Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-29 / 31. szám

új ifjúság

ELJÖNNEK JÖVŐRE IS

Ezt mondták Kszegfalván a nvári if júsági tábor résztvevői. Ki tudja, melyik dél-szlovákiai falu mellett ütik majd fel sátraikat egy év múlva és ki tudja. milyen lesz az 1969-es évi tábor koncepciója, műsora, hiszen ottjártunkkor (július 17-’ én) a nvári ifjúsági tábor szervezői, valamint a Magyar Ifjúsági Szövetség szűkebb bizottságának néhány tagja éppen a MISZ nyilvános kikiáltására készült. Sajnos, erről csak az utolsó pillanatban értesítették az Üj Ifjúságot, a- melvnek pedig nem kis része van a MISZ szervezésében és propagálásában.

De térjünk vissza a táborhoz és táborozókhoz. Megérkezésünkkor a rendezvények sorozata fogadott bennünket; Prága kontra Kassa röplabda- mérkőzés, legalább öt pár a szárnvas labdajátékot (bed- minton) „űzte“, a jelenlévő újságírók egy része futballcsapatot rögtönzött és Batta Gyuri vezetése alatt rúgták a labdát, néhányan rádiót hallgattak, de sokan az Irodalmi Szemlét, sőt, az Új Ifjúságot! is olvasták.

■ '

rossz időjárás csak növelté étvágyunkat'

zok élő és olvasom az elmosódott szöveget, először csehül, maid magyarra fordítom. Ez áll rajta csupán:

„Csicsayné magyar nemzetiségű, ez időben kvíci lakos, eddig ebben a körzetben dolgozott. Nevezett jelenleg munka- képtelen, ezenkívül négy kicsi gyereke Is van.

Semmi kifogásain az ellen, hogy a saját költségére — és az hogy a saját költségére piros tintával van aláhúzva — Szlovákiába hazautazhasson."

Alatta pedig ez olvasható: „Járási munkahivatal, Kladno, Sla- ny-i részleg; Slanyban 1948, szeptember 18.

Jobban átnézve a nyomtatványt, egv halvány aláírást is találok rajta: Csicsay Anna. A helyiségben lévőknek mutatom.

— így már igen — mondják mindjárt — Csicsay Antalné lesz ez. Itt lakik, nem messze, ebben az utcában és máris mutatják az utat.

— De meg sem kérdeztem — mondja a férfi — hogy miért' is keresi Csicsayékat.

— El szeretnék velük beszélgetni.

— Hát csak ezért?

— Maid meglátom később, hogyan sikerül mindén.

— Talán csak tudja, hogy miért keresi őt?

— Természetesen, írni szeretnék róla.

— Hát akkor az egészen más — válaszolja a férfi kissé meglepetten. — De van itt más deportált is... teszi hozzá még.

Szerencsém van. Az idős Csicsav házaspárt otthon találom. A konyhai tűzhely mellett melegszenek. És tágas meleg helyiségben a múltat idézzük.

1947 február 3-án — hát' bizony akkor kezdődött a mi kálváriánk — mondja mindjárt Anna néni és azon nyomban hozzá is teszi — de nem lesz ebből baj. ugye, mert az ember sose tudhatja, hogy. mi vár méq rá. Elég volt a két év nagyon.

—Hogy elég volt? De mennyire hogv az, és elfelejteni sem

lehet. Hisz az Imre gyerek még nem volt tizenkétéves, az I- rén pedig az őszön ment volna iskolába először, ha ugyan megnyílt volna. Éva viszont méq csak a harmadik évét gyúrta, a negyedik — a Tibor jöttét még csak sejtettük. Ö már fent születeti, Csehországban.

D

Hagyjanak bennünket békén!

I

sméf Csallóközben járok, mint tizennyolc év alatt már ■ annyiszor. Járom az utakat, Tiborc kései utódainak földjén. Végigjárom Pozsonytól Komáromig, Pozsonye- perjestöl Csicsóig. Hosszában 100 kilométer, székében talán a felénél több. Nem porosak már, mint azelőtt, fekete aszfaltburkolat fedi őket, másutt szürke betoncsik húzódik a sárguló gabonatáblák és a zöldellő kapások között. Jóleső érzés látni a simán száguldó autókat, a kerékpárokon föl-le igyekvőket.

Az egyik autóbusz-megállónál aztán tetszésemet nyilvánítom a látottakról.

— Gátszakadás kellett éhhez is — hallom a hátam mögül. A velem szemben állók nem szólnak, de különös mosolyukon érzem, hogy az nem más, mint az igenlés jele.

é miért is kezdtem itt, hisz a három gyerek már úgyis megvolt. Igen, február 3-ával kezdődött minden. Bár sejtettük, hogy mi vár a falura, mert a szomszédból már vitték a szerencsétleneket, csak azt nem tudtuk, hogy a listára kerülünk-e mi is. Aztán amikor jött a kisbíró, tudtam. mindennek vége. Egy levelet tett elém, melynek tartalmát a mai napig sem ismerem és csak ennyit mondott: írd alá Anti, ne félj, semmi lesz belőle.

— Ogy tettem, mi mást is csinálhattam volna. És miután elment, az asszonyhoz fordultam: azt hiszem, csomagolhatunk. — Ügy volt, Anti, úgy bizony, így az Anna néni.

— Dehogy volt az úgy, honnan is tudnád te azt, hiszen íé csak sírtál reggel óta, a gyerekekkel együtt.

— Hát jó, mondj csak el te mindent’, hisz jobban is tudod.

— Hát', nehogy megzavarj, hadd jöjjön minden, úgy ahogy volt, sorjában.

— Amikor a síró gyerekek és az asszony benn ült a sofőr mellett, én már csak integetni tudtam, a falunak, az ismerősöknek és csak néztem, néztem, de csak integettem tovább.

Nemsokára a megyeri állomásra értünk. Az átrakodás gyorsan ment, de annál lassúbb volt az út a végállomásig. Jól átjárt áz Isten hidege.

— Idegenben voltunk, sohase látott tájon, azt hittük, ez a vég. Nem úgy lett. Az állomáson már vártak ránk. De menynyire, hogy vártak. Különben is, nem haragszik meg ugye, ha én is kérdezek valamit.

— Már miért' is tenném?

— Hát ez úgy illik kérem. Látott-e már valaha marhavásárt?

— Hát hogyne láttam volna.

— Akkor jó, mert épp úgy kezeltek bennünket az ottani cseh gazdák, mint a vásári jószágot. Körüljártak, megmustráltak, kíváncsiak voltak, bírjuk-e majd a munkát.

— Negyven éves voltam akkor, még fiatal és erős. Most sem panaszkodom, csak más bajom ne lenne. De egyáltalán, a mifajta földtúró népünk panaszkodhatott-e valaha is valakinek? De miért is erről beszélek?

— Hamar gazdára találtam én is. Majd amikor a gazda

EGY „PARDON" IS ELEG LENNE

— Hiába — gondolom — így is lehet beszélni, csendben, mosollyal. Persze ’ez nem szőfukarságot jelent.

Beszédes, őszinte és főképp tisztelettudó emberek ezek. Nem térnek ki a válasz elől, szemébe néznek a kérdezőnek.

A galambot ugyan már nem kell titokban megfogniuk urak erdeiében. Van mit tenniük az asztalra, s asorozóbizottság elé kerülő fiatalok között; már alig akad tüdőbajos, nem úgy, mint az ötvenes évek elején. Csak hát, kissé fáradtak. A pénzükért mely az üzletben marad, nagyon meg kell dolgozni, jobban, mint másutt az országban, és sokfelé elaprózódik az. Sokat kell utazni;’ hajnali négy, félötkor kelni. A heti negyvenhat óra munkaidő itt csak papíron szerepel. A mezőgazdaságban ez érthető, de nemkülönben a munkába utazóknál is. Á napi két-három órás utazás és a némi várakozás, a napi tíz órai munkánál is többet jelent. Talán csak látszatra nem.

Hosszasan, kiadósán zuhog az eső, amikor a távolban feltűnik a busz, két oldalán ködfelhőként versenyt futnak vele a kerekek felverte vízcseppek milliói. A busz érkeztével fele- levenedik a várakozó társaság. Ismerősként üdvözlik a gépkocsivezetőt, a jegykezelőnőt és amikor mindenki elfoglalja a helvét, csak a motor bugása hallatszik.

A kedves kis szőke kalauznö meg is jegyzi: — Csak nem temetésről jönnek, vagy az eső tenné mindezt?

— Mondasz is valamit, hallod-e te leány, vagy hogy is hívjalak, mert az ilyen időben még ’nézelődni is nehéz. Erre nevetés a válasz, majd újra csönd. Egyik falu a másikat követi és lassan kiürül a busz.

Még javában zuhog az eső, amikor megállunk a falu közepén, s a busz lépcsőjéről pontosan'a vendéglő küszöbéig ugróm. Jobb helyen meg sem állhattunk volna, gondolom, amikor valaki csak úgy odaveti. — Itt a legjobb ilyenkor, tessék csak beljebb jönni — teszi hozzá biztatásul.

— Innen már csak egy ugrás a községháza. Az időm is kevés, s az eső is sürget.

— Csicsaynét keresem — mondom mindjárt' a bemutatkozás után. Azt, akit negyvenhétben deportáltak Nyáradról.

— Többen is voltak itt olyanok, sőt talán Csicsay nevűek is.

A könnyebbség kedvééri egy megsárgult nyomtatványt húmeglátta az összefagyott három síró gyereket és az asszonyt, megtorpant kissé. Ám ne higgye, hogy lemondott rólam, őt csak az érdekelte, hogy birom-e a munkát. Gyerek, lehetett volna tíz is, neki mindegy volt. Fizetés úgyis csak nekem járt. 900 egynéhány korona, az akkori pénzben. A nagyobb család csak egy szempontból érdekelhette volna. Hová helyezzen el bennünket. De ez sem okozott gondot neki. Egy oókhálós, hideg hodályt bocsátott rendelkezésünkre. Reggelenként fejszével törtem fel a vödörben, a lavórban a jeget. Imre gyerek kivételével mind a hárman magukon viselik a fagyás nyomait.

— És nem volt más kiút? — szakítottam félbe a beszélgetést.

— Nem, egyszer ugyan megpróbáltam, de nem volt benne köszönet. A csendőrök az állomáson fogtak el és a tettle- gességtől sem riadtak vissza. A gazda, akinél dolgoztam, azt a lapot dugta az orrom alá, amelyet február 3-án aláírtam.

Szerinte önként jöttem ide.

— No, ne pityereg.i Anna, hagyd a könnyeket, úgysem segít’, hisz nem segített akkor sem. De inkább én is abbahagyom. Ugye megért — fordult felém. — Nem azért, mintha gyönge szivü lennék, megéltem én már sok mindent, de minek meséljem tovább?! Nehéz napok voltak, egyik olyan, mint a másik. két éven keresztül. Mondom, nem vagyok gyenge szívű és nem is kívánom a legnagyobb ellenségemnek sem, ha lenne. az akkori sorsunkat, mert hát én ilyen ember vagyok. Tudja, hogy ott forrt bennem a düh, a méreg, de amikor a gazda nagy dög lovain a térdig érő hóban hordtam a trágyát, az éhségtől, a hidegtől elgyengült nyulaknak, fácánoknak is kitértem. Pedig az alamizsnának sem mondható kereset mellé, igen jól jött volna egy-egy nyúl vagy fácán. De higgye el, egyhez sem nyúltam. Úgy éreztem, egy a sorsom az övékkel. így hát le is írtam azt a két évet'. Feledni szeretném, talán sikerülne is, ha valaki vagy valakik ezt mondanák: Ti, emberek, mi tettük ezt veletek, vagy mittudomén- mit, csak mondanának valamit, és azt, hogy mi vagyunk a felelősek mindazért, ami benneteket ért. De így, nagyon nehéz a feledés, azt hiszem, szinte lehetetlen.

Sárkány Árpád

Ha mindén jól mégy, szombaton kikiáltjuk a MISZ-t. Aztán mégsem ment minden a Jéqnagvöbb rendben, mer? csak •z alapszabályokat dolgozta ki a NYIT néhány tevékeny részt* vevőié

Csak Győri mama szorgos kodott a tűzhely körül, aki ti: napon keresztül kosztolta csaknem százötven tagú csalá dot. A konyha mellett találtul Orbán Margitot is, aki egyál talán nem szégyellte magát pa léc kiejtéséért. Éppen mosot és közben kérdéseinkre felel getett.

— Tavaly már voltam Pincei és lövőre is elmegyek. Hogi mit ielent a fecske a zászlónkon? Nem tudom, de talán azt hogv ide-oda szállunk. (Az i- gazságot aztán Zirig Arpádtó tudtam meg. „Azt ielenti, vándormadarak vagyunk“).

Az izsai Tóth Laci dicsért« a kosztot és panaszkodott a, élszakákra.

— A héten lehűlt az időjárás és bizony az az egy takaró csak a szúnyogoktól véd meg bennünket, de reméljük táhorbontásig lesz még szép i- dőnk.

Megkérdeztem, hogy vannak megelégedve a szervezéssel és koszttal.

— Minden kitűnő. Ma például

■ rai vannak. Ismét' a pionírtá* - bor jutott eszembe, de meg i kell mondanom, nem csalódtam

■ a táborozókban. A fiúk egyre* : másra azt hajtogatták, a Iá*

■ nyok sátrai délebbre feksze- • nek. ott melegebb van.

E Foglalkozásukra nézve a tá* ' bor lakói között legmagasabb létszámmal a tanítók voltak i képviselve, aztán a diákok, fő- ’ iskolások. Csehszlovákia minden sarkából volt itt valaki. Hogy kerültek ide? Ki hogyan. Vonattal, stoppal, autóval, kerékpáron, motorkerékpáron, stb. Van, aki szabadságát tölti itt, van, aki a nyári vakáció egv részét. Egy a fontos;5 iól érzik magukat, nem unatkoznak. sokat tanulnak egymástól.

Egy óra múlva, mikor már Komáromban voltunk, az volt az érzésem, hogv ebben a kisvárosban nagyon sok fiatal nem tudja hová menjen, mit kezdjen szabad idejével. Pedig Ke- szegfalva csak nyolc kilométerre van Komáromtól.

—ze—

Foto: -peMács József: Amíg én állok £ kapuban, addig itt gól nem e- sik

nagyszerű ebédünk volt. Krumplileves, rizs, sült hús, uborkasaláta.

Bejártuk a tábort, lementünk egészen a Vághoz. Nagy szomorúságunkra a táborozok között nem találtunk született halászt, pedig tűbe mennék érte, hogy a halászlét egyikük sem utasítaná vissza. Egy furcsa tákolmány is ott' lengett a vízen. Később megtudtuk, hogv a körülbelül 2X3 méter területű deszkatutajon egy sellvei fiú „ereszkedett“ le a Vágón. Habár a Sellye-Keszeg- falu utat két nap alatt tette meg. bizonyára rengeteg élményben volt része. Jó lenne, ha legalább pár sorban beszámolna olvasóinknak a vízen át* élt perceiről. Ha Chichester könyvet írhat világkörüli útjáról!

A pontos műsorról sajnos senki sem tudott informálni, és a kompetens, a tábor fő- fő kolomposa, Németh István éppen az éjszakai hideg okozta fáradalmait pihente sátrában. Kurucz Sanyi meg a röplabdapályán asszisztált. így csak dióhéjban a NYIT programjáról: a változatos témájú vitákon kívül a legnevezetesebb talán a pannonhalmi és győri kirándulásuk volt. Csütörtökre várták a Sarlósokat, pénteken programot adtak a falu lakosságának és műsorra tűzték a „Hazánk Európa“ című összeállítást is.

Voltak magyarországi vendégeik, sőt egy csehszlovákiai lengyel klubtag is náluk vendégeskedett.

Megálltunk a félkör alakú csaknem hatvan sátorból álló tábor közepén, ahol a zászló alatt a kézzel írott napirend függött. No de ilyet! Demokratizálódás idejében. Tíz évvel ezelőtt a pionírtáborban olvastam hasonlókat.

Tóth Laci azt mondta, a félkör egyik oldalán a lányok sátrai, másik oldalán a fiúk sát*