Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-09 / 28. szám

új ifjúság 7

OKÁLI KASSÁN

KETEZER SZÓ,

avagy ahogy egyesek a demokráciát elképzelik

Június huszonötödikén érdekes és izgalmas kulturális rendezvénnyel gyarapodott a Kassán nemrég megalakult Maiién Slovenská eddigi történelme. A Művészetek Hájban összegyűlt tagok kérdéseket intézhettek dr. Daniel Okálihoz, a szlovákság egyik politikusához, s a szlovák szellemi élet néhány képviselőjéhez, így a Mladá tvorba, a Kultűrny zi- vot, a Matica slovenská munkatársaihoz, valamint Hajko egyetemi tanárhoz, aki a Matica hazai vezetőségével együtt a várost képviselte. A találkozó lényege: az alig egy hónapja Kassán megalakult Maticát informálni arról, mi is történik az országban. mik a most felújított szlovák szerv feladatai a jövőben, s ezek a feladatok miképpen applikálhatok Keletszlovákiára. A találkozóra három tényező sarkallt: mint újságírónak illett ott lennem; Okálira kíváncsi voltam, mert egyik cikkének hangnemével olyannyira nem értettem egyet, hogy válaszolni kényszerültem rá, s végül, de egyáltalán nem utolsósorban: annyit beszélnek az emberek a Maticáról, magyar vidékeken sokszor rosszmájúan is. mint a Csemadokról a szlovákok-lakta részeken. Csak annak hiszek, amit magam is látok-hallok, ezért ott ültem én is kedden este a Művészetek Házában.

Mit láttam, mit hallottam, és milyenek hozzá a kommentárjaim?

Mogyoróhéjban összefoglalom benyomásaimat. Remélem. tárgyilagos leszek, hiszen az elfogultság minden ügy kárára van. A kérdések — tematikájuknál fogva — három tárgykörbe sorolhatók. Kassai vonatkozásukra, a nemzetiségi kérdéssel össze- függőekre és általánosakra.

A kassai vonatkozású kérdések között találhattuk például az ilyeneket: Meddig lesznek még Kassán kétnyelvű feliratok? (Hajko egyetemi tanár válasza: Én azt hiszem, a magyar nemzetiségű állampolgárok sorsa nem azon múlik, hogy két nyelven van-e kiírva az üzlet neve az utcán, ez inkább amolyan presztizs-kérdés, ezért igyekszünk ezeket a feliratokat megszűntetni. Ha megfigyeljék, az utóbbi időben egyre kevesebbet látni már.“)

Kérdés: Mit keresnek a Rákóczival összefüggő történelmi emlékek a városban? Ki egyezett bele a Dóm falán elhelyezett relief felrakásába?

(A Matica Slovenská kassai képviselője felelt: „Nem tudjuk, ki egyezett bele, ezt az ügyet homály fedi, majd kivizsgáljuk.“)

Kérdés: Mikor lesz Kassából végre igazi szlovák kerületi székhely? (A választ ismét a Matica Slovenská % kassai képviselője fogalmazta: „Kassa már ma is szlovák város, hiszen a lakosok többsége szlovák. A hivatalos statisztika szerint kb. négyezer magyar van itt, de tudjuk, hogy számuk a valóságban harmincezerre tehető. Százhúszezer szlovákkal szemben igazán elenyésző. Szlovák város vagyunk!“)

Tagadhatatlan, hogy a legjózanabb válaszokat — a többihez viszonyítva — Hajko egyetemi tanár*; adta. Teljesen igaza van abban, hogy nem boldogulhat szlovák főiskolán az a diák, aki nem bírja az államnyelvet. Mikor lesz végre államnyelv a szlovák? Kérdezték a résztvevők. A Kultúrny zi- •'ot szerkesztője válaszolt. „Csehországban nem fénylik államnyelvvé nyilvánítani a csehet, hiszen

t úgyis csak az boldogul, aki tud csehül. Szloxiaban más a helyzet. Véleményem szerint — bár nem tilthatjuk meg teljesen a magyar nyelv használatát — államnyelvvé kellene nyilvánítani a szlovákot. Erre igény van.“

Arra a kérdésre, hogy mikor lesznek végre csak szlovákok vezető funkciókban, olyan válasz érkezett, hogy az csak a szavazókon múlik majd a jövőben, mert mindenki arra szavaz majd, akit kedvel, akiben megbízik.

