Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-12-12 / 50. szám
e üi / • • f • * _ 9 HP ■ %: , .íilíi — Mit írjak? — kérdezte Jepnr és bemártotta a tollat. Vaszilisza már négy esztendeje nem látta a lányát. Jefim- 1a mindjárt a lakodalma után felment Pétervárra a férjével, kétszer küldött levelet, s aztán mintha a vízbe fúlt volna — se híre, se hamva. Azóta az öregasszony akár tehenet fejt hajnalban. akár tüzet rakott, akár félálomban hánykolódott éjszaka, örökké csak egyre gondolt: hogy s mint van Jefimja, él-e, hal-e? Levelet kéne küldeni, de Pjotr, a férje nem tud írni, nincs kit megkérjen. De eljött a karácsony, Vaszilisza nem bírta tovább és elment a kocsmába Jegorhoz. a kocsmárosné fivéréhez. Ez a Jegor amióta hazajött a katonaságtól, csak otthon ült a kocsmában és henyélt: azt beszélik róla, hogy kiválóan tud levelet írni, ha megfizetik, ami dukál. Vaszilisza a kocsmában előbb a szakácsnővel tárgyalta meg az ügyet, aztán a kocs- márosnéval, végül magával Je- gorral. Megállapodtak tizenöt kopejkában. Most tehát — ünnep másőda napján — Jegor ott ült a kocsma konyhájában az asztalnál kezében toll. Vaszilisza előtte állt, gondterhelt bánatos arccal, töprengve. Pjotr, a férje Is eljött vele; kiaszott, magas növésű aggastyán volt. kopasz fején megbámult a bőr, ott állt a felesége mellett és mozdulatlanul, mereven nézett maga elé, mint a vak. A tűzhelyen serpenyőben disznóhús sült, fortyogott, sercegett, s mintha valaki azt mondta volna: „Fú-fú-fű“. Meleg volt. — Mit írjak? — ismételte Jegor. — Ejnye már, ne hajszolj! — ksámbelt Vaszilisza, és mérges, gyanakvó pillantást vetett rá. — Nem ingyen írsz. hanem pénzért! No, írjad. Szeretett vőnk Andrej Hriszanficsnak és egyetlen szeretett leányunknak Jefimja Petrovnának szeretettel küldjük tiszteletünket és szülői áldásunkat, mindörökre, visszavonhatatlanul. — Megvan. Halljuk tovább. — És még legjobb szerencsekívánatainkat küldjük Krisztus születésének szent ünnepén, mi jó egészségben vagyunk, melyhez hasonlókat tlnéktek is kívánunk, és ezért Imádkozunk az egek urához . .. Vaszilisza elhallgatott, az öregére sandított. — Ezért imádkozunk ... az egek urához — Ismételt* és elpltyeredett. Többet nem tudott mondani. Pedig azelőtt, amikor éjszakákon át töprengett, úgy tetszett, tíz levél se volna elegendő,' hogy beleírja mindazt, amit elgondolt. Attól fogva, hogy Andrej Hriszanfics elvitte a lányukat, sok víz folyt le már a tengerbe, az öregek úgy éltek mint az árvák, nagyokat sóhajtoztak éjjelente, mintha temetnék a lányukat. És mennyi minden történt azóta a faluban hány lagzi, hány temetés, és milyen hosszúk voltak a telek! Milyen hosszúak az éjszakák! — Meleg van — mondta Jegor, és kigombolta a mellényét. — Megvan Itt vagy hetven fok. Hát aztán? — fordult Vasziliszához. Az öregek hallgattak. — Mivel foglalkozik a vód? — kérdezte Jegor. — Katona volt, bátyüska, hl- szén tudod — válaszolta az öreg gyenge hangon. — Veled együtt jött meg a szolgálatból. Katona volt, most meg Péter- várott dolgozik, egy vízgyógyintézetben. A gazdája orvos, vízzel kúrálja a betegeket. Andrei Hriszanfics meg portás- kodík nála. — Itt meg van Írva — mondta az öregasszony, és levelet vett eló a kendője csücskéből. — Jefimja küldte, még isten tudja, mikor. Azóta talán már nem is élnek. Jegor egy pillanatig gondolkozott. azután gyorsan írni kezdett. Irt és fennhangon olvasta, amit leírt, Vaszilisza pedig eközben azon tűnődött, hogy meg kéne írni, milyen ínség volt a tavaly, a liszt még karácsonyig sem volt elegendő, el kellett adni a tehenet. És pénzt is kellene kérni, és meg kéne írni. hogy az öreg sokat gyengélkedik, ki tudja, talán hamarosan visszaadja lelkét az úristennek ... De hogyan fejezze ki mindezt szavakban? Mit mondjon előbb, mit utóbb? „Ugyancsak tekincse figyelembe — folytatta Jegor az írást —, a Katonai Szahálzat 5-ik kötetében. Katona az. közös és közönséges tulajdonfőnév. Katonának neveztetik a Legelső Generális, valamint az utolsó Közlegény...