Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-10-24 / 43. szám

ALEXIJE MARJANOVICS: oltiifA/t kuttya A szél erősen rázta a te­levízióantennákat. (A novel­lákban ugyanis a szél ma már nem a fákat rázza, ha­nem a televízióantennákat.) Az utcán egy esőkabátos férfi rohant, fél kézzel ka­lapját tartva. — Nem látott erre egy nagy fülű, rövid farkú ku­tyát? — kérdezgette a já­rókelőket és a hangján nyugtalanság érződött, amely már-már kétségbeeséssel volt határos. — Az attól függ, hogy mit ért ön azalatt a gyűjtőfoga­lom alatt, hogy kutya — mondta egy filozófikus haj­lamú sétáló, — Természetesen a ku­tyámat; most vesztettem el. Illetve a kutya vesztett el engemet, mert bementem a kávéházba, ő meg kint ma­radt, mert utálja a kávéhá­zakat. És amikor a másik kijáraton távoztam, teljesen megfeledkeztem róla. Pedig ez egy rendkívüli családfá­val bíró kutya; meg kell találnom, ha törik, ha sza­kad. — Milyen színű volt a kutyája? kérdi az egyik kí­váncsi hölgy. — Sárga színű, fekete fol­tos, illetve sárga foltos és fekete színű — mondja a férfi. — Ilyen kutyát láttam az utcán — mondja a furcsán öltözött öreg. — Mikor látta? — ugrik hozzá reménykedve a férfi. — Mikor is láttam, ha jól gondolom, úgy, valamikor ezerkilencszázötben lehetett — mondja emlékezetét eről­tetve az öreg. — Ne csináljon belőlem bolondot. Hogy mászkálha­tott az én kutyám ezerki­lencszázötben itt, amikor most hatvanötöt írunk — mondja a férfi mérgesen. — Mindjárt gondoltam, hogy nem az öné volt, igen, ha jól emlékszem az a ku­a farkas SZÍNHÁZ MŰSORÁN nézve az amúgyis statikus része­ket. A két szereplő frappáns öl­tözete is elvonja a gyerekek fi­gyelmét. S ha már a jelmezekről szóltunk, csak dicsérni tudjuk Platzner Tibor tehetségét és ötle­tességét a medvék, a róka, a cincér, de mondhatnánk valameny- nyl kosztüm megoldásáért. A dísz­let jő és meseszerü. Kár, hogy az őz-lak bejárata kissé szűkre si­került. Viktor Lukáč a képzőművészeti esztétikumot előtérbe állító ren­dezése élményt nyújt. Humor és karikírozó tehetség jellemzi a já­tékot. Gyakran lírai báj szövi át az előadást. A gyerekek közvetle­nül reagálnak az egyes képekre, jelenetekre. Ferenczl Anna, Szentpéterl Aran­ka, Szabó Rózsi őszinte és igazi őzike-alakítás! Külön dicséretet érdemel Boldoghy Kató medve- bocs szerepéért. Kedves nyuszikát formál Petrécs Anni. Jól Jcarikíroz Bugár Gáspár, aki Farkas Frédi szerepében újból igazolta színészi kvalitásait. Remek volt Udvardi Anni maszkban, játékban megfo­galmazott Cincf-Cunci cincére. Méltóságteljesen alakította szere­pét Lengyel Ilona (gólya) és Bu­diás Ida (bagoly). Kedvesen brum- mogott Kovács Lenke (medve) és harmonikus színfoltjai voltak az előadásnak á sünit alakítő Csóka Edit meg a többi szereplő. % szerzők jó munkát végeztek legkisebb színházlátogatóink, de ä mi örömünkre is. Végre a MA- JESZ rászánta magét arra, hogy már az óvodákban kezdje meg a jövő színházlátogatók esztétikai felkészítését, az értékelni tudó. i- gényes színházba járó közönség nevelését, — szem — tya ugyanis valamijeié grófé volt, maga meg nem gróf, az meglátszik első pillan­tásra — mondja az öreg megvetően. — És azt meg már miből gondolja, hogy nem vagyok gróf? — Először és mindenkor­ra, a grófoknak már régen fújtak, másodszor és min­denkorra, egyáltalán nem hat valami választékosán. Mindjárt látni, hogy nem kékvér csörgedezik az erei­ben. — Hát épp ezért van kék autóm, nemesi származású kutyám, és hatalmas jöve­delmem — mondja a férfi. — Ha így igaz ahogy mondja, akkor tiszteletem — az öreg leveszi kalapját és mélyen meghajol. — És a kutyámat nőm látta senki? — kérdi a férfi könyörgón. — Én láttam, de nem mondom meg, hogy hol — mondja egy járókelő. — De miért nem akarja megmondani? — csodálkozik a férfi. — Azért mert autója van, meg hatalmas jövedelme — mondja joghegyről érezhető rosszindulattal a gyalogos. — De mindazt a gazdag­ságot a kutyámnak köszön­hetem. Filmekben játszik. — Jaj, hát miért nem mondta, hogy ez egy filmes- kutya. Tudom hol van és mindjárt meg is mutatom. Csák arra kérem, hogy se­gítsen be engem is a film­hez. A veszélyes jelenetek­ben dublírozom majd a ku­tyáját. Életem álma, hogy filmszínész legyek — mond­ja a rosszindulatú gyalogos, most már lágyan, könyör­gón. És a két ember elindul a kutyáért. új iíjíisáp, 5 F O R B AT H Forbáth Imre a csehszlovákiai magyar költészet sajátos hangú, kivételes egyéni­sége volt. Példáját adta annak, hogyan kell az irodalom szavával harcolni a népek közeledéséért, kölcsönös megértéséért és együttműködéséért. Í898-ban született a Somogy megyei Bö- hönyén. 1919-ben nagy aktivitással vett részt a Magyar Tanácsköztársaság politikai és kulturális életében. A Tanácsköztársa­ság leverése után emigrálnia kellett. 1920- ban Prágában telepedett le. Itt befejezte Budapesten megkezdett orvosi tanulmá­nyait, s egyszersmind tevékenyen részt vett a szocialista irodalom kibontakozásában. Ott volt a Csehszlovák Kommunista Párt alapí­tó tagjai között, és mindvégig helytállt a legkülönbözőbb posztokon. Költői útján a magyar avantgarde köré­ből indult, első versei a mozgalom bécsi lapjaiban jelentek meg. Művészetének kia­lakulására jelentősen hatott kora német és cseh modern szocialista irodalma. 1936-tól 1938-ig az osztravai bányászok orvosa volt. s munkatársa az akkor ott megjelenő Magyar Nap című kommunista napilapnak. 1953-ban Hitler fasisztái elől Londonba menekült, s aktívan bekapcsoló­dott az antifasiszta mozgalomba. 1945-ben visszatért Csehszlovákiába. Rövid ideig külügyi diplomáciai szolgálatot teljesített, maid az ötvenes évek elejétől a csehor­szági Teplicén élt. Nagy tervék és készülő munkák befeje­zése elől ragadta el a halál ez év május 16-án. • SZERKESZTI TOLVAJ BERTALAN • A KÖLTŐKHÖZ Ő költők, ha nem tudtok reflektorok lenni és fároszok a sós vizek fölött, lesztek-e mécsesek az Ember kezében, vagy bulvárokon unott transzparens?... Ha nem tudtatok szuronyok lenni, legyetek' reflexfény a szuronyok hegyén, farkasvér a steppék homokján: a nagy szürkében — koncentrált vörös! (1927-29) A KÖLTÉSZETRŐL ÉS MAGAMRÓL Amikor Garcia Lorcát, a nagy spanyol népköltőt Granadá­ban kivégezték, amikor József Attila, a zseniális magyar poé­ta Balatonszárszón a vonatkerekek alá feküdt és Otokar Fis­cher, az érzékeny cseh lirlkus szivét felőrölte az élet nyug­talansága, vajon miről nyilatkozzanak a véletlenül még élet­ben maradt költők, ha nem éppen arról, hogy nehéz, ször­nyen, elképzelhetetlenül nehéz ma lantot pengetni... Hiszen sose volt könnyű! Az igazi költő mindig mostoha- gyermeke volt a társadalomnak, s a költészet szabadsága töb- bé-kevésbé mindig illuzórikus... Az igazi művészet mindig, kivétel nélkül, haladó. Kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait. Ezt hirdette egy nagy költőnk, s kétségtelenül igaza volt. Mert nem lehet igazi művészet,. Igazi költészet az, amely a társadalmi valóságtól s a kor érzetnényeitöl idegen, mely elmenekül forma játékokba vagy a misztika, a transzcenden­tális csillagtávolságban lévő vidékeire. Éppúgy nem az, mely közömbös az emberiség vágyaival és küzdelmeivel szemben, és elzárkózva egyéni élete ketrecébe, szubjektív búbánatait és vágyálmait döngicséli. És távol van. tökéletesen idegen a nagy költészettől a botcsinálta fűzfapoéták, akarnokok és dilet­tánsok strófagyára és rlmcsilingelése, mely nem a lélek mély­ségeiből fakad s nem a valóság erőforrásaiból táplálkozik, ha­nem hiúságból, selejtes ambíciókból. Ha az igazi művészet a világ haladó értelemben való meg­változtatását jelenti, úgy a művészet nem lehet — s különösen ma nem — felelőtlen játék, hanem igen komoly missziót, nagy erkölcsi felelősséget, társadalmilag és történelmileg fon­tos ténykedést jelent. Költői termésem mind minőségét, mind mennyiségét te­kintve elégtelen. Gyér eredmény mindenképpen, s én jogg3l sóhajtok fel: hát ennyi láz ilyen kevés gyümölcsöt hozott? Mi ennek az oka? Azt hiszem, nem annyira a tehetségen múlott, mint az akarat gyengeségén... Talán ez az ellentét művészi meggyőződés és az akarat gyengesége között az oka annak, hogy egyre ritkábban és ne­hezebben írok. Hiszen a kamaszos, felelőtlen modernizmus ideje rég elmúlt, a boldog kor, mikor mindenki nagy újítónak és forradalmárnak tűnt fel, aki az interpunkciókat elhagyta és Testvér! Kozmosz! Ember! kiáltással dobta a bámuló vi­lág elé irományait. Jócskán kivettem ebből annak idején a részemet, s nem bánom: friss, lendületes idők lendületes írá­sai voltak. Azonban ehhez visszatérnem nem lehet! Egyre mé­lyebben és felelosebben kutatom művészetem forrásait és e- redményeit. Egyre intenzívebben érzem, hogy több akarat, több etikus eró kellene ahhoz, hogy méltó legyek a költő leg­szebb. legkitüntetőbb elmére. Nem merek Ígérni, de talán ezt a címet kiérdemiem még. Negyvenéves fiatal poéta vagyok — tehát miért ne? Szabadjon ezek után pár őszinte szót mondanom irodalmi viszonyainkról is. Nem teljesen az igazat mondtam iménti önkritikámban, mikor magamat okoltam egyedül lírai vénám kiapadásáért. Meg kell mondanom, hogy bolond ember, aki egyre önmagával társalog, és beteg író az, aki csak az asz­talfiókjának ír. Azonban ilyen bolond és beteg ma az írók legtöbbje Csehszlovákia magyar társadalmában, melyben vissz- hangtalanul hangzik el a költők éneke, s hol a festők képei s a szobrászok szobrai idegen testként romlanak a társadalom közömbös organizmusában. Legenda azonban és csalás, hogy a művész az utókornak alkot! Az igazság az, hogy élő emberek az élők számára alkotunk, s alkotásunk legfőbb ösztönzője éppen az ő figyelmük, elismerésük, aktív együttműködésük. A vers sohasem statikus valami, hanem része egy folyamat­nak, a szellemi anyagcsere folyamatának frő és közönség kö­zött. Keserű, de igaz megállapítás az, hogy ez a folyamat mi- nálunk csökkenőben van és gyakran torz alakot mutat... Költők, lantot pengető kedves kollégáim! Nem tévedés-o részünkről, ha a sikert, az elismerést még mindig ,,föntről" várjuk, a társadalom úgynevezett krémjétől, azoktól, akiknek — ahogy ezt sokáig hittük — egyedül van módjuk, idejük s kultúrájuk pártolni a művészetet? Ott fönt nincs már keres­nivalónk! Igaz művész ma oda fordul, ahol a legszebb hagyo­mányok, az emberiség kultúrkincsei s a haladás, a humaniz­mus Ugye jó kezekben vannak: a becsületes dolgozó emberek­hez! (1938) MÁRCIUS ELSEJÉN Add uram, hogy merész legyek és korláttalan. Bátor, mint a rotorhajók fiatal kapitányai, Mint a végtelen pampákon átsüvöltő ciklon. Adj verseimhez kristályos, tiszta matériát, A káoszban el ne tévedjen kutató tekintetem... ô add, hogy költő lehessek én, A hóolvadás és velőtjárő márciusszelek énekese, Mikor a jégtáblák vándorolják fagyos útjukat A megdagadt és barna és zavaros folyón, Hadd álljak a nagy hidak pallóján, Megdagadt és zajgó, felgerjedt szivemből Zúgjon a te dicséreted: Rettenthetetlenül a Tavasz Ébredésének dala: Jégzajlásnak, áradásnak, lázadásnak, Szikráknak, szélnek, .Vörös Márciusnak Tüzes himnusza! (1925-29) RÄCZ OLIVÉR: FORBÁTH IMRE VERSEI ..Nektek beszélek: munkások, parasztok. Kik ott voltatok az összes frontokon, Kik mindkét oldalán a frontnak Véreztetek s dögöltetek óriási halomban. Miért? Miért... Ezt kell elmondanom..." Forbáth Imre költészetének legszembetűnőbb jellegzetes­sége ez a megszállott, ellenállhatatlan benső kényszerből fa­kadó elmondanl-akarás, kétségbeesett igyekezet, amely fel­váltva Iparkodik vllloni áhitatos gúny, vagy egy lírává ol­vasztott Barbusse-i humanizmus hangja alá álcázni a monda­nivalót, de amelynek lényege mindig a megrázó, elkesere­dett emberi félelem: Jaj. nem hallják meg a hangomat, nem hallgatnak ráni, jaj, késő lesz. mire ocsúdnak, s ezért szün­telenül, megállás nélkül, fáradhatatlanul hadarni kell a szót, mert az idő sürget... A szabad vers minden verselési formák közül a legnehe­zebb: itt nem lehet csengő rímekkel elrejteni a hiányokat, akusztikai mámorba ringatni az olvasót, a szabad versben meztelenül és vértezetlenül keil helyt állni a mondanivalóért. Forbátb művészi tökéletességre emelte ezt a formát, nem szeszélyes egyénieskedésböl, hanem megint csak az említett jól megfontolt következetességből s ennek okát is adja, még­hozzá a meggyőzőbb hitel kedvéért — rímes versben: Börtönbe zárva nyöszörögnek s rínak s kényszerzubbonyban nyögnek a dalok, jajongó böjtszavára a fakfrnak z feleletül kövér honfidal dadog, barokkvacak díszíti a házak peremét, s édeskés a dal, mi megdögölni hiv, \ köböl bamba dísz nyomja a hősök tetemét: rothadt húsból van a diadalív! (Dalok) „Börtönbe zárt, kényszerzubbonyban nyögő dalok“, „kövér honfidal“, „barokkvacak, bamba disz“, — így rázza le magá­ról Forbáth a megvesztegetően csalóka mákony kísértéseit, mert csak így: díszek és kényszerzubbony nélkül vállalhat sorsközösséget a némákkal, a névtelenekkel, az ökölbeszorult kezűekkel. DOBOSI V LÁSZLÓ: FORBÄIH IMRE EMLÉKEZETE (Részlet) Sajátosan forbáth) kettősség, amelyet nemcsak sikerrel felol­dott, hanem (mindenkinél szebben példázott is; egy más szel­lemi környezetben magyar életművet alkotó költő kétlakisága. Különleges érzékenységgel olvasztotta magába a cseh kultú­rát és a cseh életet, mégis ely jellegzetesen magyar költő maradt, hogy amikor néhány évvel ezelőtt csehül is meg­jelent válogatott versgyűjteménye, a prágai kritika meghök- kenve és elismeréssel nyugtázta, hogy a Moldva-parti híres irodalmi kévéházak zajában ilyen ízig-vérig magyar költészet nyílhatott ki. Ámde Forbáth esetében épp az a nagyszerűen szép, hogy életének példájával valósította meg eszményünket: az egymás szomszédságában élő s gyakran csak félreértés­ből torzsalkodő közép-európai nemzetek közeledését. ..Én a legtermékenyebb eseménynek éppen a népek és kultúrák egy­másra találását tartom“ — vallotta. S el is követett mindent, hogy gyakorlatban is egyengesse népeink barátságát. „Nekem misszióm volt propagálni közöttük a magyar értékeket, cse­rébe azért, amit kaptam.“ Ma, amikor egyik legfőbb törekvésünk a szomszéd népek műveltségi kincseinek fokozottabb megismerése, ápoljuk ke­gyelettel Forbáth Imre emlékét, aki legszebb vallomása föle e címet Irta: Magyar költő Prágában, így jelezve, hogy külde­tésének érezte a magyar forradalmi mozgalom szellemének szétsugárzását más tájakra, s a megűjhodott cseh művészet értékeinek közvetítését hozzánk... 1. Ki a fordítója a Na zázrak čakajúci címmel két évvel ezelőtt megjelent szlovák nyelvű válogatásnak? 2, Mi a címe annak a költeménynek, amelyet Rácz Olivér idéz fenti értékelése elején? 3. Ki volt az a szlovák diplomata, akivel Forbáth Im­re szoros kapcsolatot tartott (1938-ban vele együtt vett részt Párizsban egy háborúellenes írókongresszu­son)? Következik: Győry Dezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents