Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-05-14 / 20. szám
f0 új ifjúság Adalékok az amatőrizmus fogalmához WORLD PRESS PHOTO 1967 A világ legjobb fényképfelvételeinek seregszemléje a hágai új Kongresszusi Palotában zajlott le. A sportfotó kate góriájában díjat nyert Bottomley angol fényképész is, akinek közöljük itt képét. Minden benne van, ami mágnessé teszi a labdarúgást. Hogy mi az a „minden“, nem fejtegetjük, hiszen azzal mindenki tisztában van. Örülünk, hogy a bírálóbizottság így döntött. UTOHANGOK a Magyar-Szovjet találkozóval kapcsolatban Mire ezek a sorok napvilágot látnak, a világ labdarúgó-közvéleménye megtudta már, mi volt a moszkvai szovjet—magyar mérkőzés eredménye, azaz ki jutott a legjobb négy európai csapat közé labdarúgásban. Ennek ellenére, szóljunk a szemünk láttára lezajlott budapesti 2:0-ás találkozóról még, hiszen a szurkolók elég sokszólammá, reagáltak rá. Köztu- domusú, hogy évekig élt az a hiedelem, amely szerint a szovjet válogatottat nem szabad legyőzni, politikai okokból kifolyólag. A szemtanuk arra is megeskúsznek, hogy Puskásék a gólvonalig bevitték a labdát, de nem rúgták be, hanem visz- szaküldték a mezőnybe. Az angliai vébé után is azt hitte az emberek kilencven százaléka, hogy a vereség, Rákosi remek gólhelyzete, Géléi potyagólja politikai manőver volt. Tagadhatatlan, hogy évekkel ezelőtt volt valami a dologban, viszont az is cáfolhatatlan, hogy az ezévi találkozók már valóban csak a zöld gyepen dőlnek el, még akkor is, ha a pesti ember napokkal a találkozó előtt megkonstruálta viccét a budapesti meccsre. A vicc azt mondja el, hogy a találkozón nagyon nagy a küzdelem, s a nyolcvankilencedik perc sem hozza meg a döntést: 0:0 az eredmény. A magyar válogatott ekkor tizenegyeshez jut. Sós Károly nem meri kijelölni a büntetőrugást elvégző játékost, s fiait a politikusokra bízza, akik megadják az elmés választ: „Bene lője!“ A salamoni megoldás talán már ki is világlott a rövid mondatból, hiszen Bene Ferenc vezetékneve más hangsúllyal ellátva tiltó értelmet kap. A mérkőzés igazolta, hogy más szelek fújdogálnak már a pályán, a kétgólos győzelem szinte történelmi jelentőségű, hiszen ilyen arányban még sohasem győztek még a magyarok, s ez a 2:0 reményekkel kecsegtető Moszkva előtt, az új szövetségi kapitány pedig sikerrel esett túl első hivatalos tűzkeresztségén. Az újságírók és a statisztikusok szívesen keresgetik a határköveket, még akkor is, ha megállapításaik nem mindig ta- iálóak. Most viszont új oldaláról mutatkozott be a magyar válogatott: végre igazán keményen játszott, s amellett teljesen sportszerűen! Sós nem egy elképzelt ideát erőszakolt fiaira, hanem az ellenfél játékmodorából reálisan kiindulva okos taktikát választott, s ehhez megfelelő játékosokat. Sokan kifogásolták, hogy a meccs nem volt szép. Hát ez igaz. De hány szép találkozón szenvedtek már vereséget a magyarok? Most a továbbjutás, az eredmény, egy mumus legyőzése volt a cél, s ez meg is valósult, még akkor is, ha e sorok írásakor a moszkvai viadal előttünk van még. S még csak azt sem állíthatjuk, hogy nagyon csúnya volt a meccs, hiszen, aki a taktikák összecsapását megfigyelte, az néha még szórakozhatott is. Hidegkúti és Szusza arra hívta fel a szakemberek figyelmét a találkozó előtt, hogy ne essenek ismét a régi hitíába: ne támadjanak nyakra-főre, mint eddig, mert egy-két sikeres ellentámadás egycsapásra véget vet minden reménynek, s bebizonyosodott, hogy az első gól mindig megzavarja az idegileg amúgyis labilis magyarokat. Most mindkét gól e tények mérlegelése következtében esett, a második szinte iskolapéldája volt annak, mennyire megzavarható így a remek szovjet védelem. Farkas egészen hátul tartózkodott, amikor Göröcs belőtte az