Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-05-07 / 19. szám
IVO ANDRIŐ új ifjúság 5 Játék Hőség és verőfény. Alacsony, halványzöld tamariszkuszok tűzdelik alá a szemhatárt. Mozdulatlan díszlet a tenger. A nagy étterem nyitott teraszán kicsiny, leteritett asztalok hosz- szú sora fehérltk. Lázár maga ül az egyiknél. A szemközti asztalnál fiatal pár. A férfi arccal van feléle, a nő, aki közelebb ül, háttal. A férfi választékosán öltözött, szőke, hosszú hajú, arca széles és ápolt. A nő egészen könnyű, világos színű, piros csíkos, bő ruhában van. Elfedi Lázár elöl a férfit, s csak ritkán egy-egy pillanatra láthatja, amikor jobbra vagy balra mozdul el. A nőt jól láthatja, tgaz, csak a hátát. Dús, élénk haj, erőteljes, karcsú nyak, egyenes hát. A megtestesült fiatalság. Amikor tekintete lejjebb siklott a szék fatámláján, a parketten megpillantotta a nő harisnyátlan lábát. Alacsony papucscipő volt rajta. Bokája finom és karcsú. A szék és a széles szoknya árnyékában bőre üde és sötét. Minden egyszerű és hétköznapi, csak a láb élénk mozgása vonta magára a figyelmét. A nő szüntelen le levetette cipőjét. Hol az egyik lábát húzta kt a papucsból, hol a másikat, hol mindkettőt A nő teste úgyszólván mozdulatlan volt. Nem Ingatta a fejét, vállát sem rándította, beszédét nem kísérte taglejtésekkel. Ügy tetszett, nem is beszél, vagy legalábbis keveset, s azt is igen halkan. De arányos lába, valamiképp elkűlönülve-rejtek- helyén, pillanatig sem pihent, s lábbelijét sem hagyta nyugton. A csupasz láb-pár és a piros papucscipő mint négy bábú mozgott egy olyan bábszínházban, melyet valami ügyes és merész, láthatatlan rendező irányít, láthatatlan zsinegeken, valami ismeretlen szöveg értelme, valami néma zene ritmusa s valami fantasztikus elképzelés szellemében. A parkett, s a szék négy lába, melyet három oldalról a széles szoknya selyme takart, ez volt a színpad, melyen a négy bábú lejtette rejtett, s csak Lázár ülőhelyéről megfigyelhető játékát. Onnan úgy látszott, hogy a nőnek nincs kedve sem a beszélgetéshez, sem a szerelemhez, sem a sétához; a legfőbb és egyedül fontos a számára: a játék. A nő egész mozdulatlan testének élete, úgy látszik, a két lábban jutott kifejezésre; pontosabban a lábfejekben. Egy-egy pillanatra a lábbelibe bújtak, ,s rögtön ki is szabadultak a cipőből, sorjában, először az egyik, majd a másik, vagy mindkettő egyszerre. A lábfejekkel a nő furcsa námajátékot adott elő, Lázár azonban hiábavalóan erőlködött, hogy átlássa vagy felfogja a játék értelmét. A nő harisnyátlan lábat külön-külön úgy köröztek, mintha rajzolnának, de mindjárt törölték is az érthetetlen és furcsa jeleket, amit rögzítettek, majd összesimultak, átölelték, cirógatták egymást, gyengéden, szemérmesen, játékosan. Ez nem tartott soká, mert utána márts össze- törleszkedtek, pajzánul és mérgesen összekoccantak és összefonódtak, s úgy viselkedtek, mint két neveletlen gyermek. Oj- ból szétváltak, s szépen formált, szinte szoborszerüen vájt talpaik fogtak újabb játékba. Frissen és pihenten, mert nem hordoznak súlyos terhet. Minden ízükben hajladozlak. Egyik a másikára meredt, röhögtek és fintorogtak, haragos grimaszokban vonaglottak és összeráncosodtak. Hirtelen változással lábfejei elvesztették addigi szépségüket és frissességüket, s váratlanul öregnek és elcsigázottnak, ráncosnak, sőt kissé ma- szatosnak is látszottak, s valami állatit, majomszerűt hordoztak magukban. Rögtön ezután a lábfejek további változásokon mentek át, s- szüntelen mozgásukban végigkövették az egész természetes fejlődést, a legalsóbbrendüektöl az emberig. Majd minden hirtelen leállt. Lányos lábain, melyek most békésen pihentek egymás mellett, a talpak kisimultak és mozdulatlanná merevedtek, erőteljesen és simán, Majd újból eleven lábbá alakulva, ismét élni kezdték változásaikat és alakulásaikat. Ujjaik erőteljesen a padlónak feszültek, a lábak megrövidültek és alakjukat vesztették, vérrel telítődtek, a test legalsó, szolgai tartószerévé lettek, melyen az egész súly nyugszik, s melyet arra ítéltek, hogy ezt a terhet örökké vonszolja, s nem szakadhat el a földtől, legfeljebb egy-egy szökelléskor, akkor is csak egy pillanatra, hogy még súlyosabban és fájdalmasabban hulljon vissza. A játék azonban ezzel nem ért véget. A változások további sorában a lábak könnyedén és élénken szakadtak el a talajtól, melynek egyébként rabjai, karcsúsodtak, változtatták a színüket, majd elsápadtak, s egy ideig úgy ragyogtak, mint a szárnyak, ame lyek — míg élnek — nem tudják, mit jeleni földet érni. S felélénkültek, rugalmasak, kifejezőek lettek, mint a kéz, hol gyógyítóén és adakozón jók, hol buján gyengédek és szűziesen tiszták. S meg lehetett állapítani (nem tudja, hogyan, s azt sem, minek az alapján j, hogy az a meghatározatlan, üde, illat nélküli illat árad belőlük, melyet csak az asszonyt test nyújt olykor a vágyakozó embernek. Mindez azonban, akár minden egyéb is, csupán rövid ideig tartott, mint elkerülhetetlen átmenet egyik játékból és váltó zásból a másikba. Csakhamar újabb nyugtalanság szállta meg a lábakat. Amúgy csupaszon söpörni kezdték a parkettot, s e- közben valami' józan, gondterhelt, háziasszonyi kifejezést öltöttek magukra. S rögtön utána a nő idegen keresgélni kezdte a cipőjét, ráakadt, megkísérelte, hogy a bal cipőt a jobb Iá bára húzza, és fordítva, majd letett a kísérletről, csak az egyiket emelte a levegőbe nagyujja hegyén, s egyideig egyensúlyozott vele. Majd a másik lábával szeszélyesen megbontotta az egyensúlyt, messze hajította a papucsclpőt nagyujjáról, s rögtön utána ugyanazzal a lábával kezdte vakon és izgatottan keresni, és maga felé húzni. így folytatódott a játék, s nem lehetett előre látni, meddig és merre tart, mivé lehet és válhat a két kicsiny láb ebben a játékban, melyet egymással folytat öncélúan, védett és rejtett színpadán, melynek egyetlen nézője Lázár. A fiatal nő teste egész idő alatt mozdulatlan volt, és az is maradt. A jól nevelt lány egyenes és nyugodt tartása. Egy tzom sem rándult rajta, haja szála sem rezdült, a könnyű selyemruha redője sem. Beszélgetésük is halk és bizalmas volt; Lázár ült hozzájuk a legközelebb, de az ő füléig sem ért e- gyetlen kbwhető szó sem. Semmi. Lázár kelletlenül és figyelmetlenül evett. S miközben étkezett, észrevétlenül, szüntelenül figyelemmel kísérte a lábak játékát, melyet rajta kívül senkt sem vehetett észre, s annak a- lapján igyekezett kitalálni, milyen lehet a fiatal nő arca, s milyen természetű lehet a beszélgetés, amely közte és asztaltársa között folyt. (Amikor csak feltekintett és egy villanásnyira megláthatta a férfi arcál, az mindig nyugodt volt, vidám és elégedett mosoylra húzódott!) Vajon lábának játéka követi-e szavai értelmét? Vagy a férfi szavait kíséri figyelemmel? 1 Nem talált feleletet. Egy pillanatra elvonta tekintetét a szék alatti látványtól, az Órájára pillantott — és felrezzent. Látta, hogy elkésl a hajót, ha rögtön nem indul. Sietve befejezte az ebédet, s be sem várva a játék végét, melynek talán nincs is vége, felkelt és a part felé merit. Mikor elhaladt a fiatal pár mellett, nem nézett hátra, S így nem láthatta a nyugtalan lábú nő arcát, akit soha többé nem láthat már, sem hátulról, sem elölről. De a játékot nem felejtette el. Török Elemér két verse: Születésnapomra Állok mint jegenye az ősz közepén harminchét évgyűrűvel nehéz a pillám emlékhad nyíl rám éltem jót rosszat is derűs s komor napok szárnyán mögöttem az élet előttem a halál egy év tíz év ki tudja futnak az évek leckéztetnek az emlékek s visszhangként belém dobban némán mi szükség van még itt énrám Fáradó mosollyal Megéltem komoly bajokkal gondokkal csomózott időket mikor féltéssé súlyosodott bennem a megfontolt gondolat hogy embernek maradjak és meglássam a gyomok közt a virágok legtisztább szirmait ma ha felpiroslik előttem mint pipacs az útszélen megtartó reményem elnézem fáradó mosollyal a múlt itt maradt árnyait s megnyugszom egy árva bokor láttán melyben gyermekkorom bújócskázik ISZAK BABEL: Jézus bűne Arina, a szállodai szolgáló ott lakott közel a főbejárathoz, Szerjoga, a szolgalegény pedig a hátsólépcső táján. A dolog szégyenszemre megesett közöttük. Arina farsangvasárnapján tkreket szült Szerjogának. A víz folydogál, a csillag ragyog, az ember meg fenegyerekeskedtk. így hát Artna újra csak áldott állapotba került, már a hatodik hónapot pergeti, gyorsan pergők az asszonyt hónapok. Szerjoga katonasorba cserepeden, be kell vonulnia, ez Itt a bökkenő. Hát fogja magát Arina, e- lőáll és kereken megmondja: — Szerjoga, nincs értelme, hogy várjak rád. Négy esztendőn át te jobbra, én balra, s négy esztendő alatt, akárhogy is, de legalább hármat szülök. Ha szállodában szolgálsz: emelgesd a szoknyád. Or, mindahány, akt betér — akár zsidó, akár pe- cér. Mire megjössz a katonaságtól — a belsőm már kiszakadt, elfonnyadt asszony leszek, kellek ts én akkor neked. — Úgy biz'a — bólogatott Szerjoga. — Most még legyeskednek körülöttem a kérők: Trofimtcs, a boltossegéd: goromba, mint a pokróc, no meg az öreg Iszaj Abramics, a Szent Nytkola templom elöljárója, erejefogytán levő ember — de hát nekem úgyis a lelkem kavarja fel a ti gonosz, birka erőtök, hiába beszélek, még a szuszt is kiszorítják belőlem:... Letelik a három hónap, megjön a poronty, beadom a lelencbe, aztán férjhez megyek hozzájuk. Szerjoga csak hallgatja, lecsatolja nadrágszíját s nagy virtussal méregeti vele Arina hasát. — A hasamat ne bántsd — szól rá az asszony, — a te porontyod mocorog benne, nem idegen... Volt ott mégis haddelhadd, potyogtak a legénykönnyek, csurgóit az asszonyvér, de semmire sem jutottak. Erre az asz- szony ment, és jézus Krisztus elé járult, mondván: — így és így, Uram jézus. Arina vagyok a Tver utcai Madrid és Louvre szolgálója. Ha szállodában szolgálsz: emelgesd a szoknyád, úr, mindahány, akt betér — akár zsidó, akár pecér. De ott jár lenn az árnyékvilágban a te rabod, Szerjoga szolgalegény. A múlt év farsangvasárnapján ikreket szültem neki... Aztán szép sorjában, töviről hegyire elmondta a dolgot. — Hát ha nem állna be katonának? — hümmögött a Megváltó. — Akkor jön a csendőr és nyakoncsípi... — A csendőr — az Űr (ézus lehorgasztotta a fejét, — erre nem is gondoltam... Mi lenne, hanetalán te élnél feddhetetlen életet? — Négy álló esztendőn át? — ámuldozott Artna..— De különben is, ha rád hallgatnánk, mindenkinek meg kellene ha- sasodnta, hiszen réges-rég óta csak ez a módi járja nálad, no meg aztán hopnan jönne a szaporulat? Valami okosabbal köny- nyíts rajtam... Elfutotta a pír az Űr (ézus arcát, az asszony az elevenére tapintott, de hallgatott. Ahol nincs, ott ne keress, ezt még az Isten is tudja. — Ide figyelj, Isten teremtménye, te kedves, bűnös Arina leányzó — zengett végülis az Or Jézus dicsőséges hangja, — lábatlankodtk itt a mennyekben egy jóképű angyal. Alfréd a neve, már nem bírok vele, egyre csak siránkozik: Uram Jézus, miért tettél engem altg húszéves koromban angyallá, hiszen igen használható fiatalember lehetnék. Hát, kedves leányom, ezt az Alfréd angyalt kerek négy esztendőre férjül adom neked. Vigaszod lesz ő, védelmeződ és szerető hitvesed. Szülni tőle nemcsak hogy gyereket, de kacsacsibét ts képtelenség, mert hancürozónak ugyan hancurozó, de amit tesz, nem komoly... — Éppen ez kell nekeml — ragyogott fel Arina. — Hisz ez az a komolyság, amitől kétévenként háromszor halálomon vagyok... — Édes legyen a pihenésed, Isten teremtménye, Arina, könnyű legyen a fohászod, akár a nótaszó, ámen. Ebben maradtak. Odahívatták Alfrédet. Vézna legényke, gyengéd, égszínkék válla mögött két rózsaszín fényben játszó szárnyacska lebeg, mint két galamb a magasságos égben. Tapogatja Arina, tapogatja, mígnem bugyborékoló zokogásban tör ki belőle a meghatódottság, az asszonyt ellágyulás. — Alfrédocskám, egyetlen vigaszom, boldogságom... Az Űr Jézus meghagyta, hogy ágybafekvés előtt levegyék ám a szárnyakat, az angyalszárny zsanérra jár, akár az ajtó T- levegyék és tiszta lepedőbe csavarják, mert hát a nagy haj- clhőben a szárny eltörhet, pedig az nem akármiből, hanem újszülöttek sóhalából készül. Legvégül az Űr Jézus megszentelte a frigyet: meginvitálta az egész püspöki kórust. Szép hangosan énekeltek, de harapnivaló, az már nem volt egy fikarcnyi se, arrafelé ez nem járja... Átölelte Arina Alfrédot, s a selyemhágcsón szaladt is vele lefelé a földre. Oda ts értek a Petrovka utcába — lám, hova akart az asszony kilyukadni, — Alfrédnak, akin nemhogy gatya, de az égvilágon semmi nem volt, vásárolt ts tüstént lakk félcipőt, kockás gyapjúnadrágot, vadászkalapot meg piros bársonymellényt. — Egyéb majd otthon is akad — mondta. Artna aznap nem dolgozott, kimenőt kért. Szerjoga eljött, botrányt is csapott, de az asszony ajtót sem nyitott, csak kiszólt: — Szergej Nylfantovics, most épp a lábamat áztatom, kérem távozzon innét, botrány nélkül... Mire a legény szó nélkül sarkon fordult és elment. Ezt már az angyali erő hatására tette. Arina olyan vacsorát csapott, hogy még egy kupec is megnyalta volna tőle a tíz ujját, mert hát ki akarta vágni a rezet. Egy palack vodka, óbor, al-dunai bering krumplival, no meg tea szamorvárból. Alfréd falatozta is ezeket a földt Javakat, csakhogy nagyhamar levették a lábáról. Arina egy szempillantás alatt kiemelte a szárnyakat a zsanérból, begöngyölte, Alfrédot meg az ágyra fektette. Ott fekszik csodás fehéren a pehelydunyhán, a rozoga, sok bűnt látott nyoszolyán, földöntúli ragyogás sugárzik belőle, holdezüst meg vörös sugarak kergetöznek egymást váltva a szobában, fénykévés lábon imbolyogva. Arina nevet és sir, dalol és fohászkodik. Hallatlan boldogság jutott osztályrészedül ezen a megsanyargatott földön, Arina, boldog vagy te az asz- szonyok közötti A palackot fenékig kiitták. Meg is volt a hatása. Alighogy elszenderedtek, Arina Alfrédra huppant izzó, hathónapos, Szer- gejtől viselős hasával. Nem volt neki elég, hogy angyallal hálhatott, nem volt neki elég, hogy senki sem köpköd a falra, senki sem krákog, senki sem hortyog, se nem szipákol, mindez nem volt elég a megveszekedett, telhetetlen asszonyának, nem, még a kidülledt forró hasát ts melengetni kellett neki. S agyonnyomta Isten angyalát, agyonnyomta részeg mámorában, örömében, agyonnyomta, mint egy egyhetes csecsemőt, maga alá gyűrte, mígnem az halálos véget ért. A szárnyak pedig, a fehér lepedőbe bugyolált szárnyak, sápadt könnyeket csorgattak. S feljött a hajnal — a fák lombja lekonyult. A távolt északi erdők mtndmegannyi fenyőfája pópasüveget öltött, mindmegannyi fenyőfa térdre borult. , , Megint csak ott áll Arina az Űr trónusa előtt, testesen, sú- lyosnehezen, vörös kezén meg ott nyugszik az ifjú holttest... — Tekints le rám, Uram... Ezt már Jézus szelíd szíve sem bírta el, s megátkozta az asszonyt, felgerjedt haragjában. — Ahogy a földön viselkedtél, úgy viselkednek majd veled, Arina... — De hát, Uram Jézus — szólalt meg Arina alig hallható hangon, — vajon én teremtettem-e nehéznek a testem, vajon én pároltam-e kisüstön a vodkát, vajon én találtam-e ki a magányos, együgyű asszony lelket... — Nem akarok veled többé bajlódni — kiáltott fel az Or Jézus, — agyonnyomtad az angyalom, te vacak... S gerjedelmes szélvésszel lependerítette Arinát a földre, a Tver utcába, a Madrid és Louvre szállodába, le a kis kamrájába, ami az ő földt osztályrésze. Ott pedig már meggyűlt a tenger baj. Szerjoga duhajkodik, ahogy ez a regrutákhoz tllik. Trofimics, a boltossegéd is megjött Kolomnából — s meglátta Arinát kigömbölyödve, kicsattanó képpel. — A hasas mindenedet! — kezdte, s csak mondta az ehhez hasonlókat. Az öreg Iszaj Abramovtcs hírét hallva a gömbölyödő hasnak, szintén zsörtölődik: — A történtek után — mondja — nem vihettek Oltár elé, de azért szívesen elhálogatok veled... Az ilyen vénembernek inkább a nyirkos anyaföldben kellene már hálni, nem egyebütt, de azért mégiscsak leköpi az ember lelkét. Mintha mindenki megveszekedett volna — a kukták, a kupecek, a vendégek. A kereskedőember: játékos kedvű. S ezzel vége a mesének. De mivelhogy a három hónap is lejárt, s Arina szülni készült, ktvánszorgott hát a hátsó udvarra, a selymes ég felé emelte szörnyű nagy hasát, és hangtalanul fohászkodott: — Látod, Uram, látod ezt a hasat, úgy dobol benne, mintha bosót rázna. Hogy mitől van ez — nem tudom. Még egy ilyet,. Uram Jézus, nem kívánok... Válaszul az Or Jézus könnyeivel öntözte Arinát, aztán letérdelt: — Bocsáss meg nekem, Arina, bocsáss meg nekem, bűnös Istennek, amit veled műveltem... — Nem bocsátók meg neked, Jézus Krisztus — válaszolt Arina, — nem én.
