Új Ifjúság, 1967 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1967-08-08 / 32. szám
% íi iljisát FABRY ZOLTÁN PIHEN wi«*«iiFMraamMiiMiiiMiiiii»Miii m n 'imnimimwfwii in, mbii—hi——u— Az a benyomásom, hogy Fábry mosí pihen. Azzal van elfoglalva, hogy fogadja vendégeit, akik 70. születésnapja tiszteletére stószi magányát benépesítik. Mostanában nem múlik el egv nap, hogy valaki be ne jelentse látogatását, vagy bejelentés nélkül be ne toppanna hozzá. A vendégek többsége messziről és §- zért kocsival érkezik. A falu népé, felnőtt’ és gyermek egyaránt tudja, ha kocsi jön Stősz- ra, az bizonyára megáll Fábry háza előtt, és azt hiszem az utolsó hetekben Fábry maga annyira megszokta a vendégjárást, hogy lélekben is felkészült a vendégék fogadására. Abban az időpontban, amikor az autóbusz Kassa felől érkezik, Fábry Zoltán kissé kíván-- csian kikönyököl az ablakon és amikor látja, hogy az utasok már özönlenek a faluba, visz- szalép, még utolsó simításokat végpz az asztalán, aztán vár... Persze hiába rendezgeti itt vagy ott valamit az asztalán, ez mit sem használ. A felhalmozott könyvek, folyóiratok és levelek tömegében alig teremtheti meg a rend látszatát. A látszat, a könyvtornyok és kézirat-halmok ellenére Fábrynál mégis a legnagyobb rend uralkodik, bármilyen könyvre, jegyzetre vagy levélre van szükségé, pontosan tudja, hogy hol van és egy-két perc alatt megtalálja. Kitűnő emlékezete van, nemcsak az emberekre emlékszik, akikkel egyszer-kétszer találkozott az életében, hanem arra is, hogy mit írt valaha és hogy fez vagy az a mondat könyve melyik oldalán jelent meg. Arra is 'emlékszik, hogy más mit írt. Ha nem így lenne, képtelen lett volna megírni az Európa elrablását, élete legnagyobb művét, amelyben igaza bizonyítására az idézetek tömegét hozza felszínre. És ebben az egyfajta anyagban — hisz a fasizmusról, a béke és háború kérdéséről van sző — az idézetek magyarázásában. az indokok, okok és gyökerek feltárásé-’ ban sehol sem ismétli önmagát. Szenvedélyes hangja, amely át — meg átfűti mondatait, stílusát, mindig megtalálja a megfelelő jelzőt, szót, amely az újat mutatja meg, bizonyítékait megerősíti és mondanivalóját, i- gazát a logika és a művészet erejével meg- dönthetetlenné és hitelessé kovácsolja. Fábry Zoltán, ez a harcos- egyéniség, akinek Cikkeiben, könyveiben minden szó izzik a szenvedélytől, az életben nagyon csendes ember. Vendéglátói magatartásában kedvessége bölcsességgel párosul és különösen most, hogy nevezetes 70. születése napja már kopog ajtaján és be kell rendezkednie a rengeteg vendég fogadására, olyan szívélyességre tett szert, és olyan mosollyal ajándékozza meg látogatóit, ameiy azt bizonyítja, hogy Fábry lelke mélyén meg van hatva attól a szeretettől és ragaszkodástól, amelyet barátai, ismerősei és olvasói tanúsítanak iránta. Szerénysége nem ismer határt. Az Üj Szó hasábjain már írtam arról, hogy a stószi gyerekek — amolyan három-négy évesek — bizonyos időközökben megjelennek az ablaka előtt és lábujjhegyre ágaskodva ütemesen, mintha verset skandálnának, azt kiabálják... Fáb-ry bá-csi, kek-szet ké-rünk. És Fábry a nagy kekszesdobozhoz nyúl, kihajol az ablakon és mosolyogva osztja köztük az édes „áldást“. Most, hogy legutóbb ottjártam az áldásosztáshoz, újabb „hívők“ jelentkeztek. Fábry mosolyogva mesélte, hogy az utóbbi sápokban minden délben három kacsa totyog az ablaka élé és addig hápog off, amíg meg nem kapja keksz-adagját. És ez úgy is volt, meggyőződtem róla. Déltájban kint sétáltunk a háza előtt és íme, egyszerre csak három fehér kacsa gondtalan himbálódzással kilép a patakból, lerázza magáról a vizet, és komoly pislákolással az ablaka felé tart. Fábry erre nyomban otthagyott, és hetvenéves korát meghazudtoló lendületes léptekkel rohant a lakásába, hogy a kacsák kívánságának eleget egyen. Derűs iátvány volt, amint szórta feléjük az édes kekszet és a kacsák elégedetten szedegették. Amolyan szertartássá vált ez az osztogatás is. Fábry nem tűri, hogy ezek a csöppnyi élőlények csalódjanak benne. A jelenet hatása alatt arra gondoltam, hogy Fábry legszívesebben az egész világot keksszel táplálná. A kép a békét, a béke légkörét idézte. És mégis, ez a jelenet Fábryt új oldaláról mutatta be. Eddig ugyanis nem tanúsított nagy érdeklődést az állatok iránt, még arról sem tudok, hogy házőrző kutyát tartott volna. Arra sem emlékszem, hogy cikkeiben vagy könyveiben — hacsak állat-regény bírálatáról nem volt sző — foglalkozott volna állatokkal. A- mióta ismerem úgy tudom, figyelmét mindig az ember sorsa, élete annyira lekötötte, hogy nem volt ideje mással foglalkozni. Sőt arra sem volt ideje, hogy pihenjen' mint más ember, hogy valahová elutazzék három- négy hétre és kikapcsolódjék; elhagyja azokat a gyötrő gondokat, amelyek állandóan foglalkoztatták. Attól tartok, hogy a hosszúlejáratú pihenést a legnagyobb luxusnak tartotta és élete során mindössze annyit engedett meg magának, hogy délután két őrára lefeküdjék. Ezt is orvosi utasításra tette, de hogy mennyit dolgozott naponta azt kevesen tudják, erről csak megjelent könyvei és könyvtárának sokezer kötete tanúskodhat. A pihenésnek azt hiszem most engedte át magát első ízben és énnek tudható be az, hogy Andersen módján felfedezte a három kiskacsát. A pihenés óráiban, valószínűleg akkor is, amikör vendégeivel elbeszélget arra gondol, hogy melyik könyvhöz fogjon hozzá. Pillanatnyilag két születendő mű sürgeti, nyugtalanítja, Adv igaza és az Európa elrablása második kötete. A két tervezett mű egymással versengve követeli, hogy napvilágot lásson. Egyelőre még tanácstalan, nem tudja melyik fontosabb, de biztos a közeli hetekben, mihelyt lezajlik a nagy születésnap, muhkához lát, mert az ember élete, sorsa fogva tartja. Az is nyugtalanítja, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban nem jelentkeznek űj, fiatal tehetségek. Azt mondja, mindig ugyanazokat a neveket olvassa. Mi rejlik emögött? Mi van az ifjúsággal? Az ifjúsági klubok is elcsendesedtek. Sokat gondol rájuk, most hogy megkapta a Madách díjjal járó összeget az a terve, hogy a pénzt szétosztja két kassai ifjúsági együttes közt. Sajnálja, hogy az ösz- szeg nem volt nagyobb, legalább minden magyar ifjúsági klubnak juttatott volna valamit. Így azonban meg kell elégednie' ezzel a megoldással. Hét évtized fáradalmait így piheni ki Fábry Zoltán, eteti a kacsákat, a gyerekeket, de az ember békéjét féltő feszültség, egyetlen percre sem enyhül benne. Szabó Béla FÁBRY ZOLTÁN 70 ÉVES Fák, rétek, kanyargó utak, be nem szennyezett égbolt, a városi ember számára már-már élmény- szerüen tiszta levegő: ez Stósz és környéke. így nyáron Zöldországnak nevezhetnénk. Itt él Fábry Zoltán, egy házikóban, rengeteg könyv és még több gondolat között. Minden külső jegy fellelhető ahhoz, hogy a vidéket fáival, madaraival mesébe illőnek, Fábryt pedig jóságos öregembernek higy- gyük. Még a lélegzetem is eláll, amikor ezt a párhuzamot leírom, mert a mese elemei itt a valóságba torkollnak: egy mesebeli óriás hadakozik a világgal, a világért, és ezidáig kevés eredménnyel, hiszen egy író számára nem a bibliográfiák és a köszöntők jelentik csupán a sikert, az elismerést, hanem az, vajon mennyire használja fel a társadalom gondolatait, összefüggéseit, tanításait. Fábry a világgal hadakozik a világért. A sors kegyetlen iróniája, hogy éppen a világ nem vesz róla tudomást olyan mértékben, mint ahogy azt őszintesége, tudása, humanizmusa, egész életművé megkívánná. Miért? Több oka van. Régi, bebizonyosodott igazság, hogy nem elegendő egy müvet megalkotni, megírni, tudni kell népszerűsíteni, reklámozni is. Fábry Zoltán életműve csaknem kész már, és mégis, egy-egy évforduló ürügyén hull rá csak fénysugár. Csak kitartása, szívóssága, aszketizmu- sa csodálnivalóbb munkásságánál.-0A beszélgetés témája a fiatalság. az ifjúság lett volna, erről a-» zonban kevés szó esett. Szinte mindegyik itteni írónk panaszolja a visszhangtalanságot, a légürességet. Megjelennek a könyvek, a cikkek, és nincs rá visszhang. Nincs egy őszinte levél, egy bi-9 zalmas mondat. Sokan állítják — bár nem szeretek általánosítani — a visszhangtalanság megöli a művészt. Fábry az ellenkezőjét bizonyltja, látszatra. Mégis úgy vélem, fájdalmas neki is ez a légüresség. „Csehszlovákiai magyar fiataloktól szinte egyetlen levelet sem kapok. Külföldről gyakran kézbesít a posta érdeklődő kérdésekkel teli leveleket.*4 Igaz, gyakran látogatják meg itteni fiatalok, és ő mindig szívesen látja vendégül őket, szívesen magyaráz, hiszen ez az élete, ezek a gondolatai.-0„A legmagasabbfokű erkölcs az irodalomban? Amikor a szó és a gondolat azonos. Amikor a szó és a gondolat ugyanaz.** Eszményi kívánalmak. Csak patyolat-tiszta, 1- gazi humanista író valósíthatja meg. Van-e mégis valamilyen hatása a könyvnek? „Van. Kint voltam az első világháború harcterein, tizenkilencévesen, de a háború borzalmaira, milliók ártatlanságára, a becsapás aljasságára és logikájára csak később, a könyvekből eszméltem“.-0Fábry Zoltán hetven éves. Szép, terjedelmes riportot kellett volna készítenem, a végülis őszinte beszélgetés lett belőle. „Hetven é- ves vagyok, ünnepelnek, és azt kívánják, hogy én, beszéljek. De hiszen én már leírtam, amit a- kartam. Most szóljanak az ünnepekhez is. Necsak az ünnepelt beszéljen“.-elírjam ide, hogy a gimnázium tá- volugró-bajnoka volt, és az iskolai labdarúgó-csapat tagja? A most felnövő fiatal nemzedék rokonszenves vonásoknak minősíti majd ezeket a tényeket. Mégis, az lenne a nagyszerű, ha mindenki felfedezné azt, ami egy élet eredménye: a már jelképpé magasodott humanizmus, a tisztaság, a becsületesség, amely — és itt vagyunk a gondolat és a szó, a leg- magasabbfokú erkölcs fogalmánál — minden könyvére és minden cselekedetére jellemző. „Nem kellett volna végig Stószon remetés- kednem. Mehettem volna másuvá, a határon túlra Is. Ittmaradtam. Gyakran kérdezik: miért pazaroltad energiádat egy kis nemzetiségi irodalom vizsgálására? Nem sajnáltam az időt. Munkám Így is kielégített." ★ Á 70 éves Fábry Zoltánnak s születésnap alakalmából erét, e- gészséget kívánunk mind szerkesztőségi kollektívánk, mind lapunk széles olvasótábora nevében. Baus. Syörgj; Meghalt Füst Milán Végül is versem, légy hát az utolsó! Mondd meg a lányoknak: csak őket szerettem! S hirdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem éri. S hirdesd: Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán, Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam S hogy nincs oly őrás e világon, aki szóra bírhatja kedvemet újra. SZERDÁN, 79 ÉVES KORÁBAN, HOSSZO BETEGSÉG UTÁN MEGHALT FÜST MILÁN, KOSSUTH-DÍJAS IRQ ÉS KÖLTŐ, A NYUGAT-NEMZEDÉK NAGY ÖREGJE. A Kassák Lajos halála okozta döbbenet és fájdalom felhői még itt gyűrűztek fejünk fölött, amikor a bánat fekete madarai egy újabb pótolhatatlan veszteség hírével röppentek a világba — meghalt Füst Milán. Füst Milán — tanítómestere Illyés Gyulától Wöres Sándorig minden nemzedéknek. Aki a költészet lényegének túlságosan is nagy adagját hozta el számunkra. Akinek ódal, ószövetségi, zsoltáros kórushangja változatlanul zengi be egész életművét. Akinek művészete oly idegen és egyetemes, oly rokontalan és mindenkivel közös, mint azok a nagy zenemüvek, melyek egy tiszta formát autonóm, matematikai világegyetemmé építenek ki. Aki szerencsésen és szinte tervszerűen képviselt valamit,, ami a magyar költészetből eladdig annyira hiányzott. Az a Füst Milán távozott az élők sorából, aki egész életében „magános lovasként“ bolyongott a magyar irodalomban, akinél szigorúbb, elré- vültebb fanatikusa az írásnak nem volt. Aki egész életében a tisztaságot kergette, s akit a rosszindulatnak és értetlenségnek, a szándékos és önkéntes félreértésnek kígyói fontak körül csaknem egy életre, s akinek e hadakozásban Is maradt még ereje, hogy remekműveket alkosson a költészetben, a prózában, a drámában sőt az elméleti irodalomban is. Meghalt, s ezzel a világra Ívelő híd másik pillére dőlt ki, omlott össze. Meghalt. Meg kellett halnia, hogy észrevegyük — nincs többé. Meg kellett halnia, hogy új élet induljon körötte, hogy életével Irt alkotásaira fénysugár szakadjon; fénysugár, amely megmutatva a teméntelen kincset, méginkább mélyíti a gyászt, a szomorúságot. Füst Milán, 1888. július 17-én született Budapesten, Apja hivatalnok volt, akit kisgyerek korában vesztett el. A jogtudományi doktorátus megszerzése után egy ideig a budapesti kereskedelmi középiskolában tanított közgazdaságtant. Az 1918- 1 októberi forradalom alatt az „Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségéinek egyik vezetője, a Vörösmarty Akadémia ügyésze lett. Meggyőződése és magatartása miatt az ellenforradalom után nyugdíjazták. A két világháború közt sokat utazott: járt Ausztriában, Németországban, Lengyel- országban, Itáliában, Görögországban. 1947-ben a budapesti tudományegyetemen az esztétika magántanárává habilitálták. 1948-ban Kossuth-dljat kapott. Irodalmi munkásságának kezdete egybeesik a Nyugat indulásával, melynek a folyóirat megszűnéséig munkatársa maradt. Legjelentősebb müvei: Válogatott versek, összegyűjtött versek; Advent, Feleségem története, — regények; IV. Henrik király — dráma; a Látomás és indulat a művészetben címen publikált esztétikai tanulmányai, gondolatai. Lefordította Shakespeare Lear királyát is. Lázadó volt? Az is. Más volt mint kortársai? Más! Senkihez és semmihez nem mérhető, senkihez és semmihez nem hasonlítható. „Nem verseket ír, hanem költeményeket él, nem eltökélten kísérletezik, hanem ösztönösen talál. Sötétnézésű és mélyen- látó középkori lélek. De ez a középkoriság nem holt érték, muzeális dísz vagy passzivitásba marasztaló nosztalgia nála. Ez az életalapja és maga az égész élete. Nem megkívánta, s nem mint esztéta szenvelgi ezt az életformát, hanem ilyen sorsra van Ítélve. Ez az elítéltség az, mely a felületes olvasó elől eltakarja Füst tiszta karakterét, csak kevesen érzik lírájának egyszerűségét és mélységét. Elgyűrt szenvelgőnek tartják ezt az embert, s a hangját komikusán affektáltnak. Pedig ez a „szenvelgés" állandóan explodálnl készülő szenvedélyesség, s ez a hang a lefojtott szenvedély lánccsörgése és gyászos dobolása.” „...Verseinek nincsen szigorú konstrukciójuk, organikus folytatódásai a költőnek..." „...Füst elementáris költő. Költészete nem tudatosan célba irányított, de külső dekorációktól megtisztított, s így önmagában egész és monumentális..." — írja róla Kassák Lajos tanulmányában, amely a Nyugat 1927 augusztusi számában látott napvilágot. Ilyennek látta akkor; ilyen maradt egész életében. Szenvedély, szenvedélyesség zúgnak hangjában, költészetében, ránkhagyott remekeiben. Szenvedés, szenvedések kérnek helyet életében, amelyre a halál immár ráütötte fekete pecsétjét. Lezárta az életet, az életművet, s a „régen várt magány" visszavonhatatlanul társsá ölelte a mindig magánost. SZERDÁN, 1967. JÜL1US 26-ÄN 79 ÉVES KORÁBAN EL- hOnyt füst mii.An, gyűrűzött fejünk fölé a szomorúság. A SZÍV-ÓRA UTOLSÓT KONDULT ÉS PIHENNI TÉRT. Meguntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, Figyelnem az éjfelet s kongatnom a vihart, — Sok volt nékem a sikoltás és sok a kurjongatás is, Mert én voltam az évszázadok őre, de meguntam...— Hirdesd: Elfáradt szívét ezentúl pihenteti, ója, Csendet akar most már az öreg óra. Ónja ö már figyelni az Időket! Múljanak el felette! FÜST MILAN MEGHALT; KINCSEIT, TISZTA ARANYAKAT HAGYOTT: MAGA UTÄN, MELYEK ÉRTÉRE MARADANDÓ, (Tóth Elemér]
