Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-08-29 / 35. szám

új ifjúság 5

............... —- mnrnt

A negyedik partizán-hadtest férfiai szinte a felismerhe*

tétlenségig egyformán feketék voltak. A füst és a korom beette magát bőrük alá. A tüzek nem éghettek lánggal, hogy oda ne csalják már az erdőségekbe is bemerészkedő ellenséget. A télnek meg csak nem akart vége szakadni.

— Mi hasznom van nekem abból, hogy még nyár is lesz Valaha? — szipákolta Tomáš, s a csontkeményre fagyott rongyot, mellyel bakancsa leszakadt talpát kötözgette fel, próbálta a tűz fölött kiolvasztani.

— Menj azzal a ronggyal a pokolba, — förmedt rá Jozef a sistergő tüzet körülüldögélők közül.

— A bakancsom talpa tropára van.

— Dobd a fenébe azt a rongyot Rettenetesen büdös. Parancsnok, szólj Tornáinak, hogy dobja azt a rongyot a fenébe.

— Én nem a rongyoknak parancsnokolok, vetette oda durván a tűzbe bámuló férfi.

— Akkor meg tűnjön a pokolba vele, — dühöngött Jozef. — Te úristen, hiszen ez olyan büdös, mint a dög.

A parancsnok a kezét továbbra is a tűz fölött tartva. Tornáira förmedt. — Te mindig ellenkezel valamivel. Te a háború végét nem éred meg.

Tornál úgy tett, mintha nem is neki beszélnének:

— Azért mégiscsak megpróbálom.

— Ne pofázz.

— A bakancsomnak nincs talpa, ni. Tán csak nem fagyasztom meg magam azért, mert valakinek büdös a rongy. Nekem nem büdös.

— De nekem büdös, — ordította Jozef.

— Nekem meg nem büdös.

— Parancsnok, — szólalt meg Jozef kérlelőn, — hát apagyilkos vagyok én, hogy büntetésből tűrnöm kell, amit ez a barom csinál?

E

bben a pillanatban bukkant fel a sötétségből a kém- elháritó osztag kapitánya. Ültek tovább mindannyian, bár tudták, hogy ott van, de senki se vette figyelembe. Olyan híre voit, hogy nem hoz szerencsét.

— Még jó. hogy a cipőm tönkre van, — vihogott magában Tornál. — legalább nem küldhet felderítésre. Jozefnak állt legjobban a szénája. Nem egész egy órája jött vissza egy akcióból, átlőtt kabáttal. Még jó, gondolta, hogy hármunk közül én magam élve visszakerültem, most legalább békén hagynak. Pavolnak tüdőlövése volt, az öccsé- nek meg könyökig megfagyott a keze.

— Jó híreket hozok a törzstől, — kezdte a kapitány. — A németek minden vonalon hátrálnak.

_ Senki meg se mozdult. Tornál most készakarva büdösített a rongygyal, azt akarta, hogy rászóljon valaki, hogy aztán elmondhassa, hogy ő tulajdonképpen mezítláb van s a kapitánynak hogy ne jusson eszébe őt küldeni akcióra. Most bezzeg Jozefnak sem ártott a bűz. A parazsat kapargatta kupacba, és várt, hogy mi lesz.

— Le kell menni az országúihoz, — tette hozzá a kapitány. — Aztán jelenteni kell, ha a tankok hátrálnak. Kijev repülőgépeket küld majd a nyakunkra. — Elégedetten elmosolyodott és elmenőben még dünnyögve hozzátette: — Parancsnok, küldj a szakaszodból két embert.

— Miféle szakaszból? Ez szakasz? Ez egy siralom, — vetette oda a parancsnoknak halkan, hogy a kapitány ne hallja. A kezét nem vette el a tűz fölül, az arcát sem fordította el, csak szigorúan kiadta a parancsot:

— Két ember készüljön fel.

Jozef szólalt meg, mindannyiuk nevében. Nem félt beszélni; régebben volt a hadtestnél, mint a szakaszparancsnok.

— Nincs két emberünk, — mondta. — Egy emberünk sincs, sőt, egy fél se. Elhullottak. Megfagytak. Fütyültek a fejünkre és megdöglöttek. Ez az igazság.

— Beszéd nincs, — rivalt rá a parancsnok. — Azt mondtam, két ember felkészülni, ami annyit jelent, hogy akkor két embernek fel kell készülni.

Jozef feldühödött:

— Mit bámultok rám?

— Egy-kettő, fogd a golyószórót.

— Azért. mi. amiért elsőnek nyitottam ki a pofámat.

— Mi közöd hozzá. A parancsnok nem köteles mindent megindokolni.

— De hiszen mik vagyunk mi, indiánok? Az indiánok állnak mindenért boszút.

— Tudót mit? — állt fel a parancsnok. — Gyere, ülj ide a helyemre! Parancsnoka vagy ennek a kurva szakasznak, a hat embernek, ami maradt belőle, tessék, és válassz ki kettőt közülük akcióra. Kit küldesz? Azt a kéznélkülit, vagy amazt az átlőtt tüdejével? Beszélj hát, kit küldesz, a Jézusmáriá- dat, kit küldesz?

J

ozef feljebb rántotta nadrágját és szemtelenül visszaordított:

— Parancsnok, engedd meg, hogy távozzak!

Tornál szó nélkül utánaeredt. Nyakát behúzta, hogy ne érjen az ágakhoz, amelyekről a legkisebb érintésre is száraz porhó hullt a gallér mögé és szúrt, mint a tű. Derült éjszaka volt és Tornáit rémítette a világosság. Sietve sántikált Jozef nyomában, jobb lábát maga után húzva.

— Várj egy kicsit, — kiáltott Jozefre. — A bakancsom talpa le akar esni.

Jozef azalatt hasra feküdt és a havat nyalta; amelyről először eltávolította a fagyott felső kérget. De a hó kiszárította a torkot és a szájban, amely még inkább kívánta a vizet, éles, keserű ízt hagyott.

— Keserű, mint a kolera, — mondta Jozef és felált.

— Meg kell sózni.

— Micsoda?

— Semmi. Csak azt mondom, hogy meg kell sózni.

— Mit kell megsózni?

— Ha azt akarod, hogy a hó ne legyen keserű, meg kell Sóznod.

Jozef megütközve, bizalmatlanul kezdte méregetni Tornáit. — Te jó isten, — mormolta aztán a semmibe részvét-lenül, — te megbolondultál.

— Mit képzelsz, azt hiszed talán, hogy én találtam ki? Azt már nem, — védekezett Tornál. — Mit akarsz tőlem?

— Semmit se akarok. Csak azt mondom, hogy az agyadra ment.

— Az beszélte, — tiltakozott Tomáš, — az az orosz, hogy is hívják csak, aki azt mutogatta, hogyan kell az ingekből tűz fölött kiölni a tetveket. Te akkor biztosan nem voltál ott.

— És hol voltam, nem mondanád meg? — kérdezősködött Jozef tovább, hogy megbizonyosodjon, a társa tényleg meg- zavarodott-e.

— Nem tudom hol voltál.. Én mindenesetre ott voltam, ahol az az orosz, aki ezt a dolgot beszélte; ezt tudom.

— Mit beszélt?

— Kicsoda?

— Az az orosz.

— Az a kozákoktól?

— Nem az a másik.

— Jozef, ott nem volt semmiféle másik. Nagyon jól emlékszem. Ott csak az az egy volt. Legalábbis akkor amikor ezt beszélte.

Sortítz

— Te megfeszített atyaúristen, amikor mit beszélt?

— Egyszer már elmondtam, hogy a havat előbb meg kell sózni, s utána már nem keserű.

— És sót hol veszel? — értetlenkedett Jozef. — Van nálad só?

