Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1967-08-29 / 35. szám

0 FELKELÉSI EMLEKEK Félkézzel - félszemmel — Gyorsan Mišo, szedelőz- ködj! Fogd a baltát és — indu­lás! Kisebb csihi-puhira van kilátás. A megszólított kérdően te­kintett a belépő óriásra, akinek egyik szemén fe­kete kötés éktelenkedett. Né­met golyó loccsantotta ki jobb szemét Telgártnál. Egyik lábá­val akkor már a másvilágon botorkált, de egy szovjet ej­tőernyős orvosnő idejében visz- szatáncoltátta az életbe. Egy cseh származású partizántársá­zött. Az országba sáskajárás- szerűen özönlő németek persze nem tudták, hol és milyen kö­rülmények között vesztette el fél szeme világát. Ártalmatlan rokkantnak tartották, nem gya­nakodtak rá. Mert 1944 telén már bajosan lehetett épkéz­láb férfit találni a Ďum­bier tövében meghúzódó fal- vacskákban és szállásokon. Sokan elestek a felkelés során, másokat a német or­szágbitorlók hurcoltak el, az é- letben maradt antifasiszták ne­szért volt favágó a javából, hogy ne tudjon a baltával bánni. — Nem durran, ha „el­sütik“ — szokta mondani. Nemegy német sógort taglőzott le hangtalanul, aki egyedül el- bitangolt a környéken. Sokáig azonban nem hódolhatott va­dászszenvedélyének. Hitler mar- talócai csakhamar nem merész­kedtek ki egyedül, sőt a „leg­szükségesebb“ helyre is páro­sával bandukoltak. Mielőtt a félszemű betoppant Šebíkékhez, két egyenruhás néJ rohant tehát Mišo barátjáért, akit a megszállók ugyancsak békén hagytak. Bal karjára születése óta béna volt. Özvegy Šebíkné csak nem­rég vesztette el férjét az őszi felkelésben. Mikor megtudta Žižka hajmeresztő szándékát, le akarta beszélni fiát az esz­telen vállalkozásról: — Miško fiam, ki viseli majd gondját kisöcsédnek, Milánnak, ha te is ott pusztulsz? Külön­ben is béna vagy, félnyomo­rék... Isten bocsássa meg bű­nömet... Hát félkézzel akarsz megverekedni a némettel? Bal­tával mégy neki a géppisztoly­nak?! Mišo is belátta, hogy nagy a kockázat. De ugyanakkor fe­lülkerekedett benne a becsület, a hazaszeretet, a kötelesség- érzet. Az asztalra szegzett te­kintettel tehát félretőlta sztra- pacskával megrakott tányérját s lassan felemelkedett ültéből. Žižka hallgatott, nem nógatta többi! társát. Šebíkné pedig folytatta kérlelését: — Ki tudja egyébként, kiket fogtak el a németek? Hátha nem a mi véreink... idegenek... vagy német katonaszökevé­nyek... Ezekért kockáztatnád é- letedet? Inkább öcséd után néznél, aki reggel megint el- csavargott valahová! A félszemű egyik lábáról a másikra állt s türelmetlenül fi­gyelte karórájá nagymutatóját. Mišo pedig rándított egyet nadrSgszíján, felegyenesedett, s távolba merengő tekintettel megszólalt: — Nem azon múlik, kik a foglyok, milyen nemzetiségűek. Ha csak egy fikarcnyival job­bak az ördögnél, akkor is szár­nyas angyalok a fasisztákhoz képest. Ha elfogták őket, a mi barátaink. Meg kell mentenünk őket. Kötelességünk! Érti, a- nyám? Ezzel felkapta a tűzhely előtt heverő baltát, szemében furcsa tűz lobogott. Zavarában felrúgta az útjába eső széket s odakiáltotta Žižkának: — Gyerünk!!-0­fól aztán a talllő „ŽIŽKA“ ne­vet nevet kapta, amely a Szlo­vák Nemzeti Felkelés részbeni leverése után is rajta ragadt. Hiányzó félszemének köszön­hette Žižka, hogy felépülése u- tán is „dolgozhatott", jóllehet kissé szerényebb keretek kö­A. TRIZULIAK: ÜDV A HŐSÖKNEK dig az erdőrengetegbe húzód- metet látott leereszkedni három tak vissza. fogellyal a Ďumbier egyik jól Az illetéktelen fegyvertartást belátható irtSsán. — Félóra a nácik halállal büntették. Žiž- múlva a temető mellett kell el- ka sem v'áHalhatta a kockáza- haladniuk — számítgatta. — A tót, hogy lőfegyvert rejteges- civil ruhás foglyokat mindená- sen. Házkutatások napirenden ron ki kell szabadítani! — ha­voltak a faluban. De Žižka nem tározta él Žižka. Kész tervvel A míg egy kis ssúpfödeles parasztházban sírva bo­rult. egy anya az asztalra, kint sűrű pelyhekben megindult a havazás. S talán ennek a kö­rülménynek köszönhették a le­gények, hogy könnyebben ment minden, mint ahogyan elképzelr ték.... Mire a két német leért foglyaival a temetöfal mellett vezető ösvényre, hóviharrá fa­jult a havazás. Feltűrt kabát- gallérjuktól az SS-pribékek nem láttak se jobbra, se balra. Prüszkölve köpködték a havat.. Ugyanakkor nyílsebesen csa­pott le a halál a temetőfal romjai mögül: a favágó mar­kában meglendült a balta és jól irányzott ütéssel kettéhasítot- t8 az egyik náci koponyáját — Hogy meg ne sántuljon a szegény! — ordította közben a félszemű fogcsikorgatva. A má­sikból meg, mielőtt megránt­hatta volna géppisztolya rava­szát, Mišo baltája loccsantotta ki az agyvelőt. Ezek után már csak a „teme­tés“ volt hátra. Erről is jő e- lőre gondoskodott a körülte­kintő Žižka. A temető mögötti sziklahasadékban szokta „örök nyugalomra“ helyezni áldoza­tait. Az üreg bejáratát rőzse, fenyőgally és mázsányi kövek takarták e! avatlan- szemek te­kintete elöl. Mialatt a két le­gény szuszogva cipekedett a holttestekkel, a három megré­mült gyerekember, a „hadifog­lyok", értetlenül bámultak hol egymásra, hol a havon pirosló vérfoltokra, amelyeket egyre jobban elleptek a hópelyhek... M ire leszállóét az alkony és megkondult a vasár­napi vecsemyére szólító harang, megkocogtatták a zsúp- födeles parasztház ajtaját. A remegő hangon kiejtett „vol- no“-ban benne volt egy aggódó anya kétsége és reménye, át­ka és fohásza. Elsőnek a fél­szemű óriás alakja jelent meg az ajtónyílásban, közvetlenül utána Miso paskolta le subájá­ról a havat. Öntudatosan oda- állt a megklnozott asszony elé és tettetett fontoskodással megkérdezte: — Egyik kívánságát teljesí­tettem, édesanyám. Nemcsak u- tána néztem elcsavargott ö- csémnek, hanem haza is hoz­tam! — Ezzel tréfásan maga e- lé lódította a háta mögött la­puló Milánt. — Azok az osto­ba Poliak kölykök csalták el „megvizsgálni“ a légelhárító ü- tegeket. A németek persze el­csípték őket és estére le is puf- fantották volna a „kémeket“, ha idejében nem lépünk közbe Zižkával. Mégis jó volt, hogy egyik kívánságát nem teljesí­tettem. Ha nem „raktároztuk“ volna el a németeket a jégve­remben, már nem élne a gye­rek. Vagy tán nincs igazam, é- desanyám? K. E. Ötszázéves városban Az ezeréves Naflymégyér nemrég UnnépeRé várossá nyilvá­nításának 500. évfordulóját Ünnepélyt rendeztek ebből az alkalomból. Érdekes kiállításon is ismertették Nagymegyer történetét a lakossággal. Történetéről Írni sokat lehetne. A köteteket elolvasni hosszú ideig tartana. Hányszor égett le, mit szenvedett a török pusztítás alatt, mi történt itt később, valóban a történészek dolga. Nagymegyer lakosságát azonban inkább a jelen és a jövő érdekli. A vérzivataros múlt edzette ivadékok büszkék városukra. Nem nehéz megszeretni Nagy- megyert még az idegennek sem. Nyílt szívű, bátor emberek lakják. A tel epülésföldrajz-tudósok munkáiból következtetve Nagy­megyer már kezdettől fogva városi településnek Indult. Árpád fejedelem egyik alvezére, Megere bizonyára azért jelölte ki szállásának, mert védelem és a lakosság ellátása szempont­jából kedvezőek voltak akkor ott a feltételek. Abban az idő­ben még ingoványos, mocsaras területek védték Nagymegyert. A város alaprajza ma is korszerű. Éppen csak az új lakóne­gyedek veszik' el a kör formáját, amelyeket az utóbbi két évtizedben építettek. P. George angol tudós szerint az Ilyen típusú települések kezdettől fogva városi települések voltak- Nagymegyert ma is ősi útvonalak szelik át, északról dél felé, és nyugatról keleti irányban. A történelem folyamán alig vál­tozott az utak helye, mert ezt a talajvíz és a Duna áradása is akadályozta. A csallóközi települések helye is a vizek állá­sától függött. Nagymegyer életerejére jellemzó, hogy a törökdúlás után fejlődni kezdett. Tőszomszédságában volt Tiszota nevezetű falu. Ez például teljesen eltűnt a föld színéről a török idők­ben. Ma csak egy dűlő őrzi nevét a nagymegyeri EFSZ gabo­naföldjein. A 6525 lakos közül szólaltassunk hát meg néhá­nyat: hogyan érzik magukat az ötszáz éves városban, mi a véleményük a jelenről és mit várnak a jövőtől?. • EÖLÖS ZSUZSA TANlTÖ- az apámnak udvara is van, NŐ: — Mindig szerettem ezt mert az családi házban lakik, a falusi jellegű várost. Itt szü- Ott nevelhetek állatokat. Ha lettem, úgy érzem, kötelessé- ez nem lenne, ott kellene gém is szeretni. Történelme hagynom a bérházat vagypedig nem érdekel különösképpen, az ÉFSZ-t. Egy mezőgazdasági Ennél sokkal jobban izgat to- dolgozónak szüksége van ud- vábbi fejlődése. Mikor lesz ez varra és kertre. Ha nem ha­I igazán város? Az utcák mikor ragszík, megkérem arra, tegye válnak városiassá? Egy éve az újságba, hogy az állatgon- tanítók idehaza, akkor kezdtem dozók és a fejők számára tanítani. Sokat gondolkoztam eddig nem létesítettek fürdőt, azon, mit is tehetek mint ta- Melegvíz-szolgáltatás létezik nítónő ezért a városért. Ide- az állattenyésztő telepen, de való vagyok, ezért kissé ide- pár koronát zuhanyozó rózsá- gennek éreztem magam az is- ért már képtelenek voltak kólában. Azt hittem, hogy csak kiadni. Pedig szívesen zuhany mini diák ülhetek az iskola alá állnánk munka végeztével, padjaiban. És most abban a hogy tisztán mehessünk haza. tanteremben tanítok, ahol nem- Az állatgondozók ezt várják rég tanultam. Ez az állapot a szövetkezet vezetőségétől, kötelez is valamire. Elsősorban • VÉGH DÁNIEL REFOR- arra, hogy tanítványaimból MÄTUS LELKÉSZ: — Higgye olyan emberek váljanak, akik- el, hogy Nagymegyernek alig nek hírnevük lesz valahol vagy van városi jellege. Családi há- valamikor. Szeretném, ha min- zakón kívül alig épült itt vala- den nagymegyeri diák később mi húsz év alatt, ami igazán maid jói elhelyezkedne és va- várossá tenné. Vízvezeték kel- iami igazán ragyogó életpályát lene, ki kellene bővíteni a futna be. Szeretném, ha híres csatornahálózatot, portalaníta- emberek kerülnének ki ebből • ni az utcákat és kereseti le- a városból, mert kevés híres hetőséget biztosítani a mező­emberünk van. Érzem, hogy gazdasági munkából felszaba- a jövőm és városunk jövője dúló dolgozóknak. A lakosság közös. Szeretem ezt a helyet, életmódja, gondolkozása falu- jói érzem itt magam. sias. ötven évig nem lesz ez • NAGY ISTVÁN VASÜTI még város. Hiányzik a rohamos ÁLLOMÁSFÖNÖK: — Elég ré- fejlődés, a lüktető élet. A tör- gen vagyok itt állomásfőnök ténelem tanulsága szerint a ahhoz, hogy őslakosnak érez- közelmúltban városias jellege zem magam. Sok mindennek inkább csak azért volt, mert tanúja voltam, ami itt történt, az itt megtartott nagy vásárok Zokogó búcsúzkodások az in- az egész Csallóközről vonzot- dulő szerelvény mellett, vagy ták ide a népet. Ma pedig ipar pedig örömteljes várakozók az kellene, hogy igazán város le­érkező vonatoknál, leszerelt gyen. A fiataloknak nehéz el- katonák hazajövetele a szemem helyezkedni. A jövővel kapcso- előtt történik. Vasárnap délu- latban ez aggaszt legjobban, tán és hétfő reggel pedig ren- Egy könnyű ipari üzem sokat geteg fiatal utazik több száz javíthatna a helyzeten, kilométerre is dolgozni. Fásul- ® FARKAS JENŐ KATOLI- tan szállnak le az autóbuszról, KUS PAP: — Amennyire tö- amelv idehozza őket, aztán lünk telik, igyekszünk életet egymás bőröndjére vigyáznak, vinni a városba. Az ötszázadik amíg jegyet adok nekik. Így évforduló minden nagymegye­i zajlik az élet. rit arra kötelez, hogy föllen­• RÄCZ SÁNDOR, AZ EFSZ dítsék a kulturális életet, ne ÁLLATGONDOZÓJA: — Eme-* tördeljék ki a fákat a parkok- letes bérházban lakom, igen jó ból és az utcákból, és több lakás. Az a szerencsém, hogy könyvei vásároljanak a köny­vesboltban. Nagyon szeretnénk, ha valamilyen komoly szakis­kola létesülne a városban. Lehetne talán építészeti, vagy esetleg kémiai is. A csallóközi fiatalok egy része legalább ta­nulhatna a városunkban és szak-képesítéshez jutna. A vá­ros az idők folyamán többször poraiból éledt újjá. Mi hiszünk abban, hogy valamikor lüktető élet zajlik itt és megszűnik a múlt századbeli álmos, kis- városias jellege. • A VÁROSI NEMZETI BI­ZOTTSÁGON: — Ötszáz éves városunk fejlődni fog. A fej­lődés nem olyan gyors, mint ahogyan mi szeretnénk. De megállíthatatlan. Elsősorban arra törekedtünk, hogy az ipar vesse meg nálunk a lábát. Az utcák rendbehozása, üzletháló­zat fejlesztése másodrendű kérdés. Mi is emberek vagyunk, egyszerre mindent nem végez­hetünk el. Meg hacsak rajtunk állna... A város dolgozóinak többsé­ge ma már ipari munkás. A helybeli EFSZ-ben háromszáz­ötven állandó munkás dolgozik. Időszakonként ennek ugyan többszörösét is alkalmazzák, de az állandó létszám alig vál­tozik. A betonlemez-üzem nagy változást idézett elő nálunk. Sok munkást alkalmaznak itt. Helyi viszonylatban számottevő a tejfeldolgozó üzem is. A RAVAKO üzemet pedig annyira fejlesztjük, hogy legalább ezer alkalmazott számára munkát biztosítson. A közszolgáltatások házát már építjük. Városi vízveze­ték-hálózatot is létesítünk és kibővítjük a csatornahálózatot. Később áruházat építünk, par­kosítunk és fokozatosan ren­dezzük az utcákat. Sok lakás kellene, szálloda, korszerű ká­véház és étterem. De egyszer­re mindez nem valósulhat meg. Ami a lakosság ügye, a mi ügyünk is. Mindent megte­szünk, hogy Nagymegyer igazi város legyen. BASOTA ISTVÁN A cowboy regényekben általában akkor tört ki a „balhé", amikor a városka ivójába megérkezett a szép, szőke hajú, kék szemű ide­gen (a lányok álomlovagja), s be­rúgva a kocsma ajtaját, (ahol kü­lönben vágni lehetett a füstöt), tejet kért a kocsmárostól. Ta­lán mondanom sem kell, hogy er­re, a whiskyt anyatejként ismerd városka legényei élükön Bivaly Biliéi, mind felhördültek. Aztán Bi­valy Bili az idegen elé állt, he­gyesen, annak csizmájára köpött, (ami nyilvánvaló sértés) és képen törölte a szép, szóke hajú, kék szemű Idegent, mondván, csecse­mőknek kocsmában semmi keres­nivalójuk. Illetve csak képen a- karta törölni, mert a szép, szőke hajú, kék szemű idegen gyorsabb volt nála, s akkora két csárdást adott Bivaly Bilinek, hogy az, első amerikai űrhajósként azóta is a kocsma körül kering. Pifí, paff, puff! Tehát a gonosz mindjárt a helyszínen elnyerte méltó bünteté­sét illetve pofonjait. Erre a kocs- máros kihozta a tejet stb. Szóval 'ott így kezdődtek a dol­gok — ezt tudom. Azt azonban, hogy Bratislava egyik új, Pošeň elnevezésű Sándor utcájában — kö­zelebbről a Sándor utca 1-3-as számú épületében, (pontosabban — épülete előtt), ahol az építkezési vállalat internátust rendezett be fiatal dolgozóinak (lányok, fiúk e- gyütt), hogy kezdődnek a dolgok, még nem sikerült megállapítanom. Azt hiszem, csak egyszerűen elkez­dődnek: Leszáll az éj. Este kilenc óra. A szomszédos házakban alud­ni térnek. És ekkor, mintha csak erre várt volna, elszabadul a po­kol — ordítás, sikoltozás, (női) ugatás, nyávogás, mekegés, bre­kegés — ez tart úgy tiz óráig. Ekkor a szemben lévő ház lakói (kb. 20-30 méter a távolság) az ablakból könyörgöre fogják; hagyják abba, felébrednek a gye­rekek, ók maguk is pihenni akar­nak. A pálinkaizú válasz: „Menje­nek a...“ Szóval oda... És, hogy nézőik (a szembenlévó házból) to­vább ne panaszkodhassanak, gitár­zenét iktatnak közbe, dobnak a szeméttartályokat használva ( ha vasrúddal püfölik, messzecsengő, éles hangot ad). Éjjel tizenegy­kor ki ne élvezné az ilyesmit?! A lakók nem méltányolva az igye­kezetét zúgnak, s hol itt, hol ott hangzik fel: „Ha odamegyek fel- képellek benneteteket!“ Persze nem gondolják komolyan — hiszen min­denki szeret élni... Ennyibe veszik a figyelmeztetést az épitővállalat ifjú „munkásai“ is, sőt, hogy meg­bosszulják a nyilvánvaló sértést (felpofozni, őket?), s mivel közben már a pálinka is kifogyott az ü- vegből, felsorakoznak, s ugatva, vonítva vonúlgatnak le, s fel a felébresztett ház ablakai alatt. Közben már fél egy is elmúlt... Ez történik már hónapok óta, hetente legalább háromszor a Sán­dor utcai internátusbán és környé­kén — s a lakók, este már nem merészkednek ki a házak közé egy üdítő sétára. Azok után pedig, ami augusztus 15-én este történt (e- gészen 16-ába nyúlón), duplán nem fognak kimerészkedni. E dicsó farmernadrágos „lovagok" ugyanis óbégatva ittak úgy fél tizenegyig, majd összeverekedtek, s a pusz­tításhoz képest, amit kellő hang­aláfestéssel hajnalbanyúlón produ­káltak (akit lerugdaltak a lépcsőn, az üvöltve felmászott a villámhá­rítón, törve, zúzva mindent), a ta- tárdúlás csak bohókás csintalan­kodásnak számít. A lakik félnek — lassan nem a nyugalmukat, hanem az életü­ket kezdik félteni, és féltik gyer­mekeiket is a jó példától. Az építóvállalat illetékesei azon­ban úgy látszik nem félnek sem­mitől és senkitől — mert fü­tyülve mindenre, továbbra is meg­tűrik ezt a felügyelet nélküli bűn- barlangot. De ezen még nem is csodálkoznánk annyira. Sokkal in­kább csodálni való közbiztonsági szerveinek nyugalma — kimozdit- hatatlansága. (Rendőrt, még egyet­len este sem láttak utcáikon!) Pe­dig a lakóknak az a véleményük, hogy: Ha már vannak közbiztonsá­gi szerveink, jó lenne, ha a Sán­dor utca és környéke lakóinak a biztonságával és nyugalmával is törődnének. — tó —* V4 úi if júság 3 I , I ám •V\ »•- *f. -f 7 jf V Vadnyugat Pošeň-on

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents