Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-19 / 34. szám

Milliomos milánói családból származik. Még diák volt, a- mikor pop-song csillag lett belőle. Svájcban, Franciaország­ban majd a Cambridge-i egyetemen végezte tanulmányait. A szíve egy kicsit a színház felé húzta, azért tanulmá­nyai befejezése után beiratkozott a híres Piccolo Teatro színiskolába. — 1956-ban kaptam első szerepemet, Pirandello színmű­vében. Aztán jött Zardi „Jakobinusok" című filmje, a- melyben két forradalmi dalt is énekeltem, Búcsúznak a ki- rályok-at és a Vörös Szajnát. Talán ezzel, talán mással győzte meg végképp a kriti­kusokat, hogy tehetséges énekes. Mint a tiltakozó songok interpretáló ja folytatta eleinte eléggé szerény pályafutását. — A „rossz megéneklőjének“ tartottak Milánóban és Nápolyban is. Olaszul énekeltem. A munkáról, az elnyomás­ról, lázadásokról. Amikor a tiltakozó énekek is már csak kizárólag az üzletet szolgálták, kénytelen voltam más u- tat választani. o R N E L L A Oméílá 1961-ben levetette „rossz uniformisát" és más zsán'er után nyúlt. Az idén a televízió nézőinek mutatko­zott be egy revüműsorban, ahol a szerelemről és a szexről énekfelt. Olyan művészekkel szerepelt együtt, mint Henry Salvador!, és a Kessler-ikrek. — Végleg búcsút mondott a színészetnek? — Nem, nem. Paula Férrarival játszottam Archard „Idió- tá“-jában és 1962-ben egy zenés komédiában, amit talán maguk is ismernek, a „Rugatino“-ban. És még néhány filmben, amit talán nem ismer a csehszlovák közönség. — Olaszország a dalok, de egyben a dalfesztiválok or­szága is. Az idei San Remo-i második díjon kívül volt-e sikeré más fesztiválokon is? — Sikerem?' Azt nem tudom, de 1964-ben Nápolyban Modugno dalát énekeltem és sokáig sláger maradt. Tavaly decemberben az Ariston Record lemezgyárfő vállalattól megkaptam az év legjobb énekese elmet. Az idén a „Casablancáival (Fehér ház) lett a San Re­mo-i fesztivál második helyezettje. Ez egy allegorikus dal, amely arról szól, hogy a fiatalság, félelem és gyötrődés testvérek. Számítsuk még hozzá Ornella színészi tehetsé­gét, különlegesen vibráló hangját és az előadás tökéletes. Ilyen volt Ómella Pozsonyban is. — ze — Imaginárius interjú Babits Mihállyal — Mindjárt az elején szeretnék egy kis magyarázatot kérni. „Csak én bírok versemnek hőse lenni, első és utolsó mlndenik da- Iómban“ — írja egyik versében. Nem értem egész pontosan... — Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét. (Mint forró csontok a máglyán...) Kíváncsian olvassuk majd minden költő „ars poeticáját". Én azt szeretném megtudni, hogy ml ösztönzi Önt a versírásra, mi a fő „ihlet-forrása"? — Csontom ős csont, de vérem új nedv. az tanít sírni és nevetni, s kedv támad bennem, érzem, új kedv verseket írni, lányt szeretni. Betelni mindenféle borral, letépni minden szép virágot és szájjal, szemmel, füllel, orral fölfalni az egész virágát. (Ehszomj) — A Téli dal-ban bányászokhoz hasonlítja a költőket. Erről ta­lán bővebben... — Tán drágakő lesz, amit felhozunk, tán drágakő, tán gyémánt, koronába üthető; tán áldott szén, tán átkozott aranyt mi dolgozunk tovább, vigasztalan. (Téli da!) — Most pedig pár sor arról, hogyan vall a költő... — ....a leg­nagyobb csodáról? — Az Istenek halnak, az ember él. (Régen elzengtek Sappho napjai) a háborúról? £n nem a győztest éneklem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki a szót, ki először elmeri mondani, hogy elég! hogy elég!, elég volt! (Húsvét előtt) t—... életéből? — Az eletemet elhibáztam, emlékből raktam össze rőzsét, múltból máglyát jövőm alá, s tegnap tüzére holnap hősét, magamat dobtam égni rá. (Az életemet elhibáztam) m-... arról, amit magának sem mer bevallani? — bárhol bukom, felén bukom s e súlyos álmok összezúznak s maradok majd a félúton... (Az örök .folyosó) >—... arról a Babitsról, aki a 1‘art pour l’art híve? — böjt s jámborság, néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos, aki néma. (Jónás könyve) *- Végül: a költő üzenete... — Ne mondj le semmiről. Minden lemondás •gy kis halál. (Szimbólumok) —Vtl— „Igyekezzünk gondolkodni Hanem arról is,ha az ami van, jól Hanem arról is, ami van, jól van-é?“ — mondja Kölcsey 1834. augusztus 7-én a pozso­nyi országgyűlésen tartott be­szédében. Százharmincnégy é- ve hangzottak itt el ezek a szavak, de a kérdésük most is nagyon aktuális „az ami van, jó! van-é?“ Az a helyzet, a- melyben a csehszlovákiai ma­gyar kisebbség találta magát az elmúlt néhány hónapban, a „kitelepítések korától“ eltelt huszonegynéhány év becsületes munkájáért. Hogy az a helyzet, az a hisztéria, amit az „ex- .kormánybiztos és nyugalmazott honfoglaló, dr. Dániel Okáli" válogatott legényeivel próbált közöttünk kialakítani, vajon „jói van-é?“ Az 1945-46-os é- vek „csipkerózsikája" feléb­redt — és nekünk, akik be­csületesen dolgoztunk ez alatt az idő alatt, újra védekeznünk kell, újra védenünk kell elemi emberi jogunkat, a nyelvre, a magyarságunkra. Újra tiltakoz­nunk kell olyan képtelen vádak ellen, melyek szerint az or­szág egységének a megbontá­sára törekszünk, irredenták és állameilenesek vagyunk. „Ötven év előtt alakult itt egy új haza: Csehszlovákia. Üt­vén éve — jóban, rosszban — mi is lakói vagyunk, részei, ré­szesei. A különbség mindösz- sze annyi, hogy sose voltunk, sose lehettünk teljes jogú, e- gyenlő jogú állampolgárok, csu­pán „kisebbség“, e szó és fo­galom minden nehezével, nyo­morúságával és hátrányával. És még valamivel: erkölcsi sú­lyával, elkötelezettségével. És ez volt, ez lett a döntő. Helyt kellett állnunk — immár kettő­zött erőfeszítéssel — minden­ütt és mindenképpen. Nem vol­tak és ma sincsenek előnyeink: az egyenlő startolás elvében és tényében mi sohasem osztoz­tunk. Sosem álltunk a napos oldalon... stb." — mondja Fáb- ry Zoltán. És mennyire, milyen fájdalmasan igazak szavai. A burzsoá köztársaságban kisebb­ség lettünk, 1938-ban, amikor Magyarországhoz csatoltak ben­nünket „büdös felvidéki kom­munisták." 1945-46-ban üldö­zöttek és száműzettek, majd újra kisebbség — a kisebbnél és kisebb jogokkal. „Sosem áll­tunk a napos oldalon"... Sosem érhettünk a napos oldalra, mert mindig voltak, akadtak, akik a jő érzéseknek gáncsot vetettek, s mi visszazuhantunk a jogta­lanság, az egyenlőtlenség sa­rába. 1936-ban Krofta belügy- miniszter ezt vallja: „A köztár­saság a cseh és szlovák lakos­ság műve. Elsősorban az a fel­adata, hogy nekik adjon lehető­séget a teljes nemzeti életre. Ez külön jogokat biztosít szá­mukra az állammal szemben és az államban, melyekre nem tarthatnak igényt a területén élő más nemzetiségek tagjai." Ez 1936-ban hangzott' el. De nézzük meg, hogy hangzik 1968- ban dr. Dániel Okáli szájából: ....a magyarok ott vétik el a dolgot, hogy azt hiszik, hogy ők is az állam, pedig nem, mert Csehszlovákia két egyen­rangú nemzet, a csehek és a szlovákok közös állama, egy itt élő kisebb nemzetiségi csoport — tehát természetszerűleg — nem rendelkezhetik azokkal a szuverén jogokkal, amelyekkel VI. „Köztársaságunk csak akkor lehet erős, ha a két nemzet és a nemzetiségek kapcsolataiból eltűnnek a feszültség, az idegesség s a bizalmatlanság mozza­natai.“ (A CSKP akcióprogramjából) a csehek vagy a szlovákok." Ez 1968-ban a Csehszlovák Szo­cialista Köztársaságban, a de­mokratizálódási folyamat kellős közepén hangzott el. Pedig nem hiszem, hogy dr. Daniel Okáli ne ismerné Lenin ide vonat­koztatható nézetét: „A párt kö­veteli, hogy az alkotmányba ik­tassanak be egy alaptörvényt, amely érvénytelennek nyilvá­nít mindenféle olyan kiváltsá­gét, melyben csak egy nem­zetnek van része, és megszün­teti a nemzeti kisebbségek jo­gainak bármi néven nevezen­dő csorbítását.“ A minap egy nyugdíjas bá­csival beszélgettem. Ezt mond­ta: „Fiam, én itt mindent meg­éltem, — dolgoztam, dolgoz­tam és dolgoztam és hittem. Hittem abban, hogy egyszer majd minket is emberszámba vesznek... Ezért az országért dolgoztam le az egész életemet és most, hogy felszakadt a jég, azt hittem, nekünk is jobb lesz... Együtt izgultam én is Dubcekért, hogy sikerüljön ne­ki... És én, akinek minden ő- se itt élt, itt született, itt dol­gozott, én, aki egész életem­ben dolgoztam ezért az ország­ért, most, hogy kezdtek ara­nyat gyűjteni az ország javá­ra, azt mondtam, van két régi gyűrűm, odaadom... s akkor e- szembe jutott, hogy de hiszen én itt állítólag nem vagyok senki, mert magyarnak szület­tem. Ez az ország csak a cse­heké meg a szlovákoké... Vagy ha már az egész életem mun­káját odaadtam ennek az or­szágnak, a két aranygyűrűt is odaadhatom?“ ♦ Amikor ennek a folytatásnak a „Még egyszer...“ címet vá­lasztottam, arra gondoltam, hogy talán már nem is lesz miről írnom, mert a Matica slovenská alakuló gyűlése min­den szelet kifog a vitorlámból, s hogy őszinté legyek, nagyon örültem volna neki... Arra gon­doltam, hogy ez az alakuló gyűlés majd helyre rakja a dol­gokat s a mindenféle, a ma­gyarok kitelepítését követelő körlevelet, sőt magát a nagyon- nagyon olcsó és kétes értékű lévai fogalmazványt is (Stano- visko) a helyére rakja. Sajnos, nem így történt. Mert amíg Ladislav Novomesky a nemze­tek és nemzetiségek közti meg­értés gondolatát, a humanitást hangsúlyozta, addig dr. Ján Mártáknak, a Matica slovenská igazgatójának főbeszámol.ója nagyon is agresszív távlatokat „sejtetett.“ „A Maticának délen a kulturális élet élére kell áll­nia... Nem normális, hogy a köztársaság ötvenedik évében Szlovákia területén védekez­nünk kell az elnemzettelenítés ellen...“ — s bár ezzel szemben azonnal idézhetjük Ladislav Novomeskyt, aki az Oj Szónak adott interjújában többek . kö­zött ezt mondotta: „Nevetsé­gesnek tartom azokat az érve­ket, hogy a magyarok elmagya­rosítják a szlovákokat...“, még­is nyugtalansággal töltenek el Marták úr szavai, annak elle­nére is, hogy a Matica sloven­ská elnöke újra Ladislav No­vomesky nemzeti művész, a /nemzeti humanista kultúra ki­magasló személyisége lett, s akit olyan jelentős emberek „erősítenek“ még, mint Voj- tech Mihálik költő, vagy Zora Jesenská írónő (akit különben a gyűlésen rengeteg támadás ért azért, mert egy nyilatko­zatában helytelenítette a ma­gyarok kitelepítését) és Domi­nik Tatarka író. Marták úr sze­rint: „A Maticának a (délen é- lő) szlovákok politikai képvi­selőjének kell lennie. A poli­tikai közigazgatásra olyan ér­telemben kell hatnia, hogy a hatóságok hatalmi eszközökkel vizsgálják felül a helyzetet...“ A többit már el tudjuk magunk is képzelni, hogy adott esetben mit jelentenek a „hatalmi esz­közök“, és hogy mit jelent az ilyen „politikai képviselet“. U- gyanis valamit azért már mi is megértünk. S akinek egyszer keresztet nyírtak a fejére, az azokat az időket a „nemzeti öntudat“ ilyetén való kicsúcso- sodását nemigen tudja elfelej- Feni. Mindez történné pedig Mar­ták úr és a Matica-klubok lé­vai állásfoglalása szerint' a to­vábbi jő együttműködés, a szlovák-magyar viszony kon­szolidációja érdekében. Sza­badjon újra Fábry Zoltánt i- déznem: „Akar-e tudni közös­ségről, közös — nyelvi meg­szorítás nélküli — kulturális egybefogásról, mondjuk a szlo­vák hétköznap, maga a szlovák nép, mely tömegében még a magyar beszédtől is irtózik? Mit tudhat rólunk ilyen álla­potban, ilyen elidegenített, i- lyen elidegenedett alapállásban. Hol az érintkező pont, a reá­lis kapocs, mely összeköt? És ha van, mi a lehetősége, biz­tosítéka, maradandósága? A- karják-a, akarhatják-e, amikor a szlovák-magyar viszonyt úgy elrontották, hogy az átlag szlo­vák még hallani sem akar ma­gyarról és magyarságról. A szlovák nép hétköznapi valósá­gában végzetesen ellenünk hangolódott. És ez az alapbaj, mert 1945-48 után, a szlovák felfogásban nem történt gyö­kérig, lélekig érő változás * magyar problémát illetően. Ae alapkétely így csak egy lehet: egy félévszázados, immár kró­nikussá vált elidegenedés: fo­lyamatot le lehet-e egyáltalán állítani és megváltoztatni?“ A válasz: nem lehet. Hogy miért? Több oka is van. Az el­ső, hogy szlovák részről nincs, aki ezt az igényt meghirdet­né. A második, mogy a szlo­vák sajtó tesz róla, hogy ne' is lehessen. (Legújabban a Smena adagolja cseppenként kábító morfium-injekcióit a nagymihályi (Michalany) Mati- ca-klub rezolúciőja formájában, melyben többek között Tolvaj Bertalannak az azonnali levál­tását követeli. De vajon miért?j Talán rossz pedagógus? Ha Így lenne, sem igen látom, hogy milyen alapon bírálják, hiszen Tolvaj magyar vonalon műkö­dik. Nincs tehát alap, ami sze­rint megítélhetnék. (Gondolom, egyikük gyereke se látogatja a Tolvaj vezette iskolát.) De Tolvaj jő pedagógus. Miért sze­retnék hát mégis elsüllyeszte­ni? Talán csak nem azért, mert fő nacionalista szentjüket kri­tizálta? És mert van feje. a- mellyel gondolkozik?) A har­madik... azt hiszem felesleges folytatnom a felsorolást, hi­szen egy forrásból táplálkozik — a nacionalizmus már-már a nevetségességig felszökő forrá­sából, amely egy új „Über­mensch“ faji jelszavának a szellőztetéséig ragad és ragad­tat emereket. (Nadpriemerne nadany národ, Smena, 1968 au­gusztus 12.) Szomorú! Valamiben azonban bízhatunk. S az a valami pártunk akció­programja, vagyis maga a párt. És annak ereje nagyobb min­den nacionalizmusnál. ♦ „Igyekezzünk gondolkodni nemcsak arról, mi van most?, Hanem arról is, ha az ami van, jól van-é?“ — tette fel a kér­dést Kölcsey és mi százhar­mincnégy évvel később ezen i- gyekszünk. TÓTH ELEMÉR Következik: Boldogok a.. s

Next

/
Thumbnails
Contents