Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-05-14 / 20. szám

új ifjúság

EDMUNDO DESNOES:

Akár hiszik akár nem...

tem tőle, hogy valamit kérdezzek. Ha Interjút csinálok, aoha nem jut eszembe egyetlen okos kérdés sem.

— Két hőnapja vagyok Itt... holnap elmegyek.

Az Impresszárió úgy tájékoztatott, hogy az öreg csak két napja tartózkodik New York-ban. Aztán bejárja áz országot, mielőtt visszatérne Kolumbiába.

Sok mindenen mentem kérésztől Északon. Négyévi munka egy New York-1 lapnál bárkit az öngyilkosságba kergethet. Ha visszagondolok rá, mi minden történt velem, mindig magam előtt látom azt a kis vénembert, Javier Perei- rát.

Némelyik fényképén a csimpánzhoz. másokon embrióhoz hasonlított. Még megvan három képe. 'A kevéske holmi közé tartozik, a- mlt hazahoztam magammal Kubába.

A főszerkesztő unszolására mentem interjút készíteni a világ legöregebb emberével. Ez volt Pereira. A Ripley's Believe It or Not egyik expedíciója talált rá, nem sokkal azelőtt, a kolumbiai Andokban.

Amikor a Manhattan Towers Hotelba megérkeztünk. Javier Perei- rának éppen a haját nyírták. Kifejezéstelenül bámult maga elé, közben a borbély óvatosan járatta tarkóján a gépet. Az öreg lehajtott fejjel ült, vállán fehér kendő. Olyan volt, mint egy majom, amely mozdulatlanul tűri, hogy a borbély kiirtsa a bolháit.

Két New York-i újságíró türelmetlenül várta Pereira impresz- szárlőját. A félig nyitott ajtón át két férfit láttunk enni, a szomszéd szobában.

Egy rideg arcú, egyenruhás á- polónő ide-oda járkált az appar- tement-ban. Nyilván a hatás kedvéért. Hogy tudományos színezetet adjon a dolognak. A televízió aznap este készült bemutatni a kolumbiai öregembert. Minden lakásból és minden szórakozóhelyről ót nézi majd az egész Egyesült Államok.

PortorlcÓi munkatársam, Emilio, sok felvételt készített, s a borbély kérte, hogy adjunk el neki •oy képet:

— Pontosan az, amit keresek. Pompás beszédtéma. Szeretem az Ilyesmit berámáztatnl és kiakasztani az üzletemben... Tetszik tudni. a vendégek miatt...

X borbély levette az Öregről a kendőt, és kirázta a szalon egyik sarkában.

Az ápolónő megjelent egy csésze kávéval, és az öreg kezébe nyomta. Pereira gépiesen inni kezdett, s közben pár cseppet ki- loccsantott hatalmas nyakkendőjére, amely egészen a nadrággombolásáig ért.

— Kapja le kávéivás közben — mondta az impresszárió, aki szalvétával a kezében átjött a szalonba. — Akár hiszik, akár nem,

attól tartja így magát, mert egész életében kávét ivott. Nem is tudták? Kolumbiai kávét. Ez a legjobb kávé a világon.

Az öreg gépiesen szürcsölte a feketét. Mivel rogatlan volt, minden kortynál sípolt egyet össze- csücsöritett ajkával. Emilio leguggolt és újabb felvételt készített róla. Emilio nem sokat gondolkodott, azt csinálta, amire utasították. így aztán mindenkivel jől összefért.

— Olyan erős az öreg, mint egy bika — mondta az impresszárió, húsos ajkát a fehér, kikeményl- tett szalvétába törölve. Fényes o- lasz selyemből készült öltöny volt rajta. Nem tudott mihez kezdeni a szalvétával. Végül Is kihúzta egy hatalmas tükör alatt álló asztal fiókját, és ebbe dugta. Visz- szalökte a fiókot.

Az öreg még mindig a kávéját itta, és az impresszárióra bámult.

— Szegényke... Az ember azt hinné, hogy különleges diétát kap. Valami csecsemőpaplt — szólalt meg egy újonnan érkezett szőke lány.

„De még milyen diétát" — gondoltam. ahogy végigmustráltam a lányt.

