Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-09-17 / 36. szám
Szép versek Vörösmarty Mihály: A vén cigány Húzd rá cigány, megittad az árát. Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig így volt a világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyütt vonóbul bot, Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Oda lett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyütt vonóbul bot, Szív és pohár tele búval, borral. Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sir és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban. Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyütt vonóbul bot. Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Kié volt ez elfojtott sóhajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján. Mi zokog mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek. Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyütt vonóbul bot, Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Mintha újra hallanék a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prométheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki. tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyütt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. A vak csillag, ez a nyomorú föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája. Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod. Mikor lesz a nyütt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel újra a vonót, És derüljön zordon homlokod. Szűd teljék meg az öröm borával. Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. Illyés Gyula: „Szólj rá * kezedre, Mit Írja még mindig dátummal a tavalyi évet?" Jobb kezemben még benn a hűség. Bár párolog. Elismerésem Így is. neked, jobb kezem. Elesett, szégyenletesen tíz napja már a vár, és kiki a győzteshez áll; te. konok, hullák és romok felett, bem írsz alá hódoló levelet — ma Is, láncban is űr a ledőlt, lemúlt évet vallód házadul — Múlt — múlt! Mitől múlt, mondd — kitől, ami ledől?! őrült, ki nem ezt mondja itt: az idő a hazám. Akár. ha -e- rom! Elnézlek, öreg katonám. Vén bajtárs, Itt asztalomon, kezelhetetlen partizán — Le-lemosolyogtunk ugyan sokszor egy kicsit, de csak téged küldtünk a tűzbe, harc-nyeréshez, ha veszni volt a tét. Mi gyáva parancsnokaid, végül mi is, rabszijra fűzve, majd megtagadunk. De elébb. hogy elhurcolnak, janicsárnak —: tébolyult, eleve te tudtad, vállalni embermól csatánkat — Ha elvesztjük is a háborúnkat. « • ERKÖLCS ES POLITIKA A januárban megindított' demo- kratizációs folyamatot, politikai, társadalmi életünk vonatkozásaiban leginkább a heves viták, szenvedélyektől áthatott megnyilvánulások, a haladó és visszahúzódó politikai törekvések harca jellemezte. Társadalmi életünk bonyolultsága ellenére is, az év közepére már világos és erős körvonalaiban látni lehetett azt az erőt, azt a törekvést, mely a jövőben vezető szerepét a dogmatikus támadásokkal szemben megszilárdítva, következetesen megvalósítja programiát. Természetesen az Alexander Dubcek vezette pártra gondolok, amely igyekezett megszabadulni a múlt hibáitól és i- ovekezett kikapcsolni a politikai életből azokat az elemeket, amelyek az erkölcsi és gazdasági károkat előidézték. A dolgok kezdtek fassan helyükre kerülni. Egy csomó erkölcsi norma kezdte visszanyerni eredeti értékét és értelmét. A gazdasági fejlődés hozzáértő szakemberek irányítása mellett kezdett egészséges, a fej-' lődés és az élet törvényszerűségeit figyelembe vevő irányt venni. . Készültünk az utolsó „ütközetre“. A párt rendkívüli kongresszusának eredményeként vártuk a dogmatikus, szektás elemek teljes vereségét és a demokratikus szocializmus útjának további akadályoktól való megtisztítását'. Jött az ötök levele. Jötték az ágesernői és pozsonyi tárgyalások. Már ebben az időben rossz sejtéseink támadtak. Az ország népe azonban példátlan egységben sorakozott’ fel a dubőeki pártvezetés mögé. Nem érdektelen ebben az új helyzetben ismételni, hogy ennyi híve és támogatója a CSKP- nak még nem volt, közel ötven éves létezése alatt. Ez azt bizonyítja, hogy helyes volt az a politika, amelyet a párt' Dubíekkal az élen folytatott. Nem áll helyt az a nézet, amelyet ma többen támogatnak és igyekeznek bemagya- rázni, ami szerint téves volt a januárban megkezdett út, hogy Duböek téves, túlzottan engedékeny politikát folytatott. Egyedüli argumentum elegendő ennek bizonyítására; az egyén, sőt e- qvének is tévedhetnek, de égy ország népé egységesen sohasem téved. Egy ország népét tömegesen és egységesen nem lehet félrevezetni. Szerintem ez abszolút kritérium, melynek alapján lemérhető egy társadalmi, politikai program helyességé. Ugyanennek a kritériumnak az alkalmazásával lehet csak értékelni azt a magatartást, melyet Csehszlovákia népei az augusztus 21-én történi idegen katonai beavatkozással szemben tanúsítottak. Az a mindent felülmúló, nemzetiségi ellentéteket elsöprő egység, nem véletlen és bizonyít valamit. Bizonyítja hazánk népeinek magasszintű politikai érettségét. hazaszeretetét, az igazság, a humanizmus iránti vágyát. Csehszlovákia népei bámulatra méltóan fegyelmezett, okos politikai magatartást tanúsítva a nehéz napokban, erkölcsi győzelmet arattak az erő, a tankok, ágyúk felett. Olyan tőke ez. mely önbizalmat ád és a jövő történelmét nézve, legalább 2-3 évtizeden keresztül társadalmi tudatformáló ereie marad. Egyelőre azonban maradjunk a jelenben, a realitásoknál. Sajnos, az utóbbi napokban egyre többször hangzik el az ország határain belül is az a nézet, amely szerint szükség volt az idegen katonai beavatkozásra, mert a szocializmus veszélyben volt Csehszlovákiában. Talán nem is kell különösebben hangsúlyozni, hogy az effajta érvelés azoktól az e- gyénektől származik, akik a de- mokratizációs folyamat ellenzői voltak augusztus 21-e előtt is, akik féltették és féltik pozíciójukat, melyet — talán maguk is érzik, — jogtalanul bitorolnak. Főleg járási szinten ütköznek ki markánsan az ellentétek. Egy vezető pozíciókat elfoglaló félművelt, szakképzettség nélküli garnitúra igyekszik, minden egységet s erkölcsi magatartást' felülmúlva a tankok ágyúcsöveinek árnyékában megtartani a január óta megingott pozícióját. Éppen ezért, nem szabad semmiképpen elfogadnunk azt a koholmányt, hogy a szocializmus veszélyben volt hazánkban. Meggyőződésem, ha ténylegesen veszélyben lett volna, akkor u- gyanúgy kialakult volna védelmére egy olyan egység, mint amilyen az idegen katonai beavatkozás idején volt. Elképzelhetetlen azonban, hogy létrejött volna valaha ebben az országban egy olvan politikai súllyal bíró ré- teq, amelv a kapitalizmus restaurálását tűzte volna ki célul a- kár nyíltan, akár burkoltan. Az elmúlt húsz év szocialista fejlődése a maga számtalan hibájával és torzításával, még sem volt any- nyira torz, hogy az emberek meí|- gyúlölték volna magát a szocializmust. Éppen ellenkezőleg. Soha nem tapasztalt egységben próbálták átformálni a saját' viszonyainknak és kulturális szintünknek megfelelően, őszinte törekvés ez a dubceki emberarcú szocializmus megvalósítására. Ennek semmi köze