A Matica Slovenská-val kapcsolatban is számos kérdés hangzott el. Egyesek Martint javasolták Szlovákia; fővárosául, mert az színtiszta szlovák város, de a válaszadók elmagyarázták, hogy ez gazdasági és kulturális, de még földrajzi szempontból is lehetetlen, és Pozsony szlovák város, bár élnek ott régi pozsonyiak, magyarok és németek, de ezek idősebbek már. A Matica Magyarországon lévő műkincseit vissza szeretnék hozni a tagok és a vezetők is, hogy mikor és hogyan, egyelőre nem tudják, mert az a két ország között dől majd el, mindenesetre 'annyit megtudhattam, hogy — szerintük — Csehszlovákia és Magyarország között nincs a legjobb barátság. A Kultúrny zivot képviselője mondta. A Matica egyébkent szép terveket szó. Gondoskodni akar idegenben élő fiairól is. Ilyen magyarországi intézmény például nincs. Sok kérdés hangzott el az ukránokkal és a magyarországi szlovákokkal kapcsolatban. Az ukránok ukránok, vagy ruszinok, tették fel a tagok a kérdést, és Okali is csak ironikusan tudott válaszolni, amikor megjegyezte, hogy a mezölaborei járásból olyan ukrán követelés érkezett, amely szerint az onnan megválasztott képviselő tudjon ukránul, és ruszin dialektust beszéljen. A magyarországi szlovákok sorsa is érdekli a Maticát, és ez természetes. Ötszázezer szlovák él szerintük Magyarországon, de csak négy iskolájuk és egy hetilapjuk van. Okáli megjegyezte, hogy Bábi Tibor, az Új Szó szerkesztője erre így válaszolt: és miért nem kérnek több iskolát és több lapot? Azért, mert már 1795 óta el vannak nyomva és nem mernek ilyesmire gondolni sem, válaszolta Bábinak a Kassán is mosolygó Okáli. Azonos-e a Lőrincz Gyula, a Csemadok volt elnöke azzal a Lőrincz Gyulával, aki ma az Üj Szó főszerkesztője? Ha igen, akkor ebben a tisztségében nem ártalmasabb-e, mim a Csemadok élén volt? Azonos, felelte Okáli, majd így folytatta: .»Úgy hiszem, hogy ez ártalmatlanabb pozíció. A Csemadokból is valószínűleg azért kellett távoznia — mert nem volt megfelelő. Az Új Szóban addig marad, amig a belső tisztulás ki nem veti, és nem találnak jobb, megfelelőbb embert helyére.“

Okáli mosolyogva válaszolt arra a kérdésre ii,

vajon meddig lesznek még csehek is Szlovákiában. „Szlovákiában, a legutóbbi felmérések szerint — kb. negyvenhatezer cseh nemzetiségű állampolgár él. Az Egyesült Államokban és más nyugati országokban alaposan megfizetik az intellektuell Egy elektromos számológéppel dolgozó mérnök napi háromszáz dollárt is kap, írja „Rok v Amerike“ c. könyvében Dubská. Félő, hogy esetleg ráfizetnénk arra, ha a csehek elmennének innen. Ezért hagyjuk itt őket békében, szükségünk van rájuk.“

Felmerült annak a gondolata is, vajon mikor lesz már szlovák köztársasági elnöke az országnak? „Svobodát Szlovákiában is szeretik válaszolta Hajko egyetemi tanár, de meggyőződésem, hogy a jövőben felszínre kerülnek azok a személyek is, akik esetleg alkalmasak lehetnek az elnöki tisztségre.. Kassai vonatkozású volt az a kérdés, amely a Kassán található sok magyar tannyelvű iskolával foglalkozott. Ezt a kérdést majd felül kellene vizsgálni, reagált Hajko.

