Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-01-16 / 3. szám
5 új ifjúság-----'▲ K. G. Cséfa: Egyelőre tanuljon, írása és verse ugyanis a kezdetlegesnél is kezdetlegesebb. ▲ „Küzdeni születtél“: Bábi Tibornak írhat az Űj Sző címére, Bratislava, Gorkého 10. A H. M. tanulólány“: Versét egyedül fiatalsága menti. Csak zavaros, logikátlan masszát sikerült összehoznia. ▲ „Igen vagy nem“: Osztálytársai íévedtek. Jeligéjének a második része igaz — nem. A „Szegfű“: Szívesen megszereznénk önnek azt a „felmérhetetlen örömet“, ha a versei jók lennének. De sajnos .. Talán idézzük egyik próbálkozásának néhány sorát: /Per- cegő prücsökmuzsika mellett ! Örák- hosszat is eltűnődöm / S gyönyörködve bámulom fejem felett / A sokezer csillagtól tündöklő eget/ stb. Sokezerszer hallott, elmondott dolgok ezek — minden eredeti látás, íz nélkül valók. S ha helyesírásilag ki is javítottuk volna — verse semmivel sem lett volna jobb. A „Ünneprontó vagyok“: „Látván a sok ifjű költők beküldendő leveleit, arra az elhatározásra jutottam, hogy én is írok. stb “ — írja eredeti levelében s két még eredetibb verset mellékel. Az egyikből idézünk: /Ha azt mondom ősz, ez már elavult/ /A (természet megszokott szobájába hullt / Elfutott az ősz, mint egy gyors atléta / Ki staféta botját a télnek átadja./. — Az írásról lebeszéljük, a tanulásról azonban — NEM! A „Kék Daru“: Végérvényesen lebeszéljük! Higgye el, sokkal nagyszerűbb dolog olvasni a jó verset, mint írni a sok rosszat! A „Pityu": Ha ezerszer le nem írtuk, hogy csak azokra a levelekre válaszolunk, amelyekben fel van tüntetve a teljes cím is, akkor egyszer sem. És lám, lám.. * A „Szilvia“: A fentiek önre is vonatkoznak! A „Ivanhoe“: Túlságosan is fiatal még ahhoz, hogy jó verseket írhasson. Tanuljon szorgalmasan, mert ez igy még kevés, kevés, kevés ... A „Már tudom“: Verseiben egyelőre csak édes-bús magyar nóta ízeket találtunk: /Nem tudok már szólni, elnémult az ajkam / vagy / Régi utca. kedves utca, sok emlékek útja. Most is olyan, boldog vagyok, ha sétálok rajta. / stb. Válaszunkat Wla- dyslaw Broniewskivel adjuk meg: /De ez kevés! Még kevés! Még kevés! / /Ezek a szavak csalnak és hazudnak!/ Kapcsolj a szívbe hitet: legyen űj s nagy! / S a karokra szárnyas lelkesedést!/ A „Enik Mann“: A címét elfelejtette megírni! A „KS — 1965": Tehetségét sohasem vontuk kétségbe. Egyszerűen csak azért hallgattunk, mert az először beküldött versekhez hasonlóakat (színvonalban, eredetiségben) még nem küldött. Ugyanis azok mindegyike közölhető volt — csak valahol mintha már olvastuk volna őket! Ha Bratislavába jön, jó lenne ha felkeresné szerkesztőségünket egy kis beszélgetésre! A B. Éva: Rejtvényfejtésre nem vállalkozunk! A „Garubó“: Azért, mert pesszimista, még nyugodtan írhatna jó verseket is. Ugyanis, hogy Arany Jánossal válaszoljunk: „A költők gyakran szerencsétlenek, de azért a szerencsétlenek nem mind költők“. A „Tücsök“: A Cselényi Lászlónál lévő versei sokkal jobbak. Ha beszél vele, küldje be szerkesztőségünkbe azokat, amelyeket megjelöltünk. Dolgozzon szorgalmasan! Nagyon megéri! A „Kovácsevics Léba és cégtársai“: Kedves levelének csak ezzel a kitételével nem kívánunk vitatkozni: .......vén hülye, maradi, korlátolt, • konzervatív vagyok...“ A gyönyörű párizsi Pére Lachaise temetőben, ahol a neves művészek, tudósok és politikusok nyugosznak, egyike a leglátogatottabb síroknak, Edith Piaf sírja. Télen-nyáron friss rózsacsokrok borítják. Azonkívül apró képek, emléktárgyak találhatók itt állandóan, „Sohasem feledünk“ felírással — s mindez négy év távlatából is a párizsiak Edith Piaf iránti nagy-nagy szeretetének bizonyítéka. A szolgálatkész idegenvezető szomorúsággal a hangjában mondja az idegennek: így van ez mindig... az első öt évben... aztán mindenkiről elfeledkeznek. így lesz-e vajan ez Edith Piaffal is, akit egész Párizs elkísért utolsó útjára? Négyévvel halála után a France Dimanche meglepő üilflfpt IfOTnlf-' EDITH NEM ÜGY HALT MEG, AHOGY AZT ANNAK IDEJÉN AZ ÚJSÁGOK MEGÍRTÁK 1963, október 11-én a reggeli órákban az egész világot bejárta a hír: Piaf ma reggel 8,45-kor, a Boulevard Lannes-i párizsi lakásában meghalt. Ma, amikor már semmitől sem kell tartani, kiderült az igazság: Szavahihető tanúk szerint a nagy énekesnő nem Párizsban halt meg, hanem előtte való éjjel egy Plasesier nevű falucskában, ahol az az Azúr parton egy villát bérelt magának. A párizsi lakásába már holtan vitték át. „Amikor a karomba vettem, olyan könnyű volt mint egy pihe, nem lehetett több 35 kilónál,“ mondta a gondozó, aki az énekesnőt Párizsba szállította. MIÉRT VOLT SZÜKSÉG ERRE A KÜLÖNÖS ÚTRA? A barátai azt akarták, hogy Edith utolsó útján megkapjon minden hódolatot és tiszteletet. És mert a művészete elválaszthatatlanul Párizshoz kapcsolódott, csak Párizs adhatta meg neki a méltó megbecsülést. Ha nem csalnak. a formalitások nagyon sokáig elhúzódnak és testét nem lehetett volna Párizsba szállítani. És mindenekelőtt — az átszállítás rengetegbe került volna. Ismeretes, hogy E- dith szegénységben halt meg. Barátai nem tévedtek, amikor Párizsba vitték eltemetni: a temetés napján ugyanis több mint két milliónyi párizsi állt sorfalat a Lannes bulváron e- gészen a Pere Lachaisse temetőig. MÁR CSAK A KÉRDÉS MARAD: MIÉRT KELL A HOLTAK DOLGAIT ÚJRA FELKAVARNI? Azért, mert Piainak, aki Párizs történelméhez tartozik, joga van az igazsághoz. Ma már ismeretes utolsó napjainak néhány érdekes részlete is: Járni már nem tudott, beszélni is csak nagy erőfeszítéssel bírt. Este, október 10-én, amikor úgy hét óra körül lefeküdt, az ápolónő behozta a vacsoráját: rizskását kompóttal. Az utolsó napokban egy kissé jobban nézett ki: már mosolygott is néha, a szeme megtelt fénnyel és az arca sem volt már annyira sárga. Ezen az estén még beszélgetett is az ápolónővel: Egy estélyt akart rendezni az új klinika építésének javára. Negyed háromkor, az ápolónő mint minden éjjel bement hozzá egészségi állapotát ellenőrizni, lázat mérni, ellenőrizni az alvását és megnézni, hogy a takarói is rendben vannak-e. Edith tekintete eszméletlenségről árulkodott. Az ápolónő gyorsan injekciót adott neki, de a beteg továbbra is eszméletlen maradt. A lép- véna-repedés belső vérzést eredményezett. Az orvos, akivel az ápolónő telefonon keresztül konzultálta az esetet, kijelentette: Én sem tehetnék többet, mint amit már ön is megtett, reggel nyolckor majd eljövök. De reggel nyolckor Edith már Párizsban volt. Gyorsan és titokban vitték át abba a városba, mely egyedül a világon búcsúztathatta el méltóan, (t) Bemulaliuk KVLÍ) 17^ i B SyY ST1GLINC TIBOR, a barsi múzeum (Tekov- ské múzeum, Levice) „konzervátora.“ — Szereted a munkádat? — Nagyon, de legalább két-három századdal el vagyok maradva a jelen mögött. Emléktárgyakat restaurálok... — Örülsz a fesztiválnak? — Ha nem is jelentkeztem volna, akkor is örülnék, mert új, fiatal tehetségeket ad majd a gitáros nemzedéknek. — Énekes, színész i- deáljaid? — Udo Jürgens, Karel Gott, Ambrus Kyri, Jean Gabin, Gábor Miklós. — Hallottál már Washkanskyröl és dr. Bleib rgröl? —I Igen, a szlvltülto- tési i operációkká! kapcsolátban. — Mi a véleményed erről az orvostffdományi szenzáci<*ÖjT — Figyelemmel kisértem az operációról szóló híreket, mert érdekelt. Remélem a második operáció sikerül Barnard professzornak. — Titkos kívánságod? — Ezt az egyet nem árulom el, mert akkor már nem volna titkos. — Tudsz főzni? — Igen, de ezt nem kellene elárulnom. Sok lány tanulhatna tőlem. — Mit fogsz énekelni a fesztiválon? — Annál az első e- gyetlen csóknál... Angéla, Mi fáj, gyere mesélj! TYUKOS FERENC a galántai általános közép, iskola harmadik osztályos tanulója. — Mit fogsz énekelni a fesztiválon? — Csak az a baj, őszi eső, Utánam a vízözön. — Izgulsz? — Most nem, csak é- neklés előtt és alatt. — Hallottál már Twiggyről?, — Igen, jelenleg ő a világ legkeresettebb fo- tomodellje és manökenje. A leírtak és fényképek alapján nagyon csinos lehet és nekem tetszik, csak egy kicsit sovány. — Mi a véleményed Zalatnayról? — A magyar táncdal- énekesnö egyik legjobbja. Szívesen hallgatom és nézem őt. — Ki jobb: Zoránék vagy Neménylék? — Zoránék kétségkívül jobbak. — Miért? — Hacsak az utolsó hónapok „Zorán termékeit“ nézzük, kitűnik, hogy többet és minőségileg jobbat produkáltak Neményiéknél. — Leány-ideálod? — Fekete, kékszemű, hosszúhajú, kb. 170 cm magas. Legyen szerény, vidám és takaros. vezetője és á gépészét! ipariskola tanulója. Az együttes további tagjai: Szabó Pál, hajógyári Se pari tanuló, Lichten* berg László, a komáro» mi gépészeti iskola ta« nulója, Balasko FerenCj a komáromi Pohraniőntk utcai AKI tanulója és Darnay György, szintéi» hajógyári ipari tanuló. — Milyen számokkal léptek majd fel? — Ne gondold: és két saját szerzeményünkkel. — Szabad-e még. i szívetek? — Palié. Tiboré: nem? Lacié, Ferié, Gyurié: I* gén. — Mikor érzitek ma* gatokat pokolian jól? — Ha minden jól megy és ha megértjük egy» mást. — Mi a véleményetek a miniről és színes ha» risnyákról? — Tetszik, főleg ak* kor, ha a kislánynak szép a „lábikója“. — Mit szeretnétek el« érni az életben? Tibi: Szeretnék boldog lenni azzal, akit leg« jobban szeretek. — Mit tennétek, ha megnyernétek az Új Ifjúság. nagydiját? — Ezt nem ren Éljük, de ha mégis, akk< y nem hinné» el. hármatok k köszönet 1» bemü tkozás* ért. BAJCSY TIBOR a komáromi Noé együttes Este féltíz lehet, amikor megérkezem az összeíróhelyre. A tágas udvaron körülbelül száz n'á és száz férfi ácsorog. Valaki kiált. — Mindenki álljon kettes sorokban a fal felé fordulva! Aztán egy hang számol húszig. Húszas csoportokba osztanak minket. Egy Fabrizzi-képü, testes férfi a csoportvezetőnk. Recsegő mély hangon beszél. Időnként kiabál: — A lapátjára mindenki vigyázzon, mert az ötven forint! És jegyezzék meg, nem szórakozni, hanem dolgozni jöttek! A csoportvezető hómentes időben utcaseprő. Merev, katonás léptekkel sétál körülöttünk. Fiatal, fázás nő jön, a személyazonosságikat kéri. A fontosabb adatokat kiírja, a listát átadja a csoportvezetőnknek. — Tíz óra! Indulás! — kiált a Fabrizzi-képü. — Ált janak be négyesével! A la pútokat vállra! Egy, kettő! Elindulunk az Istenhegyi út felé. Elől lépdel a csoportvezető, az utolsó sorban három egyetemistával megyek. A fiúk bölcsészek. Előttünk hóekék túrták fel a havat. Az úttestet kell megtisztítani, és a havat kupacokba kell hányni az út szélén. — Kanálisnyílást betakarni szigorúan tilosl — pattogott Fabrizzi. Az egyik egyetemistát Jack-nek a másikat foe-nak, a magasabbat Hosz- szúnak kell szántani. Jack mellém jön. Újságpapírt nyújt felém. — Tegye be a cipőbe. Ha átázik, akkor sem fázik úgy a lába. A csoportunkban kilenc nő van. Közülük három nem több húsz-huszonkét évesnél. Az egyiknek platinaszőkére festett a haja. Megkéri a Hosszút, hogy igazítsa meg a lapátját, mert nagyon mozog a nyele. Hozzákezdünk a munkához. Az egyik férfi zsebében rádió szói. — Miért jött lapátolni? — kérdezem Hosszút, — Szeretek színházba járni a menyasszonyommal. Jack: — Haza akarok utazni, de elfogyott a vonatpénzem. Joe: — Egy fillérem sincs, muszáj! Az éjféli hírek után közük, hogy a hőmérséklet mínusz hat fok. — Hé! Dolgozzanak maguk is, fiatalurak — ordít ránk Fabrizzi. Az Istenhegyi út eleje már hómentes. Jármű alig jár. A zsebrádió tulajdonosa negyvenéves sofőr. — Autót szeretnénk, de nehezen jön össze a pénz. Hát itt is próbálkozom. — Gyakran jár? — Ha lehet, minden nap. — Közben dolgozik. Hogy bírja? — Muszáj. — Eldob egy csikket. — Annak a kocsinak meg kell lennie. A csoportvezető' kiált: „Pihenő!“ Az ujjaim meggémbered- tek. Idegesen topogunk a hóban. Á platinaszőke hógolyót dob Hosszú nyakába. Nagy nevetés, elkezdődik a hócsata. — Elég! — ordít a csoportvezető. — Gyerünk dolgozni! Eles szél fúj az Orbán- hegy felöl. Csikorognak a lapátok. Kis idő múlva rendőrautó áll meg mellettünk. Igazoltatnak mindenkit. — Már felírták egyszer a személyt adatokat. á rendőr a szemembe ol- t, megpróbál összehasonlítani az igazolványképemmel. Lapozgat, megkérdezi az anyám nevét, majd visz- szaadja a kis könyvet. AZ IGAZSÁG EDITH PIAF haláláról
