Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-12-12 / 50. szám

új ifjúság- 7 TÖZSÉR ÄRPÄD: Háborús karácsony Puskából lőtt tüzes istennyilák csapkodták körül az isten fiát. A három király német volt, s nekünk elkötötték egyetlen tehenünk. Én tízévesen sírtam, az anyám negyvenévesen tépte a haját, apám osztrák földön tetvesedett, nyomorgatták veszett heródesek. Karácsony volt, és megváltót kívánt az önpiszkában fetrengő világ. Vártuk, de fölénk csillag nem futott, vad tort ültek az antikrisztusok. TÖTH ELEMÉR: Fehér világ Csoda történt, a tél — fészket rakó madár — fehér tollat kavar szárnyaival. Fehér világ a táj, fészket rakó madár — táncától, mint a húr, pendül a nyírfaág. * * * Utcánkban a háztetők fagyott-fehér keszkenők. Fehér világ — akinek nincs kabátja, reszket. Komám, húsz félért a tied, vedd meg. Utcánkban a háztetők ^ fagyott-fehér" keszkenők. " •' * •* * £ Boldog és békességes karácsonyt — ajtótokon kopogtatok, s a szívetek mele­géből juttassatok nekem is valami keve­set. Nem jöttem üres kézzel, velem van a fagyott madarak utolsó sikolya, a kutyák rezes vonítása, és a szomorúság kristályait is magam­mal hoztam szívetek melegébe. Boldog és békességes karácsonyt! Nem jöttem idegenként, tegyétek hát félre orcáitokról a régi bibliai szomorúságot, hisz ismerlek benneteket. Es inkább tegyetek az asztalra kalácsot meg bort, tüzespirosat, mert ismerlek benneteket. És igyunk egy pohárral a tizennyolc év előtti halottak nyugodására. (1963) BATTA GYÖRGY: Karácsony Azt, hogy mindenki egyenlő, először a hóesés mondta ki: vézna fenyőt, nagy jegenyét, csöpp bokrot és deli fákat tudott egybesimítani. összefogóznak s libegnek most is fehérben a hópihék. Karácsony meleg áramában megférnek békén, mint majd a népek, fortyanós apók, csintalan kamaszok, csitrik és zsémbes nénikék. Ti is, kik utánunk egyre jöttök fehérbe bugyolálva, akár a pelyhek, segítsetek a hétköznapokba is átvezetni a karácsonyi meleget. okomy Péter, • költő, mindig is jó­zan fiú volt, de mi­óta vett egy ősré­gi, piros Topolinót, éppenséggel egyet­len korty szesz se ment lé a torkán, vallván, hogy vagy ve­zet az ember, vagy vedel. Eb­ből még szilveszter éjszakáján sem engedett, amit egyébként Pesterzsébeten töltött, Oszkár nevű barátjánál, ki ott egy ki­csiny méretű, de nagy forgal­mú gebines vendéglőt vezetett, a Vadevezős Csárdát. A helyi­ség szúfolva volt, a vendégek hamarosan mind egy társasággá gomolyodtak, az asztalokat összetologatták, táncoltak, 6- nekeltek, s Oszkár alig győz­te kihordani a sok malacpör­költet, kocsonyát, bort, sört, szilvapálinkát. Pokorný Péter azonban most sem ivott, leg­följebb mímelte, ha koccintot­tak vele, s éjfélkor is, mikor a lámpákat eloltották, és ne­vetés, sikoltozás kavargott a fülledt sötétben, akkor is épp csak megnedvesltette az ajkát. Később egy busa fekete, ba­juszos férfi mellé került, ex folyton a mellét ütögette te­nyerével, és egyre azt ismé­telgette, szúrós, kihívó tekin­tettel: — Erzsébeti gyerek vagyok, elhiszed vagy nem hiszed? No, hát ezt írd meg, költő úr! Majd egy pöttöm, szőke lány­nyal keveredett össze, Stefinek hívták, de azt mondta, szólít­sa csak Mukinak; palacsintát evett, s miközben villáján oda­nyújtott egy falatot a költő­nek, megkérdezte: — Magáé ott kinn az a pi­ros Topcsi? — Aha. — Én is garázsban dolgo- Deák György rajza zok. — Hol? — A Merkúrban, kocsit mo­sok. Tömör, pufók kislány volt, oly feszes, hogy a kék nylon­ruha majd szétpattant rajta, folyton evett, sört ivott, ciga­rettázott, nevetett, aztán tán­colni akart Pokornyval, twis­téin!, de az nem tudott, csak forgott vele báván a nyüzs­gésben. Muki hozzábújt, fejét a vállára hajtotta, hogy sző­ke haja az orrát csiklandozta, s a költő, aki az italok gőzétől is bezsongott egy picikét, a lány fülébe sugdosott: — Fölszeletellek, kiklopfol- lak, megpanlrozlak és megesz­lek... — Jó egy pofa maga — ne­vetett Mukl. — Azzal a piros Topolinójával. — Szeretsz? — Aki kiváncsi, hamar meg­öregszik. — A, nem is engem sze­ret« te, hanem a kocsimat... Egy darabig még lötyögött vele, az udvarra Is kimentek levegőzni, ahol üres, behava­zott söröshordók sorakoztak a sötétben, a lány bele is rú­gott az egyikbe hegyes cipő­orrával. Jó hideg volt, csúsz­káltak a megfagyott havon, az­tán vissza a füstös melegbe. Muki főtt házikolbászt rendelt, mustárral és tormával. Ám a költő még másuvá is elígér­kezett, búcsúzni akart. — Nem mehetsz még — kérlelte a lány. — Gyere, in­kább szavalj nekem verseket — Muszáj. — Nőhöz mész? — Mi közöd hozzá? — Itt maradsz, hallottad!! Pokorný mégis szedelőzkö- dött, de míg kabátját keres­gélte, a roskadásig teliaggatott fogason, Muki, aki nem sze­rette, ha ellentmondanak ne­ki, kiosont a vendéglő elé, a piros autóhoz. Alányúlt, tud­ta, hol keresse a hütö csapját, elfordította, s mikor látta, hogy a fagyálló folyadék vé­kony sugárban csurogni kezd a kocsiból, dúdolva visszasza­ladt a Vadevezősbe. Közben a hűtővíz szépen csurdogált, úgyhogy mire a költő kiért, már egész pocsolya gőzölgött a Topolinó körül. Tapasztalt autós lévén, a jellegzetes szagból tüstént megállapította, mi történt, ám hiába zárta el a csapot, a tartály teljesen kiürült. Káromkodott, mert fel­tétlen el kellett mennie, így azonban nem indulhatott, és hol szerezzed ilyenkor fagy­álló folyadékot? Mínusz tíz vagy tizenkét fok lehetett: ha rendes vizet tölt belé, az, a- mint leáll valahol, percek a- latt megfagy, és szétveti a hűtőjét. így hát ő is visszatért a csárdába, hogy Oszkár barát­jától kérjen tanácsot, ki szin­tén régi motoros volt, s külön­ben egykor nehézsúlyú birkó­zó. A konyhában találta meg, éppen halat bontott, vastag derekán billroth kötény, de pohara most is ott állt mel­lette az asztalon, időnként le­húzott egy kortyot. Pokorný röviden előadta a tényállást, elkeseredve ecsetelte, hová és milyen okból kellett volna már rég eltávoznia, s Oszkár, aki tudott a költőnek erről a bi­zonyos ügyéről, némi tűnődés után Így szólt: — És ha bort töltenénk be­lé? — Hogyhogy? — A bor nem fagy meg mí­nusz tizenöt vagy húsz fokig, a szesztartalomtól függ: azzal már elmehetsz... — No de annyi bort... • — Mennyi férhet egy Topo­linó hűtőjébe: három vagy négy lityi, várj csak, mind­járt megnézzük... Miután végzett a hallal, Osz­kár hátra is vitte barátját a jéghideg raktárba, hümmögve mustrálgatta az öles hordókat, majd kidugaszolta az egyiket, melyre krétával Tokaji Hárs volt ráírva, és gumicsövet ve­zetve a lyukba, leszívott belő­le egy demizsonba. — Ez aztán nincs megke­resztelve, nekem elhiheted, kóstold csak meg, kispofám... — s kimosott két poharat, ó- vatosan telltöltötte, elismerően elhúzta az orra előtt. Pokorný azonban elhárította: — Köszönöm, tudod, hogy vezetek... Előrementek a kocsihoz, a költő lecsavarta a hűtő ku­pakját, Oszkár pedig a demi- zsonból óvatosan belékotyog- tatta a tokaji hárslevelűt. Ha­mar megtelt, a bor sárgán, ha­bosán pezsgett föl a nyíláson, és a fonatos üveg még ki sem ürült. — Hú, de jó szaga van! — szimatolt körül a légbe Pokomy. , — Versiró létedre tudhat­nád, hogy i tisztességes bor­nak illata van, nem szaga! — mordult rá Oszkár, aki e té­ren nem ismerte a tréfát. — Pardon, pardon. Hát... nagyon köszönöm, gondolod így jó lesz? És mennyit fizessek ezért? — Ugyan, ne hülyéskedj. Behozom én ezt az éjjel, kis­pofám. — Kösz, kösz. — Hívnak a konyhából — búcsúzkodott Oszkár, rávert barátja hátára, kacsintott. — És további jó mulatást, hehe... Kézcsők a nagyságos asszony­nak, csak aztán vigyázz, ne­hogy a férje... — Még egyszer: buék! — kiáltott utána az autóból Po­korný Péter. Beugratta a motort, néhány percig üresen járatta, majd rákapcsolt, indított. Semmi rendellenességet nem tapasz­talt, a kocsi fórsriftosan gyor­sult, s mire kikanyarodott a néptelen Soroksári útra, a fo­lyadék elérte a normális hőfo­kot, leolvashatta az órán. Csak a bor erős, édeskés szaga, il­letve illata volt szokatlan, a- mint körüllengte a Topolinót, s mulatságos elképzelni, ahogy kering a szerkezetben, átjár­ja a motort, körülzubogja-für- deti a hengereket, és lassan­ként beleivódik-szfvódik az e- gész járműbe, minden alkatré­szébe. A gép vígan, dallamosan zümmögött. Egyszerre azon kapta ma­gát, hogy hullámvonalban ha­lad, az egyik sínpártól a má­sikig és vissza, szép szabá­lyosan, ahogy a sinusgörbét rajzolták. Próbálta egyenesbe fordítani a kormányt, de nem engedett, pörgött jobbra-balra a keze közt, erre fékezni akart, nyomta volna le a pedált, ám az is ellenállt, visszarúgott, a kézifék is beragadt, hiába ráncigálta. Ijedten látta, hogy a mutató már a kilencven ki­lométer fölött rezeg, a kocsi egyre sebesebben rohant, majd megperdült maga körül, ke­cses piruettel, és száguld to­vább. Messziről, a vágóhíd fe­lől egy nagy teherautó jött szembe, dühösen villogtatta fényszóróját, észlelve a Topo­linó ámokfutását: a költő ré­mülten várta, hogy mi lesz, sűrűsödő légzése homályos pá­rát vert az üvegre. Már-már felsikoltott, kocsija azonban ai utolsó pillanatban átugrotta ? teherautót, könnyedén szökell- ve, puhán visszazöttyent az út­testre, és nyargalt előre. Most már nem félt: tudta, a részegeket külön őrangyal védi, és nyilván a berúgott auto­mobilokat is. A Topcsi bukfen­cezett, cigénykereket hányt, két első kerekén átlendülve flikflakozott, aztán a vasúti híd felett is elröppent, nagy dudálva visszasiklott, majd a másik hídon lebbent át, töb­bé már le se ereszkedett. Tisz­teletkört Irt a Soroksári út fölé, akkor a Citadellát céloz­ta meg, ficánkolt a város tündérfényeiben, megkerülte az emlékművet. Onnan már nyíl­sebesen tört fölfelé, orrát a sötét égboltnak szegve, felra­gyogtak a Duna-part, a Mar­gitsziget lámpasorai, majd a- hogy magasabbra szállt, újra egyetlen fényfolttá olvadtak össze, aztán az is elenyészett. A kocsi egyre gyorsulva emel­kedett, amint a légréteg rit­kulhatott körülötte: lassanként el kell érnie a szökési sebes­séget, gondolta a költő, mely­nél a gravitáció már nem nyű­gözi. Kalapja, amit maga mel­lé helyezett az ülésre még a Vadevezős Csárdánál, egyszer csak fölrebbent, az orra előtt táncolt, s hiába csapkodta, nem bírta visszakényszeríteni: ez már a súlytalanság, állapítot­ta meg vidoran, és Iám, mi­lyen jól bírom... Szép sorjában nyolc vagy tíz szputnyikot, műholdat számolt meg, ahogy elhúzott mellettük, és később két bolygóközi ál­lomást. Ekkor már csaknem a fény sebességével fúródott e- lőre, terjedt az űrben, óriás­csillagok, hirtelen felizzó no- vák, galaktikák és spirálködök felé, s a piros Topolinó, a- hogy azt Einstein előírta, gyors mozgása folytán megrö­vidült, harmonikásan összenyo­módott, mintha karambolozott volna. A tér itt már görbülni kezdett, érezte, ahogy elzúgott a fordulókban, s egy régi dalt dudorászott, még néhai nagy­bátyjától hallotta, ki híres bo­hém és orfeumlátogató volt a maga Idejében: Szervusztok, lányok,, huncut zsiványok, nagyságos asszony, kisztl­hand, zsüsztihand—

Next

/
Thumbnails
Contents