Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-04-30 / 18. szám

Kincses Elemér:

ÉVSZAKOK

— Nehéz lesz. Evezés... Féltékeny vagy?

avasz volt. Sohasem szerettem a tavaszt. Idegesltetenek az e- sők és felkavarnak a szelek. Nem szeretem, ha felborul a rend. Harmadik hónapja voltam egyedül.

Zuhogott az eső, amikor találkoztunk. Én az autóbuszt vártam. A halam csuromvizes volt már. Fütyörész- tem. Jobbról főttél, az ernyőd kékfe körbefogta a fefed. Megálltál. Elhallgattam. Néztem az arcod.

A középkorban festették így a szenteket — gondoltam. Kék glóriával a fejük körül. Hosszú a szempillád. Árnyékot vet a szemedre.

Leejtettél valamit. Én odaléptem és felvettem.

— Bocsáss meg — szóltam. — Leejtetted ezt.

— Én? — Rám villant a szemed: kék glóriafény. — Akarattal dobtam le.

Nevetni akartam, de nem sikerült:

— Akkor vissza is dobhatom, nem?

— De igen.

Éreztem, nézel. Visszaejtettem a papírt. Aztán csak álltam. A vér az arcomba szaladt. Szörnyű, hogy még mindig ptrulok, mint egy csitri.

— Egyedül vagy? — „Most ts u- gyanúgy kezdem“ — gondoltam. Mikor jövök már rá, hogy nem lehet mindent egyformán kezdeni? Ugyanaz a szöveg, a két lehetséges válasz- szal: igen, nem. Szörnyű.

— Látod — válaszoltad.

— Nem úgy kérdem. Ogy, hogy e- gyedül vagy?

— Ilyen rámenős vagy?

— Nem. Csak kiugróm a lépcsőfokokat. Baj?

— Nem... Eláztál. — Felnéztél az ernyődre. — Közelebb jöhetsz.

Melléd léptem, az ernyő alá. Ketten álltunk a kék glóriafényben.

Másnap megcsókoltalak. Egy hónap múlva az enyém lettél. Aztán megszerettelek. Nem hazudtam. Igen, az első voltál, akinek nem hazudtam. Elég volt annyi, hogy egyedül voltam, hogy egyedül voltál, hogy szükségem volt valakire, hogy szükséged volt valakire. Most szabad voltam. Máskor megkötött a hazugság. A hazugság, amely úgy kellett nekik, mint a balzsam.

Sikerültek a vizsgáim ts, jobban mint máskor. Te bejutottál ugyanoda, ahol én voltam harmadéves. E- gyütt tanultunk, és jólesett nekem, hoqy segíthetek, fis bizonyíthatok.

Megszerettem az esőket — sokat beszéltél róluk. Megbocsátottam nekik, hogy beszélnek és suhognak és csevegnek és fátyolba burkolják a tárgyakat és a hegyeket. Megbocsátottam, hisz fényessé teszik az utakat és csillogóvá a háztetőket és szelídekké az éles fényeket.

Megszerettem a szeleket — sokat beszéltél róluk — kibomlott hajjal. Mondtad, amikor zúgnak a szelek, könny gyűl a szemedbe, de nem törődsz vele és menni akarsz olyankor és hallgatni a szeleket, a szeleket, ahogy zúgnak, és velem akarsz menni és a kezemet akarod fogni, amíg elhallgatnak a szelek.

Nyár volt. Együtt jártunk a folyóhoz. Nem beszéltünk sokat. Megszűnt a kényszer: beszélnt, beszélni. Ültünk a parton. Te olvastál, én néztem a vizet, a csónakázókat és néztelek Téged és néztem a hangyákat a fűszálak között, ahogy igyekeznek. Ügy feküdtünk, hogy legalább a kezünk mindig összeérjen.

gy nap azt mondtad: szeretnél csónakázni. Kinéztem a vízre. Nem láttam Ismerőst. Később András húzott felfelé a vízen. Egyedül. Kék trikó volt rajta. Feszültek az izmai. Mindig megbánom, hogy nem sportolok semmit.

— Ismered? é

— Igen — mondtam. — Idehívom. Andrádásl Gyere Idei

András jött. Kétszemélyes csónak volt.

Bemutattalak egymásnak: — A barátnőm — mondtam. A barátnőm — idézőjel nélkül.

Elmentetek. Félóra múlva főttetek vtssza. Te jókedvű voltál. Én nem voltam az.

Hazafelé Andrásról kérdezősködtél. Minden érdeklődés nélkül. Csak úgy.

— Meg akart csókolni — szóltál.

— Állat. Megruházom.

— Nem... Igen, az vagyok. Tudom, hogy ez hülyeség, tudom, hogy most azt kellene mondanom, 6, dehogy, és nevetnem kéne mellé. Anna, tudod, én nem akarok, igen, érts meg, nem akarok vereséget szenvedni és féltékeny sem akarok lenni. Értsd meg, nekem most Te vagy. Csak Te vagy.

— Szóval féltékeny vagy.

— Igen. Az. Baj?

— Nem. Dehogy. Csak...

— Csak?

— Nem szeretem, ha tulajdonnak néznek. Mint egy könyvet vagy magnót. Érted?!

— Igen. Azt hiszem, igen, Anna.

Akkor veszekedtünk először. Egy

hét múlva elváltunk.

Megszerettem az egyedüllétet akkor. Kimentem a vízhez, oda ahonnan elvitt a barátom. Egyedül voltam, a vízben sokan fűrödtek, és csengtek a táskarádiók, egyedül voltam, csónakok

húztak felfele, az emberek zöld á- gakat aggattak magukra a csónakokban, vadembereknek akartak látszani, egyedül voltam és kavicsokat eltettem a vízbe, egyszerre két kavicsot, feketét és fehéret, egyedül voltam és néztem, ahogy a két kiest hullámkoszorú egymásba csap, és remegett a víz, és a kiest hullámfodrok ts vele és futottak a partig és vissza, amíg ki nem oltották egymást.

ősz volt. Téged mindennap András várt az egyetem előtt. Belecslmpast- kodtál, úgy mentetek.

ndrást nem vertem meg. Evezős... igaz. S meg aztán minek? Minek? Nőügyeim is akadhattak volna. De nem volt kedvem. Valahogy nem volt. Pedtg nem hazudtam, nem. Es mégis odajutottam, ahová máskor. Ha hazudtam volna, köny- nyebb lenne, sokkal könnyebb. Lenne mentségerA, legalább magam előtt: hazudtam, megérdemeltem, kész. De

így?

Ti Andrással jól megvoltatok. E- gyik nap bementem egy cukrászdába. Ott voltál Te ts. Vártál valakit, Intettél. Leültem.

— Hoqy vagy? — kérdezted.

— Jól — mondtam. — Jól. Hát te? András?

— öt várom. Hatra jön.

— Jól megvagytok?

— Jól. Tudod: nincsenek problémái. Csend van, s nem kínoz.

— Én kínoztalak?

— Kicsit.

— A problémáimmal?

— Azokkal.

— Könnyű neki. Fafejű. Neki csak a sport, a tánczene és a nők. Igaza van, neki van igaza.

— Mért szidod?

— Szidhatom. A barátom volt. En csak ismerem.

— S te? Van valakid?

— Van — hazudtam. — Van.

— örvendek. Kár lenne érted. A- mtlyen rendes gyerek vagy.

Hirtelen tört kt rajtam az idegesség. Felálltam: — Szervusz.

Van. Igen, van valakim, Anna. Biztosan van valakim, akit nem vtsz el a \barátom mellőlem a partról, vagy ha elvtszt, visszahozza, vagy ha ő nem ts, akkor a folyó hozza vissza, mert a folyó a barátom, és megfordul a víz folyása, és a csónakok mind visszatérnek, és visszatér a barátom csónakja, nem egy félóra múlva, hamar, hamar, hamar, hogy ne támadhassanak rossz gondolataim.

Tél volt. Azt mondták, András eljegyez téged. Én tanultam. Láttalak néhányszor a folyosón. S már megnyugodtam. Igen. Megnyugodtam.

Sok mirídent megértettem. Vesztettél, Anna. Kétszeresen vesztettél, mert nem tudsz ítélni, Anna, mert te nem tudsz ítélni, mert te választottál és veszítettél, mert a választásban benne van a veszítés kockázata mindig, és veszítettél, mert te nem tudsz ítélni és félsz a problémáktól, mert menekülni akartál, amikor nem is volt mitől, amtkor nincs ts mitől, akkor ts menekülni akarsz, kt tudja, mtért, talán a szelek zúgták tele a füledet, utálom a szeleket megint, mindenfélével telezúgták a füledet és redd fog zuhanni a veszítés Iszonyata. I- gen, sajnállak.

Én úgy éltem, mtrít máskor. Egyedül. Örültem, ha néha mosolyogni láttalak messziről. Szerettem volna beszélni veled, mindenről, Andrásról ts, ha akarod. De nem akartalak zavarni. Féltem, félreértesz.

Tudtam, majd egy este meg fogsz várni. Leülünk egy padra. Halkan kezded:

— Tudod, amtkor Itthagyott András, utána minden csendes lett. S a csend befonta az emlékét. Nem feleltettem el, nem. Te jól ismered őt. Tudod, féltem, olyannak marad-e az emléke, ahogy én akarom. S ez a legszörnyübb: a hibái élnek bennem Inkább. Nem kaptam tőle semmit, a- mtbe kapaszkodhatnék, ami megmaradhatna nekem. Nem maradt semmi. S tudod, most Itt vagyok egyedül, mint az ujjam, fis szörnyű ez így. Szükségem lenne valakire. Most lenne szükségem. Hogy elbeszélgessünk, hogy elmondhassak mtndent. A problémáimat.

— A problémáidat?

— Azokat.

— Anna. Értsd meg, én mtndent elmondtam már neked. Állj fel, Anna, érted, állj fel és ne törődj semmivel. S mosolyogj ts, ha tudsz. Érted: ha tudsz, mosolyogj bátran.

— Nem tudok. Egyedül nem tudok. Nincs kinek...

új ifjúság

I.V.V.V.V.V.V.V.W.V.W.V.V.VV.V.V

í

VÁRNÁI ZSENI:

Májusi felvonulás

Mint a búzamezők,

ahogy fodrozódnak a szélben,

mint széles folyamok,

a tavaszi hullámverésben,

úgy hömpölyög a nép a májusi menetben,

s ha árad a dallam milliók torkán

mintha egy hatalmas tüdejű orkán

zúgatná harsogó kürtjeit.

Szűk a város, és keskeny az utak medre, túlárad rajtuk a néptömeg kedve és minden teret elönt, s mint folyóvizek a tengerbe, úgy ömlik a nép a nagy menetbe, és májust köszönt!

így mentem én is, mint része a tömegnek régmúlt májusokon, mint lángoszlop, lobogva, s így mentem, mikor az első szabad május sugarait a szívünkre dobta, így vonultam végig Párizs utcáin harmincnyolcban a francia néppel, mikor itthon már börtön volt az ország, s elteltünk a rabság keserű kenyerével.

Ott kint akkor még a Marseillaise-t énekeltük, és öklök erdeje emelkedett a magasba, zengett a kórus, betöltötte a várost a néptenger mennydörgő hangzivatarja, így mentem én idegen, francia dal ütemére szabadabb milliók mámorából lopva, s hogy hazagondoltam, belémfagyott az ének, s lelkem tüzeit jégkönnyem eloltotta.

De mindez a múlté, ma már szabad a Május! Nekünk is szabad már eláradni a fényben, s tudom e percben így vonul a tömeg Moszkva, Párizs, London rengetegében,

Így vonul a tömeg minden földrészen végig egy lángoló eszme kohójában feloldva, mint szikrázó acél, mely íölperzseli a múltat s előreveti fényét szép, igaz holnapokra.

így énekel a tömeg, így lobognak a zászlók, így dobognak a szívek, egy ütemet dobogva, Így tárulnak a karok, így ölelik ét a földet, mint láncszemek, egymásba kapcsolódva, így ünnepelnek a népek békét és szabadságot, így tüntet a világ a háború ellen... így születik a Holnap, ebben a tengermélyü, s egetostromló májusi menetben!

1946, május 1.

VASZILIJ KAZIN:

Munkás Május

Vasat, vasat kalapálok, csövet csavarok vascsipesszel — levegő dübörög, minden házból visszhang szállong, szívem szisszen.

Ollóm csóré kemény vasat harapdál, vadász vízsugár forgácsot visz lábam alatt, egyiket a másik után.

S az udvaron is, mennyi munka, tél utáni nagy sürgés-forgás.

Hány és hány májusi tócsa — mennyi halványkék égforgács.

S mintha zenére kalapálna nótát ver a víz a csövön.

Zengő trillák! Pacsirták bája harsog hordókon, vödrökön.

1919

GALLAY SÁNDOR:

Májusi tánc

A nap arany betűje szöveget ír a fűre, a szellő figyel, hangol, és finom üveghangon nyitányba kezd cimbalma.

Az orgona meghallja, s ahogy a zene pendül, kecsesen táncra perdül, repdes lila ruháján a sok fodor, és vállán a harmat brilliánsa tündököl szikrát hányva.

A jázmin nézi, nézi, míg őt is megigézi a melódia bája, felpezsdül vére vágya, fürtjébe markol — s hoppla, a táncot ő is ropja.

Forognak együtt játszin az orgona, a jázmin, s a magasból trillázva tapsait rájuk rázza egy kormos rigó a fán.

5

vv.v.v

J