Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-12-12 / 50. szám

u| ifjúság 7

jávor Pál Életregénye

Március 2. Megéljük a Sopron 'elleni legnagyobb légitámadást. Zuhognak a bombák, a Déli pályaudvart bombázzák. Szobánk ablakából látni lehetett a becsapódásokat. Estefelé csend. Langyos idő, sétálgatunk, beszélgetünk. Miről? Budapestről. Mi lehet ott? Mennyi minden! takar ez a szó: Budapest! Mi mindent kavar fel az ember lelkében. A pillanat ezredrészében elrobog az ember ide-oda, de közben valami fájó ütést érez a szívében. I- lyenkor nem lehet leírni azt az emberfeletti kínt, ami ránkzuhan. Egy-egy pillanatig tart csak ez a fantáziálás, de sok időbe telik, míg valahogy megnyugszik az ember. Tépelődő, melankólikus bolondok életét éljük.

Máricus 4. Március, március. Valószínűtlen gyönyörű idő, kiskabátban' sétálunk, egyetlen szuverén birtokunkon, a mi kis külön államunkban, a fegyház-kertben. Kint egy világ ég, itt bent mi égünk. Túlságosan jó magyarok voltunk, hát börtönbe kellett csukni ben* nünkeL Ügy bánnak velünk, mint hazaáru* lókkal.

Megérkezett Barcsay alezredes. A pesti kíméletlenségével dolgozik. Oj rendet vezet be, szigorít, reformál. Mindenki retteg tőle. Közönnyel néz el felettünk, utál bennünket, s egy őrült kegyetlenségével keseríti meg napjainkat. Az az érzésem, ha csak tőle függne, talán holnap kivégeznének. Ahogy hallottuk, megrögzött alkoholista volt, s mint ilyen az őrültek házába került, onnan mint gyógyulta! elengedték ugyan, de rangját elvették. Szálas! legmegbízhatóbb embere, azért hordja a zöld hűségkeresztet.

Valaki kis cukrot küldött be titokban. Bar- csav valahogy rájött, parancsot kaptunk, hogy a szétosztott cukrot össze kell szedni. Elkobozzák.

Március 15. Délelőtt mise volt, és estefelé, titokban leszivárogtunk az ezeréves szobába. ahol március 15-éről emlékeztünk meg. Szemes Pista egy nagyon szép versét mondta el, Jeszenszky Sándor ismertette március 15-e jelentőségét a Talpra magyar-t, hogy hol és mikor szavalta el Petőfi. Ebbe kapcsolódtam én is bele. Ilyen színpadon, mint az ezeréves szoba, még nem mondták el a Talpra magyar-t Meg voltam döbbenve a szavaktól, ahogy ebben a félhomályos szobában

hatottak. Az őrszobán Szabó szakaszvezető rettenetesen meg volt ijedve, s alig győzik megmagyarázni a géppisztolyos SS-eknek hogy ez csak alkalmi szavalás, és semmi ösz- szeesküvés vagy lázadás nincsen mögötte.

Ma felhoztak a cellából egy szlovén parti- zánlányt, nyolcadikos gimnazista, hatévi fegy- házat kapott. Trtnyák Mirának hívják, ha jól tudom. Állítólag ő volt a női partizáncsoport főnöke. Tatár fej, makacs arc, szívósság, önérzet és mérhetetlen hit. Muraközben a detektívek félholtra verték, még ma is látni a verés nyomait eltorzult arcán.

Március 24. Ma elterjedt a hír, hogy Linzbe visznek bennünket gyalog. Azt is hallottuk, hogy itt fognak „kinyírni“ bennünket. Ezt egy elég megbízható őrmester mondta. Valahogy érezzük, valóban nagyhéí előtt állunk.

Megtudtuk, hogy Dominich őrnagy Bécsbe

utazott. Valami szorítja a torkunkat, a jövő előreveti árnyékát. Most nagyon sötét az ég felettünk.

Március 26. Olyan nagy események előtt állunk. hogy ezt a füzetet biztonságba dr. Var- vasovszky főorvos kezébe adom. ő majd eljuttatja Hozzád. Áldjon meg az Isten!

Március 28. Elindultunk Kőhidáról. Annyi holmi van csak velünk, amennyit a hátunkon tudunk vinni. Többet nem engedélyeznek. Többszőrét- meg átcsomagoljuk a holminkat, mit tudunk magunkkal vinni, mit tudunk megmenteni. Végül megkérjük a katolikus papot. Giesbüchel Mátyást, hogy amit otthagytunk, ő- rizze meg és juttassa el haza. ha módja lesz rá. Az egész fegyházat elözönlötte az SS-ek- nek részben katonai, részben korházi oszlopa.

A mi szobánkon járnak át és hallgatjuk,

mikor égy SS katona mondja a másiknak: „did sind Staatsverräter." Ennél nagyobb elégtételt nem kívánhattam volna magamnak. De azért mégis összeszorult a szívem, mert sohasem hittem volna, hogy egyszer ezt fogják rám mohdani.

Hajnalban négykor keltenek bennünket, és elkezdődik a kínos tépelődés. hová megyünk? Levisszük csomagjainkat. Valami kis kenyeret osztanak szét közöttünk, és állunk, reg-1 gél hétig. A pap szemben áll velünk, megígéri, hogy imádkozni fog értünk. Kapunk egy kocsit, erre a betegeket ültetik fel: utána indulás. Három ember egy sorban. A hátsó kapu felé irányítanak bennünket, itt ágazik el a Sopronból jövő űt két részre. Mi Kismarton felé megyünk. A másik út Bratislavának tart. Az útkereszteződésnél német irányító-csendőr áll. Nagy a forgalom, Menekülők-menekülők.

A kapunál egy pártszolgálatos tegezve megszólít:

— Pali, hová jutottál?

— De a kísérő német SS-őrmesíer géppisztollyal a kezében ordít:

— Gyerünk! Gyerünk! — Aztán odafordul a forgalmat irányító csendőrhöz: így kell a magyarokkal beszélni!

A menet élén egy szekér megy golyószóró-- val. Ránk van irányítva. Oldalt és hátul német és magyar katonai keretlegénység. SS-le- qények. A karavánt Barcsay kocsija zárja be. Nehezen mozgunk, össze vagyunk törve, egész éjjel nem aludtunk, folyton bömböltek az á- gyúk. Minden reményünk az utolsó pillanatig az volt, hogy hátha bekerítenek bennünket az oroszok, és orosz fogságba kerülünk. Sajnos kicsúsztunk a gyűrűből.

Azt már megtudtuk, hogy az első állomásunk Kismárton. Az egyik faluban, ahol átmentünk. valami kitelepített megkérdezi tőlünk:

— Maguk magyarok?

— Igen.

— Mi szegediek vagyunk!

És furcsa szemmel néznek utánunk.

Harminckét kilométert teszünk meg Kismartonig. Este nyolc óra felé érkezünk meg, fáradtan. mint a kutyák. Itt a burgenlandi kormányzósági palota garázsában éjszakázunk.

(Folytatjuk)’

ClLEK JULIA: I. FEJEZET

Ejféli vendég a „Részeg Pontyában

A „Részeg Ponty“-hoz címzett bár — csábító neve ellenére — majdnem üres volt. Az az oktondi alak aki tervezte, idegenforgalomra számított, holott ebben a városnegyedben csak akkor járt idegen ha rokont jött látogatni. A helység lebújnak túl elegáns, bárnak pedig vacak volt. A halászatra csak a plafonon kifeszített hálók és a falon díszelgő lehetetlen freskók emlékeztettek.

A halászlegénynek öltözött zenészek unottan szopogatták meleg sörüket. A fene se törődött velük. Két asztalnál szerelmesek sugdolóztak szorosan egymáshoz simulva. Kezük és lábuk valami komplikált módon úgy Őssze-vissza volt fonódva, hogy nem lehetett tudni melyik végtag kihez tartozik. Az oszlop mögötti kisasztalnál eltakarva, Rudi, a főpincér nyúj- tóztatta fájós lábait. A bár sötétsége nem hangulatvílágí- tásnak. hanem villanyspórolásnak tűnt és olyan hideglelős atmoszféra uralkodott a helységben. De persze ezt sem vette észre senki.

A sarokban nagy volt a zri. Két köpet asztalt összetoltak, amit hat pali ült körül, majdnem egymás ölében ülve. Vígan fröcskölték egymást, mindegek ordította a magáét, rá se hederítve, hallgatja-e valaki, vagy se, szórták egymás nadrágjára a hamut. Az abroszra már annyi bort öntöttek ameny- nyi belefért. Éppen röhögve vették sorra kamaszéveiket és osztálytársaikat. Látszott a bandán, hogy egy osztályba jártak. Péter finoman hátrább tolta a széket, nem érdekelte az egész.

— Jó volna már lefeküdni — gondolta. — Ez a hülyék gyülekezete ki tudja meddig akar még húszévelötti dolgokon rágódni. Persze ezek a részeg disznók alhatnak ameddig akarnak, de öt holnap várja a munka no meg persze a Bözsike • finom illatos kávéjával. Bözsike mindig tudja mikor kell

erősebbre főzni a bájitalt.

Ellógni persze nem lehet. Megsértődnének. Vágyakozva nézett a kijárat felé, mikor a csapóajtó megcsikordult és egy nő lépett be. A nyikorgásra mindenki felfigyelt és a nő úgy vonult be mint egy királynő, mindenkit felvillanyozva, A nő

gyönyörű volt, vagy nem Is. inkább különleges. Fekete volt ő Is. a ruhája Is. Csak az arca világított hófehéren.

Mindenki egyszerre mozdult. A szerelmesek kezdték összeszedni végtagjaikat, a röhögő sarok elámulva szuszogott, a zenészek hangolni kezdtek, még Rudi is kényszeredetten felállt és előbb átcsavarta a fényt kékről halványnarancsra, mert tudta a kezdő akkordokból, hogy most spanyol tangó jön, azután udvariasan meghajolt • rendelést várva.

Majdnem egyszerre hajoltak meg Péterrel. A nő kedvesen megragyogtatta hibátlan fogsorát, forralt bort kért és eltangózott Péterrel.

— Már éppen el akartam menni — lelkesedett a fiú.

— Igen — mondta minden érdeklődés nélkül a leány és keresztülnézett rajta. A sarokból nyerítés hallatszott.

— Az én társaságom - mondta bizonytalanul a fiú.

— Vettem észre — biggyesztette ajkát a lány.

— Szeretnék megszabadulni tőlük, de nem lehet.

— Miért?

— Egy konferencián verődtünk össze hatan, különböző járásokból, osztálytársak, csak én vagyok idevalósi, hát én vagyok a házigazda, nem hagyhatom őket faképnél.

— Ezt már mondta.

— Én hoztam őket ide.

— és miért pont ebbe az attraktív díszlebújba? Különben is mit mesél itt nekem annyit össze-vissza, ki az ördög kiváncsi rá?

A fiú egészen elnémult.

— Táncoljunk az asztalomig — parancsolta a lány.

— Miért?

— Mert az a lúdtalpú angyal hozza a forralt boromat, amit én kihörpintek és távozom.

— Engedje meg. hogy elkísérjem.

— Mi a frásznak — érdeklődött a lány — ja vagy úgy

— nézett a társaság felé — meg akar tőlük szabadulni, mi? No szedje a lábát...

Mire felhajtotta a bort, a fiú már megérkezett a többiek megértő mosolyától kísérve.

— Gyerünk — mondta és a lányba karolt.

Kint az utcán a lány szem- befordult vele: „Megszabadítottam, mehet haza hajálni, öreg fiú... na csau — és kihúzta a karját.

— Hazakisérem.

— Nini, a lovag — hihorá- szott a lány.

— Hát nézze kedves izéke — mondta nekidühödve a fiú — én mint öregebb, a maga link generációját nem értem, de egyet tudok, hogy magányos nőt semmilyen körülmények között nem hagyok éjfélkor egyedül lődörögni az utcán, bármilyen modern világ is van, és bármilyen Önálló is a nevezett nőszemély, minden körülmények között hazakísérem, nyilatkozzon végre, merrefelé kell magával kutyagolni, utánozta a fiú ironikusan a leány beszédmodorát.

— Kiszónokolta magát? — nevetett a lány a szeme közé.

— Először is nem vagyok izéke, hanem Magda, a maga fel— sórendü generációja vegye tudomásul, hogy először neki kell bemutatkoznia. Az én link generációm pedig nem azért akar egyedül menni, mert szeret az éjszakában röpködni, mint egy pillangó, hanem mert hozzá van szokva, tekintettel arra, hogy riportereskedéssel keresi mindennapi keserves kenyerét, és az ilyen pocakosodó békés, házasságban koránfekvő urakat nem akar programon felül ejjeleztetni.

— Mit macerálja az ujjaimat — mordult a fiúra —■ nincs jegygyűrűm.

— Kedves hölgyem, ha szóhoz enged, már régen nyilatkozom. hogy Péternek hívnak és nem vagyok nos, az ujjat pádig nem maceráltam, hanem melegítettem, mert olyan mint a jégcsap. Még mindig ott álltak a mulató előtt, és mert kissé zavartan néztek egymásra, végül a fiú elnevette magát:

— Miután bemutatkoztunk és megállapítottuk hajadon mivoltunkat, talán végre útrakelhet- nénk, nyilatkozzon merre kell kutyagolni?

— Kutyagolni éppen kutyagolhatunk reggelig mert én az Exnár utcában lakom.

— Az hol az ördögben van?

— A város másik végén.

— Helyes, akkor keressünk taxit!

— Vissza nem megyek telefonálni — kardoskodott a lány.

— Nem is kell, itt lakom szemben — mondta a fiú — majd telefonálunk onnan Mikor látta a lány vonakodását ironikusan hozzátette: No mi az, hős riporter, fél a férfitól?

— Gyerünk — mondta a lány, mert megfagyok.

A lift felsuhant velük, a lakásban kellemes meleg volt. Péter le sem vetve a kabátját konyakot töltött. A lány hozzá sem nyúlt.

— Na mi az, fél, hogy lehatom?

— Nem csak nem akarom keverni. — Könyörgöm telefonáljon!

— Ha nem ittam volna, akkor hihúznám a garázsból a Fiatomat — magyarázta. Hirtelen a leányhoz lépett és magához szorította.

— Nem tudom, mit gondoljak magáról — és kedves-las- san szájoncsókolta. A lány egy centit sem húzódott el tőle, de a szája merev maradt és hideg, mint a jég.

— Magduska, maradjon nálam — buzdult neki a fiú.

— Kérem ne strapálja magát, telefonáljon, nézett rá kérőén Magdi, hiszen látja, majd megfagyok, minél előbb ágyban akarok lenni.

(Folytatjuk^

A Viki című filmben többek között Bársony Rózsi Is partnere volt