Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-03-19 / 12. szám
0 új ifjúság — Mi vagyunk Jézus óta az első fiatalok, akik szeretetet hirdetünk — ezt mondja Louis Abolafia, a szakállas hippy- próféta San Franciscóban, Virágkoszorúkat akasztunk a nyakunkba, a lányok virágot tűznek a hajukba, ha hippy- taláikozóra megyünk. Mindig barátságosan mosolygunk, gitáron játszunk és a világot csak szépnek akarjuk látni. Amikor az idősebbek ilyen virágokkal díszített fiatalokat látnak, értetlenül rázzák fejüket és mosolyognak. Igaz. a hippyk sem értik meg az öregeket. — Hogyha megnövesztem a szakáilamat, az embereket jónak látom, együtt élek egy le-, ánnyal, akkor már hippy vagyok — mondta a hippy-pró- féta, — de ha borotválkozom, a tőzsdén értékpapírokkal spekulálok, megcsalom a feleségemet, bordélyházat látogatok, attól még nagy tiszteletnek örvendő polgár lehetek. A hippyk azt vallják, hogy a televízió, a technika általában megfosztja az embereket az élet szépségeitől. Tudatosan csiszolják, finomítják érzékszerveiket és e- zért folyamodnak kábítószerekhez. ♦ MIT MONDANAK A HIP- PYKRŐL A PSZICHOLÓGUSOK? ♦ — Amikor ezek a fiatalemberek még kisgyermekek voltak, megtanították őket arra, hogy „pá-pá“-t mondjanak a húzzák az időt, hogy úgy mondjam, álarc mögé rejtőznek. * MIT MOND A POLGÁRI TÁRSADALOM A HIPPYKHEZ? ♦ Sok fiatal orvos, tanító, sót lelkész is lát „bizonyos jót“, a hippy-mozgalomban. Olyan fiatal embereket sorol tagjai közé, akiknek nem tetszik a kétvágányú erkölcs. Maguk a hippyk se hisznek abban, hogy elképzelésük az eszményi világról, arról a világról, amelyben nincsen háború és csak szeretet uralkodik — megvalósul. Szertefoszlik minden, mint a kábítószerek élvezete utáni mámor. Néhány év múlva — mondják a hippyk — lehet, hogy esténként már mi is fásultan a tévé képernyője előtt ülünk majd és lé- lektelenü! bámuljuk a műsort. Lehet, hogy kár értünk, de kár az egész világért! Dehát, mihez fogjunk? A hippyk San Franciscóban élnek tömegesen, de ma már Európa fővárosaiban is felbukkantak. A szomszédos Ausztriában, Bécsben is. Nehéz kapcsolatba kerülni velük. — Az embernek ismernie kell legalább egy hippyt, vagy valakit, akinek ilyen ismerőse van. Ilyen módon sikerült eljutnom Bécs belvárosába egy hippy-összejövetelre. Amikor beléptünk a pincehelyiségbe, a- zonnal megállapítottuk, hogy Hirtelen fülsiketítő beat-ze- ne hangzott fel. Kétségbeesésünkben a fülünkhöz kaptunk. De aztán a fül is megszokja ezt a zenebonát, mint ahogy a szemünk is megszokta a félhomályt. Furcsa alakok ülnek az asztalok mellett, meg hosszú hajú lányok mini-szoknyában. Ragasztott szempillák árnyékolják be sápadt arcukat. A fiúk mintha csak most kerültek volna ki az iskolából, tarka ingeket hordanak, testhezálló szűk nadrágot és ritmikusan lóbál- ják a testüket. A pincér — mert ilyen is volt a helyiségben — megkérdezte: Két coca- colát? Bólintottunk. Az egész asztaltársaság is azt itta. Pohár nincs. Azonnal fizetni kell. A lárma leírhatatlan. Saját szavát sem érti az ember. A mellettem ülő virágdíszes ifjonc bűzlik az izzadtságtól. — belőle kihúzni a ^zót. — Bécsben unalmasak a lányok, éjfél előtt kell otthon lenniük. Azok, akik itt ülnek az asztalnál, mind úgy gondolkodnak, mint én — mondta a szomszédunk, miközben megvetéssel a szomszéd asztalnál ülőkre mutatott, ahol két siheder a hadkötelezettségről beszélt és átkozó- dott. — Látja, ezek ál-hippyk! Rendesen dolgoznak nyolc ó- rát, lehet, hogy elárusítók, vagy talán hivatalnokok. Csak szombaton bújnak ki a munkazubbonyukból, virágdíszbe öltöznek és „pillangókká“ változnak. — Azok ott — mutat egy távolabbi asztalra — hiába hordanak virágmintás inget, azok se igazi hippyk! Súlyos ítélet! — gondolom magamban, majd bátortalanul megkérdeztem a szomszédomat, miből él ő és a barátja? Ha a rendezett munkaviszonyt nem lehet összeegyeztetni a hippy - séggel. — A szüleim tartanak ki, hiszen még iskolába járok. — Szóval a szülők, azok a jóllakott polgárok, a fejőstehenek. — Zavart csend. Majd mégis nagy nehezen beszélni kezd: Nincs a szüleimmel közös témánk. Mert hát mi érdekli ő- ket? Csak a tévé. Velem meg csak állandóan porolnék a hosz- szű hajam miatt. A hippym aztán megint elhallgatott, mert közben egy virágos öltözékbe karunk jutni. A „hangulat“ azt jelenti, hogv bódultán elszundítanak és ébren álmodoznak Az egyik virágos ifjonc 90 i- lyen pirulát szed be. — Ro- milardot csak zene mellett érdemes bevenni. A zenei hangok akkor tömörebben hangzanak. Ha lehunyjuk a szemünket. akkor csodálatos, ritmikusan táncoló alakokat látunk, maid teljesen magunkba ros- kadunk. Aztán beszélünk, beszélünk. talán azt sem tudjuk, miről. Egy jól táplált, virágos ifjú közben a színpadra lépett és gitározni kezdett. Néhány szót mondott angolul és az e- gész hallgatóság tombolni kezdett. A ritmus arra emlékeztetett, mint amikor szőnyeget porolnak. Az üvöltés fülsiketítő. Az énekes rekedten, valami teljesen értelmetlen szöveget dadogott. Az én hippym és az egész asztaltársaság feltűnően elcsendesedett. Üres szemmel, belebámultak a levegőbe. Azt a látszatot keltik, mintha az emberi lét legmélyebb problémáit szeretnék megoldani. Észre se vették, amikor fejbiccentéssel távoztunk. A Romilar megtette a maga hatását. Ke- resztülverekedtük magunkat a táncoló tömegen. Szinte fuldokolva jutottunk fel a lépcsőn, mire végre friss levegőhöz jutottunk. Szóval ezek volnának a hippyk! Az ismerősöm még tovább kalauzolt egy régi bérkaszárnyába. Az egyik lakásból vad zene foszlányai szűrődtek ki. nyak imbolyognak. Székek, matracok és egy gramofon látható. Egv karcsú leányalah egy Bach-fúga zenéjére táncol. Talán harmincán tolongnak a szobában. Az egyik matracon valaki horkol. Előtte két diákképű, Bachról vitatkozik. Hasist szívnak. A zenének vége. A táncosnő kér valamit. A horkoló álomittasan belenyúl a zsebébe. Aztán a táncosnő markába csúsztat valamit. Bach u- tán beat következik. Többen szerelemről, szépségről és művészetről beszélnek. Egy festő elhozta legújabb művét. Azt mondja, a kép szerelmet ábrázol. Megnézzük, nincs más rajta. mint egy virágszál. Viták, tánc és enyelgés közepette valakit borért menesztenek. Kalapban gyűjtik rá a pénzt. E- zek -a hippyk dolgoznak valahol. főleg grafikusok, képzőművészek. De sokat közülük a szüleik vagy a barátnőjük tart el. Az élet gondjait a lányokra bízzák. És azok meg vannak elégedve sorsukkal. Sza- t>ad idejükben virágokkal díszítik fel magukat. Kábítószerekkel hódítják magukat. Piszkos udvari lakásokban és pincékben szeretkeznek. Vajon boldogok-e? Ha nem, akkor legalább is úgy kell tenniük, hogy azok. mert a virág-ifjak nem szeretik, ha valaki rosszkedvű. Csak a kábulat látomásait imádják. Hogy elégedetlenek lennének? Ugyan, hová gondolunk! Csak hadd nyíljon a szerelem tarka virága! lik a '■ ppyk A hippyk mozgalmát már többen megkísérlték meghatározni: Kik azok a hippyk? Tizenhét-húsz éves fiatalemberek, lányok és fiúk, akik elvégezték a középiskolát, és rendszerint a középosztályhoz tartoznak. Fő céljuk szakítani a társadalommal és azokkal a kötelékekkel, amelyek bizonyos felelősséggel járnak. néniknek, bácsiknak, azt is megtanulták, hogy melyik kezüket nyújtsák, amikor üdvözölni kell valakit. Most, amikor már felcseperedtek és ho- va-tovább felnőttek lesznek, legalábbis így kellene a társadalomban elhelyezkedniük, ekkor nem vállalják ezt a szerepet. — Ennek különböző lélektani okai lehetnek és ezért jő helyen járunk. Hosszú haj, szakáll jellemezte a jelenlévőket. Arcuk pattanásos, vagy piszkos? Néhány fiatal annyira átszellemülten ült az asztalnál, észre se vették, amikor helyünkre igyekezve kénytelenek voltunk őket ültükben megzavarni. A ruhatárban egymás he- gyén-hátán a kabátok. A sötétségben csak árnyakat látni. A virágkoszorúval díszített ifjak úgv látszik nehezen szokják meg, hogy ruhafár-jegyek is léteznek. Hm — gondolom — ez egy i- gazi hippy. — Tőle tudom meg, hogy Bécsben kevés a hippy- lány. — Ja, igen, Londonban az e- gészen más — panaszkodik. — Nyáron ott voltam, a hippyk nagy találkozóján. — Szomszédom elmereng emlékein, nehéz bújtatott alak valami jelt a- dott. Odalépett az asztalunkhoz és valamit becsúsztatott a hippyk kezébe. — Az újoncok is kapnak? — kérdeztem. — Bólintottak. Csakhogy most keveset hoztak. A Romilarból tíz-húsz pirula kell, hogyha „hangulatba“ aAz előszobában beleütköztünlc egy hosszú hajú fiatalemberbe. Mellette egy zsámolyon szerelmes pár csókolózott. A nő hajában virág, az ifjonc nyakában virágfűzér. Körülbelül egy negyvenes égő világította meg a jelenetet. Bent a szobában gyertyafénynél árMAGYAROK A NAGY VILÁGBAN magyar Diogénész Szemeré Bertalan, az első magyar belügyminiszter,’ 1836 karácsonyán Párizsban tartózkodott'. Ez az államférfi már akkoriban is nagy szerepet játszott a magyar politikai és kulturális életben, ha pályája tetőfokára ezekben az években még nem érkezett is el. A karácsonyt megelőző második napon hirtelen kivágódik Szemeré párizsi szállásának ajtaja, és legjobb párizsi barátja ront be a szobába. — Mentely meghalt! Belefulladt a Szajnába! Szemere maga írja — csak apránként’ tudta kiszedni barátjából, párizsi útimarsalljá- tól a részleteket. Ä „magyar Diogénész" december huszonkettedikén, egv csütörtöki napon, szokása szerint a lakásához közel eső kaszárnya kapujában száraz katonakenyeret vásárolt, majd a piacon zöldséget vett. Azután fogta két aqyagkorsóját, és lement a Szajnára mosdóvízért. A folyó meg volt áradva, és vadul hömpölygött szűk medrében. Mentely apó az lie St. Louis sziget csúcsával szemben megtöltötte egyik korsóját, s letette a partra. Azután lehajolt, hogy a másikat is megmerítse. Ekkor azonban a gyönge öregember elvesztette egyensúlyát, és a rohanó áradatba zuhant. Mire a tűzoltók és a mentők hosszú köteleikkel odaértek, a szakállas filozófusfej már eltűnt a szürke habokban. így halt meg a Franciaországban élt magyar tudós, akit Párizsban igen jól ismertek. Szemere Bertalan azonnal a mairie-re, a városházára rohant. Magyar szempontból fontosnak tartotta, hogy Mentely kéziratai ne kerüljenek idegen kézre. De hiábavaló volt Szemere s a párizsi magyarok minden erőfeszítése. A franciák maguk is meg akarták szerezni Mentely kéziratait. Szemerét elutasították: a hagyatékról még a pecsétet sem vették le, jöjjön Szemere később. Később megint járt Szemere a városházán — megint hiába. Még mindig nem volt vége a hivatalos eljárásnak. Hiába avatkoztak be az osztrák hatóságok is a párizsi nagykövetség útján. A franciák sem voltak hajlandók kiadni Mentely gyűjteményét. Végül Szemerének is haza kellett utaznia, s a dolog annyiban maradt. Miért ragaszkodtak annyira a francia hatóságok a párizsi magyar tudós kéziratához? Párizsban, a Pont Sully mögött, a régi Arsenal táján áll a nagy Bibliotheque. Hatszáz- tizennyolcezer nyomtatványból és százharmincezer kéziratból álló — nagyrészt rendezetlen — gyűjtemény halmozódott itt fel a háborúk és forradalmak hosszú sora alatt. Amikor Napóleon bukása után az élet kezdett visszatérni a régi kerékvágásba, a francia hatóságoknak egyszerre eszükbe jutott a nagy könyvtár is. Végre azt is rendezni, katalogizálni kellene:... Igen ám, de mennyi idő kell ehhez? És ki vállalja ezt a rengeteg munkát? Hiszen az átnézésre és rendezésre váró könyvek és iratok legalább háromszázféle különböző nyelven vannak írva. Francia ember nem akart erre az óriási munkára vállalkozni. A francia akadémián azonban hallottak valamit egy Párizsban élő magyar tudósról, Mentelyről, aki vagy negyvenféle nyelven ért — hátha az vállalná? Nodier főkönyvtáros felkereste Mentelyt. Mentely szegénysorsú szülők gyermeke volt. Magyarországról vándorolt ki Párizsba. Nem látott életcélt abban, hogy valamilyen gazdag földesúri csemetét tanítgasson, vagy valahol vidéken élje le életét húsz-harminc iskolás gyerek között. A zavaros időkben addig ostromolta az osztrák hatóságokat, amíg azok megadták a szegény magyar fiúnak az „Emigrationspassus“- t. Nodier látogatása Mentelyné! sikerrel járt. Ner(isokára elindult a fapapucsban járó, kuszáit szakállú Mentelyvel a Bibliotheque-ba. — Az állam fizet önnek 1800 aranyfrankot, ha minden egyes kéziratról megállapítja, milyen nyelven van írva, és erről katalógust készít'. Egy évig dolgozhat rajta. Vállalja? — Vállalom. Egy hónap múlva Mentely jelentette: a munka elkészült. A francia akadémia annyira meg volt elégedve a magyar tudós munkájával, hogy azonnal kinevezte a tudóst végleges állami állásba. De Mentely csak 154 frankos évdíjat volt hajlandó elfogadni, s továbbra is kis hónapos szobájában élt, a Sully-féle házban. Vászontarisznyából ebédelt, és az ókori Diogenészt vallotta mintaképének, aki egy hordóban élt, és azt hirdette, hogy a boldogsághoz vezető út az i- génytelenség. A francia kor-* mány azonban erőszakos volt. Az 1830-as évek derekán a kormány megbízásából megjelentek M-ntelynél az akadémikusok, és szinte erőszakkal átköltöztették egy új, tágasabb lakásba. Mentely immár francia állami főkönyvtáros volt, de a-* zért semmiképpen sem akart kényelmesebb életet élni. Maga főzött, maga takarított, egy rend ruhája volt, abban járt hivatalába, s ünnepnapon is azt viselte, amikor a Szajna part-* ián sétálgatott. A divatos tu-* dományos szalonok társaságát messze elkerülte, de a francia kultuszkormányzat állandóan újabb kitüntetésekkel halmoz-* ta el. Halála előtt utoljára egy érdekes afrikai gyarmati le-* letnek, amit senki sem tudott megfejteni, a kibetűzéséveí bízták meg. Ekkor érte a ha-* Iái, váratlanul és tragikusan. Bár hosszú évekig volt a fran-* cia állam szolgálatában, nem maradt utána egyetlen sou sem. Akkor derült ki, hogy minden pénzét elosztogatta a szegények között. Óriási érték maradt azonban utána egy kéz-* irtgyüjtemény alakjában: ezt a-* karta Szemere megszerezni. Nem sikerült, és ezzel egyszer és mindenkorra lemondhatott a magyar tudomány egy bőséges forrásanyagról. / A francia állam méltóképpen megörökítette a Bibliotheque-» ben és az Akadémián a magyar tudós érdemeit. Gyűjteményéi is ott őrzik. A párizsi
