Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-04-17 / 16. szám

Higgye el, tisztelt Eudmila Hudáková, nagyon őszintén írom ezeket a sorokat, s nem véletlenül tettem föléjük a elmet sem. Ogy hiszem, az őszinteség vezérelte önt is, amikor megküldte szerkesztőségünknek 1968 április 5-én a Smena testvérlapunk­ban leközölt levelének másolatát. Mindebből arra engedek kö­vetkeztetni, hogy ezt a levelet közlésre szánta a mi lapunk ha­sábjain Is. Ezt a következtetést abból vontam le, hogy megle­pő rutinnal, külön címet is adott levelének: Co píse Smena o Vás? Mit ír a Smena Önökről? Tehát ezek szerint rólunk. I- me, teljesítjüjk óhaját. Megjegyzésünk csupán ennyi: engedje meg, hogy levele után néhány megjegyzést, hasonló sérelmet mi Is felsoroljunk, de a tűlső oldalról. Most már azonban tér­jünk a levélre: MIÉRT KELL ELMAGYAROSODNI? A Smena vasárnapi számában nagyon érdekelt az át- települtekröl szóló cikk. Ezzel a fájdalmas ponttal fe­lelősségteljesen kellene foglalkozni. Jómagam ts meg­rendítő esetekkel találkoztam. Az áttelepülők gyermekei nem tudtak magyarul, mert bár Magyarországon laktak, de szlovák környezetben. Mivel az áttelepülteket gyak­ran olyan községekben helyezték el, ahol a lakosság zö­me magyar, az áttelepültek lassanként elfelejtettek szlo­vákul és Idővel elmagyarosodtak. Az a véleményem, hogyha öt-hat szlovák családot egy soviniszta hangulatú magyar faluban helyeznek el, akkor azok teljes felbom­lásra vannak ítélve. Ez történt több helyen, mint például Ipolyhidvégén, Szécsénykén és másutt Is. Az áttelepül- leknek nem egy esetben nemcsak a magyar óvodákat, hanem magyar iskolákat is kell látogatniok. Hogyha a közbiztonsági szerven kívül mással ts meg akarják értet­ni magukat, akkor kénytelenek magyarul beszélni. Nem szólva arról, hogy állandó megaláztatásoknak és táma­dásoknak vannak kitéve. — Maguk ide betolakodtak, nincs itt semmi keresniva­lójuk! Ha arra hivatkoznak, hogy a CSSR-ben élnek, azt a választ kapják, hogy ez magyar föld. Eudmila Hudáková, Jolsva Új ifjÚSá" KöszönetL Hudákovának Eddig az ön levele, tisztelt Eudmila Hudáková. Mindehhez csupán ennyit: sajnos, nem az ön által említett magyar köz­ségek lakóin múlott, hogy hány áttelepült családot helyezze­nek el ebbe vagy abba a községbe. Sőt, még az sem, hogy meg­állapítsák, hány tanuló szükséges egy új osztály megnyitásá­hoz, legyen az szlovák vagy magyar, lényegében egyre megy. Tudtommal, tizenöt tanuló szükséges ehhez. Ezt törvény, hiva­talos rendelet írja elő. Hogy az ön által említett négy-öt csa­ládnak erejéből ennyire nem futja, arról szintén nem tehet­nek az ott lakók. Amiről pedig a levele végén tesz említést, valóban elítélen­dő. Sajnos, a legtisztább mag között is akad konkoly, s a víz­nek is van alja. Hogy ez másképp legyen, közösen kell legyűr­nünk az ehhez hasonló, az egymást megalázó, humánus el­veinkkel ellenkező megnyilvánulásokat. Itt valóban két oldalú tennivalókról van szó. íme, a bizonyíték: Nem vagyunk nacionalisták, de úgy gondoljuk, hogy Szlová­kiában szlovákul! INyilván a beszédről volt szó./ Prágában könnyen beszélnek a nemzetiségek Jogairól, mert ilyen prob­lémáik nincsenek. Nem kell sok hozzá, hogy nálunk szlovákul ne értsük meg egymást. JLásd Kelet- és Dél-Szlovákia egyes vidékeit.) Ennyit a pozsonyi főiskolások lapjának, az ECHO- nak az áprilts 6-i számából. Amint látja, tisztelt Hudáková, sok a tennivaló: De hogy ne maradjak csak ennél, az ön jogos követelései­nek megfelelően ismét hasonló példákat hozok fel, de termé­szetesen megint a túlsó oldalról: Nincs biztosítva a magyar dolgozók kellő arányú részvétele a párt-, államhatalmi-, végrehajtó-, társadalmi-, gazdasági-, kulturális- és egyéb szervekben. Példaként megemlíthetjük a Járási Nemzeti Bizottságot, ahol a tanács 15 tagja közül 2, a vezető funkcionáriusok közül egy sem, a függetlenített 8 ta­nácstag közül 1, a 14 ügyosztályvezető közül egy sem és a 150 dolgozó közül alig egynéhány a magyar nemzetiségű. A 60 000 magyar lakost számláló járásban csak egy magyar tannyelvű általános középiskola van — ellentétben a 70 000 la­kosra eső három szlovák nyelvű középiskolával. Emellett a ma­gyar iskola évek óta tanteremhiánnyal küzd (a tanítás a vá­ros 4 különböző helyén lévő épületben, tanácsteremben, ta­nonciskolában, önsegéllyel épített provizóriumban fulyik). Nincsenek magyar bölcsődék, sok magyar alapfokú iskola mellett nincs óvoda. Az összevont igazgatóságok hatással van­nak a magyar iskolák fejlődésére. A közigazgatásban nem alkalmazzák a magyar iskolákban érettségizett diákokat, holott az alkalmazottak túlnyomó ré­sze nem rendelkezik középiskolai végzettséggel. Ennyit csupán a galántai járás 60 000 magyar lakosának (hi­vatalosan ennyi) követeléséből, melynek jogosságához igazán nem férhet kétség. De hogy a kép kissé kerekebb legyen, hadd idézzünk a Nyitra-vidékiek „kérelmeiből" is valamit: Minden eddiginél határozottabban kell megoldani Járásunk­ban a magyar tannyelvű óvodák problémáját. Járásunk 8 ma­gyar lakosú községében úgynevezett „vegyes“ óvodák vannak, amelyekben a valóságban szlovák a tanítási nyelv. Ezért meg kell határozni, hogy melyik óvodában hány magyar tannyelvű osztály legyen, biztosítani kell {káderszempontból tsj, hogy a magyar osztályokban, valóban magyar oktatás legyen. Azt hiszem, elég ennyi az idézetekből, érvekből, s úgy vé­lem, meggyőzően hatnak majd mind a két fél számára. És mindebből csak egy következtetést vonhatunk le mindnyájan, a pozsonyi-kassai vonal fölött és alatt egyaránt: sok, nagyon sok tenninvalőnk van még. De azért vagyunk marxisták, hogy szembenézzünk a valósággal és rendezzük közös dolgainkat. Amint látja, kedves Eudmila Hudáková, mi eleget tettünk óhajának, levelének gondolkodás nélkül helyet adtunk lapunk­ban. Sajnos, nem mondhatják el ugyanezt a szlovák testvér­lapokról Dél-Szlovákia magyar lakosai, pedig számukra semmi sem lenne fontosabb, mint helyzetük nyílt feltárása a szlovák, ukrán és cseh elvtársak előtt, akikkel együtt dolgoznak min­denütt, AStól egészen Ágcsernöig. Tisztelt Eudmila Hudáková, remélem megnyugtatja, hogy levelének helyt adtunk lapunkban. És ez hozzájárul ahhoz, hogy Dél-Szlovákia magyar lakossága ügyes-bajos dolgai a szlovák olvasók legszélesebb táborához is eljussanak. Mind­annyiunk segítségére lehetne ebben, s remélem így is tesz majd. Hiszen sok múlik minden egyes személyen. Tisztelettel­Sárkány Árpád Cáfolják meg, ha-,. N. LÁSZLÓ ENDRE: Oszcrava bányáiban beszéltem a brigá­distákkal... — magyarok voltak — Garamszentkereszt kohói mellett is — a segédmunkások magyarok voltak — és Zsolnán is azok. akik a csatornát tisz­tították, akik a maltert keverték, akik a téglát hordták, akik a legnehezebb mun­kát végezték — magyarok voltak — ma­gyarok most is. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy: MEDDIG MÉG? DE HÁT HOL VAN A KUTYA ELÁSVA? Hol a hiba?... Hiszen csaknem minden gyerek el­végzi a kilenc alsó osztályt!... Mi lesz velük?... Ho­vá kerülnek ezek a magyar fiatalok?... Hol kallód­nak el és miért?... Mit tehetnénk értük?... S mit nem tettünk meg, amit megtehettünk volna?... Ki felelős értük? A magyar szülők gyermekeinek túlnyomó több- aége magyar tannyelvű iskolába jár, mégpedig falu­si iskolába... Nagyon jő lenne pontos statisztikát készíteni arról, hogy a kilencéves iskola után há­nyán mennek a tizenkétéves iskolába és utána há­nyán a főiskolára... De ez most nem érdekel any- nyira bennünket, mint azoknak a diákoknak a sor­sa. akik csak a kilencéves iskolát végzik el (sok­szor még azt sem teljesen)... Mi lesz ezekkel a gye­rekekkel?... Mert ezekből is sok van! CSAPJ FEL ÖCSÉM! A kalendáriumi év elején megjelennek az iskolá­kon a toborzök és hívják a fiúkat az épitöiparba, lakatosnak, kőművesnek, ácsnak, villanyszerelőnek, utcakövezőnek... Elmondják nekik, hogy milyen szép internátusbán laknak majd, milyen jó kosztot kap­nak, mennyi szórakozásra lesz alkalmuk, mennyit sportolhatnak, kirándulhatnak, művelődhetnek stb. S mindez nagyon kecsegtető! £' az internátus valóban szép! A koszt valóban jó! Mégis nagyon sok a „DE"! Például: a toborzott fiatalok közül egyesek ha­marosan lógó orral távoznak!... Valamit bizonyára nem így képzeltek!... Mások az első félév után sze­dik fel a sátorfájukat, mert az inasiskolában nem állták meg a helyüket!... Mások rájönnek arra, hogy csempézőknek jelent­keztek és iett belőlük utcakövező, aszfaltozó! S a kettő között lényeges különbség van! (Aki nem hi­szi el, meggyőződhet erről, ha csak egy-egy napig űzi e két szakmát.) MAGYAR ISKOLÁBÓL SZLOVÁK ISKOLÁBA! Ez a legnagyobb hiba! Ha valaki az illetékesek közül kijelenti, hogy nem fizetödne ki, ha magyarnyelvű orvosi vagy mérnöki tanszéket nyitnának, ezt még csak elhinnénk neki! Azt viszont már nem hiszem el, (s velem együtt még nagyon sokan nem hiszik el,) hogy magyar­nyelvű inasiskolák megnyitása nem jelentene lénye­gesen jobb és több érvényesülési lehetőséget a ma. gyár anyanyelvű tanoncoknak! Mivel a téglát magyarul is lehet rakni! A maltert magyarul is lehet keverni! S éppen olyan jól, mint szlovákul! Remélem, ebben nem kételkedik egyetlen hazám­fia sem, akár magyar akár szlovák az anyanyelve!... Viszont egy magyar iskolából szlovák iskolába csöp­pent fiúnak, aki heti öt vagy hat órát tanult szlo­vákul, de állandóan magyar környezetben tartózko­dott, nem lesz könnyű érvényesülni olyan szlovák környezetben, ahol sem a tanítók, sem a mesterek, sem a nevelők nem tudnak magyarul, tehát az elég komplikált szaktantárgyakat nem tudják ma­gyarul a fiúk — néha nagyon is kemény — kobak­jába tölcsérrel beletölteni! Személyes megfigyelésem alapján merem állíta­ni, hogy éppen a szlovák nyelvből kapják a ma­gyar gyerekek a legrosszabb osztályzatot... S ez nem is csoda! Ha a tollbamondásaikat átlapozzuk, csak elvétve találunk négyesnél vagy ötösnél jobb osztályzatot! (Az már más lapra tartozik, hogy a szlovák gyerekek jelentős része sincsen tisztában a szlovák helyesírással!...) S mindez nem csoda, hiszen több olyan magyar anyanyelvű gyereket felvesznek minden évben az inasiskolákba, aki csak hét vagy nyolc osztályt vég­zett, s azt is nagyon gyenge eredménnyel! Követelhetik-e tőlük, hogy a szlovák anyanyelvű gyerekkel versenyezzenek? Talán, ha magyarnyelvű tanonciskolába kerülnek, kitűnő szakember válik belőlük, így viszont egy ré­szük lemarad, a többibe beleivódik a kisebbségi érzés, mert évekig érezniük kell, hogy hátrányban vannak szlovák nemzetiségű diáktársaikkal szem­ben! £• ezzel a kisebbségi érzéssel sétálnak be „az élet szélesretárt kapuján“! Igaz, hogy akad köztük szép számmal olyan, aki a második-harmadik évben már szépen beszél szlo­vákul, remekül megállja helyét az iskolában és a munkahelyén egyaránt, sőt a legjobbak közé küzdi fel magát, de ez nem olyan gyakori! MOST LÉGY OKOS. DOMOKOS! így azután a fiúk egy része így vagy úgy, előbb vagy utóbb búcsút vesz a tanonciskolától, s nem szakember lesz belőle, hanem csak napszámos!... Például csatornatisztító Zsolnán!... Mert dolgozni kell valahol!... Hogy azután több munkával kevesebb pénzt keres majd egész életében, mert az elején el_ rontották az életét, megfosztották valaminek a le­hetőségétől, az már az ő baja! így mondják ezt az okosok! Pedig nem csak az ő baja, hanem a Szlovákiában élő összes magyaré is! Minél műveletlenebb, minél kisebb képzettségű egy ember, annál könnyebb ide­vagy odatenni, megfosztani őt nemzeti öntudatától és még sok olyan mástól, ami az embert igazán emberré teszi! Ezek a magyar napszámosok egyik munkahelyről a másikra kóborolnak, a köztársaság egyik csücské­ből a másikba!... Azután „Ahol a kenyerem, ott a hazám!" elv alapján valahol fészket raknak, benő­sülnek és a gyerekeik már egy szót sem tudnak ap­juk anyanyelvén!... S a nagy közösség veszített egy embert, tizet, százat, ezret, tízezret! Mert az idegenbeszakadt egyén nem fogja állan­dóan magyarázgatnl, vagy a kérdőívbe írni, hogy ő magyar! A szálak elszakadnak, mert ott messze Csehországban nincs magyar televíziós adás, ma­gyar újság magyar könyv!... ÍGY NEVELÜNK RENEGÄTO KÁT! Az internátus egyik nevelője mondta: — XY-nak magyar az apja meg az anyja, és ő szlováknak mondja magát! Tizenötéves gyerekről van szó, aki még nem mondhatja, hogy meg akarja változtatni a nemzeti­ségét és mégis megteszi!... Ez nagyon érdekes je­lenség, de még érdekesebb a miértje!... Vajon mi­ért? Természetei védekező ösztöne diktálja ezt, mint a kaméleonnak a színváltozást!... Valamilyen külső ve­szély ellen védekezik, álcázza magát, mert úgy ér­zi, hogy jobban érvényesülmet, ha szlováknak valla ja magát! S ha az egyedüli lenne a Doprastav tanoncainalí inasotthonában, akkor mosolyognék rajta! Sajnos, nem az egyetlen!... Jó fiú, ügyes, megbízható, csak hát van egy hibája! Megtagadja az anyanyelvét, azt amit az anyatejjel szívott magába! S hangsúlyozom, hogy nem egyedül! Az internátusbán úgy szállásolták el a magyar fiúkat, hogy mindegyik két szlovákkal lakik együtt!... Ez érthető, mert szlovák iskolában csak úgy boldo. gulhat, ha megtanulja az államnyelvet!... De az már egyáltalán nem szép. ha a társai vagy a nevelői le­hurrogják. ha magyarul megszólal! Utóvégre nem vásároltak zsákbamacskát! Amikor elmentek magyar iskolába tanoncokat toborozni, tisztában lehettek vele, hogy ott csak magyar gye­rekeket toborozhatnak!... A tanonciskola már több éve fennáll, de csak az utóbbi félévben került rá sor, hogy a könyvtárba néhány magyar könyvet is vegyenek!... 5' ellenha­tásként az egyik tanítónő már megjegyezte: — A fiúk azt mondják, hogy a könyvtárban csak magyar könyvek vannak! Nevetséges, mert az internátus könyvtárában e- zerszáz könyv van, s ebből mindössze harminc ma­gyar! Három televíziós készülék, de egyetlen pesti an- tennna sincsen!... Kérdem én. Igazságos hozzáállás ez az illetékesek részéről? Aligha! Hiszen a tanoncok harminc-negyven százaléka ma­gyar nemzetiségű! Viszont az is igaz, hogy ezekért a hibákért nem­csak a tanonciskola felelős, hanem főként az a tan­terv, melyből valahogyan kifelejtik a magyar tör­ténelmet!... A gyerekek magyarsága csak ösztönös, de nem tudatos! így azután könnyen megtagadják anyanyelvűket és janicsárokká lesznek! ZÁRSZÓ HELYETT! Kérjük és követeljük a magyarnyelvű tanoncis­kolákat!... Ez a gyermek érdeke, aki a saját anya­nyelvén könnyebben boldogul!... Ez a szülő érdeke, mert nem akarja, hogy a fia renegát legyen!... Ez a magyarság érdeke!... S ez a szlovákság érdeke is, mert egy államnak sincs sok haszna a gerinctelen emberekből! Ahogy mondom! Visszadobom a labdát! A Smena ez évi ápr. 5-i számában jelent meg a jolsvai Lud­mila Hudáková eszmefuttatása ezzel a címmel: Miért kell el- magyarosodniuk? (Preco sa musia pomad'aröif ?). Ehhez sze­retnék egy pár gondolatot fűzni. Bizonyos, hogy vannak olyan esetek, amikor a túlnyomó többségben élő magyarlakta faluba került szlovákok arra van­nak utalva, hogy megtanuljanak magyarul és néha az is elő­fordulhat, hogy gyermekeiket csak magyar iskolába járathat­ják. Hudáková konkrét eseteket is felhoz, amelyeket engedel- miikkel eredeti hangzásban idézek... Myslím si, ze ak sa dá pät-sest slovenskych rodín do sovinisticky naladenej mad'ar- skej dedin.y, to znamená odsúdit ich k zániku. Stalo sa to na mnohych miestach (Ipei, Predmostie, Secianky a inde. Deti presídlencov musia neraz navátevovaí nielen mad'arské skől- ky, ale aj mad'arské skoly... Feltételezem, hogy kedves olva­sóink megértik ezt az idézetet és több mint valószínű, hogy azonnal állást is foglalnak az ilyen hangnemben írt csipkelő­désekkel szemben. Engedje meg kedves Hudáková, hogy e helyen tegyem fel a kérdést, hogy mit szól ahhoz a helyzethez, amely magyarlak­ta falvakban eléggé gyakori jelenség, hogy tudniillik nincsen ott nemcsak magyar iskola, hanem magyar óvoda sem? Mit szól például ahhoz a helyzethez, hogy Tiszacsernőben, ahol a dolgozók több mint fele magyarajkú, csakis szlovák óvodába és iskolába járhatnak a gyermekek és az iskola területén tilt­va van a magyar szó használata! Helyesli-e a jolsvai eszme­futatónő például azt, hogy egy olyan tisztán magyarlakta köz­ségben, mint Nagybári, csak azért szűnt meg létezni a ma­gyar iskola, mert az ötvenes években egy gyászosemlékű „ve­zető" megfélemlítette a lakosokat és megfenyegette őket, hogy ha nem írják alá a nyilatkozatot, hogy csakis szlovák iskolát akarnak, ki lesznek telepítve? Teljesen megszokott jelenség az, hogy a magyar falvakban is, ahol elegendő jelentkező van a szlovák iskolába, az rende­sen működik és kötve hiszem azt, hogy a húsz éven át min­den téren megfélemlített magyarság, bárhol is soviniszta le­gyen. Mit szól továbbá kedves Hudáková ahhoz, hogy a szlová­kiai magyarok tízezrei erőszakkal voltak kitelepítve a cseh határszélekre és további tízezrek hagyták el a dél-szlovákiai etnikumot munkát keresve és kapva Kladnó, Most és Ostra­va bányáiban. Ahhoz nincsen hozzáfűznivalója, hogy az Oslra- vában lakó húszezemyi magyarnak nincsen egyetlenegy ma­gyar iskolája? Itt nem öt-hat családról van szó, hanem e- gész embertömegről, amely lassan, de biztosan beleolvad a szláv környezetbe. E helyen kérdem. Miért kell ezeknek a drága tízezreknek elveszniük a magyarság számára? Én is kárhoztassam a szláv sovinizmust? Nem, ez nagyon leegyszerűsítené a helyzet e- lemzését, amely sokkal bonyolultabb, mint azt sokan gondol­nák. Éppen úgy mint a természetben is láthatjuk, hogy például ' egy folyónak a medre évről évre változtatja alakját, egyszer az egyik partból visz el valamit a víz és hozzáteszi a másik parthoz, máskor meg fordítva, így van ez a társadalomban is. A kevert nemzetiségű területeken hasonló az a folyamat, ha a környezet befolyására egyesek és néha egész családok is át­veszik a környezet uralkodó jellegeit. Ez természetes akkor, ha nagyon nagy az aránytalanság a kisebbség és az uralkodó nemzet között. Természetesen, hogy a kisebbségi népcsoport mindig hátrányosabb helyzetben van, mivel rendszerint az ál­lam sem adja meg neki a teljesen azonos jogokat, mint az államalkotó nemzetnek. Ez nagyon hátrányos helyzetbe hozza a nemzetiséget a nemzettel szemben. Nem szabad megengednünk, hogy sajtónk primitív nyelvöl-' tögetésekre adja magát és meg keil értenünk azokat a ténye­ket, amelyeket Hudáková nem ért, vagy talán nem is akar megérteni. Sajnos igazán realisztikus tény az, hogy a környe­zet könyörtelen hatással van mindenre és így természetesen az emberre is. Merem remélni, hogy lassan elmúlik az az idő, amikor egyáltalán megemlíthető lesz a sovinizmus fo- galma. Engedd meg most kedves olvasó, hogy Hozzád szóljak egy pár szót! Tanuljunk sokat és mindig. Tanuljuk meg a velünk együtt lakó népek nyelvét is és használjuk e nyelvet, amikor erre szükség van, hiszen a régi közmondás is mondja, hogy annyi embert érünk, ahány nyelven beszélünk! No ez nem je­lenti azt, hogy váljunk janicsárokká, akik azután testvéreik legádázabb ellenségei. Becsüljük meg a saját anyanyelvűnket is és neveljük gyermekeinket anyanyelvűnkön, amelyért iga­zán nem kell szégyenkezniük, hiszen oly remekművek íródtak vele mint Madách Ember tragédiája és Petőfi meg Ady versei. Ideje lenne ezen a téren is eltüntetni az elmúlt évtizedek hi­báit és eltávolítani a megfélemlítés fellegét az olyan helyek­ről is, mintn Nagybári, Tiszacsernő és a rákóczi-múltú Borsi. Végezetül köszönöm Hudákovának rövid eszmefuttatását, mivel másképpen nemigen született volna meg ez a polémia! MUDr. Juhász István. Tiszacsernő.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents