Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-05-07 / 19. szám
Akinek szívesen tapsolunk: PÉCSI SÁNDOR kiváló művész Igen. Pécsi Sándor azok közül való, akinek szívesen tapsolunk. Láthatjuk megannyi filmben, s a budapesti televízió műsoraiban. Az „Üj Ifjúság“ több olvasója személyesen is láthatta itthon. Csehszlovákiában, vagy Budapesten. A pozsonyi Duna-parton, a magyar fővárosban, a Madách Színházban, vagy a kéklö Balatonnál. Olyan színész 6, akinél gyakorta úgy érzi az ember: ezt, meg ezt a szerepet egyenesen neki írták, például Dürrenmatt: Romulus császárét, a Liliomfi Szellemfijét, Azdak bírót Brecht Kaukázusi krétakörében. Játékának sajátos í- ze, színezete van. Különlegesen egyéni, nem „skatulya“ színész. A sajószentpéteri üveggyár egykori vasesztergályosának fia már hat esztendős korában színpadon állt: az elemi iskolában ő játszotta a tanító úr színdarabjának főszerepét. A sárospataki kollégiumban töltött nyolc esztendő alatt a diák önképző-körben gyakran kapott szerepet. Az érettségi után az ő családjukban is lezajlott az a dráma, amely csaknem minden művészi pályára igyekvő fiatalembert elér: édesapja hallani sem akart a színészmesterség- röl, tisztes hivatalt, jó megélhetést szánt fiának. De a tehetség felkelti és táplálja az elhivatottság érzését az ifjú múvészjelöltekben. Néhány hónap múlva Pécsi Sándor rendező-asz- szisztens a Magyar Filmirodánál, s röviddel később alkalma nyílik, hogy bizonyítson: a Színiakadémián elsőéves korában már a végzősök darabjában kap szerepet, végigjátssza a főiskolás éveket, a háború után hónapokat tölt a sátoraljaújhelyi, majd a szombathelyi színtársulatnál, egy évadot Miskolcon, Egerben, s végül a budapesti Művész Színház színpadán 1946-ban elérkezik az első, országos visszhangot kiváltó siker. — Amikor felvételre jelentkeztem Várkonyi Zoltánnál, a Művész Színház igazgatójánál, azzal fogadott, hogy inkább elbocsájtanak színészeket, mintsem, hogy újakat vegyenek fel. Valahogy mégis rábírtam, hogy meghallgasson, s ennek eredménye lett az azonnali szerződés Jean Anouilh Eurydiké-jében. A vidéki szín- igazgató szerepében szép sikerem volt valóban, s ennél nagyobbat talán csak egy másik darab hozott. Giraudeaux „Trójában nem volt háború“-ja, melyben én mondtam el az árbóc- kosárban ülő névtelen és becsapott, kisemmizett hajós háborúellenes monológját. A változatos szerepet kínáló két Művész Szín- ház-i év után, 1948 nyarán Pécsi Sándort áthívták a Madách Színházhoz. Ott van azóta is, immár 20 esztendeje. Ugyanekkor indult el a Talpalatnyi földdel filmkarrierje is, mely hamarosan a magasba ívelt: máig egyik legemlékezetesebb alakítása vásznon a Különös házasság Medve doktora, s ennél is jelentősebb az Erkel címszerepe, melyért 1953-ban 30 éves korában Kossuth díjat kapott. Filmszerepeinek, színpadi alakításainak számát maga sem tudja már, s e gazdag pálya állomásait a mi emlékezetünkben sem számok jelzik: arra emlékszünk, hogy az Aranysárkány epizód alakját, a jómódú boltost, épp olyan remekül formálta, mint a Pénzhamisító főszerepét, a Sellő a pecsétgyűrűn Salgó őrnagyát, épp olyan tapintható közelségbe hozta, mint a Kis Katalin házassága tapasztalt, józan párttitkárát. Színpadi szerepei még a filmszerepeknél is változatosabbak. Nem foglalkozása, — szenvedélye a színészet, mégsem zaklatott lelkű ember: talán azért, mert ez a szenvedélyes szerelem sohasem reménytelen. Most, a Kiváló Művész cím elnyerése alkalmával táviratok tömege lepi el asztalát, kiemel közülük egyet, s azt mutatja meg büszkén: „Kitüntetéséhez sok boldogságot kívánunk. A sajószentpéteri földiek.“ N. Gy. A magyar nemzetiségi kérdés megoldásának küszöbén és amíg oda jutottunk Nyilván mindenki a legnagyobb örömmé: fogadta, hogy végre — két évtizedes hallgatás után — a csehszlovákiai magyarság hivatott szószólója, a CSEMADOK tolmácsolhatta a magyarság alapvető követelményeit. Ez alkalmat ad arra, hogy visszatekintsünk az elmúlt éveknek a magyarságot annyira sújtó eseményeire rekriminálás, számonkérés nélkül. Csupán a történelmi tanulság kedvéért meg akarunk emlékezni e súlyos esztendők röl. Az 1945. év, melyet a felszabadulás, a fasizmus alóli felszabadulás évének tekintünk, a csehszlovákiai magyarság számára — sajnos — a megpróbáltatások kezdetét jelenti. A megpróbáltatások egyaránt sújtották a magyarság minden osztályát és rétegét: a kommunistát és nemkommunistát, munkást és parasztot, értelmiségit és iparost. Olyan szoros és szomorú sorsközösséget valósítottak meg ezek a megpróbáltatások, amilyet az itteni magyarság története addig nem ismert. A magyarságot sújtó erők olyan hatalmasak voltak, hogy szinte lehetetlenné vált minden védekezés, szembeállás. Olyan féktelen, vad áradat volt az, mely elsodorta még a proletár nemzetköziség, a marxista tudományos tan sáncait is. De — úgy látszik — megrengette a két évezredes kereszténység hitsáncait is, amikor a pozsonyi plébános eltiltotta a magyar nyelvű istentiszteletet. Mégis ezekben a forgőszeles időkben is történtek kísérletek a förtelmes áradat feltartóztatására. Néhányan — magyar kommunisták — memorandumoztunk — felvértezve a marxiz- mus-leninizmus minden fegyverzetével. De ez mit sem használt, mert akkortájt más fegyverzetek járták, a marxizmus- leninizmusnak nem volt keletje. * * * Azután még ránk zúdult az ún. „reszlovakizáció“, olyan intézkedés, amilyet a „nemzetek börtönének“ mondott cári O- roszország sem ismert. A legalapvetőbb állampolgári jogokat még ott sem tették függővé a nemzetiségi hovatartozástól. Haza érkezvén a Szlovák Nemzeti Felkelésből, melyben részt vettem mint partizán, nekem szegezték: vagy reszlovakizálok, vagy elvesztem ^párttagságom, mert magyar nem lehet a kommunista párt tagja, még ha akármilyen érdemei is vannak. De ugyanakkor Hlinka-gárdisták, a fasiszta Szlovák Állam exponensei bekerülhettek a pártba. Választottam: inkább lemondtam az akkor már két évtizedes, koncentrációs táborral, illegális antifasiszta tevékenységgel és partizánharccal betetőzött párttagságomról, semmint reszlovakizáijak — noha a szlovák nyelvet jól beszélem, a szlovák kultúrát jól ismerem, és életem nagy részét olyan környezetben töltöttem. így tettem, mert a reszlovakizálas követelménye szöges ellentétben van a tudományos szocializmus legalapvetőbb elveivel. Sem a kapitalizmus, sem a fasizmus — minden elnyomó eszköze ellenére — nem tudott megakadályozni abban, hogy a kommunista párt keretében harcoljak a dolgozók, az elnyomottak érdekében. — De akkor ez lehetetlenné vált számomra... * * * Az 1948. februári események, amikor a kommunista párt átvette az ország ügyeinek intézését, végre véget vetettek a magyarság jogfosztottságának. Ekkor megkezdődött a jögfosz- tottság lassanként]' megszüntetése és ez lényeges változást jelentett a magyarság helyzetében. Az egyenjogúsításnak különben is lassú folyamatát fékezte a közben érvényre jutó sztálini kurzus. Ezt az időszakot jellemzi (az Üj Szó 1968. III. 27-ki száma szerint): „a párttagságot és a közvéleményt szinte megfosztották a véleménynyilvánítás, a kritika jogától, viszont egy személy magának követelte azt a jogot, hogy szava.... megfellebezhetetlen volt.“ Ebben az időszakban a nemzetiségi kérdést sem lehetett nyíltan feltárni. És ezért Fábry Zoltán 1964-ben Jogosan írhatta: „Az 1945-1948 közötti években némaságba vert szlovákiai magyarság máig sem kapott minden ízt elemésztő jóvátételt“. * * * Nem akarom az egyenjogúság hiányából fakadó sérelmeket itt felsorolni. Részben már megtörtént különféle lapok hasábjain. De mégis rá kell mutatni egyes jellegzetes jelenségekre. Különösen feltűnő a magyarság művelődési elmaradottsága az országos átlaggal szemben, és ez az egyenlőtlenség e- gyik legnyilvánvalóbb tanúsága. Elmaradott még az amerikai négerek művelődéséhez képest is. A MAGYARORSZÁG folyóirat 1966/31-i számában közölt adatok szerint a négerek 38,6 százaléka 4 középiskolát és 5.4 százaléka 4 egyetemi évet végzett. Ha ezt a százalékarányt egybevetjük a több mint fél- milliónyi szlovákiai magyarság hasonló iskolai végzettségű tagjainak számarányával, úgy ez az egybevetés bizony az a- merikai négerek javára dől el. — Ezt a helyzetet részben az a körülmény is okozza, hogy a magyar főiskolai hallgatóknak néhézség-többletet okoz, hogy nem anyanyelvükön folytatják főiskolai tanulmányaikat. * * * Nem lehet figyelmen kívül1 hagyni azt" a körülményt sem, hogy a kommunista párt pozsonyi, egész Szlovákiát felölelő pártfőiskolája sem elegendő módon gondoskodik a magyar kommunisták magasabb szintű politikai oktatásáról. Csak mintegy négy évenként: rendez hat hónapos magyar nyelvű tanfolyamot, de egész évi magyar nyelvű tanfolyam egyáltalán nem létezik. Sajnálatosnak mondható ez a hiányos magyar nyelvű politikai oktatás, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar kommunisták mindig a magyar lakosság számát túlhaladó számarányban vettek részt a csehszlovákiai kommunista mozgalomban. Érdeklődésre tarthat számot, hogy a München előtti Csehszlovákiában a szlovákiai kommunista párttagok 50 százaléka szlovák és 33 százaléka magyar nemzetiségű volt, ámbár a magyarság a szlovákiai összlakosságnak csupán mintegy 13 százalékát tette. A kommunista párt szlovákiai vezetőségének 33 tagja közül pedig 11, tehát egyharmada magyar nemzetiségűnek vallotta magát. • • • Nem vitás, hogy a sztálini kurzus időszaka nem tudta megoldani a magyar nemzetiségi kérdést, de az ukrán nemzetiségi kérdést sem. Kitűnik ez az ukrán lakosságnak ugyancsak most nyilvánosságra hozott sérelmeiből. Az Ukrán Dolgozók Kulturális Egyesületének (KSUP) központi bizottsága határozatában rámutatott „az ukrán nemzetiségi kérdés megoldásánál mutatkozó közönyösség ártalmasságára“. További határozatában pedig nyomatékkai hangsúlyozza, hogy „az 1960. évi alkotmány sem biztosítja a nemzeti kisebbségek sokoldalú fejlődését." Ugyanolyan élégedetlenség — csak magasabb szinten, mivel a szlovákok a második fő nemzetet jelentik — mutatkozott a szlovákság körében is. * * * Ezek után érthető, hogy kezdték egybevetni, hogyan oidoí- ta meg a nemzetiségi kérdést a burzsoá demokratikus Csehszlovákia és hogyan a szocialista Csehszlovákia. Nem lehet kétséges, hogy a burzsoá Csehszlovákia bizonyos tekintetben jobban biztosította a magyar lakosság kisebbségi jogait, mint — eddig — a szocialista Csehszlovákia, így például a burzsoá Csehszlovákiában törvény biztosította, hogy ahol 20 százaléknyi kisebbség él, ott annak nyelvét is kell használni a közéletben. A szocialista Csehszlovákiában nincs ilyen törvény — eddig. Amikor ilyen megállapítást teszünk, ez nem jelenti a burzsoá Csehszlovákia idealizálását, hanem csupán a tények elismerését. Erre nézve fenáll az. amit Engels Marxnak irt 1866. július 4-én: .... nekünk is, mint mindenki másnak el kell ismernünk a befejezett tényt', akár tetszik, akár nem..." Vagy tán az is ideáiizálás, a burzsoá idealizálása, amikor Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban megállapította: „Csak a burzsoázia mutatta meg, mit tud az emberi tevékenység létrehozni. Különb csodamüvekét létesített, mint az egyiptomi piramisok, a római vízvezetékek és a gót katedrá- lisok, különb hadjáratokat vitt végbe, mint a népvándorlás és a keresztes háború...“ De nem jelenti a burzsoá demokrácia idealizálását sem. a- mikor a Rudé právo (1968. III. 26.), a CSKP központi lapja írja: „Ha sikerül megteremtenünk olyan politikai rendszert, a- melyben az embereknek meglesznek mindazok a szabadság- jogok, amilyeneket a legfejlettebb burzsoá demokrácia nyújt..., nemcsak polgáraink elégedettségét érjük el, hanem ezzel a leghatékonyabb segítséget is nyújtjuk a nyugati munkásmozgalomnak." Ez a megállapítás sem jelenti a burzsoá demokrácia idealizálását', csupán azt, hogy hozzá képest kevesebb szabadság- jogokat nyújtott eddig szocialista köztársaságunk — a Rudé právo szerint. * • • A tények gyakran kellemetlenek, de mégsem lehet velük egyebet tenni, mint tudomásul venni őket. Nem lehet őket elvitatni. Ilyen tény, hogy a burzsoá Csehszlovákiában titkos választójog volt, míg a szocialista Csehszlovákiában eddig nem volt meg a gyakorlatban, pedig az alkotmány kötelezően megszabta a választójog titkosságát. A gyakorlatban nem volt meg a párton belül sem. és ennek tudható be, hogy a XIII. pártkongresszuson Novotnyt újraválasztották a párt központi titkárává, noha a küldöttek nem akarták. Ugyanis a nyílt választáson a küldöttek egyike sem mert fellépni ellene. A Pravda (1968. III. 29.) tanúsága szerint, amikor Brezs- nyev elvtérs a CSKP XIII. kongresszusán a szokásos nemzetközi udvariassággal méltatta Novotny érdemeit, csupán ketten tapsoltak a több száz küldött közül. De amikor utána szólásra emelkedett Sik professzor, aki már régebben bírálta a Novotny irányította gazdaságpolitikát, tomboló tapsviharral üdvözölték a kongresszusi küldöttek. Ezért a kongresz- szusi jegyzőkönyvben kihagyták annak megjelölését, hogy kit tapsoltak meg, és kit nem. * * * A sztálini időszak óriási károkat okozott politikai téren, lehetetlenné tett mindennemű politikai életet. Ennek következményeként a párttagok passzívak lettek, és a kommunista párt elvesztette minden vonzóerejét. Tanúsítja ezt többi között az a tény is, hogy 1966-ban 18 000 szlovákiai főiskolás közül csak 1 lépett a kommunista pártba. Gazdasági téren pedig talán még nagyobb károkat okozott. Végül ugyan kénytelenek voltak elfogadni a közgazdászoktól ajánlott „tökéletesített qazdasági irányítást", de ez sém járt kellő eredménnyel, mert a visszahúzó erők megakadályozták következetes alkalmazását. Kövekezménye: a népgazdaság máig sem tudta megszüntetni ziláltságát. » * * Ilyen körülmények között érthető, hogy az elégedetlenség az egész országban, minden zugában, minden nemzet (a cseh nemzetet sem kivéve) és nemzetiség, minden osztály és réteg körében és úgyszólván minden polgárnál már évek óta állandóan fokozódott, míg végre ezek az erők kivívták az egyre elviselhetetlenebb helyzet megváltoztatását, mégpedig a közélet demokratizálása segítségével. A demokrácia — mégpedig viszonyaink között a szocialista demokrácia — hiánya tette lehetővé az elviselhetetlen helyzet kialakulását, és éppen ezért a demokratizálási folyamat elengedhetetlen feltétele lett annak, hogy a hibák kijavíttassanak. és azután az élet előbbre lendüljön a további fejlődés irányába. De vaskos tévedés volna azt hinni, hogy csupán a hibák kijavításáról és továbbfejlesztésről van szó. A cél messzemenőbb: a szocializmus új modelljének, új formájának megteremtése, és ez az új modell, új forma részben eltérne a szocializmusnak eddig ismert modelljeitöl, formáitól, de csupán a mód tekintetében, mert a lényege, alapja megmaradna: proletárdiktatúra a kommunista párt kizárólagos vezetésével. (Emiatt a nyugati közvélemény a nálunk lejátszódó folyamatot csupán liberalizálódásnak minősíti.) És éppen ezért ugyancsak óriási tévedés volna azt hinni, a- hogy ezt néha Nyugaton teszik, hogy ez az új modell, új forma megszünteti a proletárdiktatúrát és a kommunista párt kizárólagos vezető szerepét. Persze csak a jövő mutatja meg, hogy mennyire sikerül megvalósítani a szocializmusnak ezt az új formáját. Igenlő, esetben nagy jelentősége volna, mert a szocializmusnak ez az új formája nyilvánvalóan vonzóbb lenne a tömegek, különösen a nyugati országok dolgozó tömegei számára, mint a szocializmus eddigi modelljei, formái. * * • Nyilvánvaló, hogy ez a kísérlet döntően fog hatni a magyarság helyzetére is. Ilyetén a csehszlovákiai magyarságnak valóban elemi érdeke fűződik a mostani demokratizálódási folyamathoz. Ezért ragaszkodnia kell hozzá, harcolnia kell érte, mert így az ország minden nemzetével és nemzetiségével teljes egyetértésben és velük együttműködve 'biztosíthatja nemzeti létét, és egyúttal elősegítheti a szocializmus ügyét is. Doc. dr. Balogh-Dénes Árpád
