Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-06-04 / 23. szám

A. P. CSEHOV:

BAKLÖVÉS

Ilja Sz'ergejics Peplov és felesége, Klopatra Petrovna, az ajtóhoz lapulva állt és mohén hallgatőzott. Az ajtón túl, a kis szalonban, szerelmi vallomás volt készülőben: lányuknak, Natasenvkának vall szerelmet Sesupkin, a járási iskola tanítója.

— Már pedzi! — suttogja Peplov kezét dörzsölgetve, és remegve türelmetlenségében. — Jól ügyelj, Petrovna, amint az érzelmeire keríti a szót, akaszd le a falról gyorsan a szentképet, és gyerünk megáldani őket... Akkor aztán nem bújik ki, mert bíróság elé viszem!

Az ajtón túl pedig eközben a következő párbeszéd hangzott el:

— Ugyan, ne tettesse magát! — mondta Sesupkin, és kockás nadrágján végigsercintett égy szál gyufát. — Eszemben sem volt leveleket írni magának!

— Beszélhet! Mintha bizony nem ismerném az Írását! — vihogott a hajadon, mesterkélten fel-felsikoltva, s közben ’egyré-másra a tükörbe pillantott. — Rögtön ráismertem! fes milyen fura ember maga: szépírást tanít, s olyan az írása, mint a macskakaparás! Hogy tanítja írni a gyerekeket, ha maga ilyen csúnyán ír?

— Hm!... Az nem jelent semmit. A szépírásban nem az í- rás a fontos, hanem hogy a tanulók ne haszontalankodjanak. Egyiknek a fejére csapok a léniával, a másiknak a térdére... Mit, az írás! Számít is az! Nyekraszov író volt, s rossz ránézni az írására. Az „összes müvei“-ben látható a kézírása.

— Az Nyekraszov volt, nem pedig maga... (sóhajtás). Egy íróhoz örömest feleségül mennék. Állandóan verseket írna nekem emlékül.

— Verseket én is írhatok magának, ha óhajtja.

— Ugyan, miről írna?,

SVATOPLUK PEKÄREK:

A lány (IV.)

„En már úgysem emlékszem semmire," — mondta btzonyta- nul.

„Nézze, Svaöina már beismerte, nincs hát semmi értelme, hogy továbbra ts fedezze. Neki nem segít, de magának árt vele. Nézze, nem maga az első esetem, vagy talán kezdőnek nézek ki?"

„Nagyon rendesen néz ki", — mondta, „de azon töröm még a felemet, hogy ml köze van ennek az egésznek a pincérhez.“

„Hagyta már végre abba a tagadást. Jól tudja, hogy nem csak azokról a tuzex koronákról van szó, hanem arról ts, hogy a pincér borravalóért közvetített maga és az idegenek között és persze osztozott is magával a hasznon. Egyszóval a maga striqója volt."

„A laikus megdöbben, az értő ómul," mondta gúnyosan. „Elmegyek majd megnézni, ha Játsszák a mozikban. Mert én maga szerint kurva vagyok, Svaéina strigó, de Ön, híres-neves gáncsnélküll lovag... Hát ez sikerült. Ezt aztán tíz bíróság se bizonyítja rám, mert egyszerűen nem Igaz, szó sem igaz az egészből," ököllel verte az asztalt és nyelte a könnyeit, „mindent maga talált kt és semmi se igaz belőle, semmi..."

„Jól van no, nyugodjon meg!"

„Rosszul vagyok, mondta csendesen.

„Azt hittem," mondta a bíró dühösen, „hogy magával értelmesebben ts lehet beszélni. Igazán csupa jóindulat voltunk magával szemben, de csalódtunk. A maga baja. Egy szóval se mondhatja, hogy nem viselkedtem rendesen magával szemben, hogy törvényellenes erőszakkal próbáltam befolyásolni. Ameny- nyire csak lehetett, próbáltam előzékeny lenni magához. Azt hittem, hogy véqül maga is rádöbben a... tévedéseire."

Fölállt és sétálni kezdett a szobában.

Egy darabig nézte, aztán megkérdezte, hogy főzhet-e kávét. Először megrázta a fejét, aztán nagyvonalúan azt mondta:

„Ha van rá kedve, csak tessék, csináljon."

Fölállt és elhúzta a kartonfüggönyt. Kinyitotta a kávésdobozt és beleszagolt.

„Már elment az ereje... büdös mint az ázott kutya,“ mondta bosszúsan, aztán fogta, beleszórta a mosdóba és leöblítette egy erős vizsugárral. „Főzhetek akkor legalább teát?"

Elővett eqy doboz Golden Cup teát.

A bíró odament, kivette a dobozt a kezéből, a körmével felfeszítette a tetejét és beleszagolt:

„Ajándék?"

„Ühüm"

A teásdobozt visszatette a polcra és újból járkálni kezdett. Szinte nevetséges volt, ahogy minden egyes lépésnél kerül getnie kellett a széket, a fotelt, a heverőt, de ez a mászkálás úgy látszik, a szokásai közé tartozott.

„Tudja, ezt mint mogánember mondom, most már csak sajnálom magát, mert valakivel jelmenni a szállodába egy nylon harisnyáért és egy negyed dolláros teáért... ha nő lennék, nem ajándékokkal mérném magam... maga viszont azt mondja, hogy szerelemből tette és azt akarja, hogy én higgyek is en nek a mesének, hogy higgyen neki az ügyész is, a bíróság is, de maga — tegye a szivére a kezét — maga sem htszt."

Teát szórt a szülőbe és leforrázta.

,fléhány nő" mondta, aztán gyorsan az ujjára fújt, „né hány nő a teljes ellátásért megy el, szóval egy egész életre megy el valakivel, mert esetleg annak a valakinek van do hánya, állása, autója, háza meg ilyesmi. Hát én nem vagyok ilyen, tudja, én úgy gondolom, hogy ha egy nő ezért megy férjhez, aztán meg ott lép félre, ahol tud... te jóisten, csak én hány ilyen esetről tudok. Én tehát maga szerint ribanc vagyok... de arra felelten hát nekem, hogy azok, akikről az e lőbb beszéltem, azok micsodák. Egy életre kurváskodni... azt aztán már rettenetesen utálnám.“

„Eléggé önkényes erkölcsi felfogás," a bíró összeráncolta a homlokát. A szoba megtelt a tea illatával, nézte, hogy a lány hogyan szürcsöli, cukor nélkül itta, megkínálta cigarettával és azt mondta: „Kérhetnék én is egy csészével, de nem olyan erőset."

„Nagyon szívesen csinálok.“ A kannát újra feltette a gázra. „Magának bíró úr, az egész csak játék," hátat fordított neki,

— A szerelemről... az érzelmeimről... Szédül majd, ha olvassa... Még a könnye is kicsordul! Ha írok magának szép poétikus verseket, akkor megengedi, hogy a kezecskéjét megcsókoljam?

— ö, de nagy dolog! Akár most Is megteheti.

Sesupkin felugrott, s kimerédö szemmel csapott lé a tö- jásszappan szagú, párnás kis kézre.

— Vedd le gyorsan a szentképet — sürgölődött izgalomtól sápadtan, gyorsan begombolkozva Peplov, és oldalba taszította a feleségét.

— Gyerünk! Na!

6s égy másodpercet sem késlelkedv'é, kitárta az ajtót.

— Gyermekeim... — dadogta’: kitárta a karját, és könnyes szemmel .pisloqott. — Áldjon meg benneteket az Or. gyermekeim... Éljetek boldoqan... sokasodjatok... szaporodjatok...

— Én is... én is megáldalak... — szólalt meg a mamácska, sírva örömében. — Legyetek boldogok, drágáim! ö. a mi é- qvetlen drágakincsünket ragadja el tőlünk! — fordult Scsup- kinhoz. — Szeresse ám. kímélje a kislányomat...

Scsupkinnak meglepetésében és ijedtében leesett az álla. A szülök rohama olvan váratlan és merész volt, hogy Sesupkin eqv szót sem tudott kinvöqni.

„Végem! Horogra kerültem! — gondolta, dermedten a rémülettől. — Most aztán kampec, testvér! Ebből nem mászol ki!“' '

És alázatosan lehajtotta a fejét, mintha azt akarná mondani: „Tessék, hatalmatokban vagyok!“

— Al... áldásom rátok... — folytatta a papácska és 6 is sírva fakadt. — Natasenyka... állj melléje... Petrovna, a szentképet...

De a szülők hirtelen abbahagyták a sírást, arcukat düh torzította el.

— Mafla! — rivalt Peplov mérgesen a feleségére. — Az ostoba fejedet! Hát ez a szentkép?

— Jaj. teremtőistén!

Mi történt? A szépírás tanítója bátortalanul fölemelté a fejét, s akkor látta, hogy megmenekült: a mamácska sietté- ben Lazsecsnyikov író arcképét kapta le a falról a szentkép helvett. Az öreg Peplov és felesége, Kleopatra Petrovna kezükben az arcképpel, tanácstalanul álldogáltak, nem tudták mitévők legyenek, mit mondjanak. A szépírás tanítója pedig kihasználta a pillanatnyi kavarodást és eliramlotí.

a csészét bámulta és a kannából fölszálló gőzsugár fölé tartotta. „De engem nem zavar. Az emberek egy csöppet mindig is különböztek egymástól. Mit lehet tenni. En ugyanis fütyülök arra a teára is, meg azokra a tuzex koronákra ts. Az viszont mégiscsak tgaz, hogy valamiből élnem is kellett, haza már csak azért sem írhattam, hogy küldjenek ezt-azt, mert a mieink nagyon messze vannak a húsos fazéktól. A fater ezerhármat kap és nincs semmi fusija, mert mindnyájan figyelik. De ha legalább azt elhinné, hogy nem pénzért csináltam... A- mióta csak élek, a pénz nem érdekelt, de ha úgy lenne, rettenetesen szégyellném magam."

„Dehát akkor miért?"

„Abban, hogy valakivel lefekszik az ember, még nincs semmi rossz," mondta csendesen. „Ott kezd émelyítő lenni a dolog, amikor olyasmit próbálnak elhitetni egymással, ami nincs. De ez magával ts ugyanúgy megtörténhet, a maga felesége ts épp úgy...

Félbeszakította és élesen azt mondta:

„Magáról beszéljen, és az én feleségemet legyen szíves hagyja ki a játékból."

„Te jóisten, ne haragudjon," mondta ijedten. „Nem akartam én a feleségét megbántani. Nem úgy gondoltam, istenbizony... De egyszerre csak tegyük föl, hogy mindent megútál... Goldstein mindig ezt mondogatta, tüdőbajos volt, de azért belevaló ember, amíg élek, becsülni fogom. Ö mondta azt is, hogy az egészséges embereknek mindig hiányzik valamijük, tudom, tudom, úgy hangzik az egész, mint valami hülyeség, de ha belegondol az ember... és még azt ts mondta, hogy a modern ember előbb-utóbb Ivásra adja a fejét vagy kábítószerekre, vagy a politikára... vagy pedig teljesen meghülyül. Az e- gyetlen szerencse, ha az ember rátalál a nagy ö-re, a nagy szerelemre, ez a legnagyobb szerencse, amit el lehet képzelni.“

A bíró a teáscsésze fölé hajolt és halkan megköszönte.

„Goldstein volt valaki. Túlélte a koncentrációs tábort. Az e- qész családját gázba küldték. Tudja, már csak azért se lehetett normális, egyszerűen lehetetlen, hogy normális lett volna, bárha úgy is nézett kt, mint a normálisok. Éjszaka dobálta magát az ágyon... Nekem elmodta, hogy mit csináltak vele. Már neki is a gázba kellett volna mennie, de az egyik SS azt mondta, hogyha megeszi a kutyaizét... szóval... a kutyaszart, tizennégy nap haladékot kap. És Goldstein megcsinálta... tizennégy naponként csinálta..."

„Sohasem mondtam, hogy én nem akarok magának hinni," mondta a bíró. „Szeretnék hinni, magának, de emellett mindent emit elmond nekünk, ellenőriznünk kell. Értse már meg."

„Ez olyasvalami, mint beleszeretni egy halottba."

„Maga azt akarja, hogy én higgyek magának, maga viszont nem hisz nekem. Hogy akarjuk hát akkor megérteni egymást?"

„Vagy hisz nekem... vagy semmi értelme, hogy itt szaporít sam a szót. főbb lett volna, ha tartom a számat. Mi köze magának Goldstelnhez...? Ogyts bezárnak. Na és akkor mi van? Hány meg hány ember ült már és még hány fog?“

„Ha így beszél tizenkilenc éves korában," mondta a bíró apat hangon, „hogy fog beszélni majd, ha kétszer ennyi idős lesz?"

„Akkor már hallgatni fogok. Mert tudni fogom, hogy nincs értelme a pofázásnak. Egy kicsit különben is minden másképp történt... De így utólag, annyira pontosan már sohase lehet megállapítani."

Egyszerre itták meg a teát. Felállt, kiöblítette a bögréket és tisztán visszarakta őket a helyükre.

„KI segítette magát ehhez a garzonlakáshoz?“

„Ez szövetkezeti,“ mondta hangjában várakozással, „kilenc ezret kellett leszúrni érte."

„A becsületesen megtakarított pénzből?"

„Természetesen“

„Es a levelek? Vannak valamiféle levelei azoktól az em berektől?"

„Csak néhány levelezőlap."

Kinyitotta a szekrény ajtót, hogy a bíró láthassa a kezét. A fehérnemű között motozott, aztán átadta neki a levélpapírtartót. A bíró figyelmesen megnézte a Svájcból jött négy képeslapot.

„Ezeket is magammal viszem," mondta a bíró. „Különben már nincs semmije?"

„Talán nincs. Nem vagyok feleség, úgyhogy egyáltalán nem kellett írniuk. Engem ez különben se izgatott."

A bíró eltette a képeslapokat és felállt.

„Nem Jutottunk ugyan sokkal előbbre, de nem baj. Annyit legalább tudok, hogy jó úton vagyunk."- új ifjúság 5

CSIZMAR MIKLÓS:

Nem felel senki

Medrüket változtatják a folyók megszokott rendjét az élet.

A víz, a föld, a levegő, a kő is más lesz már holnap.

A víz. a föld, a levegő!

Még a köveknek is azonos a céljuk: vad robajjal igyekszik alázuhanni mind.

A víz a hegyekről a tengerbe zúdul.

S az ember?

Fészkéből kiszakadva a csúcsra igyekszik.

De hány esik vissza inaszakadtan és zörget egy bezárt kapun, de nem felel senki, mert megszökött a gazda.

S a lakók, akikhez költözött már annyian vannak, hogy várossá állhatnának össze,

És konokul hallgat valamennyi.

És keresi a folyót, gyermekkorának elrongyolódott emlékeivel, de nem találja már a régi helyén.

„Es mi lesz a jegyzőkönyvvel?"

„A Jegyzőkönyvet majd megírjuk holnap. Időnk van."

Könyörgőn ránézett a bíróra:

„Egy kicsit rendbe kellene magam szedni... és szeretnék megmosakodni ts."

„Hideg vízben akar mosakodni?"

„De hiszen az nagyszerű."

„Ha nem tart nagyon sokáig, hát nem bánom," mondta beleegyezően.

„Meglesz egy pillanat alatt," kiáltotta és szélesre tárta a fürdőszoba ajtaját.

Fölsuhogott a zuhany.

Sokáig törülközött, érezte, hogy szökik föl fejébe a vér, o- lyan volt, mintha pezsegne; ebben a pillanatban olyan elégedettséget érzett, hogy a vtzsgálóbiróról ts megfeledkezett és egy dalt kezdett dudorásznl.

„Ügy látszik," kiáltott be utána a bíró, „hogy semmije sem hiányzik."

„Istenem, ha idehaza vagyok, s ráadásul még a zuhany a- latt, mi hiányozhatna még?"

„Ez azt Jelenti, hogy teljesen boldog?"

„Azt nem mondtam, elégedett vagyok," féllábon ugrált, hogy a füléből kirázza a vizet, „de elégedett az ökör Is, ha jól telefalja magát."

Jme, a május teljes filozófiája," mondta a bíró.

„Magát senki se zárta be, magának hát boldognak kéne lenni."

„Látja, ebben nem vagyok olyan biztos."

„Szegénykém“

„De mozogjon már," mondta mérgesen. „Lent vár az autó.'

„Kibírja,“ ktáltott kt a fürdőszobából. Aztán még: „Bíró úr, maga igazán nem tudja, hogy boldog-e egyáltalán?"

Nem felelt.

Hallotta, amint a fürdőszobában suhogtak a ruhák. Fölállt, az ablakhoz ment és gondosan bezárta. Aztán lehúzta a redőnyt és ügyetlenül eligazította a függönyöket.

„Mindjárt kész leszek," mondta és kijött a nagy törülközőbe csavarva.

A bíró bizalmatlanul nézett rá. Aztán dühös lett.

„Miért nem öltözött már fel?"

„Ha igazán nem boldog... úgy gondolom, hogy ha nagyon messze van tőle,“ mondta csendesen. „Ne féljen, én nem mondom meg senkinek, becsületszavamra, tudom tartant a számai, hisz tudja“, nevetett. „Mindent megteszek, hogy legalább arra a rövid időre, amíg együtt leszünk... ha más nem, legalább elégedett legyen."

„Azonnal menjen vissza a fürdőszobába," mondta rekedten és elfordult tőle. „és felöltözve jöjjön vissza. Öt percet adok rá. Értette?"

Szót fogadott.

Felöltözve jött vissza, de fésületlen, csapzott hajjal. Mialatt a bíró bezárta az ajtót, ráparancsolt, hogy legkevesebb három lépésre menjen előtte, hogy ne forgolódjon hátra és senkivel se váltson szót.

,Az autó lassan haladt a sáros negyedben. A bíró elhúzódott mellőle, cigarettára gyújtott és a dobozt visszadugta a zsebébe. De aztán újra elővette s megkínálta cigarettával, a- nélkül, hogy ránézett volna. A sofőr kézfejjel újra megbökte a tükröt és minden kereszteződésnél, amikor a szemafor e- lőtt állni kellett, a tükörből méregette.

A belvárosban jártak, hallotta búgni a városi hangszórót, ismerős helyeken mentek el, de olyan mindegy volt neki az is, hogy éppen erre mennek. Sápadt lehetek, mint a fal, gondolta magában, a bírónál mindent elszúrtam, lehet, hogy még bosz- szút Is áll majd rajtam. De mtért kellett ilyen hülyén félresikerülnie? gondolta sajnálkozva.

Azért, mert hülye tehén vagy, de lehet, hogy még attól is hülyébb, gúnyolta önmagát, de nemigen sikerült neki; olyan érzés hatalmasodott el rajta, mintha valahogy kettéhasadt volna és mintha most többen térnének vissza; kihallgatáson volt, autóval vitték, teát főzött, meztelenül állt a zuhany a- alatt, próbálta a hekust elcsábítani; marhaságok, tiszta marhaságok. Számtalan kelekótya nő van bennem, de nem tudom őket kordában tartant, egyszerűen képtelen vagyok rá.

A bíró felvezette a lépcsőn. És mert hallgatott, hallgatnia kellett neki ts.

Az őr a folyosó közepén várta, a bíró üdvözölte és átadta neki a kihallgatottat egy igazolás és egy aláírás ellenében.

Vége