— Nincs.

— Menjél előre! — határozott Jozef kis idő múlva és nem is titkolta; nem akarja, hogy bolond haladjon mögötte.

A

ztán többet egy szót se beszéltek. Az út már néhány órája tartott, de nem volt megerőltető. A hold éppen akkor bukott el egy felhő mögött, amikor elérték az erdőt. Tornál mindjárt az első fánál megállott. A fatörzsnek támaszkodott és a rongyai ráérősen kötöz- getni kezdte leszakadt talpú bakancsát.

— És mit mondott, hogy kell azt a tetvetlenítést csinálni? — kezdte Jozef minden köntörfalazás nélkül, mintha a megszakadt beszélgetéstől nem is órák teltek volna el.

— Miféle tetvetlenítésről beszélsz?

— Hát, amit mondái, amit az mutogatott, aki meg akarta sózni a havat.

— Jozef, ő nem akarta megsózni. Te összezavartad az egészet, ö csak azt mondta, hogy meg kellene sózni, hogy a hó ne legyen olyan marha keserű.

A beszélgetés épp olyan értelmetlenül szakadt meg, mint amilyen céltalanul indult.

Hirtelen besötétedett; akár a szobában, mielőtt a petróleumlámpát elfújnák, lecsavarják a kanócot. Azokon az éjszakákon így kezdődött a hegyekben a hajnal.

Ami eddig valami fehér tónak, vagy vízesésnek látszott, most határozottab formát öltött. Ami messzebb volt, nagyon is távolinak tűnt. A gyaloglás értelmet nyert, mivel a messze minden lépéssel közelebb került. A nappal biztonságot kölcsönzött. Készületlenül és fedezetlenül ballagtak.

Tornál hirtelen megtorpant és a földre vetette magát. Szétterpeszkedve tüzelő állásba helyezkedett, golyószóróját a tisztásra irányította. Egy férfi tartott egyenesen feléjük, kétségbeesetten törtetve a porhanyós hóban.

ég messze volt, lihegését mégis hallani lehetett, amikor arcra zuhant, följajdult, s mindaddig, amíg újra föl nem tápászkodott, hangosan jajgatott.

— Alj fel — fordult Jozef Tornáihoz. — Ez közülünk való lesz.

— Nem hiszem, hogy közülünk való lenne, hiszen fegyvere sincs.

— Lehet, hogy megfagyott a keze. és azért hozza olyan furcsán. — Jozef le nem vette a szemét a közeledőről.

Tornáinak, ha már egyszer lefeküdt, nem akaródzott felkelni.

— Jozef, az nem fegyver nála, — mondta mogorván. — így nem szokás a puskát hordani, kivéve, ha folyón kel át az ember. Én lepuffantom, jó?

Amikor az ismeretlen még közelebb ért, Jozef a fekvő Tomáš elé lépve, odakiáltott neki:

— Állj! Ki vagy?

A megszólított egy pillanatra megállt, de utána mindjárt még gyorsabban próbált menni. Nyílván ereje végső megfeszítésével közeledett.

— Te mindenáron el akarsz patkolni, ember, — kiáltotta Jozef és ráfogta géppisztolyát.

— Maguk, ugye, partizánok? — kérdezte elfulladva. Már egészen mellettük volt s egyikükről a másikra kapta tekintetét. benne azzal a rettenetes tudattal, hogy esetleg tévedett.

— Kezeket fel, — kiáltott rá Tornál még mindiq tüzelő fekvésből.

— Persze, hogy partizánok. Nekem azt mondták, hogy itt lépten-nyomon találkozom majd partizánokkal. — A férfi észrevétlenül hátrább lépett.

— Jozef figyelte minden mozdulatát

— Azt mondták, hogy emeld föl a kezed. Nem hallottad? — A hangjára keménységet, ridegséget erőltetett.

— De hallottam.

— Akkor hát miért nem tartod fel?

— Nem tudom feltartani.

A férfi szinte fuldokolt a fáradságtól.

— Dobd el, ami a kezedben van, — avatkozott a beszél*

getésbe újra Tornál. — Mert lövök. _

Az ismeretlen mosolyt' 'erőltetett arcára. Szökésre szemmel láthatóan nem gondolt.

— Azt nem tehetik. — mondta. — Csak nem fognak lőni.

— Nem tudom hallotta-e, de itt a környéken bizony háború van, — lépett hátrább Jozef, és felemelte a fegyvert. — Dobd el, ami a kezedben van, ha jót akarsz. Háromig számolok. .

— Nem dobhatom el. uram. Nézze, — kiáltott fel a férfi és a kezét feléjük tartotta. A karján csecsemő feküdt. Szegényesen, piszkos férfiingbe és ócska katona-szvetterbe csomagolva, az arca szederjes volt a hidegtől.

Jozef látszólag elgondolkozott, de tulajdonképpen annyi gondolat rohanta meg egyszerre, hogy elmerült bennük, mint a mély hóban. Hangosan átkozódott, aztán Tomállal együtt jó ideig káromkodtak még magukban, mégsem sikerült ezt a kis, elkékült csöpséget ebben a kegyetlen erdőségben, ahol már nagyvad sem rágcsálta a fenyők átfagyott kérgét, a rajtaütések, hátrálások, menetelések és menekülések közé besorolni.

— Él ez egyáltalán? — szakította meg Tornál a csendet. Felcihelődött és az idegen maga elé tartott kezén nyugvó gyerek fölé hajolt.

— Él, — bizonygatta az apa és a csecsemőt Tornál arcához emelte. — Hallja?

— Nem hallok semmit, — húzódott vissza Tornál. — So* hasem hallgatóztam még csecsemők fölött, talán azért. Hall» gasd meg, Jozef, te.

— Hagyj békét, — mordult fel Jozef, és az idegenhez fordult. - A tiéd?

— Bizonyítani ugyan nem tudom, uram, — jajdult fel ijedtében az idegen — de ha akarja, bármikor megesküszöm rá.

— Nincs szükség az esküdözésedré. Fütyülök rá, — mondta Jozef és kiköpött.

— Köszönöm, uram.

— Ki vagy? Hogy hívnak? Mondj el mindent, nekem aztán egyre megy, van e gyereked vagy nincs.

— Feldman a nevem, — mutatkozott be az ismeretlen, éš úgy tűnt, hogy közben szégyenlősen meghajtotta magát.

— Nálunk az egységnél volt egy, akit szintén így hívtak, — jegyezte meg Tornál. — Meggyanúsították, hogy kém, meg hogy kémkedik, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy zsidó, hát semmiképpen sem lehet kém, a parancsnok azonban azt mondta, hogy kém mindenki lehet, akinek van nyelve, agyon is akarták lőni. A végén azonban mégsem lőtték Agyén, mert egy éjszaka meglépett, a parancsnok meg esküdött rá, hogy biztosan azért szökött meg, mert kém volt, de én azt gondolom, hogy egyszerűen csak félt, hogy agyonlövik. Rettenetes hóviharban küldtek bennünket utána. De mi pár lépésre a tábortól leültünk egy fa mögé és kőkeményre fagyott krumplit sütöttünk, reggel meg jelentkeztünk, hogy sehol se találtuk. Feldmannak hívták. Vagy így valahogy: valami sváb neve volt, azt tudom biztosan.

— Ki kiváncsi most a te meséidre? — förmedt rá Jozef magára is dühösen, hogy olyan érdeklődéssel hallgatta. — Én most erre az emberre vagyok kiváncsi, nem pádig terád.

— A Mély-erdőből jövök, — kezdte Feldman. — Tegnap óta meg sem álltam. Rajtunk ütöttek a németek. Vagy ötven család volt ott együtt. Vermekben bujkáltunk mégis ránk akadtak. Senki se maradt életben. Láttam, az asszony szaladt volna ezzel a csöpséggel, de eltalálták, még szerencse, hogy a gyerekre esett. Amikor elmentek előbújtam rejtekhelyemről, felkaptam a gyereket és többet vissza se néztem. Annyi volt ott a halott, hogy rettenetesen megrémültem. Mindenkit ismertem, mindenkit, de ahogy ott holtan feküdtek, futottam tőlük. így kerültem ide.

— És most hová készülsz? — kérdezte Jozef, s a hangja melegebb volt, mint ahogy szerette volna.

— Tulajdonképpen sehová.

Jozef úgy döntött, hogy Tornál elviszi a férfit a parancsnokságra. Van ott elég koponya, döntsenek azok, mi legyen vele tovább. Ott talán a csöpségnek is jobb lesz.

— A hadtestparancsnokságon asszonyok is vannak, — kiáltott még biztatólag a férfinek, amikor az Tornál nyomdokában távolodni kezdett tőle.

Amikor a parancsnokságra megérkeztek, az egyik asszony szó nélkül elvette Feldmantól a gyereket; ejtőernyőből hasított egy darab selymet és aztán abba csavarta. A hadtestparancsnok elégedetten mosolygott, amikor jelentette a kijevi parancsnokságnak, hogy hajnal óta egy öthónapos csecsemő is van a harcolók között.

A kémelhárító osztag kapitánya éppen megkezdte Feldman kihallgatását, amikor a váratlan riadó az egész szakaszt a parancsnoksággal együtt talpra állította; az aknavetők tüzével meglepett emberek, a parancsnok vezetése alatt hosszú sorban mozdultak fel a cserjésbe, neki a meredek hegyoldalnak. Még a vöröslő tűz eloltására sem maradt idő.

A hadtest egységei, mire teljesen kimerülve elérték a hegygerincet, egy akna már egészen a közelben csapódott be és robbant fel a mély hóban.

A rémület mindig erősebb, ha váratlanul tör az emberre. A rongyos, éhes, sebesült emberek tömege mintha csak parancsra összeszedte minden maradék erejét és még jobban kilépett. Még egyetlen-egyszer, de lehet, hogy már utoljára, gondolták — amikor a sor eleje hirtelen megtorpant.

A keskeny hóborította gerincen nem volt könnyű a sor mellett előre jutni, néhányan azonban az egyre gyakrabban és egyre közelebb robbanó aknák okozta rémületben ezt is megpróbálták, míg a sor végére is el nem jutott a parancs: állj, nem mozogni.

A hirtelen beálló csendben német beszéd hallatszott a völgy felől.

Ez a mi szeretett parancsnokunk tisztára Itt nyírat ki mindnyájunkat, káromkodott Tornál magában. Hogy az ördög már régen el nem tudta vinni ezt a kölyköt, Jozeffel együtt, aki mint kísérőt ide küldte! Holnap, holnapután talán vége a háborúnak, az embernek meg azen a buta hegygerincen most kell kinyújtania értelmetlenül a patáit, emiatt a nyavalyás csecsemő miatt!

Feldman ránézett, mintha kitalálta volna Tornál gondolatát, minden egyes robbanásnál erősebben szorította magához a gyereket. Valakit elől találat ért, szerencsére telitalálat, úgyhogy megse nyikkant.

A sor meg csak állt, nem mozdult az eleje sem, olyan volt mintha odafagyott volna.

Csak jóval később, amikor az aknatűz nyilván tervszerűen, egyre jobban eléjük tolódott, érték meg a parancsnok taktikáját. Minek menjen az ellenség az erdőbe, ahol minden fa mögül partizán leshet rá, amikor pontosan ki lehet számítani, hogy adott pillanatban a hegygerinc melyik pontján tartózkodik a menetelő egység? Igen ám, csakhogy az egység nem menetelt. Mozdulatlanul állt az ellenséges aknave»

[(folytatás a 6. oldalon)