Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-05-07 / 19. szám
új ifjúság 7 MARX KAROLY és az elnyomott népek forradalmi mozgalma MARX KÁROLY SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJÁRA ' A tudományos szocializmus megalkotója, a nemzetközi munkásosztály tanítója és vezetője, 1818 május 5-én Trierben (Porosz- ország) született. Apja nagyműveltségű, liberális szellemű ügyvéd volt. Marx az ifjú hegeliánusok. szélső baloldali csoportjához tartozott, forradalmi demokrata elveket vallott. 1842-ben lett a „Rheinische Zeitung“ munkatársa, majd szerkesztője. Vezetése a- latt az újság a forradalmi demokrácia szerve lett. A gyakorlati tevékenység és az elméleti meggondolások Marxot nyíltan szembefordították a hegeli filozófiával, mert a hegeli filozófia békülékeny tendenciája és konzervatív politikai következtetései miatt nem felelt meg a reális társadalmi fejlődés követelményeinek, s a viszonyokból fakadó forradalmi feladatoknak. Marx filozófiai fejlődésének végleges fordulata (1844) összefügg a forradalmi demokratizmusról a munkás kommunizmusra való áttéréssel, amely az európai osztályhare fejlődésének hatására alakult ki. Különösen nagy hatást tett rá az 1844-es németországi sziléziai felkelés, valamint személyes részvétele a párizsi forradalmi megmozdulásokban Marx világnézetének kialakulásához hozzájárult a politikai gazdaságtan, az utópikus szocializmus és történelem tanulmányozása is. A tudományos kutatások eredményeinek általánosítása és az új elmélet alaptételeinek kidolgozása a „Gazdasági-filozófiai kéziratokéban (1844) továbbá az Engelssei közösen írt „Szent család“ és „A német ideológia" című művekben, a „Tézisek Feuer- bachról“ című munkájában és a kiforrott marxizmus egyik első alkotásában, a „Filozófia nyomorúságá"-ban (1847) látott napvilágot. Marx nemcsak a tudományban volt forradalmár, hanem tevékenyen vett részt a proletariátus felszabadításáért vívott harcban is. Az 1848-49-es forradalmak időszakában Németországban ott volt a politikai harc első vonalában. Figyelemmel kísérte a forradalmi mozgalom fejlődését minden országban. Az 1848-49-es európai polgári forradalmak tapasztalata adta Marx számára az alapot a szocialista forradalom és az osztályharc elméletének továbbfejlesztéséhez. Marx és Engels megvizsgálták a nemzeti törekvések anyagi hajtóerőit és megállapították, hogy a nemzettörténelmi kategória, s a közösség akkor jön létre, amikor a fejlődés túljdt a feudális kereteken. Marx és Engels mutattak rá először arra, hogy a nacionalizmus — épp úgy mint a polgári nemzet — nem abszolút, hanem változó, a történelmi fejlődés egy bizonyos szakaszán megszülető, kibontakozó, majd megszűnő ideológia. A nacionalizmussal szemben a proletár internacionalizmus elvét is Marx és Engels fogalmazták meg elsőnek. Eszerint a nemzeti érdek alá vannak rendelve az emberi haladás, a demokratikus, illetve a szocialista forradalom ügyének. Marx és Engels rávilágítottak arra, hogy a népek egyesüléséhez csak a közös érdekek vezethetnek, s ezek csak akkor juthatnak mindenütt érvényre, ha eltörlik a tőkés tulajdon-viszonyokat. Az internacionalizmus elveinek következetes alkalmazása miatt gyakran érték és érik vádak a marxistákat; nem képviselik a nemzeti érdekeket. Ezekre a vádakra a legjobb válasz megvizsgálnunk, hogyan foglaltak állást a marxisták az egyes konkrét nemzeti problémában. Marx és Engels érdeklődése — mondhatjuk — koruk valamennyi nemzeti mozgalmának eseményeire, értékelésére kiterjedt, mind a német egység, az ír kérdés, Lengyelország, Magyarország, az olasz egység, az amerikai polgárháború bonyolult nemzeti, faji problémáira, mind a zsidókérdésre; a háború igazságos vagy igazságtalan jellegére. Az első Internacionálé tevékenysége során a nemzéti pobléma mint a munkás- mozgalom belső ügye is szóba került. Marx és Engels a legkövetkezetesebben felléptek az ellen, hogy a nemzeti elfogultság behatoljon a nemzetközi munkásmozgalomba és a nemzeti elnyomás elleni harcot az Inter- nacionálé egyik fő politikai feladatává tették. Vizsgálták a gyarmat-birodalmat és a leigázott népek helyzetét és támogatták az elnyomott népek, nemzetek küzdelmét a szabadságért. A 38 államra széttagolt Németország e- gyesitése a német nemzeti törekvések középpontjában állott. A német egységnek ez az értékelése abból a szempontból is példaképül szolgálhat valamennyi nemzet munkásmozgalma számára, hogy a progresszív nemzeti törekvések támogatásával egyidejűleg Marx és Engels élesen elítélte a német uralkodó osztályok elnyomó politikáját. Lapjuk, a „Neue Rheinische Zeitung“ a poroszországi lengyelek és az osztrák örökös tartományokban elő csehek demokratikus nemzeti kívánságai mellett foglalt állást. A kelet-európai nemzeti mozgalmak közül Marx és Engels a legtöbbet a lengyel kérdéssel foglalkozott. S ez összefüggésben állott azzal, hogy ez a mozgalom mindenekelőtt az egyetemes haladás ügyét szolgálta. A magyar közvélemény előtt jól ismertek Marxnak és Engelsnek a magyar szabadságharc mellett hitet tevő megnyilatkozásai. Ezekből kitűnik, hogy nem volt náluknál határozottabb híve az 1848-49-es évi magyar küzdelemnek. Különösképpen értékelték, hogy az osztrák abszolutizmussal folytatott harc egybefonódott a feudalizmus felszámolásával, a jobbágyság felszabadításával. A magyar szabadságharcra úgy tekintettek, mint az európai demokrácia szerves részére és egyik legfőbb szövetségesére, az osztrák, az orosz és a porosz ellenforradalom elleni küzdelemben. Jól látták, hogy a magyar szabadságharc „európaivá“ lett. Másfelől bírálták a szabadságharc vezetésének egyes hibáit, például, hogy a forradalmi seregek megálltak az ország határánál és nem nyújtottak segítséget a bécsi forradalomnak. Meleg rokonszenvet éreztek az olasz függetlenségi küzdelmek és egységmozgalmak iránt is. Itália egyes területein fejlődésnek indult az ipar, s a munkások támogatták a burzsoázia vezette nemzeti egységmozgalmat, de annak kivívása után Milánó, Firenze és Nápoly munkásai tudatosították, hogy a harcuk csak akkor kezdődik el. Teljességgel eltér ezektől a kifejezetten nemzeti problémáktól az amerikai Egyesült Államok polgárháborúja, amelyben a rabszolgatartás kérdése jutott döntő szerephez. A polgárháború az északi államok tőkés polgársága és a déli ültetvényes néger rabszolgatartók között robbant ki. Marx ebben az időben még a vezető amerikai napilap a „New York Daily Tribune“ tudósítója volt. A háború első két esztendejében közel negyven cikke jelent meg a lapban. Ezekben rávilágított a polgárháború jellegére, rámutatott arra, hogy a déli konföderáció nem védelmi, hanem hódító háborút folytat azzal a céllal, hogy a rabszolgaságot kiterjessze és megerősítse. Amikor pedig Franciaország és Anglia be akart avatkozni a déliek oldalán, Marx és Engels élére álltak a munkásság intervenció ellenes harcának. Ez a küzdelem győzelemmel ért véget. Eddig a polgári nemzeti forradalmi mozgalmakkal kapcsolatos marxi állásfoglalással foglalkoztunk. Ez a kérdés azonban a munkásmozgalmon belül is felmerül és a Nemzetközi Munkásszövetség kebelében is szervezeti, belső problémaként jelentkezett. Az ír kérdésben Marx és Engels harcot folytatott az ellen a követelés ellen, hogy az ír munkások szervezeteit alárendeljék a Brit Föderális Tanácsnak. Ekkor fogalmazták meg először az uralkodó nemzet munkás- osztályának követendő útját: a nemzeti tapintatot, a nemzeti türelem követelményét, és az internacionalizmussal nem tartották összeférhetőnek, hogy az uralkodó nemzet képviselői a nemzetköziség égisze alatt az elnyomott népet és munkásosztályát sajátos nemzetiségének feladására buzdítsa. A gyarmatokkal kapcsolatos megállapításaikat mindenekelőtt a brit birodalom politikájára, történetére alapították. Kipellengérezték a hódítók barbárságát, kegyetlenkedéseit, a gyarmati lakosság kifosztását. Minden rokonszenvük és politikai támogatásuk a kiszipolyozott népeké volt: az angol munkásosztály — hirdették Marx és Engels — sohasem fog semmit elérni, amíg Írország fel nem szabadul az angol elnyomás alól. Ez a gondolat, amely azóta a marxista nemzeti politika alfája és ómegája lett: „Az a nép, amely egy másik népet elnyom, saját láncait kovácsolja." Hamar Kálmán fegyverkezés, revansizmus elleni tüntetés az NSZK-ban. „Szeretem az aktivitást, de nem a radioaktivitást“ — hirdeti a tábla felirata. NYUGATNÉMETORSZÁGI LEVELEK „Gastarbeiter heraus“ A müncheni főpályaudvaron tarka tömeg hullámzik. A nagycsarnokban délutánonként, a munka végeztével, s munkaszüneti napokon, százak randevúznak. Egyszerűen öltözött emberek. Főleg férfiak. Barna, vagy fekete hajú, napsütötte arcú „déliek". Görögök, törökök, spanyolok, jugoszlávok, olaszok. Vendégmunkások. A hazaiak, a németek magasra tartott fejjel, se jobbra, se balra nem tekintve, sietősen és határozottan törnek utat maguknak az embergyűrűn át. Az érkező, vagy u- tazó amerikai katonák lenézően haladnak el mellettük, még arra is vigyázva, hogy fényes kimenő ruhájuk véletlenül se érintse a tereferélőket. Mintha ezek az emberek, a hatalmas csarnokot megtöltő vendégmunkások, más bolygókról valók lennének. Más világhoz tartozók... „A PÉNZMADÁR UTÁN JÖTTÜNK" München vasútállomása és környéke mintha nem is a Német Szövetségi Köztársaság lenne. A mozikban ősrégi filmek, o- lasz, görög, török, spanyol felirattal. Az utcán török csemegét árulnak, a kifőzdékben, kétes tisztaságú — s valószínűleg hírű — kiskocsmákban görög, spanyol, török, szerb ételkülönlegességek. Hazai ízek, hazai illatok az idegenbe szakadt munkásnépnek. Mindehhez tartozik a kis- és nagykereskedők, bazárosok, kóklerek, lelkiismeretlen, minden hájjal megkent üzérek, olcsó vásári árukkal, ócska, divatja múlt holmikkal tömött — éppen azért csodálatosan sminkelt csábító kirakatsorok. Szemben a Haupthahnhoffal ,a Bayer Stras- sén ültem be az egyik „külföldi“ étterembe. Nem volt nagy a helyiség, a nehéz é- telszagot árasztó teremben, a sűrű cigarettafüst ellenére egy asztalnál helyet láttam, s azt nyomban el is foglaltam. Nem sokára még négyen ültek az asztalomhoz. Az ismerkedés gyorsan megtörtént. Tűrhetően beszéltek németül. Görög fiúk voltak, Thrá- kiából. Az, hogy én is külföldi voltam, nyomban összekötő kapocs lett közöttünk. Valahogy mindjárt sorstársuknak tekintettek. Vidáman élcelődve ettek, ízlett a hazai falat, az italra pedig én is a vendégük lettem. Poharazgatás közben megindult a beszélgetés is. Georgiosz — így jegyeztem meg a nevét a bemutatkozáskor — tartott szóval. — Kutya élet a mienk. Két éve fogtuk a vándorbotot, hiszen otthon, Görögországban éhen haltunk volna. Mint a lovakat, fogunk egészsége, izmunk keménysége, erőnk, munkabírásunk mérlegelése után szerződtettek bennünket a munkaadók nevében a németországi munkára. Nősülni, családot a- lapítani kellett volna otfhon. De kérdem én, mire? Magunknak sem jutott betevő falat. Higyje el uram — mondta — az itt dolgozó másfél millió vendégmunkás közül vagy kétszázezer az én szerencsétlen, nyomorult földim. Nincstelen, reménytelen görögök. Jut belőlünk Belgiumba, Franciaországba, még Svájcba is. A pénzmadár után jöttünk, s itt meg nem értés, megvetés, gyűlölet lett osztályrészünk. De kérdem én, miért? Mert mi is élni akarunk? — emelte fel a hangját. Közös erővel csitítani kezdtük Georgioszt, hisz utolsó mondata jóval túlharsogta a müncheni „görög taverna“ zaját. Mindenki elhallgatott az asztalnál, a gondolatok ki tudja, merre, hová szálltak, szótlanul emelgettük a poharat, míg végre folytatódott a társalgás. A GYŰLÖLET JELSZAVA — Nemrégen volt itt nálunk az NPD (neonáci párt az NSZK-ban) nagygyűlése. Már jó ideje hirdették, s városszerte terjesztették jelszavaikat — mesélte Arnautisz, a másik thrákiai. — Mi itt a földalatti építkezésen dolgozunk, hiszen a külföldi vendég- munkások csak a legnehezebb, a németek által lenézett alja munkát kapják. Nos, valószínűleg nem véletlenül, a meghirdetett gyűlés reggelére a mi munkahelyünk falára mocskos kezek ezt festették: „Gastarbeiter heraus!“. „Ki a vendégmunkásokkal!“ Nem mondom, szép kis dolog. A konjuktúra idején ide csalogattak bennünket, most pedig azt hiszik, kiszolgáltatott prédaként bánhatnak el velünk. És mi jól tudjuk, ez a gyűlölet jelszava, amelyet meghirdettek ellenünk. Míg Arnautisz beszélt, eszembe jutott egy előbbi beszélgetés a kölni tőkés gyárigazgatóval, Müller úrral, Ö nyíltan arról beszélt, hogy a nyugatnémet pénzemberek még nem biztosak abban, hogy hosszú távon mi az e- lőnyösebb: gyáralapítás külföldön, vagy i- degen munkaerő vásárlása. Példaként említette, hogy a kölni Ford gyár — ahol e- gyébként jelenleg szinte minden második dolgozó vendég munkás, Belgiumban üzemet épített. Ennek kapcsán arra a megállapításra jutottak, hogy ez lassú és előnytelen megoldás, a jelentős haszonszerzés szempontjából. Jóval kedvezőbb külföldi munkásokat alkalmazni. Olyan munkahelyen, ahol a törzsgárda adott, a vendégmunkásokat pedig gyorsan be lehet tanítani. Vagyis kiszámították, hogy a betanított külföldi munkás olcsóbb — jóval busásabb hasznot hajt a munkaadóknak — mint új üzemet szakképzettlen munkásokkal beindítani. A kölni igazgató, persze, őszintén elmondta, hogy kezdetben azért toboroztak külföldön munkásokat, hogy kielégítsék a mezőgazdaság munkaerő szükségletét. Ám vé- gülis, — egyáltalán nem véletlenül — a külföldiek áramlása az ipar felé terelődött. Természetesen azokba az iparágakba, ahol nehéz és piszkos munkát kell végezni, a- melynek elvégzésétől a németek egyenesen menekülnek. A lehiggadí Georgiosz csupán azzal toldotta meg Arnautisz szavait, hogy szerinte a „Ki a vendégmunkásokkal!" hangoztatása azt a célt szolgálja, hogy elterelje a figyelmet a gyorsan sokasodó nyugatnémet gazdasági nehézségek igazi okairól. — Mert szerintem — mondta — őrült, aki azt gondolja, hogy félmillió nyugatnémet munkanélkülit kenyérhez juttatnak, ha u- gyanennyi külföldi munkást elbocsátanak. Amit itt mi elvégzünk, azt német úgy sem vállalja, inkább éhenhal. S tovább is mehetünk. Mennyiben jár jól félezer munkanélküli német vasmunkás, vagy bányász, ha u- gyanannyi török, vagy görög szakképzetlen segédmunkást; utcaseprőt, fodrászt, vagy pincért elbocsátanak? „KÜLFÖLDIBŐL“ — „VENDÉG“ Későre járt, amikor asztalt bontottunk. Együtt, ötösben sétáltunk a viliódzó neonfényes müncheni utcán. Jóbarátokként indultunk hazafelé. Egy utcai álló büfénél a- lacsony sovány férfi köszöntötte társaimat. Elhaladtunk mellette, amikor valaki a görögök közül megjegyezte: — Derék fiú, török. Ez az utca a munkahelye. Utcaseprő. Szinte egész Münchent törökök seprik. Allah, mit tettél igazhitű népeddel! Gyaurok közé küldted szolgának... Fényes sarokhoz érkeztünk. A görög fiúk a mielőbbi viszontlátás reményében vettek búcsút. Befordultak egy kapu alá. Utánuk néztem, s nyomban észrevettem, jól láttam, az nem kapu, hanem keskeny utca volt. Miért hagytak faképnél oly hirtelen barátaim — ötlött eszembe, s máris utánuk léptem. Megdöbbenve láttam, hogy az utca végében barakktelep állt. Lassan lépegettem az utcácskában a barakksor felé. Georgiosz észrevett. Lemaradt társaitól, és megvárta, míg utolérem. — Nem akartuk, hogy lássa, hol lakunk. Tudja, az ember minden körülmények között ad magára. Igaz is! Különben szégyeljék ők magukat. Ők, akik 8-10 ágyas tömeg- szálláson egy ágyért 150-160 márkát képesek elkérni. Külföldi munkásként jöttünk i- de. Azután kozmetikázták az elnevezést: „vendégmunkások" lettünk. Vendég abban a vonatkozásban, hogy bármelyik pillanatban kirúghatnak bennünket, elvehetik a betevő falatunkat. De valóban „külföldiek“ maradtunk, akiket a hazaiak minden rosszért hibáztathatnak. (Nagy Gyula)