— Ne higgyenek a látszatnak — mondta az impresszárió, miközben zsebre nyúlt egy főgpiszká- lóért, és a szájába dugta, — a bikánál is erősebb. Mindent megeszik. Még nem látták, hogyan e- szl a fagylaltot...

Váltig bizonygatta, hogy Javier Pereira esézhatvanhat éves. Aznap reggel vizsgálta meg tetőtől talpig a City Hospital egy orvosi bizottsága, és kijelentették, hogy' az öreg kétségtelenül több. mint százötven éves.

Emilio elhelyezkedett egy székben“ és szemét rám meresztve,: várta utasításomat, hogy mit kell még lefényképeznie.

Újabb két fotoriporter érkezett, vlllanólámpáik fellobbantak a szobában. Az öreg dühösen felemelkedett. és neki akart menni az e- gyiknek, de az hátraugrott, mielőtt még nyakon csíphette volna. Az öreg tovább hadonászott a levegőben.

— Menjetek a nyavalyába, ro-, hadt csibészek, elég volt a fényképezésből.

— Mit mond? — kérdezték az

újságírók.

— Maqulriteri nyelven beszél — válaszolta az impresszárió. — ez egy szinte Ismeretlen bennszülött nyelvjárás, de hoztunk magunkkal tolmácsot, Gerard doktor urat. Gerard doktor évek őta tanulmányozta a kolumbiai bennszülöttek nyelvjárásait.

Igazán szentségtörés lett volna leleplezni az Impresszáriót.

Odajött hozzánk Gerard doktor, egy középkorú férfi, hüvelykujjával a pipáját tömködve. Mielőtt belefogott volna a magyarázatba, a nyelvtudós eloltotta a gyufaszálat a levegőben. Az impresszárió türelmetlen kézmozdulattal nógatta. Gerard szívott néhányat a pipájából:

— Azt mondja, hogy csak a nap süthet így az arcára. Az ő vidékükön az Indiánok napimádók.

Mialatt az impresszárió és Gerard doktor úr a szalon egyik sarkában a New York-1 újságírókkal beszélgetett, odamentem az ö- reghez, és megkérdeztem, hogy nem vágyik-e haza Kolumbiába.

— Amikor Cartagenában voltam, akkor láttam ám csak szépet. De még milyen szépet!

Az öreg Ide-oda kapkodta a kezét. mintha a valóságot akarná elhessegetni, hogy helyébe varázsolja a cartagenai tájat.

— Sok pénzem van ám — mond_ ta, és megveregette a zakózsebét.

Elővett egy műbőr levéltárcát és megmutatott néhány kolumbiai pe- aót, meg egy ötdollárost.

— Fényképre nincs szükség... Fényképen semmit se lehet vert- nl. Pénzem, az van, sok.

— Mióta vari itt( — lcérdet»

Az impresszárió Odajött hozzánk. Támadt egy ötlete: jó volna lefényképezni az öreget a nagy orrú, szőke lánnyal.

— Együtt a szépet és a csúnyát! — kiáltotta.

Az öreg először húzódozott, és ellökte magától a lányt. Azt hitte, hogy a pénzét akarja elvenni. Kezét a zsebére szorította. Végül is engedett.

— Olyan helyes! — mondogatta a lány, hogy megpuhltsa.

Az öreg átölelte a derekát. A lány mosolygott, és arcon csókolta. A kamerák vakító fénye a szemembe nyilait.

—’ Rakják a lányt az ágyamba — kiáltotta az öreg.

Emilio elmosolyodott, aztán nagyon komor lett.

A párt széeválasztották, és az öreg fel-alá kezdett járkálni a szobában.

— Elmegyek Innét...

Aznap délután, jól emlékszem, nem mentem vissza a szerkesztőségbe. A Central Parkba mentem sétálni. Hívtak, hogy menjek el este a televízió stúdiójába, és nézzem meg az öreget a kamerák előtt. Az impresszárió legalább háromezer dollárt húz ki a producerekből. Nem mentem el. Nem volt gyomrom még egyszer végignézni, hogy issza erőlködve a feketekávét... vadidegen emberek kö zött. akik az Andoktól több mint hatezer kilométerre élnek.