“ Az öreg megmozgatta ajkát aztán halkan megszólalt: — Jó lenne látni az unokáin kát. Kopócs Tibor rajza — Mifél* unokáinkat? — kérdezte *z öregasszony, é* mérgesen pislogott rá. — Hátha nincsenek is! — Unokák? De hátha vannak. KI tudja! „Ebből pediglen okulhat — írta sietve Jegor —, hogy mel- llk a külföldi ellenség és mel- llk a Bellföldi. A mi legelső Bellföldl Ellenségünk neve: Bakhus“. Tolla sercegve kanyarította a papirosra a halászhorogra emlékeztető eikornyákat. Sietett és minden sort többször is felolvasott. Szélesen, egészségesen, jóllakottan ült a zsámolyszéken, lábát szétvetette az asztal alatt, tarkója kivörösödött. Maga volt a megtestesült kotnUzság, durva, dölyfös, győzhetetlen komlszság, mely büszke rá, hogy kocsmában született és kocsmában nőtt fel; és Vaszilisza érezte, hogy komiszsággal éli szemben, de érzését nem tudta szavakban kifejezni, csak mérgesen, gya- nakvóan nézett Jegorra. Meg- fájdult a feje Jegor hangjától, érthetetlen azavaltól, a konyha fülledt levegőjétől; gondolatai összezavarodtak, már nem szólt, nem gondolkozott, csak várta, mikor szűnik meg a toll sercegése. Az öreg azonban teljes bizalommal nézett a levegőbe. Bízott a feleségében, aki idehozta, bízott Jegorban. s amikor az imént a vízgyógyintézetet említette, látszott az arcán, hogy bízik a gyógyintézetben. meg a viz gyógyító hatásában. Amikor bevégezte az Írást. Jegor felállt, és még egyszer felolvasta az egész levelet elejétől végig. Az öreg nem értette meg, de bizakodva bolő- gatott. — Mit tagadás, szépen szól — mondta. — Adjon isten erót, egészséget. Köszönjük szépen... Az asztalra tettek bárom petákot, és kimentek a kocsmából; az öreg mereven, mozdulatlanul nézett maga elé. mint a vak. és arca teljes bizalmat fejezett ki; Vaszilisza pedig mikor kiértek az utcára, elhessegette magától a kutyát, és dühösen ráförmedt: — Te dög! Aztán egész éjszaka nem aludt, gondolatai háborgat ták. pirkadatkor felkelt, imádkozott, és elindult a vasútállomásra hóin (• iád ia a levelet. Ii/em;yv. verszla volt az út B 0. Mozelvejzer doktor vtz- flyőgyintézete újév napján éppen úgy működött, mint hétköznap, csak éppen, hogy » portáson, Andrej Hrlszanficson újdonatúj sújtásos egyenruha ékeskedett, csizmája ünnepien ragyogott,, és az érkezőket kivétel nélkül újévi jókívánságokkal köszöntötte. Reggel volt. Andrej Hrlszan- flcs * kapuban állt, és újságot olvasott. Pontosan tíz órakor megjelent egy ismerős tábor- nők. az intézet gyakori látogatója. s nyomában a postás. Andrej Hriszanfics lesegftett* a tábornok köpenyét. — Boldog újévet kívánok, kegyelme« uram! — mondott* •közben. — Köszönöm, édes fiam. Viszont kívánom. Felfelé menet * lépesón « Mbomok fejével Intett egv ajtó felé és megkérdezte (mindennap megkérdezte, és mindennap elfelejtette): — Hát odabenn rrd v»n? — Masszlrozószobt, kegyelmes uram. Mikor a tábornok eltűnt fenn az emeleten. Andrej Hriszanfics megnézte a postát, « talált benne egy levelet, amelynek borítékja neki volt címezve. Felbontotta, elolvasott belőle néhány sort. aztán az újságot olvasgatva, kényelmesen behal- lagott szobájába, amely ugyancsak a földszinten volt, a folyosó végén. Felesége, Jefimja. az ágyon Ült, és legkísebblk gyermekét szoptatta; a legna- gyobbik mellette állt és göndör fejecskéjét anyja ölébe fektette, a harmadik gyerek a* ágyban aludt. Andrej belépett,, odaadta feleségének a levelet; — Alighanem hazulról Jött — jegyezte meg. Artán kiment, föl sem nézett az újságból, megállt * folyosón. nem messze a szobája ajtajától, és tovább olvasott. Hallotta, amint Jefimja remegő hangon, fennszóval olvassa a levél első sorait. Elolvasta az első mondatot, tovább nem bírta, annyi is elég tolt neki, sirva fakadt, magához ölelt* legidősebb fiacskáját, csókolgatta és úgy magyarázta neki, sírva vagy nevetve, azt Andrej nem tudta megkülönböztetni: — Nagyapótól,, nagyanyótól jött a levél — mondotta —, faluról... szentsége* szúzmá- ria, szent vértanúk ... Ott most a házak tetejéig ér a hó, fehérek a fák ... A gyerekek szánkóznak ... És a kis kopasz nagyapó a kemencére kuporodik ... és ott a sárga kutyus is... Ö, édes galambocskáim! Ahogy Andrej: Hriszanfics hallgatta, eszébe Jutott, hogy az asszony háromszor vagy négvszer Is adott neki holmi levelet, megkérte, küldje haza postán a falujába, de valami fontosabb mindig közbejött, nem küldte el a leveleket, el- hájvvódtak. A mezőn meg nyuszikák szaladgálnak — folytatta Jefimja könnyezve, kisfiát csókolgatva. — Nagyapó halk szavú, jó szívű, nagyanyó is jóságos, szánakozó. Falun az emberek barátságban élnek, istenfélőn .. , Kicsi templom is van a falu közepén, a kórusban muzsikok énekelnek... ö, bár vinne innét haza minket a szűzanya. a mennyeknek királynője! Andrej Hriszanfics visszament a szobába, hogy rágyújtson. amíg nem jön senki, és Jefimja hirtelen elhallgatott, és megtörölte a szemét, csak az ajka remegett. Nagyon félt a férjétől, jaj, de mennyire félt tőle! Reszketett, oda volt, ha csak a lépteit hallotta, ha ránézett, és a jelenlétében mukkanni sem mert. Andrej Hriszanfics rágyújtott. de abban a pillanatban csengettek odafenn. Eloltotta a cigarettát, komoly képet vágott, és. sietett előre a kapuhoz. A lépcsőn megjelent a tábornok. rózsásan, üdén a fürdő után. — Hát abban, a szobában mi van? — kérdezte, fejével az egyik ajtóra bökve. Andrei Hriszanfics kihúzta magát, kezét két oldalt nadrágja varrásához szorította é>, hangosan, katonásan válaszolt ■ — j Charcptrféle zuhany, kegyelmes uram! . ti BERTOLT BRECHT: Mária Hideg volt első szülésének Éje. De a későbbi években elfeledte Már a vacogást A «regényes gerendák alatt s a tűzhely Füstjét s a hajnali utófájdalmakat. De főként feledte a keserű szégyent, mely A szegénységgel jár, hogy Nem volt egyedül. Leginkább ezért. Lett a későbbi években oly ünneppé, hol Mindenki ott volt. A pásztorok durva fecsegése elnémult Később királyok lettek a legendában. A szél, mely nagyon hideg volt. Angyali énekké vált. A tető réséből, melyén áradt a fagy, , csak.a Csillag maradt, mely benézett. Mindez a • - * 4 Fia szeméből sugárzott, ki könnyed volt, Szerette a dalt, Szegényeket hívott Magához, s az volt szokása, hogy királyok közt éljen És feje fölött csillagot lásson éjszaka. HAJNAL GÁBOR fordítása Rajnai fenyők GUILLAUME APOLLINAIRE: A fenyőkön hegyes süveg Fölvették bő köpenyüket Akár a csillagászok S köszöntik kidőlt vérüket A Rajnán úszó sok naszádot Tudják a hét ars titkait Mestereik a bátyjaik Vén fenyők nagy poéták Sorsuk hogy ragyogjanak Itt Pompásabban mint a planéták Ragyogjanak behavazott Ágakkal mint a csillagok Karácsony örömére A bűvöletbe ringatott Tártkarú fenyők ünnepére Szép muzsikusok a fenyők Öszesti szélben zengik ők A karácsonyt a régit S zord mágusok vihar előtt A morajló eget igézik Télen a szárnyuk leng suhog Ilyenkor fehér kerubok Váltják föl a fenyőket Nyáron mint bölcs rabbinusok Vagy mint öreg lányok tűnődnek A fenyők kóbor orvosók Kínálják a jó balzsamot Mikor a hegy vajúdik ÉS az orkátiban fölzokog Egy-egy vén fenyő s földre hullik. ' > RÓNAY GYÖRGY fordítása
