Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-05-21 / 21. szám

Miklósi Péter: N&Qty&'ZMnkä-'zt GYURÁK ÉVA rajza — Foglaljon helyet — hallotta a rendelőbe lépve az or­vosnő hangját, aki jöl sem pillantott iratai közül. Csodál­kozva nézett körül. A várt, szokványosán fehérre mázolt üvegajtós műszerszekrények és irattartók helyet egy mo­dern, ízlésesen berendezett szoba ajtaját csukta be maga mögött. Csupán az íróasztal fölé hajoló orvosnő fehér kö­penye jelezte: jó helyen jár... — Foglaljon helyett — hallotta ismét a meleg hangú, ba­rátságos fölszólitást. — Egy pillanat és azonnal kezdhet­jük... Hirtelen megriadt. Mit kezdhetnek? A kivizsgálást? Raj­ta már úgy sem segít senki... villant át agyán, de azért en­gedelmesen leült a két üresen kínálkozó fotel egyikébe. Elhessegette komor gondolatait és körülhordta tekintetét a rendelőben. A különböző színű falakat képek díszítették; az ablakokat csipkefüggöny takarta; alattuk könyvespolc; a padlón süppedő, divatos subaszőnyeg; közvetlenül mel­lette pedig egy társalgóasztalka;: tarka huzatú heverő és még egy fotel. — Na, máris itt vagyok — mondta az orvosnő és átült vele szembe, maga elé téve néhány ív üres papírt. — Először van idegorvosnál? — Igen... — Panaszai? — Naponta erős fejfájás, a fájdalmak néha egészen görcs- szerűekké válnak, rossz alvó vagyok, ha ellenben elalszom, szinte szüntelenül rémálmok gyötörnek, néha-néha napokig alig gyűrök le egy-egy falat ennivalót, a legkisebb izgalom esetében is azonnal kirobbanok és nem bírok uralkodni magamon... Talán ütnék is...f — Összpontosítani képes? — Fejfájás esetében soha, ellenkező esetben kitűnően. — Dohányzik? Mohón kapott a kínált cigaretta után, aztán mintha csak hirtelen eszébe jutott volna valami, vissza akarta tenni. Az orvosnő elmosolyodott. — Gyújtson csak rá! Sokáig beszélgetünk majd. Mondja el az életét...! Megriadt! Mit mondjon el? Hogy mondhatja el huszon­nyolc év történetét? Apja részegeskedéseit mondja? Férje durvaságait, vagy saját csalódásait? Örömtelen gyerekkorá­ról, vagy a zavaros jelenről beszéljen inkább...? Az orvosnő észrevette tanácstalanságát, mert átnyúlt a kisasztalon és bartáságosan megfogta a kezét. — Szép sorjában mindenről beszéljen, amire emlékszik. Mindent tudnom kell, hogy mielőbb meggyógyíthassam. Ma­gunk vagyunk itt — nők... Négyszemközti­Zavartan a földre nézett, aztán kusza emlékei hidat ver­tek a múltba... u árman voltunk testvérek. Apám vasutas volt, a gyá­ri-;; I kori szolgálatok miatt ritkán volt közöttünk, a csa- “ ™ ládot így erélyes, erőszakos természetű anyám ural­ta. Apát, ha otthon volt, bántotta anya nyers modo­ra. Eleinte sokszor próbálta őt szép szóval kedvességre bírni, de vajmi kevés eredménnyel. Később, amikor elértük az isko­láskort. egyre többet ivott és házasságuk lassan pokollá vál­tozott. Kiabáltak egymásra, néha-néha össze is verekedtek. A földön csattant a sodrófa, a tányér, kiabálva-átkoződva dula­kodtak egymással. Még karácsonykor sem kímélték egymást... Talán tizenegy éves lehettem, amikor a ritka véletlen révén apánknak nem jutott szolgálata a három ünnep egyikére sem. Délelőtt fát vágót a fagyos udvaron, ebéd után pedig lehozta a padlásról a karácsonyfát és azt mondta, segítsünk neki a díszítésben. Csillogó szemekkel aggattuk a villogó díszeket, a selymes angyalhajat, öt óra körül kitessékelt bennünket a szo­bából, hogy a fa alá tehesse az ajándékokat. Kergetőzve igye­keztünk ki a konyhába, ahol anyánk még sütött. Öcsém futott előttem. Tréfából hirtelen megtorpant, én pedig, hogy kitér­jek neki, kikanyarodtam mellette, de éppen a szenesvödörbe botlottam. Estemben a konyhaasztalba fogództam, ahonnan sze­rencsétlenül lesodortam a fölvert tojáshabot. Anya rögtön apá­ra förmedt: miért kergetett ki bennünket a szobából? Apám csöndesen védekezett, meggyújtotta a fenyőn a gyertyákat, a- nya azonban nem jött be közénk a szobába, hanem a konyhá­ban fennhangon tovább szitkozódott. Apában hirtelen elfogyott a türelem, fogta a kabátját és elment a kocsmába. Éleset, ke­ményet csattant mögötte az ajtó... Ügy emlékszem, éjfél kö­rül jött haza — részegen... Ismét hangos, durva szóváltás ke­letkezett közöttük. Apám végül megragadta a karácsonyfát és a földre döntötte... Oda lett az ünnep minden varázsa. Fejemet a párnába fúrva sírtam... c züleim válópere után, anyám úgy bánt velem, mintha nem is az ő lánya lettem volna. Éreztem: gyűlöl. Rettenetes tudat volt. Néhány nappal a tizenötödik születésnapom után oktalanul elűzött otthonról. Apám ugyan hívott magához, de én nem akartam odaköltözni, mert újra megnősült és féltem, miképpen bánna velem a mosto­hám, ha a saját anyám sem szeretett... Agglegény nagybácsim­ra szorultam, akinek ellenben csupán egy ágya volt!.... Másfél évig laktam így nála! Ha anyámmal találkoztam, az utcán is rámkiáltott: vigyáz­zak, nehogy teherbe essek, mert agyonüt... Gyerekkoromban tanárnő akartam lenni. Matematika tanár­nő. A számtan mindig csupán a számok könnyed játékát je­lentette számomra. Iskolák közötti versenyeket nyertem, és ha az osztályból senki sem tudott egy példát megoldani, mindig engem szólítottak a táblához... A gyerekkori álmokat ellenben darabokra tépte az élet kegyetlensége. A nyolcadik osztály után a i-emélt gimnázium, majd egyetem helyett — munká­ba álltam. Egy szövőgyárban lettem munkásnő, ahol mindig elégedettek voltak munkámmal. A lányoktól megtanultam u- gyan táncolni is, de társaságba még nemigen járhattam. Tizen­hatodik születésnapomon „maradtam ki“ először. A barátnőm­nél jöttünk össze. Két óra lehetett, amikor hazakísért az egyik gyárbeli fiú. A bácsimmal való együtt alvás egyre kínosabb lett. Féltem... Néha fél éjszakát sem aludtam... Elpanaszoltam a dolgot a ba­rátnőmnek, aki beszélt a szüleivel és hozzájuk költözhettem. Jól éreztem magam náluk, ritkábban gondoltam gyerekkori megpróbáltatásaimra. Barátnőm családja nagyon kedves volt hozzám, teljesen a körükbe fogadtak, de én mégis tudtam: e- gyedül vagyok. Egyedül, őszinte szeretetve, saját otthonra vágyva... Egy este azt indítványozta a barátnőm, hogy menjünk el az üzemi táncmulatságra. Ráálltam... Egész este egy ismeretlen férfivel szórakoztam. Másnap is találkoztunk és aztán egyre gyakrabban. Kedves volt hozzám, gyakran várt virággal, cukrászdába, kávéházba vitt, vasárna­ponként kirándulni jártunk. Háromhavi ismeretség után, meg­kérte a kezemet. Boldogan mondtam igent... Laciban véltem fölfedezni mindazt, ami eddig hiányzott az életemből. Ma is emlékszem még azokra a szavakra, amelyekkel megkérte a kezemet: — Tudod, a szerelem valami hatalmas, gyönyörű, szárnyaló érzés, de szavakba vagy írásba foglalni még senki­nek sem sikerült. A szerelem felelősség — a másikért. Ha te is hasonló vonzalmat érzel irántam, légy a feleségem...! Esküvőnkön barátnőm volt a tanúm. Férjem huszonöt éves volt akkor, én alig múltam tizenhét... Három évig nagyon jól éltünk. Beiratkoztam és sikerrel elvégeztem a helyi mezőgaz­dasági szakközépiskola esti tagozatát, s úgy éreztem végre célt értem. Csak egy bántott még: gyereket szerettünk volna. Orvoshoz mentem, aki nagyon hosszú ideig vizsgált, majd szo­morú arccal adta tudtomra, hogy nem lehetek anya! Bácsim erőszakossága örökre megbélyegzett... Hazajővet, együttlétünk óta először hazudtam Lacinak. Nem mertem megmondani az igazat. Talán hibát követtem el, mert lehet, hogy megértett volna... így ellenben hónapról hónapra türelmetlenebb lett, míg egy esős őszi napon este tíz óra után becsöngetett a szomszédasszony. — Menjen a férjéért a sarki kocsmába, mert egyedül aligha tud hazajönni — mondta. Fér­jem szinte egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Dur­va, kíméletlen lett, részegen többször elvert. — Gyereket aka rok! Gyereketl Érted?! Micsoda asszony vagy te?... Mi van a hasadban?... — kiabálta ilyenkor réveteg tekintettel. Egyre gyakrabban járt más szoknyák után, néha napokig nem jött haza... Két évig éltünk még így, aztán végleg elidegenedtünk egymástól. Elváltunk... És én ismét magamra maradtam:.. ti °sszú hónapokig bántott az egyedüllét. Örömet csak ■ ■ a munkám jelentett. Igyekeztem, hogy senki se ve­■ ■ gye észre a bennem dúló lelki viharokat. Talán ezért lettem az üzem „buzgócskája“. így csúfoltak a lá­nyok. Minden apró hiba napokig bántott, még akkor is ha a vezetőség nem is tette szóvá. Lelkiismeretességem láttán kü­lönböző érvekkel, egyre több feladatot ruháztak rám. Néha tizenkét — tizennégy órát is dolgoztam naponta, hogy min­den időre készen legyen. Lehetetlen volt győzni ezt a munka­tempót. Serkentőként rászoktam a kávézásra és ídegcsillapí- tókat szedtem. Csak ideig-őráig hatottak... Lassabban ment már a munka, remegtek a kezeim. Egy gyönge pillanatomban el­panaszoltam a dolgot kolléganőim egyikének. Elmosolyodott. — Engem az nyugtat meg a legjobban, ha ilyenkor néhány napot egy férfivel töltök... — mondta. — Férjhez menni so­hasem akartam, mert a házasságot fölösleges tehernek tar­tom. És a szex? Hát mondom, nem? Elvégre a huszadik szá­zadban élünk és nem a középkorban. Az életnek erre a te­rületére is érvényes az egyenjogúság...! Hallgass a szavamra! Nem hallgattam! Még túl élénken élt bennem Laci emlé­ke. Sőt! — ha láttam, hogy valamelyik férfi érdeklődik irán­tam, még időben visszautasítottam. El akartam magamban te­metni a szerelemnek még a szikráját is. Egészségem azonban tovább romlott. Gyakorta fogott el erős remegés, kezdődtek a görcsös fejfájások. Ideges voltam. Munkámat csak erőm tel­jes megfeszítésével tudtam pontosan ellátni, és egyszer, ami­kor nem tudtam időben leadni a kimutatásokat és a hóvégi zárszámadást: ídegösszeroppanást kaptam... Kórházi kezelőor­vosom azt tanácsolta, hogy költözzek falura, értékesítsem mezőgazdasági végzettségemet a gyakorlatban. — A levegő- változás, az új környezet föltétlenül a javára lesz. Higgyen nekem! — mondta. Igaza volt. A falusi környezetben csaknem két évig ismét nyugodtan éltem. Jelentkeztem egy hároméves főiskolai me­zőgazdasági tanfolyamra is. Nappal a szövetkezet irodájában dolgoztam, esténként tanultam. Előadásokra hetente egyszer beutaztam a járási székhelyre, ahol el-elmentem moziba vagy táncolni. Másfélévi ottlét után a helybeli tanító közeledett hozzám. Fokozatosan megszerettem. Valóban szeretet volt? Nem tu­dom... Akkor úgy éreztem. Egy évi ismeretség után elkerült a faluból és többet már egy levelet sem írt... Elvesztése még­sem viselt meg annyira, mint Lacié. Ismét úrrá lett azonban rajtam az egyedüllét szörnyű érzete. Gyakran kellett arra gon­dolnom, mennyire egyedül állok az emberek sokaságában. E- gyedül, minden támasz, védőpajzs és természetes emberi örö­mök nélkül. A legrosszabbkor ért ez a csalódás: egy évem volt még a diplomáig... Kiújultak a fejfájásaim, napokig rosz- szullét gyötört, ilyenkor beszélni sem akartam senkivel. Min­den erőmet megfeszítve tanultam. Néha napokig csak két-há- •rom órát aludtam. Nehezen ment, de sikerült! Kitüntetéssel végeztem, mindhárom államvizsgám egyes lett. Agronómus lettem a falu szövetkezetében. Két év előtti nyugalmamat azonban nem sikerült már visz- szakapnom. Sírógőrcsök kínoztak, álmatlan éjszakáim voltak, képtelen voltam uralkodni az idegeimen... Kicsiségek is any- nyíra fölizgattak, hogy néha azon kaptam magam: kiabálok az emberekkel. Szorongatott a magány. Rettenetesen egyedül voltam. Egyedül egy óriási szakadék szélén... Nem volt sen­kim, akivel beszélgethettem volna, kellemesen tölthettem vol­na a vasárnapokat és a hosszú téli estéket. Bármikor vitákat provokáltam a szövetkezet irodájában, kint a földeken kia­báltam az emberekkel, este meg azon tépelődtem, miért is ra­gadtattam el magam... Éreztem, mennyire ellenszenves vagyok az embereknek. Ilyen idegállapotban ért a saját születésna­pon. A huszonhettedik... Abban a reményben, hogy talán mégis eljön valaki gratulálni, mégis eszébe jutok valakinek a faluban, vettem egy üveg bort. Hiába vártam... Nem tudtam közben más­ra gondolni, mint arra, hogy elröpült fölöttem huszonhét esz­tendő és az életemből három sikerült éven kívül alig élvez­tem még valamit... Elkeseredésemben kinyitottam az üveget és virtusból kiittam. Berúgtam. Életemben először... Másnap mintha ólomlábaim lettek volna és kilós súlya volt a ceru­zának is... Később egyre többet ittam. Józanul fojtogatott, gyö­tört az egyedüllét, fájt a magány. Ilyenkor legalább elfelej­tettem mindent! Borgőzös jelenbe fulladtak a bántó magány emlékei, a férfiak „vénlányoknak“ járó megjegyzései, asszo­nyaik gúnyos pillantásai és Laci föl-fölelevenedő, női mivolto­mat sértő támadásai... Éreztem helytelen úton járok. Szerettem volna, ha valaki mellém áll... És ekkor jött Zoli! Remény villant fel bennem. Az utolsó remény...! Zoli azokban a napokban szerelt le. Ö lett a főállattenyész- tő. Két-háromszor találkoztunk. Komoly, megfontolt férfit, ki­egyensúlyozott embert ismertem meg benne. Szerelmes lettem. Életemben harmadszor. Jólesett látnopi, hogy ő is viszonozza érzéseimet. Szerettem volna megtartani őt magamnak. Napon­ta együtt voltunk. Sosem mondott egy-egy rosszalló megjegy­zést, mégis féltem, hogy idegbajom meg-megismétlődő rohamai elriasztják tőlem. Tudtam: néha kiállhatatlanul ideges vagyok. Ha késett öt percet, órákig nem be»zéltem vele. Rátámadtam, miért is jött egyáltalában, ha nem tud pontos lenni, látni sem akarom őt. Gyakran rákiáltottam, aztán sírva kértem bocsána­tot. Ha valamiben nézeteltérésünk volt, rendszerint tőlem ered­tek az első kemény szavak. Próbáltam ugyan fékezni örvény­lő idegrohamaimat, de általában eredménytelenül. A névnapo­mon például egy hivatalos ügy révén tán fél órával a megbe­szélt időpont után nyitott be hozzám. Arca vidám volt, szemében a szokásos barátságos fény csil­logott. Mielőtt még szólhatott volna, kíméletlenül rátámadtam, aztán a kályhába hajítottam a tőle kapott rózsákat. Elém lé­pett, kezébe fogta az arcomat. — Miért tetted ezt? — kér­dezte csöndesen, aztán megfordult és szótlanul elment. Az ágyra vetettem magam és rázott a zokogás. Filmkockák­ban pergett lelki szemeim előtt az életem. Végzetes hibát kö­vettem el Zolival szemben. Pedig szerettem! Barátságos sza­vait, szelíd tekintetét, közvetlen, egyszerű modorát, végtelen áldozatkészségét... Egy hirtelen mozdulattal az ünneplésre szánt ital után nyúltam és csaknem egyszerre magamba ön­töttem. Többre nem emlékszem... Itt eszméltem föl a kórház­ban. Éppen egy gondterhelt arcú fiatal ápolónővér hajolt fö­léin... Nem, nem emlékszem már semmire... — Húsz pirula nagyon erős altatót vett be — mondta halkan az orvosnő és letette a ceruzát. Szúrósan a szemé­be nézett. — Zoli még visszament magához. Szerencséje volt, mert hamar beszállította hozzánk! Tágrb nyitotta fölcsillanó szemét. — Zoli! Mégis Zoli:...! Erősen markolta az asztal lapját. — Meggyógyulok? — őszinte leszek: súlyos idegbaja van, de meggyógyul, föltétlenül. Ehhez azonban erős akarat kell! — Meglesz! — szaladt ki hirtelen a száján, aztán lehaj­tott fejjel folytatta: — Mikor? Mikor?? Pillantásával az orvosnő tekintetét kereste — Ugye mielőbb...? Az orvosnő bólintott, aztán félrenézett... Nem tudott nemet mondani.;.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents