Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-10-10 / 41. szám
Október harcosai Alacsony termetű, őszhajú ember áll meg az ajtóban. Végignéz a ház előtti kerten, majd a lassan szálló felhők felé fordítja tekintetét. — Szép időnk lesz — mondja halkan a konyha ablaka felé fordulva. — Gondolod? — hallatszik a nyitott ablakon keresztül. — Tegnap ugyanilyen reggel volt, meg azelőtt is, de dél felé mindig kisütött a nap — szólalt meg ismét amaz és ezzel szaporán végigsiet a kerten. — Én az utcán állok. A kopott, színehagyott házszámot figyelem. Az első felét, a hetest már megfejtettem, csak a másikon akad még gondom. Az előző ház száma hetvenötös volt, és ha a közbeeső teleknek nincs száma, akkor bizonyára jó helyen járok. A másik szám csakis ötös lehet. — íróba szerencse — gondolom, amikor megszólít valaki. — Talán keres valakit vagy valamit? — Igen — válaszolom — valakit és valamit is. A hetvenötös házszámot és Ferenczy Antal bácsit. — Nem téved, jó helyen jár — majd kissé darabos mozdulattal az órazsebéhez nyúl. — Kilenc óra tíz, hacsak kicsit is késik, rosszkor jön — és máris nyújtja a kezét. Hát én lennék az, akit keres, Ferenczy Antal. De kerüljünk csak beljebb! Az én munkám elvár, most már igazán elvár — teszi hozzá enyhe nyomatékkal. — Szenet készültem rendelni, de most már igazán várhatok. Fontos, hogy a pénz megvan rá. Csak ki kell fizetni. Néhány nappal ezelőtt bizony nem tudtam, hogyan lesz. De valahogyan mindig volt, — folytatta mosolyogva. A libereei u- nokám időben gondolt ránk. Pénz küldött, s rá nem sokára a nyugdíjamat is felemelték. Ja, ön nem azért jött, de azért a gondban, örömben jó mással is osztozni. Ugyanolyan sietős léptekkel tette meg az utat visszafelé is, mint az utcára. Betessékel a pici, tiszta szobába és míg helyet foglalok, a szekrénybe nyúl és egy dobozt vesz elő. Hát ezzel kezdődött, hogy én 1917 katonája lettem. Két képet tesz elém. Az egyiken a postások akkori egyenruháját viseli. A trencséni postán teljesített szolgálatot akkor. Ott éri a háború híre is. Az elsők között kell bevonulnia. A másik képről egy pörge bajszú, fiatal huszárgyerek néz felém. — Szakaszvezető voltam, a- mikor a zalaegerszegi honvédhuszárok egyenruháját magamra öltöttem. De nem volt i- döm még a város megtekintésére sem. A vonat hosszú napokon át robogott velünk messze északra. 1914 október 28-án sebesültem meg először és Premysl ostrománál másodszor. A második sérülése után öt hónapig nyomja a székelyudvarhelyi katonakórház ágyát. 1916 augusztus hetedikén hon- védhuszárőrmesterként esik fogságba Bukovinában. — Innen gyalog tettük meg az utat Kijevig. Itt egy cseh légionárius táborba kerültünk. Kettesével, egy fegyveres őr kíséretében vizsgáltak át bennünket. A borotva a jobb csizmám szárában van — mondtam a katonának, aki vizsgálni kezdett. Csak halkabban, hogy ezek itt meg ne hallják — mutatott a légionáriusok felé. Én nem veszek el senkitől semmit, őrmester úr — súgta halkan a fülembe — csak senki ne tegyen megjegyzést a vizsgálat ellen, mert hamar az erdőbe kerül, és onnan már nincs visszaút. Kijevtől szakadatlanul ment velünk a vonat. Moszkva, Ja- roszlavlon keresztül jutottunk el Archangelszkbe, majd néhány hónap múlva innen hajón Murmanszkba. Itt ért bennünket a forradalom szele. Innen már