Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-12-12 / 50. szám
új ifjúság- 7 TÖZSÉR ÄRPÄD: Háborús karácsony Puskából lőtt tüzes istennyilák csapkodták körül az isten fiát. A három király német volt, s nekünk elkötötték egyetlen tehenünk. Én tízévesen sírtam, az anyám negyvenévesen tépte a haját, apám osztrák földön tetvesedett, nyomorgatták veszett heródesek. Karácsony volt, és megváltót kívánt az önpiszkában fetrengő világ. Vártuk, de fölénk csillag nem futott, vad tort ültek az antikrisztusok. TÖTH ELEMÉR: Fehér világ Csoda történt, a tél — fészket rakó madár — fehér tollat kavar szárnyaival. Fehér világ a táj, fészket rakó madár — táncától, mint a húr, pendül a nyírfaág. * * * Utcánkban a háztetők fagyott-fehér keszkenők. Fehér világ — akinek nincs kabátja, reszket. Komám, húsz félért a tied, vedd meg. Utcánkban a háztetők ^ fagyott-fehér" keszkenők. " •' * •* * £ Boldog és békességes karácsonyt — ajtótokon kopogtatok, s a szívetek melegéből juttassatok nekem is valami keveset. Nem jöttem üres kézzel, velem van a fagyott madarak utolsó sikolya, a kutyák rezes vonítása, és a szomorúság kristályait is magammal hoztam szívetek melegébe. Boldog és békességes karácsonyt! Nem jöttem idegenként, tegyétek hát félre orcáitokról a régi bibliai szomorúságot, hisz ismerlek benneteket. Es inkább tegyetek az asztalra kalácsot meg bort, tüzespirosat, mert ismerlek benneteket. És igyunk egy pohárral a tizennyolc év előtti halottak nyugodására. (1963) BATTA GYÖRGY: Karácsony Azt, hogy mindenki egyenlő, először a hóesés mondta ki: vézna fenyőt, nagy jegenyét, csöpp bokrot és deli fákat tudott egybesimítani. összefogóznak s libegnek most is fehérben a hópihék. Karácsony meleg áramában megférnek békén, mint majd a népek, fortyanós apók, csintalan kamaszok, csitrik és zsémbes nénikék. Ti is, kik utánunk egyre jöttök fehérbe bugyolálva, akár a pelyhek, segítsetek a hétköznapokba is átvezetni a karácsonyi meleget. okomy Péter, • költő, mindig is józan fiú volt, de mióta vett egy ősrégi, piros Topolinót, éppenséggel egyetlen korty szesz se ment lé a torkán, vallván, hogy vagy vezet az ember, vagy vedel. Ebből még szilveszter éjszakáján sem engedett, amit egyébként Pesterzsébeten töltött, Oszkár nevű barátjánál, ki ott egy kicsiny méretű, de nagy forgalmú gebines vendéglőt vezetett, a Vadevezős Csárdát. A helyiség szúfolva volt, a vendégek hamarosan mind egy társasággá gomolyodtak, az asztalokat összetologatták, táncoltak, 6- nekeltek, s Oszkár alig győzte kihordani a sok malacpörköltet, kocsonyát, bort, sört, szilvapálinkát. Pokorný Péter azonban most sem ivott, legföljebb mímelte, ha koccintottak vele, s éjfélkor is, mikor a lámpákat eloltották, és nevetés, sikoltozás kavargott a fülledt sötétben, akkor is épp csak megnedvesltette az ajkát. Később egy busa fekete, bajuszos férfi mellé került, ex folyton a mellét ütögette tenyerével, és egyre azt ismételgette, szúrós, kihívó tekintettel: — Erzsébeti gyerek vagyok, elhiszed vagy nem hiszed? No, hát ezt írd meg, költő úr! Majd egy pöttöm, szőke lánynyal keveredett össze, Stefinek hívták, de azt mondta, szólítsa csak Mukinak; palacsintát evett, s miközben villáján odanyújtott egy falatot a költőnek, megkérdezte: — Magáé ott kinn az a piros Topcsi? — Aha. — Én is garázsban dolgo- Deák György rajza zok. — Hol? — A Merkúrban, kocsit mosok. Tömör, pufók kislány volt, oly feszes, hogy a kék nylonruha majd szétpattant rajta, folyton evett, sört ivott, cigarettázott, nevetett, aztán táncolni akart Pokornyval, twistéin!, de az nem tudott, csak forgott vele báván a nyüzsgésben. Muki hozzábújt, fejét a vállára hajtotta, hogy szőke haja az orrát csiklandozta, s a költő, aki az italok gőzétől is bezsongott egy picikét, a lány fülébe sugdosott: — Fölszeletellek, kiklopfol- lak, megpanlrozlak és megeszlek... — Jó egy pofa maga — nevetett Mukl. — Azzal a piros Topolinójával. — Szeretsz? — Aki kiváncsi, hamar megöregszik. — A, nem is engem szeret« te, hanem a kocsimat... Egy darabig még lötyögött vele, az udvarra Is kimentek levegőzni, ahol üres, behavazott söröshordók sorakoztak a sötétben, a lány bele is rúgott az egyikbe hegyes cipőorrával. Jó hideg volt, csúszkáltak a megfagyott havon, aztán vissza a füstös melegbe. Muki főtt házikolbászt rendelt, mustárral és tormával. Ám a költő még másuvá is elígérkezett, búcsúzni akart. — Nem mehetsz még — kérlelte a lány. — Gyere, inkább szavalj nekem verseket — Muszáj. — Nőhöz mész? — Mi közöd hozzá? — Itt maradsz, hallottad!! Pokorný mégis szedelőzkö- dött, de míg kabátját keresgélte, a roskadásig teliaggatott fogason, Muki, aki nem szerette, ha ellentmondanak neki, kiosont a vendéglő elé, a piros autóhoz. Alányúlt, tudta, hol keresse a hütö csapját, elfordította, s mikor látta, hogy a fagyálló folyadék vékony sugárban csurogni kezd a kocsiból, dúdolva visszaszaladt a Vadevezősbe. Közben a hűtővíz szépen csurdogált, úgyhogy mire a költő kiért, már egész pocsolya gőzölgött a Topolinó körül. Tapasztalt autós lévén, a jellegzetes szagból tüstént megállapította, mi történt, ám hiába zárta el a csapot, a tartály teljesen kiürült. Káromkodott, mert feltétlen el kellett mennie, így azonban nem indulhatott, és hol szerezzed ilyenkor fagyálló folyadékot? Mínusz tíz vagy tizenkét fok lehetett: ha rendes vizet tölt belé, az, a- mint leáll valahol, percek a- latt megfagy, és szétveti a hűtőjét. így hát ő is visszatért a csárdába, hogy Oszkár barátjától kérjen tanácsot, ki szintén régi motoros volt, s különben egykor nehézsúlyú birkózó. A konyhában találta meg, éppen halat bontott, vastag derekán billroth kötény, de pohara most is ott állt mellette az asztalon, időnként lehúzott egy kortyot. Pokorný röviden előadta a tényállást, elkeseredve ecsetelte, hová és milyen okból kellett volna már rég eltávoznia, s Oszkár, aki tudott a költőnek erről a bizonyos ügyéről, némi tűnődés után Így szólt: — És ha bort töltenénk belé? — Hogyhogy? — A bor nem fagy meg mínusz tizenöt vagy húsz fokig, a szesztartalomtól függ: azzal már elmehetsz... — No de annyi bort... • — Mennyi férhet egy Topolinó hűtőjébe: három vagy négy lityi, várj csak, mindjárt megnézzük... Miután végzett a hallal, Oszkár hátra is vitte barátját a jéghideg raktárba, hümmögve mustrálgatta az öles hordókat, majd kidugaszolta az egyiket, melyre krétával Tokaji Hárs volt ráírva, és gumicsövet vezetve a lyukba, leszívott belőle egy demizsonba. — Ez aztán nincs megkeresztelve, nekem elhiheted, kóstold csak meg, kispofám... — s kimosott két poharat, ó- vatosan telltöltötte, elismerően elhúzta az orra előtt. Pokorný azonban elhárította: — Köszönöm, tudod, hogy vezetek... Előrementek a kocsihoz, a költő lecsavarta a hűtő kupakját, Oszkár pedig a demi- zsonból óvatosan belékotyog- tatta a tokaji hárslevelűt. Hamar megtelt, a bor sárgán, habosán pezsgett föl a nyíláson, és a fonatos üveg még ki sem ürült. — Hú, de jó szaga van! — szimatolt körül a légbe Pokomy. , — Versiró létedre tudhatnád, hogy i tisztességes bornak illata van, nem szaga! — mordult rá Oszkár, aki e téren nem ismerte a tréfát. — Pardon, pardon. Hát... nagyon köszönöm, gondolod így jó lesz? És mennyit fizessek ezért? — Ugyan, ne hülyéskedj. Behozom én ezt az éjjel, kispofám. — Kösz, kösz. — Hívnak a konyhából — búcsúzkodott Oszkár, rávert barátja hátára, kacsintott. — És további jó mulatást, hehe... Kézcsők a nagyságos asszonynak, csak aztán vigyázz, nehogy a férje... — Még egyszer: buék! — kiáltott utána az autóból Pokorný Péter. Beugratta a motort, néhány percig üresen járatta, majd rákapcsolt, indított. Semmi rendellenességet nem tapasztalt, a kocsi fórsriftosan gyorsult, s mire kikanyarodott a néptelen Soroksári útra, a folyadék elérte a normális hőfokot, leolvashatta az órán. Csak a bor erős, édeskés szaga, illetve illata volt szokatlan, a- mint körüllengte a Topolinót, s mulatságos elképzelni, ahogy kering a szerkezetben, átjárja a motort, körülzubogja-für- deti a hengereket, és lassanként beleivódik-szfvódik az e- gész járműbe, minden alkatrészébe. A gép vígan, dallamosan zümmögött. Egyszerre azon kapta magát, hogy hullámvonalban halad, az egyik sínpártól a másikig és vissza, szép szabályosan, ahogy a sinusgörbét rajzolták. Próbálta egyenesbe fordítani a kormányt, de nem engedett, pörgött jobbra-balra a keze közt, erre fékezni akart, nyomta volna le a pedált, ám az is ellenállt, visszarúgott, a kézifék is beragadt, hiába ráncigálta. Ijedten látta, hogy a mutató már a kilencven kilométer fölött rezeg, a kocsi egyre sebesebben rohant, majd megperdült maga körül, kecses piruettel, és száguld tovább. Messziről, a vágóhíd felől egy nagy teherautó jött szembe, dühösen villogtatta fényszóróját, észlelve a Topolinó ámokfutását: a költő rémülten várta, hogy mi lesz, sűrűsödő légzése homályos párát vert az üvegre. Már-már felsikoltott, kocsija azonban ai utolsó pillanatban átugrotta ? teherautót, könnyedén szökell- ve, puhán visszazöttyent az úttestre, és nyargalt előre. Most már nem félt: tudta, a részegeket külön őrangyal védi, és nyilván a berúgott automobilokat is. A Topcsi bukfencezett, cigénykereket hányt, két első kerekén átlendülve flikflakozott, aztán a vasúti híd felett is elröppent, nagy dudálva visszasiklott, majd a másik hídon lebbent át, többé már le se ereszkedett. Tiszteletkört Irt a Soroksári út fölé, akkor a Citadellát célozta meg, ficánkolt a város tündérfényeiben, megkerülte az emlékművet. Onnan már nyílsebesen tört fölfelé, orrát a sötét égboltnak szegve, felragyogtak a Duna-part, a Margitsziget lámpasorai, majd a- hogy magasabbra szállt, újra egyetlen fényfolttá olvadtak össze, aztán az is elenyészett. A kocsi egyre gyorsulva emelkedett, amint a légréteg ritkulhatott körülötte: lassanként el kell érnie a szökési sebességet, gondolta a költő, melynél a gravitáció már nem nyűgözi. Kalapja, amit maga mellé helyezett az ülésre még a Vadevezős Csárdánál, egyszer csak fölrebbent, az orra előtt táncolt, s hiába csapkodta, nem bírta visszakényszeríteni: ez már a súlytalanság, állapította meg vidoran, és Iám, milyen jól bírom... Szép sorjában nyolc vagy tíz szputnyikot, műholdat számolt meg, ahogy elhúzott mellettük, és később két bolygóközi állomást. Ekkor már csaknem a fény sebességével fúródott e- lőre, terjedt az űrben, óriáscsillagok, hirtelen felizzó no- vák, galaktikák és spirálködök felé, s a piros Topolinó, a- hogy azt Einstein előírta, gyors mozgása folytán megrövidült, harmonikásan összenyomódott, mintha karambolozott volna. A tér itt már görbülni kezdett, érezte, ahogy elzúgott a fordulókban, s egy régi dalt dudorászott, még néhai nagybátyjától hallotta, ki híres bohém és orfeumlátogató volt a maga Idejében: Szervusztok, lányok,, huncut zsiványok, nagyságos asszony, kisztlhand, zsüsztihand—