Engem a csehszlovákiai magyarok további sorsa érdekelt, s kérdésemben azt kértem Okálitól, legyen szíves, magyarázza meg, miképp alakul majd az itteni magyarok sorsa, az Alkotmányba kerül-e létük, vagy ú. n. külön törvénnyel szabályozzák? Dr Okáli válasza: „Egyelőre nehéz valami konkrétet mondani. Én, mint a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó szubkomisszió tagja elmondhatom, hogy legkésőbb október huszonnyolcadikáig el kell készülnie a nemzetiségek problémáit is felölelő törvénynek. Hogy aztán az Alkotmányba kerül-e, vagy külön törvény szabályozza, nem tudjuk, mert most még folynak a viták és tárgyalások.“ Okáli aztán ismertette a Csemadok állásfoglalását, amelyből a jelenlevők megtudhatták, hogy az itt élő magyarság részt kér önnön irányításából, a Szlovák Nemzeti Tanács minisztériumai mellett magyar minisztériumot akar létrehozni, stb. Okáli elmondta, hogy ezek a követelmények maximálisak, és a magyarok ott vétik el a dolgot, hogy „azt hiszik, hogy ők is az állam, pedig nem, mert Csehszlovákia két egyenrangú nemzet, a csehek és a szlovákok közös állama, egy itt élő kisebb nemzetiségi csoport tehát — természetszerűleg — nem rendelkezhetik azokkal a szuverén jogokkal, amelyekkel a csehek, vagy a szlovákok. Ezért Irreálisak a magyar dolgozók és a Csemadok követelései.“

A gyűlésen számtalan kérdést intéztek az elnök- lökhöz, számtalan választ kapott a hallgatóság, de azt hiszem, a lényeget tömörítettem, anélkül hogy tévesen, rosszindulatúan csak a negatívumokat halásztam volna ki közülük.

Milyenek voltak a benyomásaim? Háromfélék. Az összejövetelre háromféle szemszögből néztem. 1Hazai, Csehszlovákiában élő magyar szemmel, 2.

A középeurópai ember szemével. 3. És végül, a huszadik század második felében élő, háborúban még nem járt, huszonötéves, fiatal szemmel. Elemezzük tehát, mit tapasztaltam, milyen visszhangot keltettek bennem Okáli és a többiek mondatai.

1. Higgyék el, nem vagyok sem sovinista, sem

nacionalista. Ember vagyok, és csak azután magyar. A demokráciát a humanizmus szemszögéből mérem. De akkor Itt vagy nincsen demokrácia, vagy csak egyesek számára van. Okáli azt mondta, hogy „az itt élő nemzetiségi csoportok nem rendelkezhetnek azokkal a szuverén jogokkal, amelyekkel a csehek, vagy a szlovákok“, mert nem államalkotók. Ez már nem egyenrangúság, egyenjogúság. Az itt élő magyar, német, lengyel vagy ukrán munkás tehát ne dolgozzon olyan becsületesen, mint államalkotó társai, hiszen olyan szuverén jogokat sem kaphat? Ellentmondás ez, szembetűnő és elszomorító, de ugyanakkor naiv is. Egyetlen ország sem engedheti meg magának azt, hogy szétforgácsolja erejét. Kíváncsi vagyok, milyen munkakedvvel megy reggelenként a földekre vagy a gyárakba az a nemzetiségi csoporthoz tartozó munkás, akinek jogait, létfeltételeinek, szabadságának biztosítékát elfelejtik az alkotmányba iktatni? Köztársasági elnökünk számtalanszor hangsúlyozta: Azt akarjuk, hogy nemzetiségeink is

érezzék hazájuknak ezt az országot. A szülőföldünk itt van. De hogyan lehet ez a hazánk, ha kerekperec kimondják, hogy mi nem vagyunk egyenrangúak, mi nem vagyunk államalkotók? Milyen jogaink lesznek és ki hisz majd ezekben a jogokban? És egyáltalán: hol van a mi hazánk? Magyarország nem lehet, mert nem élünk ott. Itt élünk.. De így?

2. A középeurópaí ember történelme a csöbörből- vödörbe jutás. Okáli elmondta, hogy a magyarok több mint ezer esztendeig uralkodtak a szlovákok fölött. Nem egészen így van, de ha így is lenne: nem tudja szétválasztani a haladót a reakcióstól, a múltat a jelentől és a jövőtől, és mit tehetünk mi arról, hogy mit csináltak őseink? Mi másképp akarjuk csinálni. Most mi vagyunk hátrányosabb helyzetben és, ezért állnak rajtunk bosszút az ezer esztendőért? Érthető lenne a középkorban, de ma már nem. Kár, hogy sokan nem így látják.

3. A világ egyre feketébb. Meghalt Robert Kennedy. Hányán tették fel a kérdést: mi jöhet ezután? Minden. Mosolyognivaló, ha az ember, akinek egyetlen élete van, energiájának nagyrészét a másik szapulására fecsérli. Csodálkozunk, hogy nem tud a világ haladó része egységbe tömörülni? Hogyan tudna, ha egy szocialista (?) országon belül sem tud? Európán belül sem? Hová halad az atomkorszak emberisége?

Ez hát a fantasztikus század, a soha-nem volt, amikor megtudjuk majd, mi van a Holdon, és mitől van a rák. C«ak azt nem fedezzük fel soha, miért haragszik egyik ember a másikra, egyik nemzet a másikra.

Valóban a tömegekről lenne szó? Nem hiszem. Inkább egyénekről. És a sok rosszban még ez a jó.

BATJIA GYÖRGY

a munkásokhoz, földművesekhez,

hivatalnokokhoz, tudósokhoz,

művészekhez és mindenkihez

Először a háború veszélyeztette népünk életét. Aztán ismét rossz idők következtek olyan eseményekkel, melyek veszélyeztették szellemi épségét és jellemét. A nemzet túlnyomó része reményekkel telve fogadta a szocializmus programját. Csakhát annak az irányítása méltatlan emberek kezébe került. Nem is az volt a baj, hogy nem volt elég tapasztalatuk a pártmunkában. tárgyi ismeretük, sem pedig filozófiai műveltségük, de legalább lett. volna annyi bölcsesség és illendőség bennük, hogy meghallgassák mások véleményét és hagyták volna, hogy fokozatosan felváltsák őket tehetségesebb személyekkel.

A kommunista párt, mely a háború után az emberek teljes bizalmát élvezte, fokozatosan felcserélte azt hivatalokra, míg valamennyit megszerezte, s később már egyebe nem is maradt. Kénytelenek vagyunk ezt kimondani és tudják ezt azok a köztünk élő kommunisták is, akiknek az eredmények fölött érzett csalódása éppoly nagy, mint a többieké. A vezetőség helytelen irányvonala a pártot politikai pártból és eszmei szövetségből hatalmi szervezetté változtatta, mely különösképpen vonzotta a hatalomvágytól hajtott öntő személyeket, a számító gyávákat és a rossz lelkiismeretű embereket. Ezeknek a beszivárgása hatással volt a párt jellegére és cselekedeteire, melynek belső felépítése nem volt olyan, hogy benne szégyenletes esetek nélkül tisztességes emberek befolyásra tehettek volna szert, akik fokozatosan olyanná változtatták volna, hogy megfelelt volna a modern világ követelményeinek. Számtalan kommunista h«rcolt ez ellen a hanyatlás ellen, de nem sikerült semmit sem megakadályoznia abból, ami történt.

A kommunista pártban uralkodó viszonyok alapján alakultak az államban uralkodó viszonyok. Az államhoz fűződő szoros kapcsolata ahhoz vezetett, hogy elveszítette a végrehajtó hatalomtól való távolmaradásából eredő előnyét. Az állam és a gazdasági szervek tevékenységét nem érte bírálat. A parlament elfelejtett tárgyalni, a kormány kormányozni, az igazgatók igazgatni. A választásoknak semmi jelentőségük sem volt, a törvények elvesztették súlyukat. Semmilyen bizottságban sem bízhattunk képviselőinkben, és ha mégis, semmit sem várhattunk tőlük, mert semmit sem tudtak elérni. Ámbár még ennél is rosz- szabb volt, hogy úgyszólván egyikünk sem bízhatott a másikban. Az egyéni és kollektív becsület eltűnt. Tisztességgel senki sem érvényesült, és a képesség szerinti elismerésről kár is beszélni. Ezért az emberek nagy része elvesztette a közügyek iránti érdeklődését és csak magával és a pénzzel törődött, miközben a rossz viszonyokra jellemző az is, hogy erre a pénzre sem támaszkodhatunk manapság. Elferdültek az emberek közti kapcsolatok, eltűnt a munkából eredő Öröm, röviden: olyan idők következtek a nemzet életében, melyek veszélyeztették szellemi épségét és jellemét.

A mai helyzetért mindannyian felelősek vagyunk, a köztünk élő kommunisták fokozott mértékben, ám a legnagyobb felelősség azokat terheli, akik részesei vagy eszközei voltak a korlátlan hatalomnak. Ez egy eltökélt csoport hatalma volt, mely a pártapparátus révén Prágától kezdve minden egyes járásba és kö/segbe kiterjeszkedett. Az apparátus döntött arról ki mit tehet és nem tehet, az irányította a szövetkezete- sek helyett a szövetkezetét, a munkások helyett a gyárakat, a polgárok helyett a nemzeti bizottságot. Egyetlen szervezet sem volt valójában a tagoké, a kommunista párt sem. Ezen csoport legnagyobb bűne és hazugsága az volt, hogy saját önkényét a munkásosztály akaratának tűntette fel. Ha ezt el akarnók hinni, akkor a gazdaságban beállt hanyatlásért az ártatlan embereket ért sérelmekért, a cenzúra bevezetéséért, — mely megakadályozta, hogy minderről írjanak — a munkásosztályt kellene vádolnunk; a munkások felelnének a téves beruházásokért, az üzleti kapcsolatok elvesztéséért, a lakásínségért. Természetesen egyetlen józan gondolkodású ember sem hisz a mun - kásosztály ilyen értelmű bűnösségében. Mindannyian tudjuk, tudja ezt elsősorban minden egyes munkás, hQgy a munkásosztály lényegében semmiről sem döntött. A munkás funkcionáriusokat valaki más szavazta le. Mialatt néhány munkás úgy vélte, hogy uralkodik,

addig helyette a pártfunkcionáriusok és az államapparátus egy külön nevelt rétege uralkodott. Ennek a tagjai foglalták el tulajdonképpen a hatalmától megfosztott osztály helyét, és egy új fennhatóságot alakítottak ki. Viszont tárgyilagosan elismerjük, hogy többen felismerték már régen a történelemnek ezt a rossz tréfáját. Ma arról ismerjük fel őket, hogy orvosolják a hibákat, gyógyítják a sérelmeket, visszaadják a döntés jogát a tagságnak és a lakosságnak, korlátozzák a hivatalnoki apparátus jogkörét és számbeli ösz- szetételét. Velünk tartanak a párttagság közt felmerülő maradi nézetek ellen. Ám a funkcionáriusok túlnyomó többsége akadályozza a változásokat és ezek az elemek mindmáig nyomnak a latban! Még mindig olyan hatalmi eszközök birtokában vannak, különösen a járásokban és a községekben, ahol hatalmukat rejtett és megtámadha- tatlan formában gyakorolhatják.

Az év elejétől a demokratizálódás megújhodási folyamatában élünk. A kommunista pártból indult ki. Ezt meg kell mondanunk, és tudják ezt a köztünk élő nem kommunisták is, akik talán innen már semmi jót sem vártak. Tegyük még hozzá, az is igaz, hogy ez a folyamat máshonnan el sem indulhatott, hiszen húsz évig csupán a kommunisták élhettek valamiféle politikai életet, csupán a kommunista bírálat volt jelen olyan dolgoknál, ahol ilyesmi elhangozhatott, csupán a kommunista párton belüli ellenzék élvezte azt a kiváltságot, hogy közvetlen érintkezett az ellenféllel. A kommunista demokraták kezdeményezése ezért csupán törlesztése annak az adósságnak, mellyel a párt a nem kommunistáknak tartozik, akiKet egyenlőtlen helyzetben tartott. A kommunista pártnak nem jár tehát semmiféle köszönet, talán csak illene elismerni, hogy igyekszik becsületesen megragadni az utolsó lehetőséget saját becsülete és a nemzeti becsület megmentésére. A megújhodási folyamat nem hozott semmi teljesen újat. Csupán olyan gondolatokat és javaslatokat vett fel, melyek közül néhány idősebb, mint a szocializmusunkban felmerült tévedések, mások az események látszólagos alakulásának felszíne alatt keletkeztek és már régen kikívánkoztak, csakhát el voltak nyomva. Ne tápláljunk illúziókat, hogy ezek a gondolatok most az igazság erejével győznek. Győzelmük inkább a letűnt vezetőség gyengeségének köszönhető, mely valószínűleg előzőleg kime- rültx a húszéves uralkodásban, melyben senki sem korlátozta. Nyilván teljes mértékben meg kellett érnie a rendszer alapjaiban és eszméjében rejlő hibás elemeknek. Ne értékeljük ezért túl az írók és diákok soraiból elhangzó bírálatok jelentőségét. A társadalmi változások forrása a gazdaság. Az igaz* szónak csak akkor van értelme, ha jogilag és gazdaságilag alátámasztott körülmények között hangzik el. A helyes előfeltételek — ez alatt nálunk, sajnos, teljes szegénységünk, a régi hatalmi rendszer teljes felszámolása értendő, amikor is annak idején békés nyugalommal a mi számlánkra kompromittálták magukat bizonyos típusú politikusok. Az igazság ugyanis nem győz, az igazság marad akkor is amikor minden mást elrontanak! Nincs tehát okunk nemzeti diadalmámorra, csupán újabb reményekben bízhatunk!

Hozzátok fordulunk a remény pillanatában, mely állandó veszélyben forog. Néhány hónapig eltartott, míg sokan közülünk valóban elhitték, hogy nyíltan beszélhetnek, többen azonban még most sem hiszik. Viszont mér annyit beszéltünk és annyi mindent feltártunk, hogy szándékunkat; emberibbé tenni ezt a rendszert, kénytelenek vagyunk véghezvinni. Ellenkező- esetben a maradi erők megtorlása szörnyű lenne. Elsősorban azokhoz fordulunk, akik eddig közönyösek voltak. Az idő. mely most következik, hosz- szű évekre lesz döntő fontosságú.

Az idő, mely következik, a nyár, a vakáció és a munkaszabadság ideje, amikor jó öreg szokás szerint mindent szeretnénk félretenni. Fogadjunk azonban, hogy kedves ellenfeleink nem engedték át magukat a nyári örömöknek, hanem mozgósítják lekötelezett embereiket, és már most igyekeznek biztosítani a békés karácsonyi ünnepeket! Figyeljük tehát éberen, mi történik a továbbiakban, igyekezzünk megérteni a fejleményeket és megfelelő módon válaszoljunk rájuk. Szakítsunk végre azzal a lehetetlen követelménnyel, hogy

a dolgokhoz minduntalan egy felsőbb valaki fűzze az egyetlen elfogadható magyarázatot és az egyetlen megengedhető végkövetkeztetést. Ezentúl kénytelen lesz ki-ki saját felelősségére levonni a saját végkövetkeztetéseit. A közös egyértelmű véleményt pedig csak a vitában találhatjuk meg, amihez feltétlenül szükséges a szólásszabadság, az esztendő egyetlen tulajdonképpeni demokratikus vívmánya hazánkban.

A következő napok elé szintén önálló kezdeményezéssel és önálló elhatározásokkal induljunk.

Visszautasítunk minden olyan nézetet — ha felmerülne —, hogy a demokratikus megújhodás megvalósítható a kommunisták nélkül is. esetleg ellenük. Ez így igazságtalan megoldás lenne, egyúttal ésszerűtlen is. A kommunistáknak jól kiépített szervezeteik vannak, s ezekben a haladó irányzatot kell támogatnunk. Tapasztalt funkcionáriusaik vannak, kezükben összpontosulnak továbbra is a legfontosabb mozgatóerők. A közelmúltban a nyilvánosság elé került akcióprogramjuk; a legkirívóbb el- ferdülések orvoslásának első programja. Eggyelőre senki másnak nincs is ehhez hasonló konkrét programja. Követelni kell azonban, hogy minden egyes járásban és községben hozzák nyilvánosságra saját helyi akciós ‘ programjukat. Itt módfelett egyszerű, régen óhajtott helyes cselekedetről van szó. A CSKP kongresszusra készül, mely megválasztja az új központi bizottságot. Követeljük, hogy jobb legyen, mint a mostani. Ha ma ezt állítja a kommunista párt, hogy vezető szerepét a polgárok bizalmára nem pedig az erőszakra építi, úgy csak annyira higgyünk ebben. amennyire azokban az emberekben bízhatunk, akiket már most küldöttként javasol a járási és a kerületi konferenciákra.

Az utóbbi időben az embereket

nyugtalanítja, hogy a demokratizálódás folyamata megállt. Ez az érzés egyrészt a felzaklatott fejleményekből eredő fáradtság jele, másrészt megfelel a ténynek, hogy; elmúlt a meglepetésszerű leleplezések, magasszintű lemondások és a szólásszabadság szokatlanul bátor megnyilvánulásainak ideje. Az erők küzdelme azonban rejtett formában tovább tart. Folyik a harc a törvények tartalmáért és szövegezéséért, a gyakorlati intézkedések határköréért. Ezen kívül az új személyeknek, minisztereknek, ügyészeknek, elnököknek és titkároknak időre van szükségük. Joguk van rá, hogy beválhas- sák a hozzájuk fűzött reményeket vagy lehetetlenné tegyék magukat A központi politikai szervekben azonban már nem lehet továbbá várni. Egyes személyek — nyilván akaratlanul — figyelemreméltó erényekről tettek bizonyságot.

Az eljövendő demokrácia gyakorlati értéke attól függ, mi történik a vállalatokban és a vállalatokkal. Mindmegannyi vitánk ellenére* végeredményben a közgazdászok tartanak bennünket a markukban. A jó gazdasági szakembereket keresni kell, illetve elő kell segíteni érvényesülésüket. Igaz, hŐgy a fejlett országokhoz viszonyítva valamennyien rosszul vagyunk fizetve, és egyesek nívón alul. Követelhetünk több pénzt, — amit ki lehet nyomatni és ilymó- don értékteleníteni. Követeljük azonban inkább az igazgatóktól és elnököktől, magyarázzák meg, mit és mennyiért akarnak gyártani, kinek mennyiért akarják áruikat eladni, mennyit termelnek, menynyit fordítanak ebből a termelés korszerűsítésére és mennyi jut szétosztásra. Az újságokban a látszólag unalmas címek alatt visszatükröződik a demokráciáért, vagy a vályúért folyó kemény harc. A munkások, valamelyest mint vállalkozók ebbe is beavatkozhatnak azzal, kit választanak a vállalati igazgatóságokba és a vállalati tanácsokba. Az alkalmazottak tehát saját érdekükben azt teszik a legjobban, ha a szakszervezeti szervekbe tényleges vezéreiket választják képviselőnek, a legtehetségesebb és becsületes embereket, tekintet nélkül párttagsági hovatartozásukra.

Ha nem várhatunk ez időbe* többet a központi politikai szer* vektől, többet kell elérnünk a já** rásokban és a községekben. Követeljük azoknak az embereknek * leváltását, akik visszaéltek hatalmukkal, megkárosították a közvagyont, becstelenül vagy durván viselkedtek. Meg kell találnunk a módját, hogyan kényszerítsük őket

(Folytatás a 11. oldalon)