egyenes volt az út a Téli Palotáig, majd tovább Moszkváig. De Ferenczy Antalon, a vöröskatonán, csakhamar kifogott a dermesztő murmanszki tél és az állandó harc. Amint a hadihelyzet lehetővé teszi, Szocsiba küldik gyógykezelésre. De felgyógyulása után újból ott van, ahol a harc megkívánja, egészen 1919-ig. Amikor ismét ágynak dől, a svéd vöröskereszt segítségével tér vissza hazájába. ötven év telt el 1917 októbere óta. Ferenczy Antal már túl van a nyolcvanon, de emlékében még frissen érzi a nagy napok történetét. Sárkány Árpád Jere - tere Egy baráti beszélgetést szeretnék lejegyezni, mert azt hiszem, hogy érdekes és tanulságos. Mivel kissé szokatlan, hogy két jóbarátnő pont a régi római birodalomról társalog, magyarázatképpen elmondom, hogy ez a beszélgetés az elmúlt napokban Prešovon jött létre. A régi kollégium alapításának 300-ik évfordulójára jöttek össze a volt tanárok és növendékek. Eljöttek olyan diákok is, akik 50, 40 vagy 50 év előtt érettségiztek. Néhány száz diák jött össze, hogy ünnepélyes keretek között emlékezzenek meg a híres iskola alapításáról. A klasszikus gimnázium neveltjei kis csoportokba verődve felidézték a diákkor emlékeit és szinte versenyre keltek: ki mennyit tud még kívülről Horatius, Ovidius vagy Ho- méros szövegeiből? Miközben egykori osztály- társnőmmel, a prešovi tudományos könyvtár latin-görög-szakos dolgozójával felidéztük a régi diákcsínyeket és skandáltuk a hexametereket, beléptünk egy meglepőn modem berendezésű hentesboltba. — Tudod-e, hogy a régi rómaiak idején a hús drágább volt, mint ma? — tette fel a kérdést egész váratlanul barátnőm. Kissé meglepett a megállapítás. — Hogyne, pontosan megmutathatom az ismert történelemírók műveiben. Talán el se hiszed, milyen nehezen lehetett húst és étolajat kapni,, és milyen drága volt. A mák és a méz szinte megfizethetetlen volt. Hüvelyeseket gyakran említenek a krónikák, ahhoz is nehezen jutottak. A legolcsóbb ételnek a köles és az árpakása számított. A római piacra tudomásunk szerint csak i. e. első században került bab vagy borsó. Sőt azt is tudjuk, hogy ezekből K. I. rajzai a RÓMAI BIRODALOMRÓL főzeléket készítettek, ecettel és cukorral ízesítették. A kelkáposzta főzelék receptjét is a régi krónikákból vettük. A háziasszonyok már kétezer évvel ezelőtt is köménymaggal és burgonyával készítették, akár ma. Érdekes, hogy az ókorban rántást nem használtak. Ismerték a spenótot és a sóskát is. Pépszerű ételeket készítettek belőlük, de édesen. Cato, az ismert krónikus jegyezte fel a következő receptet: Vegyünk 75 deka túrót, tegyük mozsárba, keverjünk hozzá 40 deka lisztet és több tojással gyúrjunk tésztát belőle. Szaggassunk ki a tésztából kis cipókat és süssük meg. — A krónikák csak azt jegyezték fel, hogy mit ettek a főurak és a hadvezérek? — Dehogy, pontosan leírják azt is, mivel táplálkozott az egyszerű nép, mit ettek a földművesek és mit kaptak a rabszolgák. Ezeket bizony többnyire babfőzelékkel és főtt tésztával traktálták. — Ismerték a halételeket? — Hogyne, csak a hal is nagyon drága volt. Például egy hordó szardínia többe került, mint egy rabszolga. Az osztriga és a lazac már mindig is ínyenc ételnek számított. Crassus, korának leggazdagabb embere, mint ismeretes, L70 millió sesterciust, kb. 238 millió mai koronát hagyott hátra — ő volt az első, aki már mesterséges tavakban tenyésztett halakat. — Miért példálóznak ma is még a lucullusi lakomákkal? — Lucullus volt az első, aki ünnepi étkezéseknél gyümölcsöt is feltálaltatott, állítólag ő fedezte fel a Fekete-tenger déli partján a cseresznyét és ő volt az, aki a déli gyümölcs- féléket Európában meghonosította. Az ő konyháján már kaviárt és különböző halféléket is is felhasználtak. A gazdag rómaiak mindig vacsorára hívták meg vendégeiket. A bort víz-, zel keverték, nem tartották előkelőnek azt, aki tiszta bort ivott. A legdrágább bort Opimius konzul után nevezték el és rendkívül drága volt. Egy amfora (kétfülü korsó), amelynek űrtartalma kb. 20 liter volt, mai pénzen másfél millió koronába került. — Ismerték már a sört? — Hogyne, de i. e. elítélték a sörivást, csak a nagyon szegények ittak sört. — Mi számított ínyenc ételnek? — A fácán, a datolya, dió, mogyoró, a rák és a rántott csirke. — Milyen fűszereket használtak? — Túlfűszerezték az ételeket, erősen sóztak, sok borsot, sáfrányt, koriandrumot, fahéjat, köménymagot, ánizst, gyömbért használtak. A szakácsokat nagy becsben tartották, nagyobb fizetést kaptak, mint a legmagasabb állami hivatalnokok. — Talán azt is tudod, milyen lakbért fizettek a régi rómaiak? — Természetesen. A lakbér általában igen magas volt. Egy kétszobás lakásért 3—8000 sesterciust (ókori római ezüstpénz) is elkértek. Egy emeletes ház 80—140 000 sestercius- ba került. Az is ismeretes, hogy a római birodalomban mindig nagy volt a lakáshiány. — Mennyit keresett egy munkásember? — Nagyon nehezen élt, évente 5—10 000 sesterciust keresett. A hadseregnél is igen mostohán szabták meg a zsoldot. Például egy centurio (százados) százszor annyi zsoldot kapott, mint egy közkatona. A földművesek mai számítás szerint 12—18 órás napi munkáért 20 koronát kaptak. A kőművesek, kovácsok, ácsok, pékek — kétszer annyit. Ellenben a tengerészek naponta 48 koronát és a szobafestők napi 60 koronát kerestek. Jól fizették az idegen nyelvek tanárait és a legjobban az ügyvédek kerestek. Egy bírósági tárgyalásért 800 koronát is elkértek. — Hogyan futotta minderre fizetésükből? — A fizetés nagyobb hányada az élelemre ment. A munkások nagyon silányan táplálkoztak. Dioklecián császár idejében valamivel leszállították az élelmiszer-árakat. Ha akarod, azt is elmondhatom, hogy például az i. e. 4. században milyenek voltak a piaci árak. Rögtön átszámítom a mi koronánkra. Egy kilogramm sertéshús 54 korona, 1 kg kecskehús 7 korona, 1 kg nyúlhús 120 koronába került. A sovány liba kilója 75 koronába, míg a hizóliba ára 150-be került. A sajt kilója 20 korona volt, 1 kg mák 12 koronába és 1 kg bab 5 koronába került. Az alma igen olcsó volt. kilója csak 80 fillérbe került és a tojás ára darabonként 5 korona volt. — Milyen drága volt a ruházat? — A ruhaanyagok árával még nem találkoztam, de tudjuk, hogy általában a ruházat igen drága volt. De rendkívül jó minőségű anyagokból készültek. Egy férfi bőr-saru mai 80 koronába került. A papiruszokra feljegyzett árakból tudjuk, hogy a nyilvános fürdőházakban a beléptidij kisebb volt, mint ma nálunk. — A borjúhús árával kezdtük beszélgetésünket. Elhiszed, hogy 2000 évvel ezelőtt u- gyanannylba került a borjúhús, mint ma és a mészárszék előtt már akkor is sorba álltak az emberek. Valóban érdekes volt mai szemszögből ösz- szehasonlítani a mai árakat a régi római birodalom áraival. — Köszönjük az érdekes tájékoztatást! Feljegyezte: Michal Márta- m ifjúság 3 I „A koszipénz" — Látja, Sípos úr — szólított meg a minap Sefcslkné — jő, hogy találkoztunk. Már a múltkor is meg akartam szólítani, de éppen előttem ugrott fel a villamosra. De ami késik, nem múlik — gondoltam — s lám, úgy is lett. Remélem, most nem siet. Elvégre szomszédok voltunk s igazán mondhatom, jő szomszédok, nemde?, Már úgy szerettem volna kibeszélni magam valakivel, úgy istenigazában, de ki hallgatja meg ma az embert? Ha jól megy a dolga, irigylik, ha bajban van, örülnek neki. És e- zek az új szomszédok... — Nem mondhatom, Vargán* igazán sosem szól semmit, de azért úgy érzem mégis, mintha rám célozna ilyenkor. Meg hogy főiskolára járatja a fiát, azt persze nem mondja sohasem, hogy az idősebb, kereső fiától egy fillérig elveszi a fizetést. Igaz, hogy szépen járatja. robogója is van. de mégiscsak elveszi tőle a pénzt. Tudja, a mai fiataloknak nem i- gen tetszik az ilyesmi, a városba járnak szórakozni, divatosan öltözködnek és erre pénz kell. — Látja, én ezt sose tudtam volna megtenni, pedig már hárman dolgoznak nálunk. Csak azt nem tudom, hogy miért I húznak annyifelé, mint ahá- nyan vannak? Az idősebb fiam, aki három éve nősült, épp a minap mondta, hogy válik. Még ■ azt is a szememre hányta, ( hogy nem törődtem vele úgy, mint más gyerekkel szokás. PeI dig higgye el, kedves Sipos úr, amikor láttuk az apjukkal, hogy komolyan jár a Somogyi leánynyal, még a kosztpénzt se vettük el tőle. Igaz, nem volt ez sok, először háromszáz koronát adott a konyhára, később kétszázötven lett belőle. De legalább ezt rakta volna egymásra. Másfél év alatt ez is szép összeg lett volna. De nem úgy tett. Egy fillérig elköltötte egész keresetét. Nem gondolt arra, hogy valamikor ebből egy egész családot kell eltartania. Hát nem úgy lett? Két unokám van már. Többet vannak nálunk, mint otthon. Az anyjuk nem dolgozik, hiszen az Évike még karonülő, a Rudlka pedig alig, hogy járni tud. És tudja, hogy a másik két fiamnak ez nem tetszik? ők nem keresnek más gyerekére...! Napirenden van e- miatt a veszekedés. Az idősebb már kosztpénzt sem ad, azt hányja a szemünkre, hogy Sa- i nyi is Így tett, hogy törődjön mindenki a maga gyerekével. Még szerencse, hogy Péter nem ilyen, ő még nem szőlt. csak otthon nem mozdít meg semmit. Hazajön a munkából, átöltözik, és csak későn este tér haza. Pedig, kedves Sípos úr, csak most kellene igazán a pénz. Mi az apjukkal ketten már nem igen győzzük, pedig nagyon szeretném, ha legalább Pirikéből lenne valami. Nagyon jő feje van az édesnek. Csak ő vinné valamire! — Hajdú tanító is mondta a minap, hogy ne hagyjuk Pirikét elkallódni, járassuk legalább a tizenkétévesbe, a többi aztán már magétól jön. Jaj, de nem is tudjuk az apjukkal, mit csináljunk. Nagyon jó lenne, ha legalább belőle lenne valami, csak hát hogyan, miből ?i Hisz tudja, ha legalább fiűgye- rek lenne, de egy lányra nagyon sok kell, és maholnap nyakamon a két unoka is. Bir- juk-e majd az apjukkal!? Én magam sem tudom, hogyan lesz, csak legalább Laci megemberelné magát. A' két kosztpénz mégis csak jelentene valamit. Havonta 500 koron« mégiscsak szép pénz*