annyira fontos másodikat, s jól látszott a szovjet játékosok tanácstalansága. Tény az, hogy a magyarok gyengébb erőben voltak, ez a második félidő első perceiben volt markánsan észlelhető. de kivételesen volt némi szerencséjük is (Sztrelcov a levegőt nézte labdának. Banyi- sevszkij meg az oldalhálót célozgatta) nem kevesebb, nem is több, mint ellenfelüknek, de a szerencse fontos ilyenkor, főleg akkor, ha irányíthatóvá válik, hiszen Fatér, az újonc kapuvédő kifogástalanul állt helyt, egy hibát vétett csupán, az első percekben, amikor egy beívelt labda alá futott, ez azonban megbocsátható. Albert és Bene hiánya érezhető volt, az egyik irányítói és labdatartási készsége miatt, a másik viszont gyorsasága, fizikuma és minden-helyzetből- ágyúzó képességei miatt. Nem szólok külön varázsukról, mert egy ilyen felfogású együttes ellen, mint a szovjet, úgysem lehet nagyon brillírozni, de becsületesen harcolni az utolsó percig igen, s bebizonyosodott, hogy csak ez járhat eredmény- nyel. A magyar csapat örömöt szerzett szurkolóinak, s bár időnként hangorkán rázta meg a Népstadiont, az igazi, szűnni nem akaró buzdítás ezúttal is hiányzott, pedig nemcsak a csapat tud hatni a nézőkre, hanem fordítva is. Néhány deci bor, meg a két dugó is, kellemes hangulatba ringatott, ami végső soron nem bűn, hiszen nincs olvan szurkológárdája a földkerekségnek, amely ne élne ezekkel a dopping-lehetőségekkel, az eltérés csak az üvegek címkéiben mutatkozik. Az ember akaratlanul is a jövő évi csehszlovák—magyar világ- bajnoki selejtezőre gondol, s csak annyit tud a látottak alapján levonni következtetésként, hogy nagyon nagy lesz a küzdelem, de valószínűleg szebb lesz a játék, mert a középeurópai labdarúgók ötletesebbek, mint szovjet ellenfeleik, néhány kivételtől eltekintve. Sztrelcovra gondolok elsősorban. aki ezúttal kemény volt, mint az acél, néha talán durva is. de ez azért nem általánosítható, viszont szinte társtalanul állt ötleteivel, elgondolásaival a csatársor élén, nem akadt méltó társa, szép kiugratásait, szöktetéseit, egyszer pedig remek sarkalását sem értette meg senki a döntő pillanatban, s mivel a futball nem sakk, oda is lett a helyzet. A szovjet—magyar viadal dráma volt, feszültséget, lélegzetelállító helyzeteket hozó. Az igazi szép játékra várjunk még egy kicsit, Moszkva után biztosabban jelenthetjük majd ki —, hogy meddig — hinni szeretnénk, hogy már júniusban. az olasz—magyaron cset- tinthetnek az ínyencek, de azok is, akiknek az eredmény a legfontosabb. mert a győzelemnek csak akkor van mennyei hangulata. ha a kilencven perc mindegyike káprázatos focit hozott. BATTA fijYÖRGY Hr- V;« ;r. -U *Áu J& Avery Brundage-nék, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nyolcvanegy esztendős elnökének, a tiszta amatőrizmus, a dicsőségért és szórakozásból való sportolás legnagyobb szószólójának tették fel a következő kérdést a francia televízióban a grenoblei téli olimpia előtt: „Melyik ország küld még manapság amatőröket az olimpiai játékokra?“ A felelet: „Több, mini bármikor. Az élsportolók manapság kevesebb időt szentelnek sportolásra. mint 50 évvel ezelőtt. A tudomány olyan mértékben segíti a sportolókat, hogy erről azelőtt álmodni sem lehetett.“ Józan ítélóképességű ember é nyilatkozat a- lapján gondolkozás nélkül kimondja a végítéletet, hogy az ősz halántékú NOB-elnök csak gyorsvonatból látott sportolókat. Napijainkban már egy kisiskolás is tisztában van azzal, hogy az élsportolók jóformán minden idejüket az edzésnek, előkészületnek, versenyzésnek szentelik. Következésképp, nincs is rendes foglalkozásuk, és pusztán a sporttevékenységből élnek. A francia téli olimpiai versenyzők fő edzője, Bonnet úr sem hagyta annyiban, és nyomban frappáns megjegyzéssel utasította vissza az elnök kijelentéséit. „A legutolsó innsbrucki téli olimpián Karim Aga Khán herceg volt az egyetlen amatőr. Grenobleben is az lenne, ha rajthoz állna.“ Valószínűleg még nagyobb lehetett Brun- dage meglepetése, amikor az olimpia előtti körútja során érdeklődött a francia élversenyzők előkészületei és életmódja iránt. Egy alkalommal nem is titkolta meglepetését, és így szólt: „De hisz akkor a francia sízők nagy része hivatásos." És amit erre Crespin úr, a francia sport- mozgalom egyik vezető személyisége válaszolt, azt más is nehezen tenné zsebre, nem pedig Avery Brundage. „Nem, elnök úr — moncjotu — nem a nagyrésze — valamennyi.“ Avery Brundage valószínűleg túlságosan a szívére vette ezeket a tapasztalatokat. Merev magatartása miatt majdnem kudarcba fulladt a téli olimpia, és a lezajlott csetepaték, éles eszmecserék és kisebb-nagyobb botrányok a- lapján ítélve úgy tűnik, hogy előbb-utóbb megint csak kenyértörésre kerül sor. S ha ez így folytatódik kátyúba kerül az olimpia gondolata. Ezért kell ezzel a problémával haladéktalanul foglalkozni. Pierre Coubertin báró bizonyára a legmagasabb szándéktól vezérelve fáradozott az alimpiai játékok megalapításán, illetve felújításán, ö és az őt követők a legjobb belátásuk szerint dolgozták ki a verseny feltételeit, melyek akkoriban meg is feleltek a követelményeknek. Viszont hasonlítsuk össze nagyjából a sportolók akkori és mai eredményeit, hogy képet nyerjünk arról, mennyivel több időt és energiát vesz igénybe a mai sportoló felkészülése. Aki lépést akar tartani a fejlődéssel, az kénytelen úgyszólván minden idejét a sportnak szentelni. Miért kényszerítjük hát a tisztességes sportolókat képmutatásra, az olimpiai szereplés e- setében hamis esküre? „Az európai amatőrök csupán azért nem válnak professzionistákká, mert amatőrként többet keresnek“, jelentette ki keserűen Pfeiffer, a hivatásos sízés neves amerikai menedzsere és üzletembere. Mennyi igazság rejlik e szavakban, noha Pfeiffer úrból a düh és keserűség beszél, a- miért eddig hiábavalóan vetette ki hálóját az európai sízökre. Toni Sailer, Anderl Molterer, Christi Haas ragyogó szállodákat alapított. Vajon miből?. Kari Schranznak, az osztrákok volt világbajnokának, a grenoblei sífutamok legpechesebb versenyzőjének St. Antone-i szállodáját legkevesebb egynegyed millió korona értékűre becsülik. Vajon hol szerezte rá a pénzt? A válasz nem okozhat gondot. Sőt, ő maga sem titkolja. Egy ízben ugyanis ki jelentette: „Mindent, amit életemben elértem, a sísportnak köszönhetek.“ Mindenki nem lehet Aga Khán, aki nem „szorul“ arra, hogy a sportból pénzt kovácsoljon, viszont anyagi helyzeténél fogva dolgozni sem kénytelen. Egy közönséges halandó azonban legjobb szándéka ellenére sem Utasíthatja vissza a sporttevékenységért járó (a sporttevékenység miatt megvont keresetet pótló) kártérítést és a jutalmakat. A különbség csak abban van. hogy ki mennyit fogad el a szerepléséért, és részben talán abban' is, hogy míg a professzionisták jövedelmét megadóztatják, az amatőrök adómentesen kapják kézhez a „tiszteletűi jat“. Napjaink sportolója elete javarészét a versenypályán tölti, amit még az amatőrizműs» ra vonatkozó merev szabályok is többé-kevés- bé megengednek. A legtöbb sportág fizikai (esetenként szellemi) erőkifejtés szempontjából bármely nehéz testi munkával egyenlő. S az elfogyott erőt pótolni kellj az a kérdés, miből. Bárgyúság lenne azt hinni, hogy az ama- tőrizmus szabályai ellen csupán a kapitalista országok sportolói „vétenek“. Mindannyiunk előtt ismeretes, hogy néhány sportág nálunk is „fejedelmi“ megélhetést biztosít. Nevetséges lenne például úgy vélekedni, hogy a jég- korongozó idényben, amikor hetente két-hfi- rom mérkőzést játszik, a rengeteg utazás mellett még dolgozni is képes. Ralph Pöhland. a Német Demokratikus Köztársaság síversenyzőjé a közelmúltban a következőképpen nyilatkozott a nyugatnémet Stern munkatársának: „Főtörzsőrmester vagyok, de jobbára csak sportolok. A rendes fizetésen kívül havonta 350 márka prémiumod kapok, és minden sikeres rajtért további 100U márkát'. A grenoblei aranyéremért 20, később 15 ezer márkát ígértek.