Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-05-28 / 22. szám
ÄNATOLIJ DNYEPROV: PERPETUUM MOBILE Anna Blfaková Illusztrációja A feltaláló hátranézett. Mögötte az Ősz asszony zajtalanul tűnt el az ajtóban. A tudósra pillantott és letette zsákját a padlóra. Arca bocsá- natkérö mosolyba merevedett, keze kissé remegett és sokáig nem Is tudta kibontani a csomót. — Bepiszkítottam a parkettát... — A, nem számít — szólt a tudós és udvariasan rámosoly- gott. — Tessék, Itt van _ A feltaláló egyszerű kis szerkezetet tett a széles íróasztalra. Piros arcán verejtékcseppek jelentek meg. — Ez az — szólt magyarázatként. — No hát, mutassa meg, hogyan működik. — A tudós hangjában a gúny árnyalata csengett. — Folyton működik. Fényezett ebonttlapon két tartórúd rozsdamentes acélból. Két bronz csapágyban acéltengely, ezen egy törékeny üvegkorong. — Es a hajtómű? — kérdezte a tudós egyenesen a feltaláló szeme közé nézve, most már bizalmatlanul sőt kissé gyanakvóan. — Itt van... Világos zöld, alaktalan ásványdarab, öklömnyl kő. Elhelyezésére egy bemélyedés szolgált, az ebonitlapon, az üvegkorong alatt. A feltaláló sokáig babrált, míg csak nem sikerült a követ olyan helyzetbe hoznta, hogy szilárdan álljon. Mikor végre az ásványdarab a helyére került, az üvegkorong megrezdült és előbb lassan, majd egyre gyorsabban forogni kezdett. A tükörsima íróasztalon az enyhe légáramlattól egy papírlap odébb csúszott. — No Igen... Szóval mégis hajtómű: motor vagy ml... A korong forgása gyorsult. A csapágyak halk surrogása hallatszott. — A kö csinálja az egészet. Nincs szükség motorra... — Ogy látszik, ez a maga köve félvezető fotoelem lehet — jegyezte meg találomra a tudós. — Aligha... Egy pamlrt expedíción találtam, véletlenül. A tudós felemelte a fekete ebonltlapot és alája nézett. Majd megkopogtatta ujjúval, mintegy vizsgálva, hogy üres-e. SVATOPLUK PEKÄREK: A lány (III.) Megmondaná nekem, hogy mi az, ami legjobban húzza külföldre?“ ,JHúz? Csak az, hogy ott azt hiszem, megvan az embernek a lehetősége. Az emberek többségének van lehetősége. De Itt? Elég egy hülyeség és az ember egy életre elvágta maga alatt a fát... Es sohasem tudhatja senki, hogy mivel árthat magának. és az emberek ts túl sokat törődnek egyik a másikával... Itt Ostraván épp úgy, mint valami faluban. Ha úgy vesszük, akkor az egész nem más, mint egy nagy falu... Mi van itt látnivaló, no mondja? Arra legyek büszke, hogy az ország acélszívében élek... tudja meg, hogy nekem aztán édesmindegy... miféle lehetőségei vannak Itt az embernek, ha valamivel többet akar, semmint teletömné a bendőjét és leszopni magát... a legjobb esetben sorbaállhat az élelmiszerek házában és...“ „Ne beszéljen itt nekem ilyen hülyeségeket,“ mondta ingerülten. „Ezelőtt még soha nem volt a fiataloknak annyi lehetősége és alkalma, mint éppen most.“ „Én tudom, hogy magának ezt kell mondania, hiszen ezért fizetik.“ „Ide figyeljen, kislány,“ mondta hidegen, „amikor apám o- lyan idős lehetett, mint maga, hát azt sem tudta, hogy mi az jóllakni. Maga csak könyvből Ismeri az éhséget... ha egyáltalán olvas.“ „De hiszen én igenis éheztem.“ „Éhezett? Mikor?“ „Hát ott a Zverexben. Hiszen mondtam már magának, nem? Hat darab százasért dolgoztam... én elhiszem, hogy a maga apja esetleg örült volna, ha az én helyemen lehet, de ugye azóta már mégiscsak haladt a világ? Két százast fizettem az albérletért, valamit az üzemi konyhára, villamosjegy, a szak- szervezet... s aztán, ha egy harisnyát akartam venni... De a legrosszabb az volt, hogy egész nap abban a bűzben kellett ülnöm... halacskák, papagájok, tengert malacok között, ez aztán az öröm, mondhatom magának, madáreleséget és hajszál- vékony gilisztákat árulni...“ „Gilisztákat?“ „Igen, halaknak való eledelt,“ magyarázta, „olyan pici piros giliszták. Iszapszagúak. S ha eszik, akkor is állandóan ér— A kö csinálja. Véletlenül akadtam rá... — kezdte a feltaláló. A tudós elkomorodott és megfordult a székén. — Engem ne tartson bolonddá. Nem vagyok taknyos gyerek. — De hiszen látja... — Igen, látom. És nagyon jól tudom, hogy szamárság. On egy cstnos kis játékszert készített. Gratulálok a kézügyességéhez. Csakhogy én nem érek rá azt találgatni, hogy hová dugta el a hajtóművet. — A kő csinálja... — tiltakozott félénken a feltaláló. A tudós hevesen az ásványdarab fölé hajolt. A korong forgásától eredő légáramlat megltbbentette ősz fürtjét. — Huncut ötletI — kiáltotta örvendezve. — Hiszen ez a Fa- raday-korong. — Nem. Ez a korong üvegből van és Itt nincs villamos energiaforrás, nincs mágnes... A tudós hátradőlt székében. — Ide hallgasson, ez az ember, — és a fal felé mutatott, melynek bemélyedésében bronz mellszobor állt, — ez az ember már kétszáz évvel ezelőtt rendeletileg tiltotta meg, hogy bárkt ts bármiféle örökmozgó tervével foglalkozzék, mert az t- lyesmt lehetetlen. Érti? — Igents. De ez itt valami más Én úgy képzelem, hogy ez a kő olyan, mint egy hajóvitorla. Felfogja és egy irányba terelt a mtndenség állandó anyagi mozgását... — Szemléletes, de értelmetlen. — Csak nem vonja kétségbe az anyag állandó mozgását?... — Az filozófia. Ez Itt pedig gépezet. — Minden gépezet a mozgások káoszából kiválasztja a rendszerkezetet... — Csakhogy ehhez energia kell. Érti, energiaI — Van körülöttünk annyi energia, amennyit csak akarunk. — Rendben van. Akkor magyarázza meg nekem ennek a... hm... hajtóműnek a mozgást elvét. — Nem tudom. Egyelőre még nem tudom. A tudós összevonta a szemöldökét. — önnek fizikával kellene foglalkoznia. Meg kellene tanulnia az első és a második termodinamikai törvényt — mondta kelletlenül. — Megtanultam. Az Iskolát végzettségem... — S a feltaláló lázasan kutatni kezdett kabátjának oldalzsebében. — Hagyja. Elhiszem önnek. Néhány pillanatig mind a ketten hallgatták, s a csöndben csak a forgó korong halk zümmögése hallatszott. — Szóval nem hisz ebben... ebben a gépezetben? — Nem hiszek benne — jelentette kt a tudós határozottan, és megnyomta a csengő gombját. Az ősz titkárnő belépett és Iratokat tett a tudós elé. A feltaláló nem tehetett egyebet — távozott. A feltaláló bemutatta szerkezetét egy gyári tervezőirodában, és ott arról kezdték faggatni, hogy hol sikerült ilyen finom kis csapágyakat beszereznie, meg hogyan fúrt lyukat az üveg- korongba. Aztán bemutatta egy kultúrházban, de az egész terem már türelmetlenül várta a színjátszókat. Atkozta magát, hogy a korongra nem ragasztott papírsávokat, akkor messziről is láthatták volna a forgását. A vékony üvegkorong forgását tátott szájjal bámulták meg egy nagy délvidéki piactéren, este pedig a cirkuszban lépett fel vele... Egy mezei dülőútnál, melyet falként szegélyezett kétoldalt a tömör, érett rozs, sofőrök nézték a gépezetet. Lent állt, a földön, s az üvegkorong hol gyorsabban, hol meg lassabban forgott, mintha egy ismeretlen erő árapályának engedelmeskednék. A sofőrök olcsó cigarettákat szívtak és hallgattak, csak néha súgtak össze. Egyikük megkérte a feltalálót, adja el nekt azt a rejtélyes kődarabot. A gépezet egy falusi kút szélén állt, asszonyságok, kezükben üres vedrekkel, nézték fáradhatatlan forgását, suttyogó gyerekek pedig azon mesterkedtek, hogy Ujjúkkal megérinthessék a zümmögő kereket... Utoljára késő ősszel látták a feltalálót, egy nagy szürke folyam partján. Az alacsonyan szálló, bozontos felhők szinte súrolták a vasúti híd oszlopait, s a hídon éppen egy tehervonat dübörgőit keresztül. Nyugtalan szél kószált a sás között, a korong pedig, a vékony, törékeny fáradhatatlan üvegkorong csak egyre zümmögte titokzatos énekét. KI volt ez a feltaláló? Bűvész? Komédiás? Szélhámos? Vagy az emberiség újat, valami felbecsülhetetlen értéket veszített el? Nos, akkor Is, mint mindig, csak rövid időre... Fordította: RADO GYÖRGY ződtk a kézen ez az Iszapszag, moziban az emberek állandóan körülszaglásztak, mintha füstös lettem volna. De megértettem őket, mert azt a bűzt én se állhattam.“ „Tudja maga mennyi munkalehetőség van Ostraván?“ „Tudom, tudom... mehet takarítani, mosogatni vagy esetleg valahová felszolgálónak.“ „Amt természetesen magát abszolút nem érdekli.“ „Az aztán biztos, hogy nem érdekel.“ „De mondja csak, mihez lenne magának kedve?“ Egy kissé meglepődött: „Rizikóval csinálni valamit, érti, hányszor gondoltam már, hogy ez a Goldstein milyen vállalkozó szellemű, egyszóval kapitalista, természetesen. És egy év alatt képes egy százasból nyolcat, sőt tizet csinálni. De ne gondolta, hogy az egész semmiség. Ott a kapitalistákat ts ugyancsak szájonkapják, Goldstein több mint 50 százalék adót fizet... és amellett az e- gész vagy hopp vagy trop. Egyszer már a gatyája ts ráment... csakhogy az mégiscsak valami; szerintem többet ér mint az a pár korona, amit nálunk ts bárki megkereshet. És még csak meg sem kell magát nagyon erőltetnie, elég, ha munkaviszonyban van. De rizikóval... amikor állandóan gondolkodnia kell az embernek és soha stncs az, hogy vége és sohasem tudhatja, hogy jól kombinált-e... és valahol elszámította magát, pucérra vetkőztetlk és kezdheti újra elölről. Bíró úr, én úgy gondolom, hogy a kapitalizmus sokkal jobb a dolgosaknak és a dörzsölteknek. „A korára nézve maga Is elég dörzsölt.“ „Én hülye vagyok, mert ha dörzsölt lennék, nem ülnék Itt. Gondolhattam volna, hogy a házban azoknak a boszorkányoknak nem fog tetszeni... egyszerűen vén hülye tehenek... Én nem fecsegek. De ennyire irigy embereket, mint itt élnek..." „JÓ, Jó, hagyjuk. Ez most nem érdekel. Rövidítsük le a frontokat. Maga most szépen gyorsan megmondja, hogy kt rántotta magát ebbe bele. Ez az utolsó lehetősége. Gondolja meg jól. Azzal, hogy hallgat, senkinek sem segít,“ mondta rá- beszélöen. „A feje tetejéig benne van és gondolom, tisztában van vele, hogy bíróság elé kerül s utána megkezdi majd büntetése letöltését. Az összegyűlt anyag annyira egyértehjiű, hogy nincs az a védőügyvéd, akt kt tudná magát húzni ebből a kásából, bár — Igaz — van Itt egy enyhítő körülmény, mert még alig lépte át a kiskorúság határát. De,“ gyorsan kijavította magát, „a bíróság ezt figyelembe Is veheti, meg nem ts.“ „Senkt se rántott bele. Egyszerűen véletlenül éppen egy kávén ültem, amikor odajött egy pofa és megkérdezte, hogy tudok-e németül. Mondtam, hogy tudok, erre megkért, hogy fordítsak le két levelet csehre. Természetes, hogy nem mondtam nemet. 0 aztán megkérdezte, hogy mivel tartozik, én meg azt új ifjúság 5 FARKAS JENŐ: Egy újszülött Te kis rügy. Te csücsörgő szájú hatalom, tudod-e milyen korszakot alkot a két szemed ablaka most? Tudod-e, mit ölelhet át a két kezed tétova mozdulata? Tudod-e, mit ér két kicsi lábad? Pedig rózsaszín talpad alá majd tüske kúszik s szikla tömege gördül utadra. Tudod-e? Ne! — Te ne tudd! Majd mi kivágjuk a górcsőkből nőtt tövisét,, majd mi porrá zúzzuk a sziklákról lekopott öklödnyi követ, majd mi szétzúzzuk a függönyt a színpad előtt, és mire embernyi emberré válsz, állj ki a színre te is! Mi leszünk a nézők serege, mi leszünk a tapsoló öregek, mi köszöntünk, mi emelünk vállunkra s viszünk. Te nyújtsd ki a jobbod, mutasd az irányt, hogy le ne térjünk arról az útról, melyről elhengerítettük a követ nehogy beleüssed a lábad, — melyen kivágtuk a gazt, nehogy köntösödbe kapaszkodjék, — csak ne remegj! Remegtünk már eleget ml. Gagyogj, tanulj beszélni s a szádon, ha vér buggyanna is — ember légy, váljék ajkadon mézzé a vér is, nagy ember légy, kicsi ember! SZITÄSI FERENC: Szerelem ez is Felöltöztet a fény: testemen tűzvesszők virulnak puhán, mint a barka bőrén a tavasz. Barna hajam a váram, lekuporodom alá s a szemembe rohanó fákon figyelem a csöndet. Szerelem ez is, mint amikor a réti boglyák barna fű-karokkal törölgetik szemüket, mert boldoggá váltak a hajnal tiszta ölelésétől. feleltem, hogy semmivel. Így hát meghívott vacsorára. Én meg elfogadtam a meghívást, mert... mert éhes voltam, mint a farkas. És másnap a pincérnél hagyott 50 tuzex koronát borítékban. Először azt se tudtam, hogy mit csináljak vele, mert Ostraván nincs Tuzex. így hát megkérdeztem azt a pincért, 6 meg azt mondta, hogy megvenné. Négy koronát adott egy bonért, bár mindenki tudja, hogy a legszolidabb ára ts öt. De minden pincér úgy egy kicsit tolvaj ts, illetve... mindegyik szívesen veszi a mellékest. De engem ez akkor nem érdekelt, én még életemben Tuzexban nem voltam, az a két darab százas meg, amit bonokért adott, nagy pénznek számított előttem. A pincér csak aztán mondta, hogy ezután is szívesen beajánl majd engem, ha valaki Idegen jön a szállóba és hogy ö szívesen megvásárolná tőlem a tuzex koronákat és hogy ne legyek hülye, mert ezeknek a külföldieknek van elég dohányuk. Ez persze igaz, mert mi a fenét keresne egy egyszerű turista Ostraván? Nincs Itt semmiféle látnivaló, még egy rendes bár sem... Az ilyen pénzes pali meg nem fog éjszaka az utcákon mászkálni és ríngyókat hajszolni, ez csak természetes. Vagy csak nem megy Spírkához a dollárjait elkölteni, ma már az amerikaiak sem olyan hülyék... A legdörzsöltebbek a nyugatnémetek és a svájctak, de... egyszóval becsületes munkából éltem. A titkárnőjük voltam, de komolyan, azt a helyet meg a Zverexben egyszerűen otthagytam. Maga azt hiszi, ez nem becsületes? Pedig az. Mert én bizony senkit se vertem át.“ „Azzal a becsületességgel azért nem olyan egyszerű a dolog. Nem azon múlik, hogy magyarázza maga, hanem azon, hogy mit mond róla a törvény.“ „A törvény?“ „Az az alapelv, hogy mindenkinek Ismernie kell a törvényt. Ha valamiképpen be is tudná bizonyítani, hogy soha életében nem hallott még erről a törvényről, a bíróság akkor se veheti figyelembe, egyszóval ez nem lehet enyhítő körülmény.“ „De hiszen én akarok ülni,“ mondta. „Ezt most hallom magától először.“ „Azért akarok, mert egyszer úgyis kiengednek. Ki kell hogy engedjenek.“ „Természetesen, hogy kiengedjük. Fogalmam sincs azonban róla, hogy mennyit s<5z majd magára a bíróság. Kötelességem azonban figyelmeztetni, hogy nem lesz kevés.“ Megrázta a fejót: „Maga Ijesztget iíl engem, de én többet akkor sem mondok.“ „A pincér nevét mondja meg még...“ „Nem tudom, nem ismerem. „Milan Svaötna,“ nevette el magát a bíró. „Értse már meg, kislány, hogy mi se vízzel főzünk.“ (Befejező része a következő számban.J
