Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-04-23 / 17. szám
0 É jszaka értek le a folyóhoz. Gyenge nyugati szél fújt, a vtzparti csapáson mentek, a sűrű bokrok között. Mindlobban beborult, a felhők eltakarták a holdat, alig láttak valamit. A víz csendesen folyt, nem adott hanqot, de tudni lehetett, hogy ott van közel, a töltésen húzódó keskeny úthoz. Erezték a rothadó növényzet szagát a víz hűvös lehelletét és látták, hogy a felszíne meqcsillan néha valami távoli fénytől. Szótlanul mentek, elől Alfa és utána a lány. Vállukat kissé elöredöntve haladtak, abban a tartásban, ahogy a hátizsákot a legkönnyebben viszi az ember. — Nincs lámpánk? — kérdezte a lány és megállt. — Van — mondta Alfa. — van, de ml a fenének? lói ismerem az utat és különben Is rögtön ott leszünk a háznál. — Nem fontos — felelte Krisztina. A fiú csendben felnevetett. — Tőlem félsz vagy valami ta ezt a kéglit, egy fűszálhoz sem nyúltam itt — magyarázta Alfa. Ez az egy hely az, a- hol nem akarok szabályosságot és rendet magam körül. De a- zért a házat belülről majd megnézheted... Váratlanul zaf jött az épület felől. Megtorpantak. Kivágódott egy ablak, valaki a terasz betoniára ugrott, majd keresztülrohant a hátsó kerten. Hallották, hogy gyorsan átdobta magát a kerítésen és fut tovább a csapódó bokrok között. Krisztina elejtette a lámpát, a fiúba kapaszkodott, visszatartotta a lélegzetét. Ijedten álltak. — Ml volt ez? — kérdezte irtózottal a lány. Erezte, hogy Alfa is fél, é- rezte a karfán, hogy remeg. — Mentünk inneni — mondta. Alfa összeszedte magát, felvette a földről a zseblámpát és a nyitott ablakra Irányította. vadult és rádőlt a lányra. Krisztina ellökte, — Megőrültél? Sirnt kezdett. — Most? Felugrott és a sarokba szaladt. Egész testével nekitapadt a falnak. — Ennyire félsz? — kérdezte Alfa. H ajnalodon. A lámpa fénye tompulni kezdett, elállt az eső. A nádasban vadkacsák kiabáltak, éles, sür- qető hangokat Ismételgetve. Bizonyos időnként sugárhajtású vadászgépek süvítettek el fölöttük, néha-néha távoli hangrobbanások zaja rázta meg az é- pületet. — Pénteken mindig repülési napjuk van — mondta hunyorogva Alfa. — Ott jöttünk el a reptér mellett. Krisztinát nézte, aki álmosan, összehúzódzkodva ült az egyik karosszékben. Szoknyáját a térdeire húzta, a karfán kőnyomástól? — Nem félek — mondta a lány. — Csak éppen nincs sok kedvem ahhoz, hogy mindjárt az elején kificamítsam a bokámat. Az előbb is majdnem lecsúsztam- erről a vacak töltésről. A fiú letette a hátizsákot és kotorászni kezdett. — Sok bajod van velem — mondta Krisztina. — Most már belátod, hogy a faluban kellett hagynom a kocsit? — kérdezte Alfa. — Hát nem kimondott autósztráda ez Itt, az bizonyos — felelte a lány. — Safnálorfi, hogy bosszantottalak. Alfa a hátizsák egyik külső rekeszében megtalálta a zseblámpát. Felgyújtotta. A fényben feléje fordulva várakozott a lány. A lámpa sugara végigszaladt a bokrokon. — Dzsungel — mondta a fiú. — Itt nem fog bennünket zavarót senki. Tavaly ősszel jártam a háznál utoljára, úgy körül volt nőve, hogy a kaputól alig lehetett látni. Krisztina hallgatott. Eszébe jutott az, amiért ide jöttek. — Nesze — nyújtotta felé Alfa a lámpát. — Es vigyázz a bokádra. Szükségem lesz rá. Krisztina odafordította a fényt. — Meddig lesz rá szükséged? — Ne világíts a szemembe — szólt rá a fiú. — Of elem van benne, fél óráig káprázni fogok. Feldobta magára a hátizsákot. — Isteni lesz itt, Tina, majd meglátod. — Igen — mondta a lány. — Nagyon jó lesz. Lassan folytatták az utat a csapáson, amely helyenként nedves és csúszós volt a gyakori esőktől. Három hónapja ismerték egymást. Egy napon Alfa francia hajszeszt vásárolt az illatszerboltban, ahol Krisztina dolgozott. Amikor a lány átadta a számlát. Alfa nyugodt mosoly- lyal megfogta a csuklóját. — Fél hétkor a Koktél bárban — mondta. Krisztina egy szót sem tudott szólni. Látta, amint a fiú az ajtóból visszanéz, majd beül egy kocsiba. Csak a második találkára ment el. Azóta jártak együtt. Alfa az egyetemről napközben is többször telefonált és minden este elmentek valahová. Rövid idő alatt rendes albérletet szerzett a lánynak a jázmin utcai koszos kis szoba hePintér Tamás: Szembesítés — Az anyja úristenit — mondta. A lámpa bizonytalanul mozgott a kezében, sugara bevilágított a szobába és megcsillant a szekrény üveges polcain. Teljes volt a csend, csak a széltől súrlódó levelek adtak valami hangot. Végül is Alfa letette a hátizsákot, egymás kezét fogva görnyedten másztak a házhoz. — Valami rohadt tolvaj — mondta Alfa. A szobában minden a helyén volt, a bútorokat vastag porréteg fedte, az egyik fonott karosszéken kifakult lemberdzsek lógott. Nem hiányzott semmi. — Éppen megzavartuk — mondta Alfa. Kiszaladt a hátizsákért, bezárta az ajtót és az ablakot, behúzta a színes vászonfüggönyöket és felgyújtotta a villanyt. Krisztina a helyiség leg- védettebb sarkába húzódott, onnan nézte a fiút, amint a széken hagyott lemberdzsekben keresqél. Alfa a zippzáras külső zsebben egy személyi igazolványra akadt. A fénykép huszonegy éves fiút ábrázolt. Fekete, sovány arcú volt, Gabriel Istvánnak hívták. — Pesti — mondta Alfa. — Nyomdai segédmunkás. Es é- rettségtzett. Az Igazolványt visszarakta a zsebbe és a lemberdzseket a szekrénybe zárta. — Most az egyszer jól rá- baltázott — mondta. — Reggel bemegyünk a faluba és a rendőrségen befőtök neki. Az éjszaka el volt rontva. Mind a ketten féltek, a beszűrődő zajokra figyeltek. Fülledt, párás levegő volt a szobában, kint felerősödött a szél, később lassan esni kezdett. költ, blúza ktgombolódott. Alfa odament hozzá, leült eléje a szőnyegre, keze végigfutott a lány combján. Krisztina lassan eltolta a tenyerét. — Ne haragudj — mondta, — En Is várom már. De ha semmi sem történt volna, akkor is nehéz lenne... Már teljesen világos volt, a gépek egymás után tették a hatalmas köröket. A függönyök résein besütött a nap. Alfa óvatosan kinyitotta az ajtót és kiment a teraszra. A rendezetlen kertben fénylettek a bokrok levelet. Lent csendes és sima volt a folyó. A teraszon állt, a vizet nézte, amelyből sásszigetek és hosszúszálú, tömören nőtt nádcsomók emelkedtek ki. Végig, ezen a partszakaszon, amerre látott, zöld nádas szegélyezte a víz szélét. A legközelebbi nyaraló háromszáz méterre állt, ismerte a házat, ajtaján és ablakain mindig széles keresztpántok voltak. A vízen vadrucák és vízicsirkék úszkáltak. A kacsák lebuktak, majd feljöttek és a vízből kiemelkedve megrázták magukat. Alfa most a világosságban egyre jobban érezte magát. Kibontotta a hátizsákot, hozzáfogott, hogy ktpakolja az élelmiszert. Hamarosan megtalálta a pálinkásüveget és bajlódni kezdett a dugóval. — Bemegyünk a rendőrségre — mondta. Nagynehezen kipiszkálta a dugót, az üveget a lány elé tartotta. — Nem lopott el semmit — mondta Krisztina. — Meg kellene gondolni. — Igyál, Tina — sürgette Alfa. — Meg kellene gondolni — ismételte a lány. lyett. — Azt hiszem, szükségem van rád — mondta Alfa. — Éppen az a nő vagy, akire szükségem van. Sokat kell majd külföldi pasasokkal tárgyalnom és nem lehet akármilyen nő az, aki hozzám tartozik. Nyelveket is foqsz tanulni. K risztina az előtte haladó fiút nézte. — Elolthatom a lámpát, ha zavar — mondta. — Hagyd csak — felelte Alfa. Vasrácsos kapu előtt álltak meg. A kerítést és a kaput vad futónövények borították. A lakat és a zár rozsdás volt, Alfa alig tudta kinyitni. Gazos, elhanyagolt kerten keresztül kö zeledtek a házhoz. Krisztina csupasz lábszárain érezte a ned vés ágak érintését. — Amióta a fater nekem ad— Mi lesz, ha visszajön? — kérdezte Krisztina. Alfa a konyhából behozta a széles pengéjű, nagy kenyérszeletelő kést. — Ne! — ingatta a fejét a lány. — Net Alfa tétován forgatta kezében a kést. — Mit vinnyogsz — mordult Krisztinára. Látszott a fiún, hogy csak nehezen uralkodik magán. Egyre az asztalra tett kést nézte és figyelt kifelé. — Mit akarhatott itt? — kérdezte a lány. Már három óra elmúlt, fáradtak és összetörtek voltak, a- lig beszéltek. Alfa magához húzta Krisztinát a heverőre és a mennyezetet nézték. Hallották, hogy csendesen, kitartóan esik az eső. Alfa hirtelen megAlfa nagyot húzott az üvegből. — Felejtsd el az egészet — mondta. — Tedd túl magad rajta. Két isteni hetet fogunk eltölteni itt. Krisztina az erősödő napsütésben állt, bezárt szemhéjain keresztül érezte a nap fényét és a sugárzó meleget. Alfa azt mondta a múlt hét elején: — Nézd, Ttna, nekem tudnom kell azt ts, hogy egyébként milyen vagy. Pláne, ha ezt még magad sem tudod. Nem lehet fejjel beleugrani a jövőbe. Meg azt mondta: — Külkereskedelmi szakember leszek. A fater Wartburgjából egy Fiatba ülünk át. A lány Alfa felé fordult. — Szeretsz engem? — kérdezte. új ifjúság 5 Alfa letette a pálinkásüveget. — Te bánatos, kóbor apáca — mondta. Kedvesen a lányra nézett. Ekkor teljesen hangtalanul egy fiatal fickó lépett kt a bokrok közül. Csak akkor vették észre, amikor a terasznál meqállt. Alfa azonnal megismerte. Felugrott. Krisztina der medten mögéje bújt. — ló reggelt! — mondta az idegen. M osolygott. Zöld kertésznadrágban, kockás, tarka ingben volt. Nyugtalanítóan mosolygott. — Nem kaphatnám vissza a holmimat? — kérdezte. Alfa az ajtó felé húzódott. — Majd a rendőrségen — mondta ideges hangsúllyal. A fiú Krisztinára nézett. — Ne haragudjatok, hogy egy zűrt okoztam. En is megijedtem az éjjel. Es egyfolytában mosolygott. Alfa intett a lánynak, hogy menjen be mögötte a szobába, de Krisztina nem mozdult. Alfa egy széket húzott maga elé, görcsösen fogta a karfát. — A rendőrség perceken belül itt lesz — mondta kiszáradt szájjal. — Kár — felelte a fiú. — Most az egyszer nagyon rábaltázott — mondta Alfa. A fiú leguggolt és hanyagul nekidőlt a terasz tartóoszlopának. — Tiétek a ház? — kérdezte. Alfát bosszantotta a tegezés. — Ahelyett, hogy betört ide, lobban tette volna, ha egyenesen a vízbe ugrik — mondta. — Jóval kezdett ki! Nagyon jóval. Nem is sejti, kié a ház... A fiú egy pillanatra elkedvetlenedett. A kockás ing zsebéből cigarettát és gyufát vett elő. Rágyújtott. Ismét mosolyogni kezdett. — Másfél éjszakát aludtam csak itt — mondta. — Azt hiszem, nem nyúltam semmihez. — A ház tulajdonosa nagyon szereti, ha Idegen csórók mászkálnak a házában — mondta Alfa. — Es a tulajdonos olyan beosztásban van, hogy könnyen elintézhet egy-két dolgot. A fiú felnevetett. — Tessék, pakolj kt. Pakolj ki csak mindent. Azt Is mondhatod, hogy szajréznl akartam. — Mit kerestél itt? — kérdezte ekkor Krisztina. A szeméből teljesen eltűnt a félelem. Az idegen gondolkozott, hogy válaszoljon-e. Megszívta a cigarettát, kifújta a füstöt. Alfa ingerülten pillantott Krisztinára. — Nem is tudom — mondta a fiú. — Finnyásság, azt hiszem... Gondoltam, csavargók egyet. Szabadságon vagyok. Lejöttem. Egyszer már jártam erre. öcska sátram van, használtan vettem, beázott és nem volt hova mennem. Fizetek a szállásért, ha kell. — Nem érdekel a meséd — mondta Alfa. Krisztina leült a kerít székre, szemben a fiúval. Alfa még mindig ott állt a szék mögött. — Az ember sokszor nem ts tudja, hányadán áll magával — mondta a fiú. — Összezavarodnak a dolgai, kapkod Ide-oda. — Egyenesen csak Krisztinának beszélt: — Te, mindig tudod, mit akarsz csinálni? És biztos vagy abban, hogy jó az, amit csinálsz? En azt sem tudom, hogy végül is, mi akarok lenni. Lassú mozdulatokkal felállt. A clqarettavéget a bokrok közé hajította. — Feljelentettél? — kérdezte Alfától. Krisztina a szék mögött álló Alfához fordította a fejét. — Add vissza neki a holmit — mondta. — Add oda az igazolványt. Alfa dühösen összezárta a száját. — Add oda — mondta a lány. Hallgattak. Beszivták a víz, a növények és az esöáztatta föld frtss szagát A repülőgépek Ismét jöttek, az erősödő sűvités- ben nézték egymást. — Hozd már — mondta a lány. Alfa bement a szobába. Krisztina felállt és az Idegenhez lépett.-r En még sosem laktam sátorban — mondta. — Nagyon jó lehet. És nézett a fiúra. MONOSZLÖY DEZSŐ: A sellő Amikor a sellő megszületett hihetetlen szépségét nem értették még a fiatal halak Ikrarakó szenvedéllyel táncolták körül Csendesen bámulták komoly korallok hallgatag csigák De ő tudta már fél testével a habok felett lebegve hogy minden emberi vágy tőle terhes benne halhatatlan * TÖTH LÁSZLÓ: Idegenül a templomajtók kitárták karjukat a küszöbön pihent a várakozás beléptem idegenül a szentek arcába az oltárnál sárga kiscsibe csilingelt hiába szólította a papot a kehelyben nem volt bor az áldozok nyelvén ostya a toronyból torkomba szálltak a harangok utamra hullott a vakolat beléptem idegenül • a szentek arcába a csend szőnyegen térdelve imádkozott az ikonokon nevetó arcokért az oltárnál csilingelő kiscsibe hiába szólította a papot a kehelyben nem volt bor az áldozok nyelvén ostya. * JÄN LABÄTH: A feledés varázsa Duzzadó dagályban kerülgette a saját és az idegen tengerek partjait és megfigyelte. hogy születnek a horizontok és látta a madarak költözését és a szigetcsoport ültette hajófedélzeten, szórta a tengerész szitkokat. Naptól égetten holdvilágos rétekről álmodott hívta a fecskéket s a kézét széttárta a délkörön, hogv tenyeréből topolyák nőjenek patakokkal és hogy a mély útakon csordája elpihenjen. Széltől tépetten átkozta az isteneket. A kikötője most a kétségbeesés láthatára a részeg hajós énekével, s a kopott kocsma táncosnőjének félbeszakadt mozdulatával. Minden tengerek hajósai Ígérjetek neki dalt. Minden kikötők lányai adjatok neki feledést. Tóth Elemér fordítása