“ Nem titok az sem, hogy az utolérhetetlen szovjet jégkorongválogatott sikereinek is az az alapja, hogy egész évben együtt játszanak és még a szabad idejüket is közösen töltik. Az amatőrizmus egykori értelemben vett tarthatatlansága a teniszsportban a legkézzelfoghatóbb. Ezért pem is meglepő, hogy ebben a sportágban néhány nappal ezelőtt hivatalosan is bevezették a félprofesszionizmust és a nvílt versenyeket. Legfőbb ideje volt. Mulder, Hollandia teniszbajnokságának szervezője jelentette ki a következőket: „Néhány évvel ezelőtt Rod Lavert fénykorában 250 dollárért szerződtettem. Később Emerson 400 dollárt követelt. Ma 1500 dollárért sem tudok szerezni egy első osztályú játékost.“ Pat Hughes, az angolok egykori kiváló teniszezője a játékosok anyagi követelése alapiján egy ilyen rangsort állított össze (természetesen amatőrökből): Santana 1000 dollár, Emerson és Drysdale 800-900 dollár, New- combe, Roche, Lundquist, Osuna 600-700 dollár, Gulyás, Piliö, Piettangeli, Bungert, Krisnán, Mulligan, Hewitt, Taylor 500 dollár. • Rod Laver-nek, a hivatásos teniszvilág első számú játékosának évi jövedelme kb. 50 ezer dollár. Egy amatőr játékos aki évente 25-30 versenyen indul, és egy rajtért 800-1000 dollárt is megkap, rendes polgári fizetésével együtt szintén megkeres ennyit. A különbség csak annyi, hogy a profi borsos adói fizet és maga fedezi a költségeit, míg az amatőr „tiszteletdíja“ adómentes, s útiköltségeit, és e- gyéb kiadásait az illető amatőrszövetség vagy a rendező partner téríti meg. És még valami, amiről dr. Pracht, a wiesbadeni verseny fő szervezője ezeket mondotta: „A professzionisták mindig pontosak. Nem kell az állomáson várnom őket, nem kell szállodát biztosítanom számunkra — megérkeznek és a szerződés értelmében rajthoz állnak, minden további igény nélkül. Az „amatőrök“, jóllehet kötelező ígéretet tesznek, sőt a szerződést is aláírják, s megkapják a rajtpénzt, utólag é- iég gyakran a szerződés kiegészítését’ kérik. Az Önök tornájával egyidőben — mondják — zajlik egy torna Barcelonában, ahol többet í- gérnek. Hajlandóak annyit adni, mint ők?" Ilyen elferdülésekkel találkozunk az amatőrizmus merev magyarázata miatt lépten- nyomon, és nemcsak a teniszsportban, hanem minden sportágban. A jelek szerint csupán azért, mert egyesek nehezen fogják fel, hogy a száz évvel ezelőtt hozott döntések és szabályok nem feltétlenül felelnek meg a mai követelményeknek. És nemcsak emiatt tarthatatlan a helyzet. Az olimpia sorsa is veszélyben forog. Stigge Bergman, a Nemzetközi Síszövetség (FIS) svéd főtitkára például a grenoblei olimpia és az azt követő huzavona után kijelentette: „A benyújtott javaslatok elutasítása a Nemzetközi Olimpiai Bizottság részéről az eddigi lehetetlen helyzet folytatásához vezethet, ami a síszövetséget csupán egy választás elé állítja, mégpedig hogy törölje a síverse- nyékét az 1972, évi téli olimpián a japán Sapporóban.“ Az a kérdés, hogy akkor mit fognak ott csinálni. Nyilván biliát'dozni. És éppúgy elő- lot dúlhat, hogy akármelyik szövetség lemondja a részvételt akár a nyári játékokon is. Sőt ami még rosszabb — fennáll az a veszély, hogy a dolgok ilyen alakulása mellett a jövőben csupán harmadrangú versenyzők indulnak az olimpiákon, akik némi szemhunyo- i itassál valóban „amatőröknek" nevezhetők. PALÄGYI LAJOS Pihenő Eoto: E. Pavlacka