az ellenforradalomhoz. Még akkor sem, ha a folyamat együtt jár esetleges jobboldali nézetek elhangzásával. Ezeknek nem volt a két évtized alatt és az utolsó hónapokban sem tömeg-alapjuk. Varga Sándor Én nem ts tudom: Megtörtént-e már? Vagy csak ezután történik meg? Egy bizonyos ember azt hitte, hogy minden át Rámába vezet. Egyike volt ö azoknak a közöttünk élő igazaknak, akik szó szerint veszik a közmondást. Hát csak ment, ment, de Rómába csak nem futott el. De így Is hitte, hogy az utak arra valók, hogy az ember o- da jusson rajtuk ahová akar. Hát csak ment, ment, csakhogy mindig oda jutott, ahová nem akart. Nem tudta már, hogy mitévő legyen. Egyszer hát az egytk éppen megszállt országban kilépett a menetoszlopból, a sisakját földhöz vágta, a tábori kulacsból kiöntötte az adag rumot, meghajolt az egyik anyuka előtt, segített vinni a gyermekét és azt mondta: — Bocsánat, asszonyom, én tévedésből vagyok itt. Nem nézhetne rám legalább egy kicsit kedvesen? En véletlenül is Rámába akartam menni és puska nélkül. Nagy nemzetközi botrány Is lehetett volna a dologból. Szerencsére a lélekjelenléttel bíró szakaszparancsnok lelőtte és a holttestet elásatta. És képzeljék, nagyon dühösek voltak ám rá mindannyian, amiatt a rum miatt, amit az út porába öntött, (t) TÓTH ELEMÉR: A katona még nem látott tornyot órával. A városka lakói sem láttak még ilyen állig felfegyverzett katonát. A katona a toronnyal szembeni oldalon állt a város főterén. A város kihalt volt és a katona „kibiztosított“ golyószórót tartott a kezében. Azt persze nem tudta senki, hogy a golyószóró „ki van biztosítva“, de a katona olyan furcsán viselkedett, hogy akkor is megszeppentek volna a városka békés lakói, ha csupán üres kézzel ténfereg a téren. Sokan nem értették, hogy miért is van ott az a katona. Éppen ezért néhányan kikidugták a kapuk alól a fejüket, de amikor látták, hogy minden ilyen próbálkozásuknál azonnal felcsattan a katona furcsa idegen hangja, hát gyorsan visszahúzódtak. Nem értették ugyan, hogy a katona mit mond, de az artikulátlan kiáltásokból ki- érezték a parancsot... — Állj! Vissza! A katona azért kiáltotta ezt mindenkinek, mert ezt a parancsot kapta. De hogy a kiáltások olyan ijesztőkre sikerültek, abban az is szerepet játszott, hogy a katona a „kibiztosított“ golyószóró ellenére is félt... — Állj! Vissza! A katona állt a város főterén, a toronnyal símben. A katona még nem látott tornyot órával, s éppen ezért valami homályos érzés kezdett benne formát ölteni, hogy ott, abban a toronyban van az ellenség, amit neki likvidálnia kell... Nézte a tornyot, nézte az órát... persze csak félszemmel, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva... És íme! A tenyere izzadni kezdett, a torka kiszáradt az izgalomtól... Az előbb az a hosszú, karszerű valami a torony tetejénél, abban a körben a számok között még vízszintes volt, most meg már függőlegesen csüng... Egy pillanatra felvillant előtte a tiszt arca is: ....az ellenség mindenüvé befészkelte magát...“ Ahá — gondolta a katona és elindult a közeli fához, hogy fedezze magát, úgy a- hogy az a nagykönyvben meg van írva. Mikor odaért, megmarkolta a fegyvert és elkiáltotta magát: — Állj! Fegyvert eldobni! Az őrá éppen ütni kezdte a fél tizenkettőt... A katona abban a pillanatban meghúzta a ravaszt... A golyók sikoltva csapódtak az óra számlapjába és a torony oldalát is végigszántották... A katona várt egy kicsit... Az a hosszú kar többé nem mozdult... — Hurrá! Megvagytok ti disznók — kiáltotta a katona és megrohamozta a bejáratot...-0A katona most látott először tornyot órával. A békés kisváros lakói pedig most látták először, hogy milyen is egy állig felfegyverzett katona... Ismerek egy »regasszonyt, *- kit bolondnak vélnek az emberek. Férjét a lakodalom után Három héttel elvitték katonának, két hónap múlva elesett Boszniában, sosem tudta meg. hogy pár hónappal később fiatal özvegyének fia született. Az ö- regasszony. aki akkor még nagyon szép és fiatal volt, köny- nyek nélkül átkozta a háborút, akkor se sírt, amikor az esküvőn férje apja. a gazdag parasztgazda botrányt csapott i templomban, mert egyetlen fia és örököse, akire halála után semmit sem hagyott. — a nincstelen félárvát vette feleségül. Amíg élt, nem szólt hozzájuk, pedig ők is gyászolták fiukat, az asszony is gyászolta férjét. A leikéért szolgáltatott misén sem sírt. imádkozni sem tudott. csak átkozta magában i- ma helyett a háborút. Cselédnek szegődött, dolgozott és felnevelte gyerekét. Ácsnak taníttatta ki, Huszonhét éves korában segéd lett és szépecskén keresett, anyja otthagyta a cselédséget. Büszke volt a fiára, talán ennek az e- egyetlennek örült az életében, hogy iparos-ember lett a fiából. Két pohár bort ivott meg a fia lakodalmán, örült a menyecskének, szerette, mert takaros. dolgos asszonyka volt, sok legény vadászott rá a faluban. És jött a második világháború és akkor a fia esett el az orosz fronton Menye is, — a- kárcsak az öregasszony — úgy szülte meg egyetlen fiát, hogy annak már halott volt az apja. És az öregasszony megint köny- nyek nélkül átkozta a háborút. Kereső nélkül maradt a család, megszaporodott egy éhes gyerekkel, akinek egyelőre *- lég volt ugyan az anyatej. de... Az öregasszony apja dolgozott csak. Teheneket őrzött, már gyerekkorától tehénpásztor volt. de akkor is kevéske pénzt keresett, akárcsak mindig, e- gész életében. Negyvenhat tavaszán a vasúthoz hajtotta a teheneket. Az egyik tehén aknára lépett, amely a háborúból maradt a töltés oldalában, az öregember testéből alig maradt valami, pipáját, amely örökké a szájában lógott, hiába keresték. És az öregasszony ismét átkozta a háborút, templomba se ment többé soha. Az öregasszony, a menye, meg az unoka maradt a házban. Szerették, de nem kényeztették el a gyereket. Nem is látszott meg rajta, hogy asszonykéz nevelte. Értelmes, okosszemü kölyök volt. Komoly fiatalember vált belőle mire leérettségizett. Nagyon szeretett és tudott is rajzolni. Elvégezte a főiskolát, szobrász lett, az öregasszony már az újságban is olvasta a nevét. Aztán egy esztendőre bevonult katonának. Biztató leveleket írt haza, gyakran kapott szabadságot. 196» augusztus huszonegyedikén többszáz tank vonult végig a falujukon, kidöntögették az ütmen 1 diófákat és a telefonoszlopokat. Harmadnapjára letelt a szabadsága. Az öregasszony sírt. Rejtekhelyét készített a padláson unokájának, könyör- gött neki, hogy ne menjen vissza. Az öregasszony megbetegedett, ki sem kísérhette az autóbuszhoz unokáját. Két nap nűiva szomorú emberek hozták a hírt, hogy a fiú meghalt. Elütötte a vonat. Az anyja elájult. Az öregasszony csak a temetésen sírt hisztérikusan, teli torokból, rekedt, gyönge öreges hangján átkozta a háborút. Máig sem hiszi, hogy unokáját a vonat ütötte el. Pedig Így történt, de az öregasszony hiszi, hogy agyonlőtték, mert tudja, hogy véres volt ez az augusztus. És azóta ismét láttak tankokat a faluban. És azóta senki sem véli botodnak az öregasszonyt...? KESZELI FERENC n .* 4, I artizah fl /Qtnn^ nn n tnrnniinrn Kaluild Bo d lOröílyOlfl LUDVfK ASKEnXzY:
