Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-09 / 28. szám

I

Uát igen. A férfinek sikerül? kofferével együtt be- * préselnie magát a szűk kupéba. A hatalmas koffer szinte betöltötte az ágy és a fal közti helyét, melynek ajtaja mögött a mosdó várt rá. Kifújta magát. Letette csomagját és erősen megszorította a középső ágy szíját. Fáradt volt. Először úgy gondolta, leül az alsó ágy szélére, de aztán mégis másképp tett. Sikerült elhelyezkednie a kofferje sarkán. Mereven ült néhány pillanatig, majd hirtelen felkapta kofferjét. Olyan erővel tette mindezt, hogy elvesztette egyensúlyát. Előre-hátra billent, maid megragadta az ablak alatti asztalt de oly hevesen, hogy bciéremegett a ráerősített iámpa. Mihelyt visszanyerte egyensúlyát, újból a csomagjáért nyúlt. Elügyetlenkedte a dolgot. Egészen a mosdó ajtajáig csúszott a kofferje.

Egyedül volt a kupéban. Nem volt. akit ügyetlenkedéséért okolhatott volna. Sajátmagát akadályozta esetlenségével.

A koffer kulcsát kereste és amikor az egyik zsebében ráakadt, kinyitotta fedelét. Kivette a pizsamáját. Szerencséjére mindjárt ráakadt, felül volt, nem feledkezett meg róla. Aztán bezárta a koffert. De a másik pillanatban újból kinyitotta. Fogkefét és krémet vett elő. Kezében a tisztítószerekkel. elmélázott kissé, gondolkodott valamin. Hát igen... De az újság a zsebében volt, nem a kofferben. Mégis habozott. De ha mégis... A zsebkendője szintén a zsebében volt.

— Jó estét — köszöntött rá egy férfi az ajtóból. Nagy darab ember volt, hozzáillett a kofferje is. Az ajtóban állt s néhány pillanat múlva maga elé tette hatalmas kofferjét.

— Segítek finnek — s a nagy csomag után nyúlt.

— Köszönöm — mondta a férfi kezében a fogkefével és a pizsamával.

— Fönt, vagy lent szeretne aludni? Vagy középütt? — a piros és kék csíkos pizsamát még mindig a kezében tartotta.

— ön francia?

— Nem, cseh — mondta a pizsamás férfi.

— Cseh, hogyan is ismerheti ki magát az ember, ha mindketten németül beszélünk.

— Hát bizony, az ember ilyesmit mindjárt nem tudhat. És ön talán francia?

— Lengyel, varsói, De ha nem akar németül beszélni...

— Lényegtelen, hogy milyen nyelven beszélünk.

— Talán — mondta a lengyel, — talán valóban lényegtelen.

A cseh fogta a csomagját és a létra fokára lépett, majd

egv lendülettel a helyére tette azt.

— Ezzel meg is lennénk — mondta. Lelépett a létra fokáról és újból a pizsamáért és a fogkeféért nyúlt.

— Nekem ugyan teljesen mindegy hol alszom, csak tessék választani.

— Ha az úr ilyen kedves... akkor én inkább az alsó ágyat választom.

A cseh a pizsamáját és a fogkefét a felső ágyra dobta. A lengyel mellett óvatosan kicsúszott az ajtón és cigarettára gyújtott. A szűk folyosó csakhamar megtelt kékesszürke füsttel. A lengyel is elővette zöldszínü pizsamáját és az alsó ágyra helyezte.

— Szintén lefekszik már?

— Természetesen! — mondta a cseh — éjfél után úgyis felébredek. Mindig attól tartok, hogy elvisz a vonat. Éjfélig alszom, de éjfél után már félek, hogy más állomáson ébredek fel.

— Ez a vonat csak Weimarig közlekedik. Legalábbis úgy gondolom.

— Ez sem vigasztal. Már semmi sem nyugtat meg. Egyszer Augsburgba utaztam és mégis Münchenben kötöttem ki.

— Sokat utazik, uram?

— Nem éppen — mondta a cseh. — Szóra sem érdemes — közben a szemüvege tisztításához fogott.

A férfi, aki féllábbal az ajtóhoz lépett, nagyon jó színben volt és kockás kalapot viselt. Nem léphetett tovább, mert a cseh háttal állt hozzá és útjában volt.

— Jó estét' — köszöntött a jól táplált férfi és kifújta magát.

— Elnézésüket kérem, de én is ide tartozom — mondta — és kiengedte a levegőt hatalmas mellkasából. — Megengedi? Harmincnyolcas a számom. — A csomagját szintén kockás műanvag vonta be. Egyszínű a kalapjával.

— Talán valami tévedés van a dologban — jegyezte meg és a zöldszínű pizsamára mutatott. — Harmincnyolcas.

— Kérem — mondta a lengyel, felemelte pizsamáját és a középső ágyra dobta.

— Nem számít — mondta a férfi — és elrakta kockás holmiját, — Csak a rend kedvéért... _ _

Kockás kalapját az ágytakaróra helyezte. Zsebkendőt vett feló és mfegtöröite izzadt homlokát és haját. Majd eltette és néhány pillanatig mozdulatlan maradt, olyan Spózt veti fel. mely hűen kifejezte tiszteletét a hagyományok iránt

— Erich Schindler.

— Adam Borowski professzor — mondta a lengyel.

— Svoboda — szólt a cseh.

— ön nem bajor?/ — kérdezte a lengyel a kockás csőmag

tulajdonosát.

— Hogyhogy?... Münchenben születtem. De miből következtet erre?

— A beszédéből.

— A beszédemből? Igazat adok önnek.

— A beszédéből. Képzelje csak el. a szüleim poroszok.

— Meg kellene beszélnünk — jegyezte meg a cseh — ki fekszik ie elsőnek. Egyszerre hárman úgysem vétkőzhetünk

le.

— Kérem — mondta a lengyel és kilépett a cseh után a folyosóra majd bezárta a kupé ajtaját.

A vonat simán elindult A berlini állomás fényéi ragyogtak az éjszakában. A neonok kék fényé villogott az utcák kövezetén. A cseh egy kissé lehúzta az ablakot és cigarettája hamuját kiszórta az éjszakába. A lengyel nyitott szájjal szívta magába a nedves éjszakai levegőt

— Érzi? Német időjárás.

— Eső lesz. Párás a levegő.

— Nem gondolja, hogy ez a német időjárás valami különöset hord magában?

A cseh vállat von, elsiklik a kérdés fölött. A lengyel kö- hint egyet majd így kezdi: — A hiba ott kezdődik, hogy az emberekben kevés a költőiesség. Tudja, mit mondott erről Goethe? Körülbelül ezt: A költők mint állampolgárok — mondta — mindig szeretik hazájukat, de a költői alkotások hazája mindig az, ami szép és jó, mely sosem fűződik egy bizonyos földdarabhoz. Ebben hasonlít a költő a sashoz, a- mely szabadon száll a magasban. Mert a sasnak igazán mindegy, hol csap le áldozatára. Szászországban vagy porosz földön. Ezt mondta körülbelül Goethe.

— Érdekes idézet — szólt a cseh.

Az ablak mögött egy óra számlapjára villant a fény. — Nem sok hiányzik az éjfélből — fűzte hozzá még — de mit is csinál olyan sokáig... szólt némi szünet után.

. S ebben a pillanatban a német kinyitotta az ajtót és intett nekik. Kíváncsian figyelte őket.

— Bizonyára kereskedő — mondta a cseh.

— Csak tessék, tessék — mondta a lengyel és maga élé engedte a csehet — én éjfél után is alszom — tette hozzá.

A német már feküdt és hogy elősegítse utitársa készülődését, keresztbe tette kezeit aranycslkos pizsamáján.

— Éppen az utolsó pillanatban... — mondta a német —■ de mégis szerencsém lett. Az utolsó pillanatban.

EDUARD PETiSKA:

A WEIMARI EXPRESSZ

— Holnap jön egy másik — válaszolt a cseh — és kinyitotta a mosdó ajtaját. Vizet engedett. — Holnap Jön egy másik. Az egész élet előttünk van. Vagy az, ami az életünkből még hiányzik.

— Igen, csakhogy az én engedélyem gyorsan lejár, tetszik tudni, Weimarman él az anyám és bizony az ember nem egykönnyen jut a túlsó oldalra.

A cseh a kezét mosta, majd mélyen lehajolt és az arcára engedte a vizet.

— Mondja csak kérem — szólalt meg a német — nem szu- déta származású ön? Volt egy szudéta ismerősöm, nem mintha filológus lennék, de ahogy az imént az ön kollégája felismerte bennem a bajort, úgy bennem is felötlött, hátha ön szudéta?

— Prágai vagyok — mondta a cseh.

— És mikor telepítették ki?

— Nem vagyok kitelepítve, szolgálati úton vagyok.

— Bocsánat, már ki sem ismerem magam. Tetszik tudni, ez a kutya háború...

S ahogy a vonat robogott az éjszakában, minden névtelan- né vált. Az erdők, a mezők, a rétek és a lombok és ők hárman is. akik feküdtek. Alul a német, középütt a lengyel és felül a cseh. A szomszéd kupéban felsírt egy gyerek és a fojtott levegő szinte elviselhetetlenné vált a pici helyiségben. Lehetetlenné vált az alvás. A lengyel köhécselt.

— Kérem, uram — szólalt meg a lengyel — Svoboda űr, nincs valami tablettája fejfájás ellen?

— Nincs, sajnos — válaszolt a cseh.

— Ha nem zavarok — mozdult meg a német — és ha csak fez hiányzik a boldogságához... — Lelépett az ágyról és a zsebéből egy dobozkát húzott elő. — Tessék — mondta.

A lengyel tapogatózott kezével, mert a kis állomás fényei gyorsan eltűntek a robogó vonat mögött. Idegen kezet érintett meg, melynek ujjai között megtapintotta a celofánba csomagolt tablettát. Megköszönte.

— Vizet? — kérdezte a német.

— Megjárja anélkül is — válaszolta amaz.

— A fejfájás az én betegségem — mondta a német. München egyik tere a legforgalmasabb Európában. Szinte forr ott a tömeg. Talán ettől van...

— Ismerem azt a teret — mondta a cseh. Egyszer Augsburgba utaztam és átnéztem Münchenbe is. És ha elalszom, mélyen alszom, de éjfél után felébredek.

— Nincs szüksége álmatlanság elleni porra? — szólalt még a német az alsó ágyon.

— Nem bízom én az orvosságokban. Csak a levegő né lenne ilyen fojtott.

— Mit szólna, ha kicsit megnyitnám az ablakot?, — fordult a lengyel a némethez.

— Jót tenne, fez aműgyis eső előtti fülledtség.

A lengyel megfogta az ablak fogantyúját és az üveg simán lecsúszott. Meleg levegő árasztotta él a kupét s az ablakfüggöny meglebbent a szélben. És míg a függönyt rendezte, beszélni kezdett a némettel.

— Ismerős Weimarban?

— Kissé. Az elmúlt nyolc év alatt háromszor voltam ott. Az ügy van, hogy az ember minden idejét az anyjával tölti el. így csak azt az utcát ismeri, ahol lakik. Az Elefánt elnevezésű szállóban foglalt szobát anyám. Messze van az állomástól? Hotel Elefánt. Ismételgette a német.

A Hotel Elefántban?... De hisz ott szállt meg Hitler is, a- mikor Weimarba látogatott — mondta a cseh.

Nem tudom mondta a német — anyám a háború után költözött ide. Én sosem láttam Hitlert. Azért mégis rámhű- zatta a mundért s ide-oda helyeztettek, de öt sosem láttam. Mondtam többször, hogy emberekkel, akikkel az életben sosem találkozol, nem beszélsz és éppen ők azok, akik... döntenek sorsod felett.

A lengyel szótlanul feküdt.

— Hej — fújt nagyot a cseh — jó ötlét volt azzal az ablakkal.

— Maga mégis prágai — mondta a német — ismeri a Schverinová utcát? Volt ott egy jó lokál, éjszakákon át elbeszélgettem ott barátaimmal. A téma mindig ugyanaz volt. Az

DUDOR ISTVÁN rajz*

ember sose maga választja a sorsát. Kire milyen sors vár, mindig mástól függ. Igen uraim. Megértik ugye. Miféle választás? Erről győzött meg a háború.

— Az ember — mondta a lengyel — talán igazán nem maga választja meg sorsát, de bűnös, ha eljátssza azt. Hazáját szintén nem az ember választja meg. belészületik. De azt a másodikat, a második hazát megválaszthatja.

— Miféle második hazát?

— Olvasta Eckermannt?

— A jóisten tudja — mondta a német. — De valamire mintha emlékeznék. Mit is írt az a jóember?

— Goethével együtt mondja. Épp ott beszél Geothe a második hazáról, a költők hazájáról.

— Persze. Goethével együtt mondja Eckermann. Goethe...

6 géniusz volt, de kérdezem önt, olvashatók a géniuszok? Persze, a mára gondolok, olyanokra például, mint Nabocco, vagy hasonló.

— Nem szeretném Goethét másokkal összehasonlítani — mondta a lengyel.

— No látja. — szólt a német. •_

Abban a pillanatban megeredt az ésö és bevert a nyílott ablakon. A lengyel gyorsan felhúzta az ablakot.

— Már csak ez hiányzott — mondta a cseh forgolódva a legfelső ágyon. — A mennykőbe is... — s néhány pillanat múlva Ismét fülledtség lett úrrá a kupéban.

— Fogadja csak el tőlem ezt a tablettát — kínálta ismét a német.

— De ha én nem élek porokkal — s tovább feküdt az á- gyon és érezte, hogy végtagjaihoz hozzátapad a pizsama.

— A második haza — szólt a német — az emigránsokra gondol?

— Nem — és a lengyel felugrott az ágyon, hogy a német jobban hallhassa: — Ennek sémi köze az emigrációhoz.

— Szegény emigránsok — mondta a német. — nincs sok reményük, reményük egyébként is csak a háborúban lehet és a háború bizony semmi reményt nem nyújt.

— Különös, igazán különös — mondta a íéngyei. Az Emberek inkább azzal a hazával törődnek, amelyet nem maguk választottak még, mint azzal, amelyet kiválaszthatnának. Arra a másodikra gondolok. A költőkére... A cseh lélógatta lábába felső ágyról. Amióta bezárult a kupé ablaka és a vagon tételét csapdosía az ésö, úgy érezte, kinn áll valahol és fürdik a langyos esőiében. Lejött a létrán. Zokni nélkül felhúzta a cipőit és kilépeti a folyosóra. — Hát így vagyunk — mondta halkan önmagának. Aztán befordult a fülkébe cigarettáért és gyufáért. — Ogy vagyunk... — ismételgette fel újra.

A folyosón könnyű szellő suhant keresztül. A cseh lassan fújta a füstöl s az ablaküvegen keresztül a szálló szikrákat figyelte a sötét éjszakában. Az órájára pillantott, s a világító számlap háromnegyed tizenkettőt és három percét mutatott. Amikor felpillantott, a lengyel állt előtte.

— Megkívántam, én is rágyújtanék, ha...

— Tessék, parancsoljon — mondta a cseh és felővett égy doboz cigarettát. — Még hazai, mindig otthon látom fel magam cigarettával. Még mindig fáj a feje?'

— Már nem annyira. Segített a tabletta. A lengyel mélyén mellre szívta a füstöt s lassan, szinte élvezettel eregette ki.

— Már fegy éve nem dohányzóm — mondta.

A néha megerősödő széláramlat az arcukba csapott. Dohányoztak s a folyosó lassan megtelt cigarettafüsttel. A "rónát robogott tovább'. A vasút mfenfén húzódó utat olyk: r- olykor végigpásztázták égy-eqy autó fényszórói. Kitartó*, ömlött az feső, s a csillogó aszfaltról féícsapődő esőcseppek porként hullottak vissza a földre. ,

— Bizonyára nfem ’civilben völl Prágában — szólalt mfeg á lengyel.

— Én is azt Hiszem — válaszolt a csfeK s nikotinős ujjal között elvészfett a cigaretta. — Mondja kérem, melyik rnémet nem volt' Prágában... Természetesen 'egyenruhában.

— Hadnagynak néz ki. Könnyen lehet, hogy hadnagy volt.

És éppen Prágában. Hadnagy leheteti. Legalább hadnagy.

Az eső egyrfe ferősebbfen vérté a vagon tetejét. Az út már nem futotta a vasúttal párhuzamosan. Semmi fény nem villant az éjszakában, csak az egyrfezuhögott az feső, a mindent átölelő sötétségben. Az ablaküvegen patakokban folyt lé a víz. Mindenütt csali víz és víz, mintha csak egy tavon keresztül robogott volna a vonat.

— Micsoda feső — kézdíé megint a lengyel.— Zúg minden, mint ősszel a tfeng'ér. Volt már a Balti-tenger partján, amikor az őszi viharok dúlnak?

— Északon még sosem voltam a tengernél.

— A világ legszebb tengere. Még akkor is, ha mást sosem láttam. Mert némely dologgal úgy van az ember, hogy a legszebbnek tartja, anélkül, hogy összehasonlítaná a másikkal.

— Olvastam a lengyel tengerről — mondta a cseh halkan.

— A dúnék, a parti bokrok és a borókaiigétek jutnak őszembe. az őriás bükk ökre' és a hanzátó] otthagyott tornyos házakra gondolok...

— Igén — folytatta a lengyel — de mindezt látni kell, é- rézni kell a bükk kémény kérgét és a boróka hajlékony á- gait, tenyérrel megszűrni a vizet és ráakadni egy borostyánkőre. Látott már valaha ilyen követ?

— Nem is emlékszem rá. Talán az iskolában.

— Pedig gyönyörű kő. Sötétszürke és szinte észrevétlenül megy át feketébe, míg a másik oldala krétafehér, Fehér és fekete az én színem. Á fehérben és a feketében minden szín meglelhető.

— És a szürke? — mondta a cseh. — Bénne van a fehér és a fekete is.

— Gyönyörű kő. De mit ér mindez, ha valahányszor megszagolom. mindig vért érzek.

— Ugyan kérem, — mondta a cseh — az már rég volt. —

Ami nem ma történt, minden régen volt — mondta a lengyel.

A cseh eloltotta a cigarettát. — Az öné is kialudt, — szólt a lengyelnek — a cigarettavégre mutatva. — Gyerünk aluu- nl. — Az ajtó előtt a lengyel még megszólalt: — Szép neve van. Ez lengyelül szabadságot jelent.

A cseh a vállát vonta. — Freiheit — tette még hozzá.

Az alsó ágy felől egyenletes, mély lélegzés hallatszott. A német a legjobb álmát aludta. Felkapaszkodtak ágyaikra.

— Hadnagy lehetett — hallatszott egészen érthetően a középső ágy felől — s a lengyel magára húzta a takarót. Hűvös lett.

— Már nem fáj a feje? — szólalt meg a férfi a felső á- gyon.

— Nem — hallatszott alulról.

— Az a fontos — szólalt meg ismét amaz és jobb oldalára fordult. Azt hitte, hogy csak akkor alszik el, ha jobbjára fordul. — Ez a lényeg — ismételte el még egyszer.

— Talán — válaszolt a lengyel.

És a vonat mindhármukkal robogott tovább. Hisz végül is ugyanaz volt útjuk célja. Weimartól már csupán két és fél óra három perc és hét másodperc választotta el őket.

Fordította: SÄRKÄNY ÁRPÁD---------------új ifjúság 5 •