Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-19 / 34. szám
Milliomos milánói családból származik. Még diák volt, a- mikor pop-song csillag lett belőle. Svájcban, Franciaországban majd a Cambridge-i egyetemen végezte tanulmányait. A szíve egy kicsit a színház felé húzta, azért tanulmányai befejezése után beiratkozott a híres Piccolo Teatro színiskolába. — 1956-ban kaptam első szerepemet, Pirandello színművében. Aztán jött Zardi „Jakobinusok" című filmje, a- melyben két forradalmi dalt is énekeltem, Búcsúznak a ki- rályok-at és a Vörös Szajnát. Talán ezzel, talán mással győzte meg végképp a kritikusokat, hogy tehetséges énekes. Mint a tiltakozó songok interpretáló ja folytatta eleinte eléggé szerény pályafutását. — A „rossz megéneklőjének“ tartottak Milánóban és Nápolyban is. Olaszul énekeltem. A munkáról, az elnyomásról, lázadásokról. Amikor a tiltakozó énekek is már csak kizárólag az üzletet szolgálták, kénytelen voltam más u- tat választani. o R N E L L A Oméílá 1961-ben levetette „rossz uniformisát" és más zsán'er után nyúlt. Az idén a televízió nézőinek mutatkozott be egy revüműsorban, ahol a szerelemről és a szexről énekfelt. Olyan művészekkel szerepelt együtt, mint Henry Salvador!, és a Kessler-ikrek. — Végleg búcsút mondott a színészetnek? — Nem, nem. Paula Férrarival játszottam Archard „Idió- tá“-jában és 1962-ben egy zenés komédiában, amit talán maguk is ismernek, a „Rugatino“-ban. És még néhány filmben, amit talán nem ismer a csehszlovák közönség. — Olaszország a dalok, de egyben a dalfesztiválok országa is. Az idei San Remo-i második díjon kívül volt-e sikeré más fesztiválokon is? — Sikerem?' Azt nem tudom, de 1964-ben Nápolyban Modugno dalát énekeltem és sokáig sláger maradt. Tavaly decemberben az Ariston Record lemezgyárfő vállalattól megkaptam az év legjobb énekese elmet. Az idén a „Casablancáival (Fehér ház) lett a San Remo-i fesztivál második helyezettje. Ez egy allegorikus dal, amely arról szól, hogy a fiatalság, félelem és gyötrődés testvérek. Számítsuk még hozzá Ornella színészi tehetségét, különlegesen vibráló hangját és az előadás tökéletes. Ilyen volt Ómella Pozsonyban is. — ze — Imaginárius interjú Babits Mihállyal — Mindjárt az elején szeretnék egy kis magyarázatot kérni. „Csak én bírok versemnek hőse lenni, első és utolsó mlndenik da- Iómban“ — írja egyik versében. Nem értem egész pontosan... — Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét. (Mint forró csontok a máglyán...) Kíváncsian olvassuk majd minden költő „ars poeticáját". Én azt szeretném megtudni, hogy ml ösztönzi Önt a versírásra, mi a fő „ihlet-forrása"? — Csontom ős csont, de vérem új nedv. az tanít sírni és nevetni, s kedv támad bennem, érzem, új kedv verseket írni, lányt szeretni. Betelni mindenféle borral, letépni minden szép virágot és szájjal, szemmel, füllel, orral fölfalni az egész virágát. (Ehszomj) — A Téli dal-ban bányászokhoz hasonlítja a költőket. Erről talán bővebben... — Tán drágakő lesz, amit felhozunk, tán drágakő, tán gyémánt, koronába üthető; tán áldott szén, tán átkozott aranyt mi dolgozunk tovább, vigasztalan. (Téli da!) — Most pedig pár sor arról, hogyan vall a költő... — ....a legnagyobb csodáról? — Az Istenek halnak, az ember él. (Régen elzengtek Sappho napjai) a háborúról? £n nem a győztest éneklem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki a szót, ki először elmeri mondani, hogy elég! hogy elég!, elég volt! (Húsvét előtt) t—... életéből? — Az eletemet elhibáztam, emlékből raktam össze rőzsét, múltból máglyát jövőm alá, s tegnap tüzére holnap hősét, magamat dobtam égni rá. (Az életemet elhibáztam) m-... arról, amit magának sem mer bevallani? — bárhol bukom, felén bukom s e súlyos álmok összezúznak s maradok majd a félúton... (Az örök .folyosó) >—... arról a Babitsról, aki a 1‘art pour l’art híve? — böjt s jámborság, néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos, aki néma. (Jónás könyve) *- Végül: a költő üzenete... — Ne mondj le semmiről. Minden lemondás •gy kis halál. (Szimbólumok) —Vtl— „Igyekezzünk gondolkodni Hanem arról is,ha az ami van, jól Hanem arról is, ami van, jól van-é?“ — mondja Kölcsey 1834. augusztus 7-én a pozsonyi országgyűlésen tartott beszédében. Százharmincnégy é- ve hangzottak itt el ezek a szavak, de a kérdésük most is nagyon aktuális „az ami van, jó! van-é?“ Az a helyzet, a- melyben a csehszlovákiai magyar kisebbség találta magát az elmúlt néhány hónapban, a „kitelepítések korától“ eltelt huszonegynéhány év becsületes munkájáért. Hogy az a helyzet, az a hisztéria, amit az „ex- .kormánybiztos és nyugalmazott honfoglaló, dr. Dániel Okáli" válogatott legényeivel próbált közöttünk kialakítani, vajon „jói van-é?“ Az 1945-46-os é- vek „csipkerózsikája" felébredt — és nekünk, akik becsületesen dolgoztunk ez alatt az idő alatt, újra védekeznünk kell, újra védenünk kell elemi emberi jogunkat, a nyelvre, a magyarságunkra. Újra tiltakoznunk kell olyan képtelen vádak ellen, melyek szerint az ország egységének a megbontására törekszünk, irredenták és állameilenesek vagyunk. „Ötven év előtt alakult itt egy új haza: Csehszlovákia. Ütvén éve — jóban, rosszban — mi is lakói vagyunk, részei, részesei. A különbség mindösz- sze annyi, hogy sose voltunk, sose lehettünk teljes jogú, e- gyenlő jogú állampolgárok, csupán „kisebbség“, e szó és fogalom minden nehezével, nyomorúságával és hátrányával. És még valamivel: erkölcsi súlyával, elkötelezettségével. És ez volt, ez lett a döntő. Helyt kellett állnunk — immár kettőzött erőfeszítéssel — mindenütt és mindenképpen. Nem voltak és ma sincsenek előnyeink: az egyenlő startolás elvében és tényében mi sohasem osztoztunk. Sosem álltunk a napos oldalon... stb." — mondja Fáb- ry Zoltán. És mennyire, milyen fájdalmasan igazak szavai. A burzsoá köztársaságban kisebbség lettünk, 1938-ban, amikor Magyarországhoz csatoltak bennünket „büdös felvidéki kommunisták." 1945-46-ban üldözöttek és száműzettek, majd újra kisebbség — a kisebbnél és kisebb jogokkal. „Sosem álltunk a napos oldalon"... Sosem érhettünk a napos oldalra, mert mindig voltak, akadtak, akik a jő érzéseknek gáncsot vetettek, s mi visszazuhantunk a jogtalanság, az egyenlőtlenség sarába. 1936-ban Krofta belügy- miniszter ezt vallja: „A köztársaság a cseh és szlovák lakosság műve. Elsősorban az a feladata, hogy nekik adjon lehetőséget a teljes nemzeti életre. Ez külön jogokat biztosít számukra az állammal szemben és az államban, melyekre nem tarthatnak igényt a területén élő más nemzetiségek tagjai." Ez 1936-ban hangzott' el. De nézzük meg, hogy hangzik 1968- ban dr. Dániel Okáli szájából: ....a magyarok ott vétik el a dolgot, hogy azt hiszik, hogy ők is az állam, pedig nem, mert Csehszlovákia két egyenrangú nemzet, a csehek és a szlovákok közös állama, egy itt élő kisebb nemzetiségi csoport — tehát természetszerűleg — nem rendelkezhetik azokkal a szuverén jogokkal, amelyekkel VI. „Köztársaságunk csak akkor lehet erős, ha a két nemzet és a nemzetiségek kapcsolataiból eltűnnek a feszültség, az idegesség s a bizalmatlanság mozzanatai.“ (A CSKP akcióprogramjából) a csehek vagy a szlovákok." Ez 1968-ban a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban, a demokratizálódási folyamat kellős közepén hangzott el. Pedig nem hiszem, hogy dr. Daniel Okáli ne ismerné Lenin ide vonatkoztatható nézetét: „A párt követeli, hogy az alkotmányba iktassanak be egy alaptörvényt, amely érvénytelennek nyilvánít mindenféle olyan kiváltságét, melyben csak egy nemzetnek van része, és megszünteti a nemzeti kisebbségek jogainak bármi néven nevezendő csorbítását.“ A minap egy nyugdíjas bácsival beszélgettem. Ezt mondta: „Fiam, én itt mindent megéltem, — dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam és hittem. Hittem abban, hogy egyszer majd minket is emberszámba vesznek... Ezért az országért dolgoztam le az egész életemet és most, hogy felszakadt a jég, azt hittem, nekünk is jobb lesz... Együtt izgultam én is Dubcekért, hogy sikerüljön neki... És én, akinek minden ő- se itt élt, itt született, itt dolgozott, én, aki egész életemben dolgoztam ezért az országért, most, hogy kezdtek aranyat gyűjteni az ország javára, azt mondtam, van két régi gyűrűm, odaadom... s akkor e- szembe jutott, hogy de hiszen én itt állítólag nem vagyok senki, mert magyarnak születtem. Ez az ország csak a cseheké meg a szlovákoké... Vagy ha már az egész életem munkáját odaadtam ennek az országnak, a két aranygyűrűt is odaadhatom?“ ♦ Amikor ennek a folytatásnak a „Még egyszer...“ címet választottam, arra gondoltam, hogy talán már nem is lesz miről írnom, mert a Matica slovenská alakuló gyűlése minden szelet kifog a vitorlámból, s hogy őszinté legyek, nagyon örültem volna neki... Arra gondoltam, hogy ez az alakuló gyűlés majd helyre rakja a dolgokat s a mindenféle, a magyarok kitelepítését követelő körlevelet, sőt magát a nagyon- nagyon olcsó és kétes értékű lévai fogalmazványt is (Stano- visko) a helyére rakja. Sajnos, nem így történt. Mert amíg Ladislav Novomesky a nemzetek és nemzetiségek közti megértés gondolatát, a humanitást hangsúlyozta, addig dr. Ján Mártáknak, a Matica slovenská igazgatójának főbeszámol.ója nagyon is agresszív távlatokat „sejtetett.“ „A Maticának délen a kulturális élet élére kell állnia... Nem normális, hogy a köztársaság ötvenedik évében Szlovákia területén védekeznünk kell az elnemzettelenítés ellen...“ — s bár ezzel szemben azonnal idézhetjük Ladislav Novomeskyt, aki az Oj Szónak adott interjújában többek . között ezt mondotta: „Nevetségesnek tartom azokat az érveket, hogy a magyarok elmagyarosítják a szlovákokat...“, mégis nyugtalansággal töltenek el Marták úr szavai, annak ellenére is, hogy a Matica slovenská elnöke újra Ladislav Novomesky nemzeti művész, a /nemzeti humanista kultúra kimagasló személyisége lett, s akit olyan jelentős emberek „erősítenek“ még, mint Voj- tech Mihálik költő, vagy Zora Jesenská írónő (akit különben a gyűlésen rengeteg támadás ért azért, mert egy nyilatkozatában helytelenítette a magyarok kitelepítését) és Dominik Tatarka író. Marták úr szerint: „A Maticának a (délen é- lő) szlovákok politikai képviselőjének kell lennie. A politikai közigazgatásra olyan értelemben kell hatnia, hogy a hatóságok hatalmi eszközökkel vizsgálják felül a helyzetet...“ A többit már el tudjuk magunk is képzelni, hogy adott esetben mit jelentenek a „hatalmi eszközök“, és hogy mit jelent az ilyen „politikai képviselet“. U- gyanis valamit azért már mi is megértünk. S akinek egyszer keresztet nyírtak a fejére, az azokat az időket a „nemzeti öntudat“ ilyetén való kicsúcso- sodását nemigen tudja elfelej- Feni. Mindez történné pedig Marták úr és a Matica-klubok lévai állásfoglalása szerint' a további jő együttműködés, a szlovák-magyar viszony konszolidációja érdekében. Szabadjon újra Fábry Zoltánt i- déznem: „Akar-e tudni közösségről, közös — nyelvi megszorítás nélküli — kulturális egybefogásról, mondjuk a szlovák hétköznap, maga a szlovák nép, mely tömegében még a magyar beszédtől is irtózik? Mit tudhat rólunk ilyen állapotban, ilyen elidegenített, i- lyen elidegenedett alapállásban. Hol az érintkező pont, a reális kapocs, mely összeköt? És ha van, mi a lehetősége, biztosítéka, maradandósága? A- karják-a, akarhatják-e, amikor a szlovák-magyar viszonyt úgy elrontották, hogy az átlag szlovák még hallani sem akar magyarról és magyarságról. A szlovák nép hétköznapi valóságában végzetesen ellenünk hangolódott. És ez az alapbaj, mert 1945-48 után, a szlovák felfogásban nem történt gyökérig, lélekig érő változás * magyar problémát illetően. Ae alapkétely így csak egy lehet: egy félévszázados, immár krónikussá vált elidegenedés: folyamatot le lehet-e egyáltalán állítani és megváltoztatni?“ A válasz: nem lehet. Hogy miért? Több oka is van. Az első, hogy szlovák részről nincs, aki ezt az igényt meghirdetné. A második, mogy a szlovák sajtó tesz róla, hogy ne' is lehessen. (Legújabban a Smena adagolja cseppenként kábító morfium-injekcióit a nagymihályi (Michalany) Mati- ca-klub rezolúciőja formájában, melyben többek között Tolvaj Bertalannak az azonnali leváltását követeli. De vajon miért?j Talán rossz pedagógus? Ha Így lenne, sem igen látom, hogy milyen alapon bírálják, hiszen Tolvaj magyar vonalon működik. Nincs tehát alap, ami szerint megítélhetnék. (Gondolom, egyikük gyereke se látogatja a Tolvaj vezette iskolát.) De Tolvaj jő pedagógus. Miért szeretnék hát mégis elsüllyeszteni? Talán csak nem azért, mert fő nacionalista szentjüket kritizálta? És mert van feje. a- mellyel gondolkozik?) A harmadik... azt hiszem felesleges folytatnom a felsorolást, hiszen egy forrásból táplálkozik — a nacionalizmus már-már a nevetségességig felszökő forrásából, amely egy új „Übermensch“ faji jelszavának a szellőztetéséig ragad és ragadtat emereket. (Nadpriemerne nadany národ, Smena, 1968 augusztus 12.) Szomorú! Valamiben azonban bízhatunk. S az a valami pártunk akcióprogramja, vagyis maga a párt. És annak ereje nagyobb minden nacionalizmusnál. ♦ „Igyekezzünk gondolkodni nemcsak arról, mi van most?, Hanem arról is, ha az ami van, jól van-é?“ — tette fel a kérdést Kölcsey és mi százharmincnégy évvel később ezen i- gyekszünk. TÓTH ELEMÉR Következik: Boldogok a.. s
