Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-03-05 / 10. szám

új ifjúság 5 FÁBRY ZOLTÁN Tavaly Ünnepeltük hetvenedik születésnapját. Megemlékezett róla minden jelentős magyar, cseh és szlo­vák folyóirat s hírlap, köszöntötte a csehszlovák és a magyar televízió, a köztársasági elnök Munkaérdem­renddel, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntette ki. Megérdemelt elismerés volt az az író egész életművéért, a forradalmi és antifasiszta mozgalomban kifejtett tevékenységéért. Stósz azokban a napokban és hetekb en igazi zarándokhely volt, politikai személyiségek, ha­zai s külföldi barátok és tisztelők, pedagógusok és diákok adták egymásnak a kilincset, hogy — az író sza­vaival élve, — megnézzék azt az egzotikumot, amelyet úgy hívnak, hogy stószi remete.“ 1897. augusztus 10-én született Stószon, itt járt elemi iskolába is. Gimnáziumot Rozsnyón végzett, böl­csészetet Budapesten hallgatott. Az első világháború gyilkos élménye adta kezébe a tollat. Első Írása, A BOT c. novella 1920-ban jelent meg a kassai Esti Újságban. Attól kezdve rendületlenül publikált: riportok, bí­rálatok, tanulmányok, vitacikkek garmadája jelent meg a hazai és külföldi lapokban, amelyek közül AZ Ól­nak 1931 és 35 között főszerkesztője, a kolozsvári KO RUNKnak és az aradi PERISZKÖPnak csehszlovákiai szerkesztőié volt. Első könyvét, AZ ÉHSÉG LEGENDÄJ A c. kárpátaljai riportot megjelenésekor (1932) nyom­ban elkobozták. A polgári köztársaságban még két könyve jelent meg, a KORPARANCS (1934) és a FEGYVER S VITÉZ ELLEN (1937). Antifasiszta és háborúellenes kiállásáért a szlovák állam bebörtönözte. 1946-ban döb­benetes erejű manifesztumot írt a „csehszlovák értelmiséghez", amelyben a nemzeti hovatartozósága miatt igazságtalanul üldözött szlovákiai magyarság érdekében emelte fel hangját (A VÁDLOTT MEGSZÓLAL). Az Új Szó 1948 karácsonyára megjelenő első száma az ő vezércikkével indul. 1955-től,. A GONDOLAT IGAZÁtól kezdve a múlt évi VALÓSÁGIRODALOMig szinte évente jelennek meg munkái. Műveinek szlovák nyelvű vá­logatását PRAVDA MYSLIENKY A MIERU, cseh nyelven pedig NA§E VLAST EVROPA címen adták ki. Olyan európai látókörrel és műveltséggel rendelkező egyéniség, kiváló író, publicista és kritikus, aki egy kis faluból is képes egy világot átfogni, s aki a vox humana elkötelezettjeként példa, nemzeti és emberi mérték. • SZERKESZTI TOLVAJ BERTALAN • Elmondja Udvardy Anna A művészetek hazájában, a színházművészet böl­csőjében születtem, a verőfényes, kék-egű Görögor­szágban, Pireuszban. Hét éves korimig éltem abban a gyönyörű — sajnos, ma oly sokat szenvedő — ország­ban, számtalanszor jártam kislányként az Akropolisz alatt, benn ültem az ősi Amphiteátrum lépcsősorán, melynek színpadáról Szofoklesz, Aiszchilosz és Euripi­dész szólalt meg többezer évvel ezelőtt. Nem csoda hát, ha már akkor, egész kicsi koromban színésznő kí­vántam lenni. De érdekes, csak este. Nappali foglalko­zásként apáca szerettem volna lenni. Nos, gyermek­lánynál már természetesek a szélsőséges vágyak és i- gen boldog vagyok, hogy életem során az „esti foglal­kozásom“ a színészi hivatás gyakorlásának álma va­lósult meg. Ha szüleim Görögországban maradnak, ta­lán ott vagyok ma tragika valamelyik társulatnál, de 1935 után visszatértünk Magyarországra és ott — mi­kor szükséges iskoláimat elvégeztem, beiratkoztam a színiiskolára, melyet sikeresen el is végeztem. Nagy szeretettel gondolok vissza tanáraimra (megboldogult Ascher Oszkárra, a ma is élő és erőben alkotó Pethes Sándorra és a többiekre,) akiktől sokat tanultam és akik még jobban megszerettették velem hivatásomat. A komáromi Magyar Területi Színházhoz 1952-ben ke­rültem. sikeresen letett felvételi vizsga alapján, mind­járt a megalakulásakor. És sok szép szerepet eljátszot­tam, olyanokat is, melyekre már színinövendék korom­ban nagyon vágytam. Legkedvesebb szerepeim voltak a MATESZ-ben Csiky Gergely: Ingyenélők c. drámájának Elzája néhai rendezőnk, Műnk István rendezésében, valamint a „Kalandor grófnő“-ben alakított Erzsiké szerepem, a „Boldogultak bálja" gróf kisasszony a, az „Aranyember“ Tímeája és most legutóbb Szigligeti: „Liliomfijában“ Kamilla kisasszony. Szeretem az éne­kes szerepeket, szeretek énekelni és egyformán szíve­sen lépek fel drámában, komédiában, zenés vagy pró­zai darabban. Sosem voltam válogatós, színésznek ez tilos. Minden szerep fontos egy színdarabban és azt alá­zattal, művészi hitellel kell jól eljátszani, mert ezt kö­veteli a kötelesség, a hivatásérzet, a színész-etika. Sokszor olyat is, amely „nem ül a színésznek“. És még­is sikert jelent. Még fiatal lány voltam, mikor Capek.: Anya c. drámájában az anyát játszottam. Idős asz- szonyt. Gyermekem nincs és mégis éreznem kellett, amit egy anya érezhet halálba induló fiával szemben. Nem voltak személyes „anyaélményeim" de a művé­szet szeretete és a fantázia segített. Ezt az alakításo­mat a kritika külön kiemelte. Érdekeltek mindig az ilyen feladatok (bár kapnék belőle sokat és gyakran a színházamban). Vágyaim persze nekem is vannak — melyik színésznek nincsenek? Nagyon szeretnék gö­rög tragédiában játszani (kicsit talán hazabeszélek, de hát szülőföldem kultúrája és a magyar kultúra, me­lyet szolgálok, egyformán kedvesek számomra.) Velem is történt sok kedves eset a 15 éves MATESZ- működés alatt. Egyet megemlítek, elbírja a nyomda- festéket, hisz „ártatlan“ szájból csúszott ki a poén. Egy vidéki előadáson, az Aranyember előadásán, mint Tímea éppen nagy szenvedésben vagyok a színpadon, drámai csúcspont, teljes csend és figyelem a nézőté­ren... mikor egy kisfiú anyja ölében (akkor még been­gedtük a nézőtérre a karonülő gyerekeket is, hogy a mamák is jöhessenek színházba) szóval a csöppség a halotti csendben kijelenti: „Anya, kakányi kő“. így, jó ízes magyar tájszólással. Sajnos, akkor az érdeklődés és siker központja nem én, Tímea lettem, hanem a kis konkurrensem ott a nézőtéren. De még ma is nevetnem kell a helyzeten, ha eszembe jut. És nem haragszom rá azért, hogy „lelőtte“ a jelenetemet. íMa a kicsi ta­lán éppen egyik olvasója az Új Ifjúságnak, hisz akkor 4-5 éves volt, ma 15 év után már kész fiatalember le­het.* ANTONIO MACHADO: A TAVASZ ErOsebben a harcnál és Iszonynál míg árva tetők fölé mint esetlen vércse, a szörnyű hárommotoros száll, s egy pillanatra szinte megmered fenn, a réten már a te jókedved kószál, friss zölded moccan a nyárfa-rügyekben. A magas ormon elolvad a hó már, s a barna föld vörös jegére cseppen. Míg zeng a hegy, s a tenger tükre füstöl, baljós sziréna bőg, s a menny fokára a gép kirajzolódik színezüstből, — örök istennő, ernyedetlen lányka, hogy töri át a morajt mindenestől virágos lantod fanyar muzsikája! TÍMÁR GYÖRGY fordítása ILLYÉS GYULA: Egy az egünk és a poklunk. Az én maradék vallá­som is, mint mindnyájunké ma, az ősök tisztelete. S ha indulhatna holmi boldoggá avatási per, hogy ki állt kegyünkben legigazolhatóbban már e földön, kortár­saim közül bizony Stósz irányában szögezném az uj­jam. Él ott egy klasszikus európai: egy szent-szagúan hű, szabadság-hívő. VERES PÉTER: Fábry Zoltán egy egész életet adott a — nem rossz értelemben! — miniákus igazmondásra, a közvetlen szellemi s egyben politikai hatniakarásra, TURCZEL LAJOS: A társadalomtudományok körében szerzett enciklopé­dikus anyagismerete lehetővé teszi, hogy Fábry a po­litikai és irodalmi közírás, a kritika és irodalomtörté­net területén egyformán fölényes biztonsággal mozog­jon, s tudományos értékűt alkosson. Ezt a tudományos értéket, tudósi munkát aztán a mély gyökerű és kul­túrált szépírői adottság irodalmi értékké, a harcosan szenvedélyes erkölcsi állásfoglalás pedig a legneme­sebb értelemben vett agitáciővá emeli. Nemcsak tu­dós és író, hanem agitátor is. Mi ellen és miért agitál? A háború, a kapitalizmus és fasizmus ellen — a hu­mánumért, a békéért és szocializmusért. CTIBOR StITNICKY: Micsoda elképzelés! Ha élne Ady Endre vagy József Attila, ott ülne most az ő asztalánál, s ha élne Thomas Mann, Július Fucík és Peter Jilemnicky, ott adnának találkozót egymásnak az ő stószi házában, mely egy messzehordó ágyúkkal felszerelt erődöt juttat eszem­be; ágyúi a fasizmus utolsó fészkeit vették célba... Van valami szimbólikus jelentőségű abban, hogy a német veszedelem ellen, mely elsősorban a szlávokat, a német imperializmus leggyűiöltebb szomszédait fenyegeti — egy csehszlovákiai magyar író emeli fel a szavát, és gondolatait Adyval, az embertelenség és háborús go­noszság egyik legnagyobb leleplezőjével, bírójával iga­zolja. DOBOS LÁSZLÓ: Személyesen járunk hozzá, halkszavú mondataira szükség van, szükség van közelségének tudatára. Jó érezni figyelő tekintetét, jó tudni, hogy van egy nagy, okos öregünk. A HAGYOMÁNYRÓL: Ma hagyomány nélkül élni: gyökértelenséget jelent, elsodrődást, megfutást és beolvadást. Ma a múlt er­kölcsi öröké tanít, véd és bíztat... Pázmány és Madách, Rákóczi és Kazinczy, Petőfi és Jókai; mindez letagad­hatatlan hagyomány. A KULTÚRÁRÓL: Az ember nagyságát és törpeségét, bátorságát és gyá­vaságát a kultúrához való viszonyában mérhetjük le a legpontosabban. Aki és ami a kultúrát gazdagítja és to­vábbviszi, az a haladás pozitív tényezője, részese és építője a jövőnek; ugyanakkor minden, ami a kultúrát kisebbíti és hátráltatja: az emberséget törpíti és gya- lázza. A kultúra: béke — a béke: kultúra. A KÖLTÉSZETRŐL: Költők legkísértőbb árulkodó gyengéje — és így ve­szélye és ellensége — a frázis, a közhely. Frázis min­den nagyhang és szócséplés, minden, ami nem őszinte... A frázis, a nagyhang: a hordódemagógia rokona, valami, ami üresen, tompán kong, minden fújtató lélegzetvétel ellenére is. A frázis a líra örökké pukkasztott béká­ja: levegő, semmi és visszataszító. A frázis — tehát a dagályosság — a líra szegénységi bizonyítványa. Ahol felüti a fejét, ott nincs meg a szépség és igazság egy­értelmű jelenléte. A frázis a költészet hitelrontója... A frázis a költészet élősdije. Irtsd, pusztítsd irgalmatla­nul, ahol felüti a fejét... A frázis ellenmérge a tiszta­ság és tisztesség. És ennek egyik megnyilatkozási for­mája: a szerénység. Költőnél az élmény minden. Az élmény az alapadott­ság. A vers sorsát és hitelét az élményhűség határoz­za meg. Induló fiatal költők megítélésének legfőbb kritériu­ma: líraságuk léte, ténye, hogyanja. A lírai hőfok ere­jétől és intenzitásától függ jövőjük: ez menti meg ö- ket az ellaposodástól és modorosságtól. Keresd a szót. költő: ez és ennyi a hivatásod, és ne váltsd könnyelműen aprópénzre. Törd a fejed néha e- gyetlenegy szón, mert ez az egyetlen szó megváltoz­tathat és megvilágosíthat mindent! Törd a fejed az e- gyetlen igaz és csak odaillő szón akár egy napig, két napig, három napig, és ha nem találod meg, hagyd ab­ba, és vedd elő a verset egy hónap múlva, és akkor a véletlen egy villanással ajándékoz meg vele. A véletlen, mint hónapok kínjának, töprengéseinek, munkájának hirtelen koronája, jutalma: maradéktalan megoldás, névadás! AZ ANYANYELVRŐL: Egy nép tükre, lényege, önkifejezése a nyelve. „Nyel­vében él a nemzet“: ki tudja ma még azt mondani, hogy ez frázis? A nyelv az emberi létet jelenti: sza­bad, kötetlen lélegzést. A nyelv egy nép életének leg­fontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs. A nyelv maga az emberség: mi különbözteti meg az embert az állattól?! Nyelv nélkül semmi sincsen. Mindennek kezdete, gyö­kere és lényege a nyelv, a szó: „Kezdetben vala az ige“! Nyelv, megnevezés nélkül az élet negatív lemez; pozitív nevezőre a nyelv, a gondolat hozza. Táj és em­ber, történelem és vallás, munka és pihenés, termelés és fogyasztás, hit és akarat. Ördög és Isten a nyelv segítségével élnek tudatunkban. Világos: a szlovákiai magyarság tegnap és ma csak nyelvével és nyelvében élhet emberhez méltó életet: Európát, kultúrát, szo­cialista humanizmust. És mégis megtörténhetett, hogy tájainkon nyelvünk egyszerűen tagadásba vétetett, kihágási objektum lett, bűn. Emlékezzünk csak vissza 1945 utáni életünk első éveire! Azt hittük, minden elveszett. De nyelvet ren­deleti úton nem lehet felszámolni!... Szlovenszkói magyar dolgozó, halljad és add tovább az üzenetet: nyelvével, nyelvében, nyelvének él a nem­zet; emberségének legfőbb eszköze és hordozója a nyelv, a szó, az ige, a gondolat. Légy nyelved makacs hűségese, szerelmese, őrzője és megtartója. Senki más itt ezen a tájon helyetted e munkát el nem végezheti: tiszted ez mától, a legnehezebb, de a legszebb is. A szlovenszkói magyar szóért, az emberi hang tisztasá­gáért te vagy a felelős!... Mert kevesen vagyunk, és oldott kévét kell össze­tartanunk. A nyelv az üdvösségünk és megtartónk, de lehet kárhozatunk és elmarasztalónk is. Lehetünk hű­ségesei és lehetünk hűtlenjei, árulói. Választhatunk: sorsunkért igazában csak magunk felelünk. Minden nyelvnek olyan a sorsa, amilyet megérdemel!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents