat! Megpróbálom! — Nincs út. Borisz. A határon elfognak. Maradj itt, majd kerítünk neked munkát. — Itt nem értenek meg engem az emberek, és én sem értem meg őket! — ismételte makacsul. — Nem bírok itt élni! Segíts nekem, jó uram1 — Nem tudok, Borisz. — Krisztus nevében kérlek, hogy segíts! Segíts rajtam, mert én nem bírom már tovább! — Nem tudok, Borisz. Senki se tud most a másikon segíteni. Szótlanul álltak egymással szemben. Borisz a sapkáját gyúrta kezében. — Hát miért vittek el engem hazulról? Azt mondták, meg kell védeni Oroszországot meg a cárt. De Oroszország messze van innen, fes te azt mondtad, hogy a cárt... hogy is mondtad? — Letették a trónról. — Letették a trónról. — Értelmetlenül megismételte ezt a szót. — Mit csináljak én most, uram7 Nekem haza keli mennem! A gyerekeim rínak utánam. Nem tudok én itt élni! Segíts rajtam, uram! Segíts! — Nem tudok, Borisz. — ©s senki se tud segíteni rajtam — Most senki. Az oroaz feje mind mélyebbre konyult. aztán hirtelen fejtett hangon azt mondta: — Köszönöm, jó uram. — És megfordult. Nagyon lassan lépkedett lefelé az úton. Az igazgató sokáig nézett utána, s furcsállotta, hogy nem a fogadó félé megy, hanem le a lépcsőkön, a tóhoz. Mélyet sóhajtott, és visszatért a hotelbe, munkájához. A véletlen úgv hozta, hogy a vízbe fúlt férfi meztelen holttestét ugyanaz a halász találta meg másnap reggel. Az orosz az ajándékba kapott nadrágot, sapkát és kabátot gondosan lerakta a partra, úgy ment a vízbe, ahogy kijött belőle. Az esetről jegyzőkönyvet vettek fel, s minthogy nem ismerték az ismeretlen nevét, olcsó fakeresztet állítottak a sírjára, egyikét a névtelen sorsokat hirdető kis kereszteknek, melyek mostanság széltéoen- . hosszában beborítják Európát. LUDVlK ASKENAZY: Beszélgetés a halálról Egy alkalommal Strasnl- cén sétáltunk. Nem messze a krematóriumtól megpillantottunk egy halottasko- csit. A kocsiban koporsó volt. — Apu — mondja —, ez szállítókocsi, ugye? — Igen — mondom —, szállítókocsi. — És mit szállít? — Megboldogultakat - felelem. — Mi az a megboldogult? — Halott — mondom. — Az, amikor valaki meghal? — kérdi. — Ügy van, kisfiam. Elszomorodott. Kis ideig nézi a halottaskocsit, aztán megszólal: — Apu, és hol fekszik? — Kicsoda hol fekszik? — Hát a megboldogult — suttogta. — Hátul — mondom. — Egészen hátul? Az autó fekete és komor volt. Az emberke félni kezdett a haláltól. Megrettenve nézett rám, és megkérdezte: — Mindenkinek meg keil halnia? — Mindenkinek — mondom —, mindenkinek, fiacskám. Ez az emberi sors. — De te hamarabb halsz meg. mint én — mondta reménnyel a hangjában. Megörvendeztettem, hogy igen. — Gyere — mondom —, elmegyünk arra, bal felé, ott rét van, és margitvirág meg százszorszép nő ott. — Apu — kérdi —, a százszorszépek is meghalnak? — Gyere — mondom. — Veszünk fagylaltot. Ne nézd már azt az autót... De ö csak nézte, nézte, aztán kétségbeesetten megkérdezte: — A megboldogultnak hátul kell feküdnie? — Hátul — mondom. — Milyen fagylaltot szeretnél? Vaníliásat? ÄH és bámul. Sírásra görbül a szája. — Apu — mondja —, ha én maid meghalok, nem ülhetnék a sofőr mellett? — Ülhetsz — mondom —, ez lehetséges. De nem beszélhetnél ám hozzá, mert ezt tiltja a közlekedési előírás. Megfogadta, hogy hallgatni fog. Nagyon megörült, végül még ugrott is egyet örömében. — Gyere — mondja —, szedünk margitvirágot. Csokrot kötünk. Amíg élők vagyunk. Lehet hogy fogunk szöcskét. Attól kezdve nem fél a haláltól. Én sem félek. Ha a sofőr mellett fogunk ülni... Kötöttünk csokrot — nagyot, gyönyörűt. Margitvi- rágból, százszorszépből meg egy lila harangvirágból. Eperfagylaltot ettünk. Csoda jól éreztük magunkat. Fordította: Kopasz Csilla új ifjúság 5 Végre kikötöttek valahol, ismét vagonba rakták őket, aztán egyszerre egy dombot,kellett megrohamozni, erről bővebbet nem tudott, mert a támadás elején megsebesült a lába. A körülötte állók, akiknek a tolmács a kérdéseket és válaszokat lefordította, rögtön rájöttek, hogy a menekült valamelyik franciaországi orosz hadosztályhoz tartozhatott: ezeket a csapatokat a fél földtekén, Szibériában és Vlagyivosztokon át vitték a francia frontra, s a hallgatóságban most a szánalom mellett a kíváncsiság is felébredt: vajon mi késztethette ezt az embert bér számára elképzelhetetlenül műveletlen: saját magáról alig tudott többet, mint hogy a keresztneve Borisz, és a szülőfalujáról is ugyancsak zavaros leírást adott, jóformán csak annyit, hogy az odavalósiak Mecserszkij herceg jobbágyai (így mondta: jobbágy, noha a robotot már egy emberöltő óta eltörölték), s hogy feleségével meg a három gyermekével ötven versztnyire lakik a nagy tótól. Most aztán megindult sorsáról a tanácskozás, miközben az orosz maga elé meredve, gör- nyedten állt a vitázók között: volt, aki úgy vélekedett, hogy arra, hogy ilyen különös módon vágjon neki a menekülésnek. Az orosz mosolyában jóindulat és ravaszság volt, mikor készségesen elbeszélte: alighogy helyrejött az egészsége, megkérdezte az ápolóktól, merre van Oroszország. Megmutatták neki az irányt, 6 pedig a nap és a csillagok állásából megjegyezte magának az útvonalat; így aztán megszökött, éjszaka vándorolt, napközben pedig az őrjáratok elől szénakazlakban rejtőzött el. Tíz álló napig gyümölcsön meg koldult kenyéren élt, míg végre elért ehhez a tóhoz. Magyarázkodása most egyre kuszább lett; úgy látszik, hogy ez a Bajkál-tó környékéről származó ember azt hitte, hogy a tó túlsó partja — ahol az esti fényben elmosódott mozgást pillantott' meg — Oroszország. Két gerendát lopott egy kunyhóból, s ráhasalva, egy deszkával kievezett a tóra, ott talált rá a halász. Ügyefogyott elbeszélését azzal az aggodalmas kérdéssel fejezte be, vajon holnap hazaérhet-e már? Mikor szavait lefordították, tájékozatlansága hahotát keltett, de a nevetést hamarosan részvét követte, és mindenki pénzdarabot vagy bankjegyet csúsztatott a kezébe, ő pedig réve- tegen és bánatosan nézett körül. Időközben értesítették telefonon Montreux-t, ahonnan egy magasabb rangú rendőrtiszt érkezett, és nem csekély fáradsággal jegyzőkönyvet vett fel az esetről. Ugyanis nemcsak az alkalmi tolmács tudománya bizonyult elégtelennek, hanem hamarosan kiderült, hogy az a boldogtalan a nyugati emát kell adni a berni orosz kö- , vétségnek, mások attól tartót- ; tak, ennek az eljárásnak az : lehet a következménye, hogy visszaszállítják Franciaország- : ba; a rendőrtiszt kifejtette: a < kérdés minden nehézsége abban rejlik, vajon katonaszökevénynek, vagy okmányokkal ] nem rendelkező külföldiként kezeljék-e, a helybeli jegyző pedig már előzetesen tiltakozott a lehetőség ellen, hogy éppen az ő községe gondoskodjék ennek az idegenből ideszakadt fogyasztónak élelméről és szállásáról. Egy francia izgatottan kiabálta: ne csapjanak ilyen hűhót ezzel a nyomorult szökevénnyel, dolgozton, vagy pedig toloncolják vissza; két nő hevesen vitába szállt vele. mondván, nem az orosz az oka szerencsétlenségének, s bűn az embereket hazájukból idegen országba kényszeríteni. Az egyre izgatottabb hangú vita közben a menekült lassan felvetette riadt szemét, s tekintete rátapadt az igazgató szájára;' tudta, ez az egyetlen ember ebben a nyüzsgő sokaságban, aki érthetően meg tudja mondani, milyen sors vár rá. Mintha tompán észlelné azt a kavarodást, amelyet jelenléte támasztott, s mikor a lárma elült, a csendben önkéntelen mozdulattal könyörögve emelte két kezét az igazgató felé, mint az asszonyok, mikor szentkép előtt imádkoznak. Olyan megható volt ez a mozdulat, hogy * mindenkit részvét kerített hatalmába. A hotel- : igazgató barátságosan odalépett hozzá és megnyugtatta: ne féljen semmitől, itt maradhat, : nem fogják háborgatni, és a ■ fogadóban egy ideig gondosEpizód a Genfi-tónál
