Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-09-24 / 37-38. szám

Nyárutó

Életemben már láttam hatalmas embertömeget, hiszen áttéltem néhány május elsejét, de akkorát, mint amekkora a múlt héten Dubíeket fogadta, a CKD elektrotechnikai özemében Prágában, még nem láttam. Az udvaron, az ablakokban, tűzoltólétrákon, az üzemi konyha tetején, az ideiglenes vaskonstrukció minden centi- ,méterén emberfürtök lógtak. Elég volt két szó — a Dubőek jön — ahhoz, hogy az első váltás minden munkása ott maradjon. Az asszonyok, de néhányan a férfiak közül is, hirtelen az üzem udvarán lévő virágágyakat kopasztották meg. Jó is, legalább nem a virágokat taposták le a kíváncsiak.

Aztán végre megpillantottuk a fekete autót, úgy egy kilométernyire az üzemtől. Később sem jutott tovább. Mindenki kezet akart szorítani vele és legalább meg akarta érinteni a számunkra jelenleg legkedvesebb embert.

„Mindnyájuknak szól a köszönet, nemcsak nekünk". Ezzel a mondattal tiltakozott DubCek elvtárs minden köszönet ellen. Ezt néhányszor megismételte beszédében is, amelyet a munkások az üzemi étkezdében hallgattak meg. DubCek elvtárs szokatlanul hosszan beszélt, több mint két őrá hosszáig. Ez volt első közvetlen találkozója a munkásokkal augusztus 21-e óta. Én már nem jutottam be a terembe. Akik kint maradtunk, körülvettük az étkezdét és a nyitott ablakokon keresztül az esőben állva hallgattuk DubCek elvtárs beszédét.

Vasárnap végre ismét a látogatók vették birtokukba a prágai Vár történelmi objektumait. Az élményt azonban már nem adják ingyen, 5 korona a belépődíj felnőtteknek, 2 korona katonák és diákok számára. Még akkor is megéri.

VÉGRE A MÁNES IS VENDÉGEK NÉLKÜL

A múlt héten megkezdhette munkáját a Csehszlovák Képzőművészek Szövetsége is — a saját épületében. Mint tudvalévő, vendégeink szeptember közepéig minden épületet átadtak eredeti rendeltetésének, kivéve a Ménest, a CSKMSZ épületét. Jó munkát, de főleg jó étvágyat a takarításhoz.

FIATALOK DUBÜEKNÁL

A CSKP KB első titkára fogadta Zbynék Vokrouhlic- ky, a CSISZ KB, és Robert Harenéár a CSISZ SZKB elnökei vezetése alatt az ifjúsági és gyermekszervezetek képviselőit. Nehéz lenne ecsetelni azt a családi légkört, amely az asztal körül ülők között kialakult. Ezért csak néhány gondolatot szeretnék idézni Dubőek elvtárs beszédéből: „Köszönöm azt a megértést és fegyelmet, amelyet fiatalságunk ebben a rendkívüli helyzetben tanúsított. Tartsátok meg ezen tulajdonságaitokat továbbra is. A fiatal generációnak a legnagyobb mértékben ártana, ha a szkepticizmusnak és reménytelenségnek vetné alá magát.“

Újévkor búcsúztunk a nyolc fiatalembertől és az ezüstszínű Tatra - 138 VN-tól. 256 nap alatt 36 ezer kilométert tettek meg. De talán nem is ez a fontos, csodálatraméltó az a „maraton", amit Csehszlovákia és országunk humanizmusa terjesztésében tettek.

Úti céljuk Lambarene volt, Gabun államban, és éppen ide nem engedték be őket. Személyesen szerették volna átadni a csehszlovák fiatalok ajándékát — gyógyszereket és egészségügyi kellékeket — segíteni szerettek volna — mert mint ismeretes, a nyolc fiatalember a Károly Egyetem orvosi karának dákja, illetve végzettje — annak a kórháznak, amelyet a bennszülöttek részére épített dr. Albert Schweitzer. Nem érték el úticéljukat, a „nagy fehér varázslók“ házát. A küldeményt Schweitzer doktor nővérének adták át egy kongói kikötőben.

A KIHALT PRÁGA

Prágában nincsenek vendégek. Se ilyenek, se olyanok. Az olyanok a Prágát körülvéve erdőkben, réteken tartózkodnak. Kirándultak. Ki tudja, mikor lesz majd dolgunk az erdők fertőtlenítésével és mikor kapnak munkát pirotechnikusaink.

HÁROMEZER KORONA AZ ÁRA A CSENDZAVARÁSNAK

A Nemzetgyűlés a múlt héten fogadta el azt a törvényt, miszerint az, aki meg nem engedett mértékben zavarja a csendet és nincs bűncselekményről sző, háromezer koronáig büntethető. Eddig csak ötszáz korona volt a felső határ. Azt hiszem, az összeg eléggé meggondolandó, úgy hogy a csendzavarók számoljanak ezzel.

Kétnapos tárgyalás után a Prága Vll. kerületi bírósága JUDr. O. Kamzík elnöklete alatt ítéletet hirdetett a huszonkétéves Miroslav Flégr felett, aki 1968 március 22-én meggyilkolta a közbiztonsági szervek képviselőjét, Václav Kabeláéot. Az ítélet: halál.

mi

I

— Rosszkor jöttek — mondta a karszalagos férfi. — Szombat és kedd nagyon zsúfolt nap, kevés időt szentelhetek Önöknek.

Nem baj, mert nem utána mentem, nem is tudtam hogy létezik. Véletlenül találkoztunk, feltűnt a karszalagja, megszólítottam. Két szívroham után került ide, mint csökkentett képességű munkaerő. Itt nagy a lárma, nyüzsgés, de nem fél a harmadik infarktustól. Ötödik éve csinálja. A színhely a pozsonyi nagypiac, a szóbanforgó „illetékes" pedig helypénzszedő. Ketten vannak, a másik valahol a túlsó oldalon inkasszál. Az árut az asztalokra és a földre rakják, ezért kell helypénzt fizetni. Egv négyzetméternyi terület az asztalon és földön egyaránt négy korona. Van, akinek saját asztala van, sőt sokan vannak. Rajta a nevük, lakcímük. Balkáni nevek, Bulgárok. Lakhelyük Pozsony. Karavasiljev Jordan húsz éve él, termel és árul Pozsonyban. A karszalagos azt mondja, hogy már majdnem szlovák. Nem a nyelv ismeretére gondol. Karavasiljev- nek negyven ár földje van. Vasil Nackin itt a legrégibb. Ezerkilencszáztizenegy óta ebben a városban ébred minden nap hajnali háromkor. Congov Trifon is közéjük tartozik. Róla is azt gondolják, hogy nagyon gazdag, mint a többi furcsa nevű. Sőt irigylik is, pedig alig van mit irigyelni, és ha igen, akkor az a szaktudása. A rengeteg munka, a hajnali félháromkor, háromkor való ébredés, az őshazától való távoliét bármilyen ideális körülmények között sem irigyelhető. Ezek az emberek dolgoznak. Látszik a kezükön, arcukon. Ha valamivel több pénzük van, az csak a nyolcórás és az egész- napos munkaidő összehasonlításának különbségével arányosan több.

— Hölgyecském! Szilvácska — tessék, tessék!

Rengeteg itt a szilva. Ilyen, olyan, meg amolyan.

— Ilyen tessék, emez jobb. Szilvásgombóc a legjobb szom- baíesti vacsora. Szilvácska — tessék.

Aki ezt kiabálta, az kofa. Tipikus, ilyen viszont kevés van. Ő nemcsak kövér, nemcsak tarkakötényes, a maga módján mint eladó, szemtelen is. Nagyon jól tudja, hogy nincs egyedül, de úgy kiabál, mint ha egyedül volna. De hát akkor nem is kéne kiabálnia öt-hatezer ember közt. Annyi itt a szilva, hogy mindenkinek jutna legalább nyolc-tíz szem. Persze kilónként veszik, fenoléként és nem mindenki. Több nem nagyon kel el egyszerre, még két hét múlva is lesz belőle elég, befőzésre akkor sem lesz késő, még olcsóbban is adják majd. Igaz, három-négy óra múlva is olcsóbb lesz, mert most még csak reggel fél hat van.

Szóval kofa ez a szilvásasz- szony. A rengeteg elárusító közül — mondom — keveset lehet annak nevezni, mert sokan kimondottan a piacból élnek és ők már ismerik a „dörgéseket“, feleslegesnek tartják, hogy ki- abálianaki Furcsa magyarázat, de így tapasztaltam, meg a karszalagos helypénzszedő is így magyarázta: Van szilvája, hát eljött, hogy eladja.

— Honnét tudja?

— Onnét, hogy nem ismerem. A törzsgárdát az eladók nyole- vanöt-kilencven százaléka alkotja.

Az öregember, meg a kislány, az unokája, egy aránylag félreeső helyen, két bódé között állnak. Nyolc korona helypénzt fizetett az öreg. Két négyzetméternyi területen, újságpapíron gombát árul, kilenc fajtát. Csöndes, kedves öregember. Köteiességtudóan, ahogy az a rendes eladóhoz illik, előhúz egy papírt és mutatja, mintha ellenőr lennék. A papír az egészségügyi kutatóintézet igazolványa, negyvenöt gombafajta árusítására jogosítja fel a bácsit. A gombafajták fel vannak tüntetve a papíron, bi- zanyítványnak is számít, azt igazolja, hogy tulajdonosa a felsorolt fajták tökéletes ismerője. Vizsgázott belőle. Ennek csak két esztendeje. Két 'esztendeje js annyit tudott a

gombákról, mint negyven évvel ezelőtt. É'jjel egy órakor szedte, hat kilométernyire a falutól, az erdőben, meg a réten, mind a kilenc fajtát.

— Ennek kilenc, emennek huszonöt, ennek tíz, a csipkegombának nyolcvan százalékos a méregtartalma, mégis ezt viszik a legjobban, mert hát akkor is finom, a csipkegombától még senki sem halt meg, nem is lett beteg.

Gusztusos, akár nyersen is szájba kívánkozó gombák. Húsz koronába került ide a vonat, kettejüknek négy a villamos, nyolc a helypénz, éjfélkor kellett szedni, az unokának segíteni kellett, de hát úgy látszik, mégis megéri, mert évValocsav János fél hektáros belterületen termel a duna- szerdahelyi járás egyik községében. Van szakmája, de ő is rokkant, már nyolcadik éve kertészkedik, az alacsony nyugdíj és az egykori iparos-kereset közti különbséget a piacon találja meg. Persze dolgozik érte, az árut a saját Spartakián hozza a piacra. Hetente háromszor, négyszer jön. Tök, paprika, uborka van az asztalán. Neki is saját asztala van, már harmadik éve. Panaszkodik. Hónapokkal ezelőtt az elsőosztályú kalerábé darabját a szövetkezetektől hetven fillérért vásárolták fel, tőle, meg ezek szerint a magántermelők valamennyiétől ötvenért. Az

NAGYPIAC

Sok szövetkezetnek, állami gazdaságnak van itt bérelt területe. Az eqyikben már mustot is árulnak, még nem a legjobbat. Korai, keserhyés az íze, még nem az az igazi must. Ru- haüzietek is vannak, tányérokat is árulnak, lacipecsenyét, sorsjegyet, habszivaccsal bélelt melltartókat, gyűrűt, újságot, rengeteg mütyürkét, giccset.

De a zöldség, a gyümölcs, a baromfi — egyszóval az élelmiszer. az elsőosztályú. Ha elsőosztályú árut akar az ember, ide érdemes eljönni.

Hatalmas, nyüzsgő terület a piac. Rengeteg a látnivaló, naphosszat talál itt érdekeset az ember. Meggyőződésem, hogy sokan nem is vásárolni, csak csellengeni, passziózni járnak ide. Elbámészkodnak itt, talán vásárolnak is valamit, aztán hazamennek. Olyan hangulatot élvezhet itt az ember, amely szinte napokra megnyugtatja. É’s aki egyszer ide jön, az könnyen ide is szokhat.

Az eladók és vevők közül sökan Bacfleket szidják, aki 1962-től 63-ig betiltotta a piacot. Szerencsére már ismét van.

tizedek óta csinálja a bácsi. Hadirokkant, hetente kétszer, háromszor, az is előfordul, hogy négyszer jön a piacra.

Pőstyén mellöl három megtermett asszonyság van ittt Velük három kamaszlányuk. Talán körülöttük forog ma a legtöbb ember. Savanyított káposztát árulnak frisset, idei káposztából. Összesen négy mázsát hoztak. Együtt termelték, szelték, együtt savanyították. A férjek télen motorral hajtott káposztaszeletelöt készítettek. A káposztának jó, csalogató illata van. Még csak reggel hat óra, de egy hordóval már elfogyott. Két asszony szilonzacskót húzott a kezére, azzal markolásznak a fehér káposztában. Szilonzacskóban adják. Mindenki vehet, azok is, akik nem hoztak edényt magukkal. Senki sem hozott, ki gondolt volna arra, hogy ilyen korán már lesz savanyított káposzta. Egy kisebb hordóban savanyított káposztaleveleket is hoztak, aki töltöttkáposztát akar főzni, nem keil fásliba meg celofánba burkolnia a gombócot. A harmadik asszony a pénztáros. A harmadik lány is az, a másik kettő kovászos uborkát árul. Reggel hat óra van, amint látom, van a piacon vagy harminc hordó kovászos uborka. Már vagy felét megkóstoltam, de eddig az övéké a legízesebb. Kovászos uborkát is két hordóval hoztak, az egyiket már eladták.

Autóval jöttek, száz korona volt a szállítási költség. A káposztának négy, a levélnek hat korona az ára kilóként. Az uborkák majdnem egyformák, ötven fillérnél olcsóbban nem adják darabját. A káposztát mindenki megkóstolhatja, persze nem a hordóból, a szilon- zacskós kézből.

Van itt minden. Tiszta, elsőosztályú az áru. Fényképészünk a lencséjét törülgeti. Az áru tisztább a gép lencséjénél, a választék szinte tökéletes, még sárgadinnye is van, pedig azt az idén még nem láttam a városban, hiába kerestem..

1500 korona kertészeti adót nem sokallja.

Fozőkanál, élő nyúl, tojás, paprika, zöldség, gyümölcs garmadával. minden fajta, dinnye, levágott, élő baromfi, zsír, gabona... felsorolhatatlan. A gyümölcsök között az őszibarack, a virágok közt a kardvirág dominál. A vásárlók és az eladók nagyrésze már ismeri egymást. Egv öregember félzsák tisztabúzát hozott s azt telerakta tojással. A tojást is megveszik, meg a tisztabúzát is, de a sovány, penészedő ma- iacsonkácska senkinek sem kell és ezt árulni sem szabad.

— Két éve meghalt a feleségem. Kell a pénz, hát mit tegyek, nekem nem kell annyi tojás, ezt a sonkát sem tudom megenni, pedig nagyon finom. Ritkán jövök, de azt a százkétszáz koronácskát mindig hazaviszem. Én nem a piacnak termelek, csak a felesleget hozom ide, ha van.

Sorban csak egv helyen állnak — a kenyérért. Galántai, gömbölyű kenyér, naponta ezer-ezerötszáz darabot hoznak, de sokszor kétszer annyi is kevés volna. A galántai Jed- nota bódéjában árulják. Kitűnő bort, házikolbászt, préssajtot, hurkát is adnak, ugyanezzel a kitűnő kenyérrel, amely még melegr szinte forró.

s az, ki idejön, megtalálja itt a számítását.

Augusztus tizenhetedikén a fenti mondattal befejeztem ezt' az írást. Ki hitte volna, hogy még valamikor folytatom. É*s most folytatom. Augusztus 31. van, ismét szombat. Ismét' itt' vagyok a piacon. Azzal fejeztem be, hogy hatvankettőtől hatvanháromig nem volt piac, s most’ azzal kezdem, hogy au-' gusztus huszonegyedikétől hu- szonhét-huszonnyolcadikáig ismét nem volt. Akkor Bacílekeí átkozták miatta. Az eladók és a vásárlók most nemcsak féltek idejönni, de nem is volt rá lehetőségük. Képzelem, mi lett volna itt az első napokban, ha van áru. Nem kellett volna kínálni? tessék fiatalúr, 'tessék nagysád! De nem volt aki kínálja, nem volt kinek kínálni,

Azokban a napokban, amíg nem volt a piacon forgalom, történt ugyan egy különös eset. A második, vagy harmadik napra esett a televízió alkalmazottainak fizetése. A TV épületébe lehetetlen volt be- iutni, az embereknek viszont kellett fizetés. Mit volt mit tenni, mint valahol másutt kifizetni az embereket. így került sor arra, hogy a „szünnapok“ alatt mégiscsak volt forgalom a nagypiacon, mért itt fizették ki a televízió alkalmazottait — a szabad ég alatt.

Pár nap múlva már odarné- részkedett pár eladó, pár vevő, másnap már többen voltak s harmincegyediként' már majdnem olyan volt a helyzet, mint korábbi ottlétem alkalmává!. Majdnem olyan? Több annál. A bódék falán Dubcek és Svoboda képek, az emberek arcán aggodalom. Ití is mindenki tudja, mi történt... Mindenki szomorú.

Áru most is van eiég. Az asztaloknál nem állnak sorokban. a vásárlás hétköznapi, csak az arcok oly szomorúak.

Reszeli Ferenc