Emilio nekiajándékozta a karóráját. Soha nem adódott rá alkalom. hogy megkérdezzem, miért tette. Nem mintha az óra valami sokat ért volna.

Még mielőtt leadtam a cikkemet a lapnál, olvastam az egyik délutáni újságban, hogy egy kolumbiai ügyvéd pert Indít a Ripley- társaság ellen. Akadt ugyans valaki Medelllnban, aki azt állította, hogy az öreg az övé. mert 6 fedezte fel. „Jő tipp a címhez — gondoltam: — Kié az öreg?“ — Végül aztán ezzel a címmel Jelent meg a cikk: A százhatvanhat év titka: sok fekete — de a szőkéket sem kell megvetni.

Ez az egyik eset, amelyre é- lénkebben emlékszem a New York- I négy évemből.

Néhány hónappal Kolumbiába való hazatérése után Pereira meghalt. Meghalt, eltemették, és egy bélyegen meg Is örökítették az arcképét.

KASSÁK LAJOS:

Valóság és ígéret

Most az erdőkre mezőkre ■ lankás hegyoldalakra figyeljetek.

A nedvdús fiatalsáq hónapja.

Füvek áttörik a föld harmatos kérgét madárfiókák megmozdulnak a tojáshéj alatt kopogtatnak érzik a nap melegét.

A fehér piros kék sárga és egyéb csíkos pettyezett színek szétburjánzanak, Élet támad fel a halottból.

A kő alól forrás tör elő friss jő víz.

Nincs gátlása többé semminek folyók kiáradnak medrUkből termékeny iszapot hordanak a partra kaptárakból kiszálltak a méhek napfényt és mézet szüretelnek.

Minden él színt formát és hangot változtat és ígér valamit az embernek.

Máris látható

azon a tálon ahol tehenek, disznók jártak dúsabb lesz a termés.

Kiss Sándor rajza

SVATOPLUK PEKAREK:

A LÁNY

A' vizsgálóbíró hátratett kázael járkált le a fel az Irodában, váltakozva hol előre, hol meg hátra hajolt, fáradt, beteg, azonnal rájött, a férfiak többsége, akikkel eddig megismerkedett kimerült, beteg ember volt. Nem hatódott meg. a legkisebb szánalmat sem érezte: ha nem nyelné a cigarettát cigaretta után, szórakozott professzorra emlékeztetne; és ezt nevezik itt kihallgatásnak.

Reggel, jó étvággyal megreggelizett, annak ellenere is, hogy a többiek alig nyúltak a kenyérhez. Féltek, féltek a vizsgálattól, a kihallgatásnál hazudtak. tettették magukat, hogy nem emlékeznek semmire. Amikor a felügyelő a ne_ vüket kiáltotta és aztán elvezette okét. reszkettek: és mégis egy brancsba tartoztak: a csalók, a betörök. és orgazdák, a könnyű nők, a pornográfia-árusok, a verekedők, a tolvajok és a huligánok bran- csába.

Mindig elsőnek került sorra, ö- rütt az útnak, mert mindig megpillantotta az udvar egy darabját, a falat és a cementeszsákokból rakott piramist, vagy valakit, aki se rab nem volt, sem őr; aztán meg a kihallgatás, naponta ugyanazok a kérdések. A bíró az ellentmondásokra vadászott, előtte az asz’ulon ott feküdt ■ tegnapi jegyzőkönyv: lapozgatott benne éa kereste az ellentéteket. Meglepő könnyedséggel fedezte fel őket és rábizonyitgatta a hazugságot; ez volt a kötelessége és a foglalkozása, a maga részéről előzékenyen segíteni próbált neki. de ő mindannak amit maga kijavított vagy pontosított, kizárólagosan félrevezető szándél.ot tulajdonított.

„Ezek csak a maga állandő ravaszkodásai." ismételgette fáradtan.

„De hiszen én egyáltalán nem tagadom. hogy..." védekezett. „Ha eszembe jutna, bog; pontosan hogyan It történt, hét elmondanám magénak. Istenbizony... de minden^ re mégsem emlékezhetek. A legtöbbjét már régen klszellőztettem a fejemből."

..Önmaga ellen beszél."

„Észnél legyünk, hit honnan tudhatnám. hogy hol ás kivel vacsoráztam pont egy fél éve. Én u- gyania meg azt sem tudom, hogy egyáltalán vacsoráztam-e... Lehet, hogy otthon ültem, egyedül. Mit tudom én? És hogy hova jártam? A kifejezetten ócska lebujokon kívül mendenüvé... Ostraván mindenüvé... kint meg... attól függ...

Elkezdte sorolni a borozókat, kávéházakat, vendéglőket és szállodákat. mintha a talefonkönyvet olvasná. Közönyösen bólogatott hozzá a fejével. A legtöbb harmincnyolc éves lehet, plusz mínusz két év. gondolta magában; ha résnyire húzta a szemét szebbnek és erősebbnek tűnt neki, állandóan Iratok közt turkál, azért ilyen, ha kimenne néhányszor sízni, nem nézne ki ilyen porosnak...

„Ha mégis eszébe Jutna, nekünk ez nagyon fontos lenne. Csak van talán otthon valahol a barátnőjénél naptár, diárium... vagy valami Jegyzetfüzet. Figyeljem rám, nekünk és magának Is megkönnyítené a dolgát... az egész eljárást segítené. Nem szabad azt hinnie. hogy az egészet csak úgy könnyen megússza. Hogy őszinte legyek, csúnyán benne van a kásában. éppen ezért a maga jóindulata..."

Félbeszakította:

„Bennem megvan a jóindulat. Hiszen nem tagadok semmit. És miért is tagadnék? De maga rosz- szabbnak képzel, mint amilyen tulajdonképpen vagyok. Komolyan. És különben nincs semmiféle naptáram. így hát még ha akarnék se mutathatnék magának semmit. Én az ilyesmire mindig fütyültem."

X bírd köhécsett; az nem Igaz) köhögés, állapította meg, nem néz ki tiidőbajosnak; Goldstein tüdó- bajoa volt. Ezt a kavarna csinálja, mondogatta, a kaverna mint agy második aztv, de na félj. mondta, nem fertőzhetlek meg. mert már régen elmeszesedett. A tuberások. gondolta, jobban hajtanak a nők után mint más férfiak. de nem olyen csirkefogók mint azok.

A doktor az Íróasztalra telepedett. A jegyzetfüzetet éa a régi Jegyzőkönyveket bedobta a fiókba, mintha a kihallgatást befejezte volna, barátságosan elmosolyodott és megkínálta cigarettával, tüzet is adott, mint valami hölgynek, közben lelépett a padlóra, a korhadt, kopott deszkák feicslkorog- tak. ez ugyanaz a hang, Jutott e- szébe. mint amikor Goldstein a Tátrában megforgatta a kútkere- ket; már régen nem dohányzott, most az első szippantástól szinta megszédült, a füst keserű volt és égette a szemét.

„Mit szólna hozzá, ha ellátogatnánk magához?" javasolta a bíró. „Hátha abban a környezetben hamarabb eszébe jutnak a dolgok".

„Lehet", mondta, „de úgyse talál ott semmit. Én igazán nem csináltam jegyzeteket."

A bírón kifogástalan acélkék orkánkabát volt, a kézében sárga aktatáska, jól áll neki, állapította meg elismerően. Elnevette magit. A sofőr kézfejjel megbökte a hátrapillantó tükröt, hogy Jól lássa; amikor a pirosra megálltak, kiváncalan méregette, rányújtotta a nyelvét. A bíró csendesen korholta.

Ostrava olyan üres volt, mintha kihalt volna, csak egy csoport diákot és néhány bevásárló táskával Igyekvő öreg asszonyt látott, az autó annyira dobálta őket a

hullámos űtkövezeton. hogy csods, hogy al nem harapták a nyelvüket.

A lakótelep messzire világított tiszta színeivel, a házak homlokzata mintha cukormázzal lett volna bevonva; minden ismerőse el volt tőle ragadtatva, amíg közelebb nem jöttek éa meg nem nétték közelebbről ia; a házsor építése még nem fejeződött be, az elhagyott állványokon srácok kerge- tőztek.

„Tovább nem megyek*, mondta a sofőr.

A bíró bólintott:

..Megvár Itt a kocsiban, értette?”

Előreengedte, Nevetségee látványt nyújthatunk, gondolta, a- mikor lábukat mint a gólyák magasra emelve egyik tégláról a másikra ugrottak, de az ae sokat segített, mert a sárból még az arcukba is fröccsent.

Az egéez ház tudja. Ettől sátán igazin nem fogok becsavarodni. A nyakamat rá, hogy a hitbeliek fújtak be. A hekusok sokat tudnak, de mindent nem tudhatnak.

Fel, a lépcsőn azaiadt, szándékosan szaladt olyan gyorsan, várta, hogy a biró mikor kezd köhögni, de nem köhögött, lépést

tartott vele.

X második és a harmadik muht között Brychovával találkozott, köszönt neki mintha mi sem történt volna éa szemtelenül úgy tett, mintha kuncsaftot vinne fel magához világos nappal. Brycho- ré elállta az útját:

„Csak nem kirándulásról jön a kisasszony? Éppen a napokban gondoltam arra, hogy milyen régen nem találkoztunk már."

„AtátrafUradsn voltam, kedves Brychné, a bikák világkiállításán... de bocsásson meg, most rettenetesen sietek."

A bíró szelíden meglökte és suttogva azt mondta:

„Fölöslegesen senkivel se beleéljen."

„Látni ae bírom ezt a nőt," mondta.

„Magát se szeretik valami nagyon."

„No ne haragudjon... annyit már Igazán tudhatna, hiszen elég ö- reg hozzá, hogy a nők nemigen szeretik egymást."

„Maga túloz."

„Nem tűltok. Ez (gy van, amióta világ a világ," mondta bosszúsan. „De ne gondolja, hogy mindez csupán a férfiak miatt van."

Kinyitotta lakása ajtaját. A Tolatták le voltak engedve, az ajtóban csaknem elájult, gyorsan ledobta a köpenyét éa aa ablakhoz szaladt.

„Csak semmi butáskodás, kislány," mondta a bíró éa erósen megfogta a vállát.

Csak később értette meg és elnevette magét:

„Azt hiszi, hogy kedvem van klugrani az ablakon vagy ml?" Sarkig kitért« aa ablakszárnyakat. „Én csak azért, mert Itt még lélegezni se lehet... és ha nincs e- lég oxigénem, nem lehet velem o- kosen beszélni."

Beszaladt a fürdőszobába, felhúzta a műanyaggömbökkel díszített papucsát: a hajkefével a hajába kapott, de mindjárt le Is tette. rettenetesen sokáig tartana, éa a világon egyetlen hekusnak sincs elég türelme az ilyesmit kivárni, gondolta szomorúan.

„Kellemes lakás," mondta a bíró amikor visszatért a fürdőszobából.

„Ez csak a látszat. De nem Is olyan kellemes. Járdák nincsenek, a lift nem működik, melegvíz sa folyik...

„Megmutatná a naptárát?"

Odaadta neki a Lada képekkel Illusztrált asztali naptárt.

„Magának tetszik Lada?"

„Nem Is tudom."

„Akkor mért vette meg ezt a kalendáriumot?"

„Lehet, hogy akkor amikor vettem. másmilyent már nem lehetett

kapni."

Lapozgatott benne, és minden oldalt figyelmesen megnézett.

„Megmondaná nekem, hogy mit jelentenek itt ezek a keresztek?"

„Tudja doktor úr, azzal jelölöm azokat a női „ünnepeket."

Meghökkent, összecsapta a naptárt és az eredeti helyére állította.

..Én. amikor annyi Idős voltam mint maga, naplót vezettem."

„Én nem vezetek," mondta gyorsan, „én nem voltam olyan romantikus. Nem beszélve arról, hogy az ember sohase tudhatja, kinek akad a kezébe az ilyesmi. Azt meg aztán már rettenetesen nem szeretném."

„Ez igaz... maga valóban nem romantikus." Belenyúlt a táskájába és egy sokszorosított blankettát tett eléje. „Csak azért, hogy tudja, az ügyész beleegyezett • házkutatásba.”

Folytatás a köv. számban (Tóth Elemér fordítása)