Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-09-12 / 37. szám
MEGHALT IĽJA EHRENBURG A közelmúltban nagy veszteség érte a szovjet irodalmat — meghalt Hja Ehrenburg. Az itt közölt részletet Emberek, évek, életem című könyvéből vettük emlékül és emlékeztetőül az igaz emberre, íróra és békeharcosra. M ég nem mondtam el, hogyan kerültem Magyarországra, Csehszlovákiába. Már éppen indulni készültem Belgridból Moszkvába, amikor táviratot kaptam az Izvesztyijától: „Kérjük, utazzon Nürnbergbe. tudósítson a háborús bűnösük peréről.* Mindjárt vállaltam a megbízást: a pert is szerettem volna látni, meg aztán nem akarózott még visszazökkenni a rendes kerékvágásba, húz- tam-halogattam, hogy le kelljen ülnöm az Íróasztalhoz, hosszú regénybe kezdeni. (Mindig nehezen kezdek új könyvbe, keresem az ürügyet, mivel odázhatnám el. de akkor még egy másik mozzanat is hozzájárult ehhez: elszoktam a békés élettől, a négy faltól, attól, hogy csak a gondolataimra koncentráljak.) Belgrádban hideg szél fújt, én pedig arra gondoltam, hogy északra kell utaznom — december van, és velem nincs más, csak egy nyári felöltő. A tisztjeink azt mesélték, hogy Budapesten dollárért mindent lehet kapni, engem pedig a lap ellátott némi valutával. A tranzakció azért elég bonyolultnak bizonyult. Mihelyt kérdezgetni kezdtem a boltosokat, van-e téli- kabát, csak ironikus mosoly volt a válasz: tán attól féltek, hogy elviszem, és nem fizetek meg érte. (Amikor az étteremben egy üveg bort rendeltem, a pincér előre kérte a pénzt.) De az is meglehet, hogy tényleg nem volt télikabát. mert kínáltak énnekem francia parfümöt, elegáns levéltárcát — egyszóval mindenfélét, ami nélkül a budapestiek jói meglehettek. Egy kis üzletben szóba elegyedtem a tulajdonossal, elmondtam, ki vagyok, és elmeséltem, hogy Nürnbergbe utazom, a per miatt. Megtudtam, hogy a tulajdonos afféle fehér holló — életben maradt zsidó. Tüstént kijelentette: „Három szűcsmester életben maradt. Ha egyszer llja Ehren- burg Nürnbergbe megy, akkor ml szerzünk neki bundát, ha belehalunk Is...* Sorra jártuk a műhelyeket, de seholsem akadt semmi. Kísérőm magyarul beszélt a társaival: hadonásztak, kiabáltak. Végül is megkérdeztem, miről beszélnek. „Hát arról beszélünk, hogy llja Ehrenburg most megy megbüntetni a vérszopőkat. Ennek meg itt megölték az egész családját. Ezt is elmondhatja abban a perben. Bár az igaz, hogyha ott egyszer sorolni kezdi valaki, hogy kit öltek meg, tiz évig se lesz vége. Ez itt azt mondja, hogy nem találunk bundát sehol. Pontosabban, nyilván valamelyik miniszternek van kettő is, de az nem fogja eladni még az egyiket sem. De ez a másik azt mondja, hogy tud valakit, akinél báránybőrök vannak elrejtve. Az az illető egy horthysta. Minket nem szeret, de a dollárt szereti. Dolgozni fogunk egész éjjel. Holnap olyan irhabundában fog elutazni maga, hogy hét nyélben beszél. Hadd lássák, hogy tudunk varrni. Hadd lássák, milyen szűcsök vagyunk. Maga mondja meg, hogy mindet akasszák föl. Nekem, szerencsére még az első háborúban meghalt a feleségem, gyerekem se volt, de a bátyámat az egész családjával kiirtották...* ^ Az irhabunda elkészült. Prágában autót adtak, azon mentem Niirnbergig. Cjra a háború útját láthattam: romok, katonai autók, őrszemek. Lassan haladtunk — nagy forgalom volt az úton: az amerikai csapatok errefelé vonultak ki Nyugat-Csehországből. Én pedig arra gondoltam, mit hozott a fasizmus ennek a szerencsétlen Európának: nemcsak a városokat rombolta le, nemcsak az emberek millióit küldte a halálba, az életben maradottak tudatát is megmérgezte. A fajgyűlölet, a nacionalizmus magvait messzire szertevitte a szél. Hirtelen eszembejutott. hogyan dulakodott egymással két vénöreg ember: egy magyar meg egy román, hogyan köp- döstek egymás arcába, emlékezetembe vésődött, hogy Rijekában az olaszok hogyan gyalázták a szlovéneket, hogy egy Budapest környéki sváb faluban hogyan fo- gadkoztak a parasztok, hogy mindenért megfizetnek majd „az átkozott magyaroknak*. Skopjéban számokkal voltak jelölve az utcák, mintha legalábbis New Yorkban sétálna az ember, pedig Skopje nem valami nagyváros; csakhogy régebben szerb utcanevek, aztán bolgár utcanevek voltak, a macedónok jobbnak találták a semleges számokat. Bukarestben és Budapesten életben maradt zsidók elmondták, hogy nemegyszer hallanak ilyesmit: „Ti gyalázatosok, kár. hogy Hitlernek nem volt gondja rátok...* Láttam a szude- tanémetek karján a fehér karszalagot — a szégyen bélyegét, és furcsa érzés fogott el: milyen szörnyű, hogy saját pénzével fizetünk a fasizmusnak. Nem éppen vidámak voltak a gondolataim. A sofőr a megszállás idejéről mesélt: „A leikébe köptek az embernek...* Sötétedett. Német városok romjai közt robogtunk. Amerikaiaktól kérdezgettük, messze van-e még Nürnberg — nem tudta senki. A sofőröm kijelentette: „Ogy látszik, elkeveredtünk...“ Elindultunk vlsz- szafelé. Elbóbiskoltam. Azt álmodtam. hogy Elblngben vagyok. Már a puskákat is vállhoz emelték... és akkor csakugyan dörrenésre ébredtem. A gépkocsivezető káromkodott: „Az Istenit a tökfejnek, hát nem Ideáll az útra lövöldözni...“ Az amerikai katona széles jókedvvel útbaigazított: három mérföld NUmberglg. Város? Csak romok. „Most aztán merre?...“ Töprengtem: éjszaka van. senkit meg nem találok... Az amerikai parancsnokságra menKOPÖCS TIBOR rajza FRANC C. WEISKOPF A petrográdi tüzlovasok A szikrákat hordja galoppban a szél, Le délre, le délre, S nyugatra! Ébredjetek! Ébredjetek! A kürt! A kürt! Keletről szól a szava! Ott, Petrográdban, tűz lobogott lel, Az égre ezernyi szikra csapott fel, S a szikra nyugat felé száll tova. Ébredjetek! Ébredjetek! Kelet felöl Nyargal a tűz! Villognak a lángok, mint az acél. Ébredjetek! Ébredjetek! A kürt! A kürt! Lovagoljunk mi Is az élre! A láng lobog és a szikra sziszeg! Vigyük a petrográdi tüzet Nyugatra, nyugatra, s le délre! 'Gábor Andor fordítása CSOÖR1 SÄNDOR: Elengednélek, visszahívnálak Darazsak golyózápora luggatná át a koponyámat. Venné a világ véremet, de én csak mosolygok, mert látlak. Elengednélek — visszahívnálak — — nagy vízben vetnék neked ágyai a fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad. Nyár van, kiköltözöm az ég alá szerelmed nomádjának: süssön a nap, mint a végzet: egész testemmel égjek. Erőt az el-nem-érhető jövő ad • holnapi romlása a vágynak — Elengednélek — visszahívnálak — — hangya-gyászmenet hömpölyög előle eltaszítanálak. Porból fölszedve vizet adnék, sebed kimosnám szavaimmal. Melléd feküdnék s a világot elsötíteném hajaddal. STEFÁNIA GRODZ1EŇSKA: PlátUa M rra ébredtem, hogy valaMX mi rettenetesen rosszat álmodtam. Mintha olyasmi lett volna, hogy a fülemben hideg kötdtü van, a hátamon meg egy csuka csúszkál. Mindjárt gondoltam, hogy be- náthásodtam. Mondtam is csak úgy magamnak: — Azd izem dádhám vad. Valami robbant! Elájultam. Amikor magamhoz tértem, már tudtam, hogy csak tüsszentettem. Felöltöztem hát, aztán bizonytalan léptekkel indultam munkába. — Nagyon elgyötörtnek nézel ki — mondta csípősen a kolléganőm. — Dádhám vad — magyaráztam meg és munkához láttam. — Bichal! — fordultam az irodaszolgához. Füle botját se mozdította. — Bichal! Ol vaddak a bai újságok ? — Mit kérem? — Deb érdi? Újságok! Deb duggya big azog gaz újságog? Nagy keservesen aztán mégiscsak megértette, hogy az újságokat kérem. Közben köny- nyezni kezdett a szemem. Megkérdezte. hogy miért sírok. — Dádhám vad. Közben valami ügyben telefonálnom kellett Minichnek. Hívtam a központot: — Kérem, gabcsolja Bidi- ohet. — Bocsánat... voivs parlez francais ? — Debérdeb. Bongya lassabbad... Könnyezni kezdett a szemem. — Ne sírj, mert a sírás in- gerli a kötőhártyákat. Kifújtam az orrom. — Ne fújd az orrod, mert a zsebkendőd tiszta bacilus raktár lesz. Menj haza, feküdj le és kúráld magad. Hazamentem és lefeküdtem. Nem sokára Malvin néném jött hozzám látogatóba. — Micsoda? Egy rongyos kis nátha miatt ágyba fekszel ? Ez elpuhultság. Felkeltem és felszálltam a villamosra. Amikor a kalauznő a jegyeket kérte tüsszentettem. Ha jól gondolom, nyolcadszor. — Asszonyom, hogy lehet ön ennyire felelőtlen. Hogy szállhat fel náthásán a villamosra — mondta a kalauznő — minden utast megfertőz. így hát leszálltam a villamos- ról. — Milyen dagadt az orra — jegyezte meg a fiatal trafikos. Erre felhajtottam a kabátom gallérját, hogy ne lássák az orromat. Az utcán egy anxfuka jött velem szembe a fiacskájával: — Nézd csak bogárkám, ilyen vörös az orruk a részegeske- dőknek — mondta az anyuka és rám mutatott — ha megnősz, ugye csillagom sosem lépsz be a kocsmába? Hangosan felzokogtam. Néhány másodperc múlva emberek tömege vett körül és kíváncsian tudakolták, hogy mi a bajom. — Dádhám vad — jajdultam fel kétségbeesetten. Abban a pillanatban mindnyájan elmenekültek a közelemből. Csak a nátha maradt továbbra Is hű hozzám.-tő- {Ordítása MANDY IVAN: Kapualj, Do you speak english? — Ördögöt. Dádhám vad. Hatszori tüsszentés után végül is letettem a kagylót. Ogy éreztem, hogy közben az orrom akkorára dagadt, hogy egyik fülemtől a másikig ér. — A nátha tulajdonképpen semmi, de mégis rosszabb mint a többi más betegség együttvéve — vigasztalgatott a barátnőm — szedhetsz aszpirint, de a nátha meg a halál ellen úgysincs semmiféle orvosság. Bár az orvostudomány az utóbbi időben jelentősen fejlődött, a náthával szemben továbbra is tehetetlen. Tüsszentettem. — Ne tüsszögj. mert a tüsz- szögés ingerli a nyelőcsövet — mondta. elefánttal M fiú átszaladt a kis utcán. MA Csak úgy véletlenül benézett egy kapualjba. Előtte volt az elefánt. Az elefánt bent állt akaputüj- ban. Lomhán, súlyosan, beleveszve a kapualj homályába. A fiú már nem tudott elmozdulni. Mereven bólintott, mintha köszönne. Az elefánt egy végtelen lassú mozdulattal megemelte a csavaros ormányát. Mintha nem is tartozna hozzá. Iszonyatosan öreg ormány. Az egész elefánt olyan öreg. Az oszlop lábak, a új ifjúság 5 tünk. Megkérdeztem egy tiszttől, merre találom az orosz újságírókat. Azt mondta, nem tudja, meg kell várnom az őrnagyot. „Maga orosz?...“ elmosolyodott: „Maguk derekasan verekedtek.* Feldobta és megpörgette a tenyerén a cigarettacsomagot, aztán nekem adta az egészet. Közben katonák jöttek, katonák mentek. Egyre csak kérdezgettem a tisztet, sokíig kell-e még vimunk. Ö egyre csak mosolygott, és mindig azt felelte: „Kicsit késik az őrnagyom... az őrnagy mindjárt megjön...* Már a fél csomagot elszívtuk a cseh sofőrrel. Végül is türelmetlen lettem, aludni szerettem volna. Felálltunk. Az amerikai megint csak mosolygott: „Az őrnagy egy kicsit késik... de majd én mindent elrendezek...“ Odaszélltott egy katonát, aki a sarokban bóbiskolt addig: „Elvezeted őket a szállodába De aztán azonnal gyere visz- sza — az őrnagy minden percben itt lehet...* A katona nagyot ásított, és odaszőit nekünk: „Indulás!... Az őrnagy pedig nem jön, mert ott van a szállodában — a bárban issza a whiskyt. Egyébként, én ott voltam a tárgyaláson, ez a Göring pokolian kövér, de különben nem érdekes az egész. Tudják, ml érdekes: hogy mikor küldik az embert haza végre?.,. Na tessék, megérkeztünk, itt a szálloda. Ide nekem nem szabad belépnem. Megyek vissza várni az őrnagyomat...* háta. Azért is tették ki az Al- latkertből. A fiú ebben egészen biztos volt. Kirakták az öreget az Allat- kertböl. Elhozták ebbe a kapualjba, itt aztán ácsoroghat. Az öreg és beteg állatokat elhozzák ezekbe a csöndes, kis utcákba. Van olyan lépcsőhöz, ahol oroszlán kushad az ablakmélyedésben. Beteg strucc az udvaron. Krokodil belefúródva a játszótér homokjába. Valahogy még kimászott a medencéből, aztán úgy maradt a homokba temetkezve. Az elefánt meg a kapualjban. Néha rádobnak egy szőnyegei, és akkor a gyerekek ráülnek a házból Az a vén tekintet! A dzsungelt látja, ahol előrecsörtetett a fák között, ö hívta harcba a többieket. Felemelte az ormányát, és megadta a jelt. A fiú kicsit közelebb ment. Beleborzongott, ahogy azt mondta. — Add meg a jelt. Nézte az elefántot, aki innen, ebből a kapualjból, adja meg a jelt. Ogy trombitál, hogy a falak beleremegnek. Ez lesz a jel az elefántok csatájára. Megindulnak az elefántok. Az afrikai elefántok, az indiai elefántok. A fehér elefántok is előjönnek az őserdő mélyéről. A fogoly elefántok szétzúzzák a rácsokat. A haldokló elefántok még egyszer felemelkednek az elszórt agyarak temetőjéből. Félelmetesek a haldokló elefántok, ha még egyszer, utoljára megindulnak. Csata után meghalnak, de addig mindent és mindenkit elpusztítanak. Iszonyú csata lesz. A bosszú csatája. Bosszú a fogságért, mindenért. A Hú még egyszer megismételte. — Add meg a jelt. Az elefánt megemelte az ormányát. — Most add meg a jelt! Az ormány visszazuhant. Az elefánt meg lassan, részletekben szétfoszlott. Homályba foszlott az ormánya, az oszlop lába, a háta. Hatalmas pókháló — aztán semmi. — Nem szereti, ha nézik — bólintott a fiú. Egy darabig még a kapualj előtt ácsorgott, az üres kapualj előtt, aztán vállat vont, és tovább jutott.
